A szellemi áthagyományozás vonala az Árya Maitreya Mandala rendben

A vonal, mint hagyomány és mint tartalom
A buddhizmusban nagy jelentőséget tulajdonítunk az úgynevezett áthagyományozási "vonalnak", amely a szellemi tanítások hitelességét és hatékonyságát szavatolja számunkra. Szinte zavarbaejtően sokféle buddhista iskola és gyakorlatrendszer létezik, amelyek mind a Buddháig visszanyúló megszakítatlan mester- tanítványi láncolatra vezetik vissza saját hagyományukat. E sokféleség magyarázata a lehetséges gyakorlók sokféleségében rejlik. A különféle iskolák azért születtek, hogy elébe menjenek a különféle hajlamú és temperamentumú gyakorlók szükségleteinek. A fontos az, hogy ki-ki ahhoz az iskolához, vagy gyakorlatrendszerhez csatlakozzon, amelyet a saját hajlamai, vonzalmai és képességei alapján önmagához a legközelebb állónak érez, amelyhez a legszorosabb rokonság fűzi. A bensőséges kapcsolatnak ez az érzése segít később áthídalni a szellemi úton számos nehézséget.
Nézetünk szerint nem is olyan nagyon fontos az, hogy valaki melyik vonalhoz, iskolához, vagy tanításhoz csatlakozva halad. Ennél sokkal lényegesebb, hogy olyan intenzitással koncentráljunk a kiválasztott gyakorlatra, hogy az valóban elvezessen bennünket a végsőkig, a bennünk lévő Buddha- természet felismeréséig. Mert ha ez sikerül, akkor utána minden más út is nyitva áll előttünk. S másfelől bármely gyakorlatot választunk is, az csak akkor fog használni a számunkra és csak akkor fog gyümölcsöt hozni, ha valóban a teljes szívünkkel veszünk abban részt.
Mindeközben ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maguk ezek a gyakorlatrendszerek pusztán gyakorlatrendszerek, végső soron tehát ember alkotta vázak. A végső valóság minden rendszert, minden formát, minden konkrét kifejezési módot meghalad. Ahhoz, hogy ezt a végső, abszolút valóságot megértsük, előfeltétel, hogy az összes ilyen rendszert magunk mögött tudjuk hagyni, s hogy túl tudjunk lépni minden gondolati építményen. Az összes általunk használt rendszernek csupán kísérő funkciója van, s a végső szinten ezeket mind el kell tudnunk hajítani.
Látjuk tehát, hogy e tekintetben az embernek mindig két dolog között kell egyensúlyoznia: Mindaddig, amíg még magunk is személyes vonzalmakkal, ellenszenvekkel, hajlamokkal rendelkezünk, és ennek következtében a viszonylagosságok világában mozgunk, nekünk magunknak is fel kell használnunk azokat a lehetőségeket, amelyeket a viszonylagos – tehát ember alkotta – szellemi iskolázási, önnevelési módszerek kínálnak. Nem volna bölcs döntés a részünkről, ha ezeket csak úgy egyszerűen elvetnénk. Másfelől viszont soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindezeken a rendszereken és hagyományokon túl létezik egy olyan tartomány, ahol ezeknek már nincs semmi jelentősége, ahol a meztelen valóság taláható , s ahová végsősoron – túllépve az összes tradíción – nekünk magunknak is el kell jutnunk. Ugyanis minden tradíció ebből a végső valóságból, ebből a végső megértésből született, és nem megfordítva.
Valójában ennek a nézőpontnak is a gyakorlás egész folyamata során a szemünk előtt kell lebegnie. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hagyomány csodálatos és nagyon fontos dolog. Ha azonban valaki valamely hagyományhoz tapadni kezd, és azt megmerevíti, akkor ebben az aktusban a tradíció lényegében meghal. Ha pedig az ember saját maga ragad meg egy tradícióban, és akkor sem kíván azon túllépni, amikor már kimerítette annak összes lehetőségeit, akkor tulajdonképpen önmaga legjobb lehetőségéről mond le – arról a képességéről ugyanis, hogy túl tudjon lépni a formákon és a struktúrákon, túl tudjon lépni egyes gondolkodási modelleken és tovább tudjon fejlődni annak a tartománynak az irányába, amely túl van a formák körén, s amely a végső felismerést hordozza.
