A vonal és a beavatás jelentősége a szellemi úton

A vonal és a beavatás jelentősége olyan kérdések, amelyek valószínűleg mindenkit érdekelnek, aki úgy dönt, hogy szellemi útra lép. Egy ilyen úton a kereső ember többször kerül olyan helyzetbe, amikor elbizonytalanodik. Nem tudja, hogy merre menjen tovább, esetleg nagyon magányosnak érzi magát, s ilyenkor segítségre, támogatásra, jó tanácsra van szüksége. Ilyenkor különösen fontossá válik a guru és tanítvány közti viszony, s hangsúlyossá válik a beavatás és a vonal szerepe.

Személy szerint magam is nagyon erősen kötődöm tanítómhoz, Govinda lámához. Első pillantásra talán különösnek tűnik, hogy a buddhista hagyományban ilyen nagy súlyt fektetünk a tanító és tanítvány közötti személyes kapcsolatra. Még különösebb ez annak a ténynek a fényében, hogy valójában az egész buddhista hagyomány Shákjamuni Buddhára vezethető vissza – egy olyan emberre, aki tanítóját, miután egy ideig mellette tanult és gyakorolt, önszántából elhagyta. Ezután teljesen egyedül, magányába vonulva fedezte föl azt az igazságot, amely meg tudta őt szabadítani a szenvedésteli létezéstől. Buddha saját útjából és önnön tapasztalásából tehát inkább arra következtethetnénk, hogy a buddhizmusban a személyes tanító, illetve a tanítóhoz való viszony nem játszik meghatározó szerepet, hiszen maga Buddha is egyedül érte el a Megvilágosodást.

Ezzel szemben a tanítóhoz fűződő viszony a buddhizmus későbbi korszakaiban, különösen a mahájána buddhizmusban, kiemelt jelentőségre tett szert. Ez az ellentmondás azért is érdekes, mert maga Buddha állandóan arra figyelmeztette tanítványait, hogy: „Legyetek önmagatok támasztékai; a Megvilágosodottak, a Tathágaták maguk is csak útjelzők”. Amikor így beszélt, egy nagyon mély igazságot mondott ki. Egy olyan figyelmeztetést adott ezzel, amit napjainkban is érdemes megfogadni: azt, hogy bármily fontos legyen is egy jó tanító, ő csak az irányt tudja számunkra megmutatni. Bár segíthet bennünket abban, hogy az úton jelentkező veszélyeket el tudjuk kerülni, az önmagunkon végzett érdemi munkálkodást nem vállalhatja át tőlünk.

Ennek értelmében minden szellemi úton járó embernek már az út korai szakaszában meg kell értenie, hogy azokat a feladatokat, amelyeket neki magának kell elvégeznie, nem testálhatja át másra. Olyan ez, mint amikor valaki nagyon éhes: nem tudunk azáltal jól lakni, hogy valaki helyettünk eszik. Bármilyen útról legyen is szó, a szellemi táplálékot nekünk magunknak kell elfogyasztanunk. Az pedig igazán gyerekes viselkedés volna, ha egy felnőtt ember azt szeretné, hogy valaki kérés nélkül megetesse. A tanításokat tehát nekünk magunknak kell kérnünk.

Mindezek az alapelvek nemcsak a buddhizmust, hanem valamennyi keleti hagyományt jellemzik. Így a keleti tradíciókban létezik egy íratlan szabály, melynek értelmében egy igazi tanító kizárólag akkor mond valamit, ha kérdezik. Ennek a szabálynak a betartása már ősi időkben is a hagyománytisztelő és hagyománykövető tanítók ismertetőjegye volt. Ezek a mesterek ugyanis jól tudták, hogy igazi tanítvány csak abból lesz, aki őszintén, érzékenyen, valódi lelkesedéssel és nyitott szellemmel törekszik a tudás megszerzésére. Tisztában voltak azzal is, hogy aki a szellemi úton járva kérdéseket tesz fel, annak számára e kérdések minden bizonnyal nagyon fontosak. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a válaszadásnak csak akkor van értelme, ha a tanítványnak életbevágóan szüksége van rá, hiszen csak ekkor fog ebből bármit is profitálni.

