Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
A mécsvirág kinyílik
s a húnyó láthatárnak
könyörög a napraforgó;
a tücskök már riszálnak,
odvában dong a dongó
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel...
Csillog a rét. Nézd
gyöngyöket hullat az ég:
hajnali harmat...
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
de hogy is
ne lenne
ama Alapzat: mely a gondolat számára jelen van mindenütt: mint
valami mindenségen-túli Váz!
Bárcsak megvalósítanánk a Határtalan Részvétet,
amely mindent átható, időtlen:
így minden tett kincsé válna az érdemek mezején...
Azt mondod — szeretsz
csak visszhangod hallod belőlem.
Azt mondod — ölelsz
csak ürességed markolod...
– Szellőrózsa, szép virág
miért oly tágas a világ?
Tízezer dongó zümmög
a fejemben számtalan gondolat...
Az űr óceánján
Fodor a világ...

Ahogy egy ihletett művész kezében az értéktelen agyagdarab felbecsülhetetlen értékű műalkotássá változik át, az életünkre való panaszkodás helyett nekünk is meg kell kísérelnünk életünk rendelkezésre álló "agyagából" valami értékeset létrehozni.