Ez a fokozatos, egymásra épülő megközelítés olykor megzavarja az embert. Különösen akkor, ha nem ismerjük fel, hogy ezek csak különböző lépések, s abszolutizálni igyekszünk ezeket. Az utunk kezdetén, amikor még nem is értjük igazán, mi az, amit tulajdonképpen meg akarunk valósítani, gyakran csak a hitre támaszkodhatunk. Például nagyon hiszünk valakiben, egy olyan emberben, aki megtestesíti magában mindazt, amit számunkra ez a megértés jelenthet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindörökre megmerevedhetünk e hittől túlsúlyos állapotban. Ugyanis ha valóban fejlődünk, akkor a fejlődés során ez a kezdeti hit egyre inkább saját tapasztalattá kell, hogy átalakuljon. És ez a saját tapasztalás lesz az, ami ettől kezdve továbbsegít bennünket.
A guru, vagy tanító feladata egyfelől éppen e kezdeti ösztönzés, vagy insiráció. Ő nyújtja a hiten keresztül számunkra azt a bizonyosságot, hogy a cél valóban elérhető. Ugyanis az út elején az ember még nem bízik önmagában annyira, ami az akadályok leküzdéséhez elengedhetetlen volna. Meg kell azonban említenünk a guru egy másik tulajdonságát is: az igazi guru újra meg újra megkísérli, hogy a tanítványt emlékeztesse annak saját Buddha-temészetére. Nem véletelenül tekinti a buddhizmus a szkeptikus kételyt, a vicsikiccshát az egyik fő akadálynak. Ez az egyik legnagyobb béklyó, amely a szamszárához köt bennünket. Nem más ez tulajdonképpen, mint az önmagunkban, a saját megvalósítási lehetőségeinkben való kételkedés. A kijelentés, hogy „minden lénynek Buddha-természete van“, merő szavakkal való játék marad mindaddig, amíg nem hiszünk igazán abban, hogy ez a Buddha-természet saját magunkban is bennünk rejlik.
Régi és új hagyomány. Mit jelent egy tradíció hordozójának lenni?
Mi is a feladata egy szellemi vonalnak, vagy áthagyományozási láncolatnak? Az idők során állandóan keletkeztek újabb és újabb iskolák. Ez a saját púdzsa-könyvünkben található vonal - imából is teljesen világos. Ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sok száz buddhista iskola létezik. Miért ez a sokféleség? Van ennek létjogosultsága? Úgy gondoljuk, hogy az új iskoláknak csak akkor van létjogosultságuk, ha az újonnan létrehozott hagyomány a tanítás lényegét, vagy magvát érintetlenül hagyja. Sőt pontosan azért, mert ez a lényegi mag oly fontos, veszi magának a tanító a fáradságot, hogy új formákat teremtsen, új lehetőségeket kutasson fel a tan bemutatására vagy magyarázatára, s ezeken keresztül jobban érthetővé és közvetíthetővé tegye magát a lényeget. Ezen keresztül tud alkalmazkodni annak a kornak az igényeihez, amelyben él, ezen keresztül tudja figyelembe venni azoknak az embereknek a szükségleteit, akik valamely sajátos kultúrában élnek. Amíg az új forma, illetve a tan közvetítésének új stílusa valóban az ősi tartalomban gyökerezik, és azt a tanító saját gyakorlata és tapasztalata támasztja alá, mindaddig azt lehet mondani, hogy az új formák köntösében is igazi tradícióval állunk szemben.