Mit jelent szellemi értelemben az, hogy profitálni? Profitálni egy tanítói-tanítványi kapcsolatból annyit jelent, hogy a tanító által nyújtott tudás, ismeret vagy gyakorlatanyag arra ösztönzi a tanítványt, hogy az adott utat teljesen végigjárja. A tanítás átváltoztatja, s abba az irányba ösztökéli őt, hogy éberebbé és nyitottabbá váljon, s együttérzőbben forduljon embertársai felé. Képessé teszi őt arra, hogy olyan erények bontakozzanak ki benne, amelyeket minden vallási hagyomány fontosnak és értékesnek tart. Ez a belső átalakulási folyamat azonban a tanítvány számára nem mindig kellemes; épp ellenkezőleg, sokszor igen kényelmetlen, zavarba ejtő vagy kínos élményekkel is jár.

Nézzünk például magunkba, és vizsgáljuk meg, hogy tényleg mindig szívesen változunk-e? Legtöbbször jól elrendezzük az életünket – de csak a régi megszokásaink keretein belül. Ahhoz, hogy át tudjuk törni szokásaink falát, s el tudjuk engedni évtizedek óta rögzült mintáinkat, vagy nagyon nagy erőfeszítésre, vagy fékezhetetlen kalandvágyra van szükségünk. A kereső embert ezek közül – karakterétől függően – vagy az egyik, vagy a másik jellemzi, és természetesen mindkét úton sok türelemre is szüksége van önmagával szemben. Mindenesetre a tanítvány csak akkor fog valóban eredményt elérni, ha az út, amit követni kíván, valóban egzisztenciális jelentőséggel bír számára, és ez válik a legfontosabb dologgá az életében. Az apró kíváncsiság, néminemű érdeklődés, vagy az egzotikumok iránt érzett könnyű izgalom ehhez az úthoz kevés.

Amikor fiatal voltam, Európában éppen divatba jött a zen, és sok értelmiségi utazott Japánba, hogy közelről is tanulmányozza ezt a valóban csodálatos, izgalmas kultúrát. Közöttük volt egy híres egyetemi professzor is, aki rettentően vágyott arra, hogy egy igazi zen mester fogadja őt. Egy zen mesterhez nem olyan egyszerű bejutni; nehéz meghívást kapni tőle, az pedig egyenesen elképzelhetetlen, hogy az ember csak úgy betérjen hozzá egy beszélgetésre. A professzor azonban összeköttetései révén elhárította ezt az első akadályt. Miután a kölcsönös udvariaskodást követően leültek egymással szemben, az angol professzor lelkesen elkezdte a roshinak magyarázni, hogy mennyire csodálatos ez a japán kultúra, milyen sok könyvet olvasott erről, s hány érdekes kiállítást tekintett már meg. Csaknem fél órán át locsogott, majd végül azt mondta: „Most pedig itt vagyok, és már alig bírom türtőztetni a kíváncsiságomat, hogy Öntől a japán kultúra tekintetében még mélyebb felvilágosításokhoz juthassak.” Erre a roshi megkérte, hogy várjon egy pillanatig, s udvarias házigazdaként fogta a teáskannát, és elkezdte a teát a vendég csészéjébe tölteni. A professzor legnagyobb meglepetésére azonban akkor sem hagyta abba a műveletet, amikor a csésze már csurig telt, és a tea elkezdett kifolyni a gyönyörűen megmunkált, míves asztalra. Tudnunk kell, hogy az ilyen figyelmetlenség Japánban durva modortalanságnak számít. A professzor tisztában volt ezzel, s megdöbbenve figyelmeztetni akarta a roshit, hogy figyeljen oda, mert minden csupa tea lett. Ekkor a mester így szólt: „Csak annyira van tele, mint az Ön tudata. Így talán jobb is, ha ezen a ponton befejezzük e kellemes beszélgetést, mivel ön is láthatja, hogy egy tele csészébe már nem lehet semmit beletölteni.”