A dolog akkor válik veszélyessé, ha valaki, aki szellemi kérdések iránt érdeklődik, még nem hatolt el a Dharma gyökeréig, hanem egyszerűen csak spekulálni kezd Istenről és a világról, és aztán ezt a spekulációt publikálja, mint új tradíciót. Ez itt nyugaton elég gyakran megtörtént a múltban, s megtörténik jelenleg is. Úgy véljük, nekünk nyugatiaknak is szükségünk volna bizonyos kritikai képességre, hogy meg tudjuk ítélni, vajon egy tanítás igazi gyökerekkel rendelkezik-e, vagy pedig csupán emberi kreáció. A másik oldalon viszont azt is látni kell, hogy ha valaki egyszerűen csak követ egy régi tradíciót, és merő megszokásból tovább csinálja azt, amit már több száz éve mindig is csináltak, akkor nagyon könnyen megtörténhet, hogy ő lesz az adott tradíció utolsó láncszeme. Az ilyen magatartásnak gyakran az az oka, hogy bizonytalanok vagyunk saját magunkban, szorongunk, és ennek következtében a tanításokat, amelyekben részesültünk, megpróbáljuk örökre rögzíteni Ebben az esetben azonban rendszerint csak utánzunk, s valójában nem váltunk a tradíció edényeivé, hordozóivá . Olyasvalakitől ugyanis, aki valóban fenntart egy tradíciót, elvárható, hogy képes legyen az adott tradíciót alkotó módon továbbvinni, képes legyen azt új eszmékkel gazdagítani.
A vonalhordozókat – akik a szellemi vonalat tartják – gyakran nevezik vidjádháráknak. A "dhar" szó szankszritül azt jelenti, hogy tartani – ebből a gyökből származik maga a Dharma szó is. A vidjá szellemi tudást, tisztánlátást jelent. Ebből teljesen nyilvánvaló, hogy mi is az, amit a vonalhordozó tart. A tudás és szellemi látás az, amit tartania kell, s nem feltétlenül a formát. Ráadásul ennek a dhára szónak van még egy aktív jelentése is – olyasfajta tartásra utal, mint ahogyan pl. Vadzsrapáni vagy Padmapáni a vadzsrát, vagy a lótuszt a magasba emeli, tehát aktívan felmutatja. Jól figyeljük meg ezt az ikonográfiai ábrázolást: az istenség a jelképet tartja, s nem pedig megragadja, vagy fogja, és ez igen lényeges különbség. A tudásnak ez a fenntartása, állandóan újrateremtve, újjáalakítva, újraképezve történő megőrzése jelenti egy valóban eleven módon megélt hagyomány ismérvét, s egy ilyen hagyomány hordozóját is ez kell, hogy jellemezze. Azoknak, akik a formákat megmerevítik, vagy bizonyos rendszerekhez és nevekhez ragaszkodnak, a valódi indítékuk leggyakrabban bizonyos világi hatalom és befolyás elveszítésétől való félelem. Hogy félre ne értsük, ezt a gondolatot nem én találtam ki, hanem Dudjom Rinpocsétől idéztem. Igazsága azonban teljesen nyilvánvaló. Abban a pillanatban ugyanis, hogy valamit megváltoztatunk, elkerülhetetlenül bizonyos kockázatot vállalunk magunkra. Az emberek többsége az állandóságot szereti és nem a változást, s a legtöbb ember kockázatvállaló készsége rendkívül alacsony. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy ha a Buddha vállalta a megvilágosodás kockázatát, akkor az ember az ennél kisebb jelentőséggel bíró dolgokat nyugodtan kockára teheti.
Annak idején a kadampából először a gelukpa rend vált ki, aztán később megalakult a szakja rend, s a mai napig létezik a kargyü és a nyingma hagyomány is. E hagyományok mindegyike kifejlesztette a maga sajátos vonásait. Ezek a sajátos formák azonban egyúttal rögtön korlátot is képeztek, bizonyos behatárolódást hoztak létre. És persze mindig voltak olyan mesterek is, akik semmit sem alapítottak a saját vonalukon. Milarepa pl. csak ült a barlangjában és nem tartotta szükségesnek, hogy bármit is alapítson. Ellenben Tsongkapa rögtön egy egész rendet alapított, mert számára a tibeti szerzetesek életvezetési stilusa nem volt eléggé szigorú. Ennek ellenére a szigorú gelukpa rendből sok szerzetes később ismét remeteségbe vonult vissza azért, hogy kimeneküljenek a kolostori élet mindennapi rutinjából és formalizmusából. Ha ugyanis valaki valamilyen speciális meditációt kívánna gyakorolni, valamilyen egyéni rendszert , akkor erre a kolostorban gyakran csak korlátozottan van lehetősége. Úgyhogy sokan fogták magukat és ismét kivonultak a barlangba, mert túlságosan korlátozva érezték magukat egy olyan rendszerben, ahol a formális gyakorlásra helyeződött a hangsúly. És ez valószinűleg jól is van így. Ha túlságosan hozzákötjük magunkat bizonyos jó szokásokhoz, például azért, mert nagyon nagy fáradságunkba került, amíg ezekre a szokásokra rá tudtuk magunkat nevelni, akkor könnyen megtörténhet, hogy a szellemi utunk meg is reked ezeknél a jó szokásoknál.
Látjuk tehát, hogy a dolgok mindig kétértelműek. Egyfelől alá kell vetnünk magunkat egy forma fegyelmének, a hagyomány fegyelmének, s aztán amikor nagy fáradsággal annyira megfegyelmeztük magunkat, hogy az már többé-kevésbé erőfeszítés nélkül megy, akkor szükségessé válik, hogy ismét feladjuk ezeket a formákat és megszokásokat – mert végső soron ezek is csak formák, és ha nincs már szükség reájuk, akkor el kell őket engedni. Szerencsére legtöbbünk még előtte áll az ilyesfajta a megrázkódtatásoknak. Mégis szeretnék ebben az összefüggésben még egyszer utalni arra, hogy az embernek még a jó szokásait sem szabad a végsőkig magához tapasztania. Erre a területre is alkalmazható a buddhizmus egyik leglényegesebb ajánlása: semmit sem szabad sem túlságosan elutasítani, sem pedig túlságosan azonosulni vele. Akár elutasítunk ugyanis valamit, akár azonosulunk azzal, mind a két esetben elsiklunk a lényeg fölött. Ha valamit hasznosnak találunk, akkor használjuk azt anélkül, hogy hozzátapadnánk. Abban a pillanatban pedig, hogy elkezd bennünket beszűkíteni, korlátozni, tegyük nyugodtan félre ismét, anélkül azonban, hogy megtagadnánk azt a segítő befolyást, amit az adott dolog gyakorolt reánk.
Az Árya Maitreya Mandala Egyházközösség vonala
Sokszor szorongva, vagy éppen kétkedő hangsúllyal megkérdeznek bennünket: „Na és mi a helyzet a ti vonalatokkal?“ Nos, ez valóban nem egy egyszerű dolog.
Govinda Láma tanítása, sok más nyugaton is elterjedt tanításhoz hasonlóan abba a körbe tartozik, amit tibetiül rimének neveznek. Ennek szellemisége a múlt században bontakozott ki egyfajta ellenmozgalom hatására. Ez az ellenmozgalom bizonyos kolostori törekvésekkel szemben jelentkezett, amelyekre az volt a jellemző, hogy megpróbálták túlságosan is szorosan magukhoz láncolni a híveket. A kialakuló rime mozgalomhoz a XIX. század legjelentősebb tibeti tanítói csatlakoztak. Ezek a tanítók, akik maguk is több tradíciót tanulmányoztak, és a szemük sarkából mindig odafigyeltek a konkurens tanításokra is, újra meg újra hangsúlyozták: nagyon rossz tendencia az, ha valaki megkísérli az embereket a saját hagyományához láncolni, és ezzel korlátozza a tanítványok szabadságát. Hiszen minden hagyományban vannak olyan apró nüanszok, amelyekben különböznek egymástól. És nem tudható, hogy valakinek nem éppen valamely másik hagyomány egy apró mozzanata fogja-e felnyitni a szemeit. Ki tudhatja ezt teljes biztonsággal kizárni egy tanítvány fejlődéséből? A rime mozgalomhoz tartozó tanítók kifejezetten ösztönözték a tanítványaikat arra, hogy keressék fel más iskolák tanítóit is, és próbálják meg mindenütt megtanulni a lényegest. Majd pedig, az elsajátított anyagot kíséreljék meg a saját tapasztalataikba integrálni.