Ez a történet szépen ábrázolja, hogy mi is a szellemi úton az, amit nekünk nyugatiaknak különösen fontos volna megtanulnunk. Meg kellene tisztítanunk magunkat az előítéleteinktől, merev elképzeléseinktől, kiforrott véleményeinktől, és teljesen meg kellene nyitnunk magunkat egy újfajta szemléletmód, egy másfajta tudás felé. Ezen a ponton valaki azt az ellenvetést tehetné, hogy ez igazából nem lehetséges, és nem is akarhatjuk komolyan, hogy csak úgy egyszerűen mindent elfelejtsünk, amit eddig tanultunk. Lehetetlen magunk mögött hagyni mindent, amit eddig magunkénak vallottunk, és ugyanakkor kritikátlanul elfogadni valamit, amiről azt sem tudjuk, hogy voltaképpen micsoda. Ebben van némi igazság, ám amire itt szükség volna, az semmi esetre sem valamiféle kritikátlanság, hanem inkább egy olyasfajta nyitottság, aminek az éberséghez és a tudatossághoz van köze. Azt a fajta odafigyelést kellene megtanulnunk, amely olyan fokú nyitottsággal irányul rá a tanító mondanivalójára, hogy valóban képes azt megérteni, s nem a saját sémáinkból fakadó, múltra emlékeztető spekulációinkat erőlteti arra rá.

A régi Indiában igen nagyra becsülték a hallgatást. A hangokat a régi indiai filozófia az éter elemmel kapcsolta össze, az ember mikrokozmoszában pedig az éter elemnek elsősorban a tudathoz van köze, ez mintegy a tudat hordozója. A régi időkben a szellemi ismeretek és tudás átadása főként szájhagyományon alapult, tehát hallás útján ment végbe. Az indiaiak még ma is képesek arra, hogy ilyen módon hallgassanak valakit. A feltétel nélküli nyitottság és igazi odafigyelés révén számunkra elképzelhetetlen mennyiségű, élőszóban elmondott anyagot képesek megjegyezni. Ennek a különleges hatékonyságnak az a magyarázata, hogy amikor hallgatnak valakit, akkor kizárólag ezzel foglalkoznak, semmi mással.

A mai emberre inkább az a jellemző, hogy ha hall valamit, akkor a hallottak hatására rögtön bevillan a tudatába egy emlék, azonnal keletkezik egy benyomás, amiből aztán kialakul egy vélemény, megfogalmazódik egy ítélet – s ezek a folyamatok elterelik őt attól, amit éppen hallgat. Ezáltal a hallottakból csupán azokat a dolgokat veszi észre – azokra a részletekre koncentrál, és ennek megfelelően kizárólag azokat a gondolatokat fogja fel –, amelyek megerősítik saját, már megcsontosodott nézeteit és meglévő vélekedéseit. Ehhez azonban nincs szükségünk tanítóra. Csak az az ember igazán befogadóképes, aki valóban valami teljesen újat szeretne hallani, tapasztalni, megtudni, és aki ezzel a nyitottsággal és tudásvággyal fordul a tanítóhoz. Szellemi téren a tanító és tanítvány közötti kapcsolat egzisztenciális fontosságú, vagyis az a tudás, ami egy ilyen kapcsolatban átadásra kerül, nem technikai jellegű. Nem valamilyen szakismeret kerül közlésre, amit le lehetne egy papírlapra írni, és utána ezt a jegyzetet haza lehetne vinni. Természetesen a tanításban szükség van információkra is, tehát mintegy mellékesen bizonyos ismeretek is átadásra kerülnek. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy a szellemi tanításban olyan tudás átadására kerül sor, amely a tanítványban valódi megértést idéz elő, s ez a felismerés az ő saját útját, és őt magát is alapvetően átváltoztatja. Az ezzel foglalkozó történetek alaphelyzete egyforma: a tanítványok nagyon nagy ragaszkodással és igyekezettel törekszenek kipréselni a tudást a tanítóból, akinek viszont jellemző magatartása a hallgatás.

Egy szellemi kapcsolat azonban nemcsak a tanítvánnyal, hanem a tanítóval szemben is támaszt feltételeket. Talán a legfontosabb, amire szüksége van ahhoz, hogy jogosult legyen tanítványa bizalmára, hogy olyan ember legyen, akitől tényleg van, mit tanulni. Méghozzá valami olyasmit kell, hogy kapjon tőle az ember, amit saját maga még nem tudott megtapasztalni vagy megvalósítani.