Govinda Lámának magának is több tibeti tanítója is volt, és az ezektől a tanítóktól átvett tanítások képezik a mi munkánk tulajdonképpeni hátterét. Abban az időben, amikor ő Tibetben felkereste ezeket a tanítókat, az ilyesmi még nem volt annyira megszokott dolog egy európai számára. Másfelől arra sem volt még akkoriban módja, hogy más emberek gazdag tapasztalatanyagára visszatekintsen. Így fordulhatott elő, hogy különböző iskolák tanítóit is felkereste – mindez azonban inkább esetleges, véletlenszerű volt, nem valamilyen tervszerű elrendezés eredménye. Ugyanez azonban egy más szempontból nézve talán éppenhogy szerencsésnek tekinthető. Ugyanígy mi magunk inkább előnyösnek tekintjük azt is, hogy bár Tomo Geshe Rinpocse, Govinda Láma egyik fő tanítója gelukpa volt, mégis nagyon nyitott szellemmel rendelkezett. Tomo Geshe saját maga is folytatott tanulmányokat a többi iskolában, s emellett nagyon sok időt töltött elvonultságban és meditációban. Ennek volt köszönhető, hogy nagyobb súlyt helyezett a tartalomra, mint a formára.
Nyíltan meg kell mondanunk ugyanakkor azt is, hogy maga Govinda eredetileg a théraváda követője volt, tibeti útját megelőzően a théraváda buddhizmust tanulmányozta és annak útját járta. Részben ennek a következménye, hogy közösségünkbe a különböző tibeti tradíciókból származó tanítások mellett nagyon sok minden beáramlott a théraváda hagyományból is. A tibeti iskolákban egyébként sokhelyütt ugyancsak tanulmányozzák a théraváda írásokat; a különbség talán abban rejlik, hogy mi ezeket a szövegeket nem tibetiül olvassuk, hanem megkíséreljük őket az eredeti forrásnyelven recitálni.
Mindent egybevetve nyugodtan kijelenthetjük, hogy mi saját magunkat talán ahhoz a rime mozgalomhoz érezzük a legközelebb, ahol a más iskolákhoz történő átpislantás nemcsak, hogy nem tiltott, hanem éppen ellenkezőleg, a saját utunk szerves részét képezi. Hiszen – amint azt már mondottuk –, az ember sohasem tudhatja, hogy melyik lesz ezek közül a tanítások közül az, amelyik felnyitja a szemét. Célszerűbbnek tartjuk a saját belső érzékenységünktől, a saját intuiciónktól vezettetni magunkat, s inkább hagyatkozunk a saját növekvő megértésünkre, mint valamilyen külső előírásra.
Nyingma ihletés
Hozzánk személy szerint egyébként a nyingma tradíciót érezzük nagyon közel állónak. Többször is előfordult, hogy olyan gondolatokat fedeztünk fel – olykor szó szerint –a nyingma tanítóknál, amelyeket Govinda Láma is sokszor emlegetett. Ezért szeretném e rövid eszmefuttatást néhány olyan idézettel zárni, amelyek Thinley Norbu Rinpocsétől származnak. Ő az, aki pillanatnyilag a nyingma vonalat képviseli, miután édesapja, Dudjom Rinpocse elhunyt, Dudjom Rinpocse tulkuja pedig még nagyon fiatal. Megfogalmazása rendkívül precízül rátapint arra, ami ezeknek az áthagyományozási vonalaknak a valódi lényege. Rinpocse ugyanis nem nyingma, szakja, gelukpa és kagyüpa vonalakról beszél, hanem azt mondja, hogy ezek a vonalak mind világi vonalak. Mindezekben a világi vonalakban azonban van egy természetes és megszakítatlan bodhicsitta-vonal. E bodhicsitta-vonal arról ismerhető fel, ha valakiben állandóan tudatossá válik a minden jelenséget átható rejtett lényegiség. Ez a rejtett esszencia pedig, amely minden jelenséget áthat, nem más, mint az üresség. Abban a pillanatban, hogy valaki felismeri ezt az ürességet, ezzel egyszersmind a bodhicsittát is megvalósította. Ezt tekinti a szerző a tulajdonképpeni vonalnak. Ez a vonal nyilatkozik meg a különféle értékes minőségekben és tulajdonságokban. És ezek a tulajdonságok tudnak azután mégegyszer, másodlagos módon megnyilvánulni a különböző vallási formákban, a maguk különböző aspektusaiban.
Mi magunk is úgy gondoljuk, hogy ez a szellemi vonal lényege, nem pedig bármely történetileg kialakult forma. Továbbmenve a szerző figyelmeztet bennünket, hogy a vonallal kapcsolatban óvatosnak kell lennünk. Azt mondja, hogy abban a pillantban, amikor elveszítjük a kapcsolatot ezzel a saját magunkban lévő Buddha-természettel, a vonalunk is megszakad. Kiről is lehetne azonban azt állítani, hogy az ideje nagy részét a saját Buddha- természetében tölti? Valószínűbb, hogy a legtöbb ember igen gyakran megszakítja a saját vonalát. És minek a következtében szakad meg állandóan a kapcsolatunk ezzel a saját magunkban rejlő bodhicsittával, a bennünk magunkban rejlő üresség-tudattal? Annak következtében – mondja a szerző –, hogy a tudatunkat állandóan nézetek homályosítják el. A hagyományokkal, vagy fajokkal kapcsolatos nézetek is ilyenek. A megvilágosodásnak ugyanis a valóságban semmi köze se fajhoz, se nemzetiséghez, se származáshoz. Sőt a ranghoz, vagy politikai megfontolásokhoz sincs semmi köze. Elég csak egy kicsit is utána olvasni, hogy lássuk, a történeti buddhista iskolákon belül milyen gyakran fordultak elő politikai hátterű viták, összetűzések. Ezek valójában mind olyan sötét felhők, amelyek eltakarják a bodhicsitta tiszta egét, és éppen hogy megszakítják, s nem pedig biztosítják a Dharma-vonal fennmaradását. Amint Rinpocse fogalmaz, még ha száz tanítód volt is, és mind a száz a leghíresebb tibeti mesterek közé tartozott, akkor is megtörött benned a Dharma vonala mindaddig, amíg el vagy választva a saját természetes lényegedtől.
Másfelől viszont még abban az esetben is, ha valakinek nem volt semmiféle tanítója, ám mégis kapcsolatot talált a saját szellemének ezzel az őseredeti, természetes állapotával, elmondható róla, hogy az illető rendelkezik a bodhicsitta valódi vonalával. Az ilyen személyek azok, akikről azt szoktuk mondani, hogy tudásukat közvetlenül a Buddha tudatából merítették.
A szellemi vonal helyes megértéséhez érdemes a történeti Buddhára emlékeztetni magunkat, aki maga pl. nem alakított semmiféle rendet, semmilyen hagyományt. A Buddha egyszerűen csak egy közösséget, egy szanghát hívott életre. Az a szó, hogy "szangha", egyszerűen annyit jelent, mint "közösség, együttlét, összefogás, szövetkezés, egyesülés". Amikor ezt manapság nyugati nyelvekre azzal a szóval fordítják, hogy "rend", akkor bizony az embernek ehhez egészen más képzettársítások jutnak az eszébe, mint amit a szangha szó eredetileg jelentett. Pedig a Buddha a vonalat illetően is félreérthetetlenül fogalmaz: "A félelemnélküli oroszlán Dharma-trónusának (az oroszlán itt a Megvilágosodottat jelenti) nincs birtokosa. Csak akinek a tudata telve van együttérzéssel, szeretettel és bölcsességgel, csak az tekinthető az én vonalam továbbvivőjének, csak az ülhet az én trónusomra."

Szerkesztette és fordította: Lílávadzsra (Pressing Lajos)