Minden szellemi út valódi önmagunk megismerésére irányul, ezért a tanítónak mély önismerettel kell rendelkeznie. Természetesen nem minden tanító élő Buddha, azonban minden tanítótól elvárható – és erről nem lehet lemondani –, hogy önmagával szemben kíméletlenül őszinte legyen. Olyan embernek kell lennie, aki legalább saját maga előtt nem játssza meg magát, és aki lankadatlanul fáradozik azon, hogy egyre mélyebb önismeretre tegyen szert. Egy tanító esetében nem az a legfontosabb, amit mond – hiszen beszélni sokan tudnak –, hanem az, hogy mit tesz.

A tanítványok régen az úgynevezett gurukulában együtt éltek a mesterrel, vagyis ott laktak a mester családjánál, így alkalmuk volt látni, hogy tanítójuk hogyan él, miként cselekszik a mindennapokban. Manapság erre ritkán van alkalmunk, de azért legtöbbször még ma is van mód arra, hogy össze tudjuk hasonlítani: mi az, amit egy tanító csak mond, és mi az, amit valóban úgy is tesz. A legtöbb ilyen híres tanítót – egyebek mellett – az jellemezte, hogy nagyon ritkán nyitotta ki a száját.
A tibeti hagyomány egyik legnevesebb tanítója, Tilopa például a később ugyancsak híressé vált Naropa nevű tanítványának tizenkét éven keresztül egyetlen szellemi tanítást sem mondott. Az első tizenkét évet leginkább azzal töltötte ki, hogy kifutófiúként kezelte őt, és különböző feladatokkal bízta meg. Annak ellenére, hogy Tilopa a buddhizmus történetének talán leghíresebb mesterévé vált, valójában egész életében ez az egyetlen tanítványa volt. A külső szemlélő számára egyébként e mester csak egy egyszerű, hétköznapi embernek látszott, aki szezámmag-sajtolóként dolgozott. Még csak barlangban meditáló jógi sem volt, ennek ellenére elindított egy olyan mozgalmat, amely mindmáig fennmaradt, és az idők során az egyik legjelentősebb buddhista iskolává vált.

A buddhizmusban a tanító-tanítvány kapcsolatok egymásra következését hívjuk áthagyományozási vonalnak. Ez egy olyan láncolat, ahol a tanítóknak a legkülönfélébb módszerek segítségével – nem feltétlenül szóbeli tanítás útján – sikerült tanítványaik számára lehetővé tenni a mély belátást önnön valódi természetükbe.
Szellemi téren csak olyan módszereknek van értelmük, amelyek előkészítik a talajt ahhoz, hogy megtörténhessen a tanítványban a legmélyebb felismerés vagy megvilágosodás. Aki keresztül kíván menni ezeken a gyakran embert próbáló kihívásokon és erőfeszítéseken, annak számára a guru vagy tanító rendkívüli szerepre tesz szert. Általa tud ugyanis megszabadulni azoktól az illúzióktól, amelyek a valóságot vagy annak lényegét eltakarják.

Azt a folyamatot, amelyen egy tanítvány keresztülmegy, olvasztótégelyhez szokták hasonlítani. Az olvasztótégelyben a fémet addig hevítik, amíg az meg nem olvad, és ki nem válik az ércből az arany. Nyilvánvaló, hogy aki egy ilyen folyamaton végigment, az mély hálát érez az iránt a tanító vagy vezető iránt, aki segített rátalálnia önmaga nemesebb természetére, aki megszabadította őt a saját magáról alkotott hamis képtől, és levette válláról a világról alkotott téves elképzeléseinek terhét. Általában nagyon sok illúziót dédelgetünk magunkban, ám amikor eljutunk a valóság tapasztalati felismeréséhez, mégis nagyon nagy megkönnyebbülést érzünk.
Ahhoz hasonlít ez, mint amikor egy idős házaspár már ötven éve él együtt békés házasságban. A házastársi megbecsülés és szeretet következtében minden reggel, amikor leülnek reggelizni, mindkét fél a zsemlének azt a felét kínálja oda a másiknak, amit a legfinomabb falatnak tart, és legszívesebben saját maga fogyasztana el. Az ötvenedik házassági évfordulón – amikor az ember már hajlamos felhagyni a szerepjátszásokkal –, a férj egyszer csak azt mondja a feleségének: „Te ötven éve szerető feleségként állsz mellettem. Ez alatt az idő alatt mindig odafigyeltél arra, hogy reggelente a zsömlének a fölső, ropogósabb felét add nekem. Ezt én eddig sohasem utasítottam el, mert nem akartalak megbántani, s mert láttam, hogy milyen szeretettel adod. De az igazság az, hogy valójában sokkal jobban szeretem az alsó felét.” Az őszinte vallomást rövid meghökkenés, majd felszabadító nevetés követi. A valóság igazi megtapasztalásakor ilyesfajta megkönnyebbülést érezhetünk.

Ha egyszer megtörténik ez az áttörés, akkor rájövünk, hogy mennyire felszabadító érzés a valóságot tapasztalni, még akkor is, ha az illúzióktól való megszabadulás folyamatát olykor gyötrelmesnek találtuk. A valóságra vonatkozó hamis elképzelés fenntartása ugyanis mérhetetlenül sok energiát kíván. Ez az, amit szamszárának, vagyis az újjászületési feltételek körforgásának nevezünk. Állandóan ebben kötjük meg energiáinkat, s minden erőnket arra fordítjuk, hogy fenntartsunk egy olyan világképet vagy élet-elképzelést, amiről a szívünk mélyén magunk is érezzük, hogy nem igaz. Milyen egyszerű volna az élet – és ezt sok mester példája mutatja, akik egyszerűen visszavonultak a hegyekbe –, ha képesek volnánk mindent elengedni, ha képesek volnánk önmagunkat is olyannak látni, amilyenek valójában vagyunk.

A jó tanító-tanítvány kapcsolat első lépése az, hogy a tanító olyannak fogadja el a tanítványát, amilyen az valójában. Ez a fajta elfogadás mindkét félnek óriási szabadságot ad. Ennek következtében tudnak ugyanis olyan viszonyba kerülni egymással, ahol nem kell állandóan színjátékot játszaniuk egymás előtt. A tanító – bölcsessége folytán – azért tudja elfogadni a tanítványt jellemző összes tulajdonságot, mert tudja, hogy ezek önmagukban is értékesek.

A valódi tanító még azokat a tulajdonságainkat is elfogadja, amit saját magunk a legrosszabbnak gondolunk, amit nem fogadunk el magunkban, vagy amivel elégedetlenek vagyunk. Ezek a jellemvonások sokszor egyáltalán nem kellemesek, épp úgy, mint ahogy a kertbe hordott trágya szaga is facsarja az ember orrát. Mégis, ha az ember ezt a trágyát okosan elteregeti, majd némi fáradságot fordít arra, hogy beforgassa a földbe, akkor abból a legszebb virágok fognak sarjadni. Pontosan ebben az értelemben képes a valódi tanító a tanítvány összes tulajdonságát elfogadni mint tényt, mint a tanítvány egyik összetevőjét, anélkül, hogy vádaskodásokba bocsátkozna, vagy elítélné őt. Ám e tulajdonságok segítségével a tanítványban felismeréseket provokál ki, és ezt a tanítványnak bizony nem mindig könnyű elviselnie. Az igazi guru egyik ismérve, hogy tanítványában a megvalósításnak ezt a fajta lehetőségét is képes meglátni.

Manapság sokat beszélnek arról, hogy ki az „autentikus” vagy „hiteles” tanító, és mit is értünk valójában ez alatt. A felületes megközelítés olyasvalakit tart hiteles tanítónak, aki valamilyen áthagyományozási vonalba tartozik, vagyis része egy tradíciónak. Különösen a tibeti hagyományban fordítanak a buddhista közösségek sok gondot annak bizonyítására, hogy az általuk követett áthagyományozási vonal megszakítatlan, tehát egészen a Buddha személyéig visszakövethetően, törés nélkül adódott át tanítványtól tanítványig. A különböző vonalak felállították saját „családfájukat”, vagyis fontosnak – és az utókor számára is megőrzendőnek – tartják, hogy a tanító-tanítvány láncolat milyen elágazásokon keresztül maradt fenn napjainkig. A tibetiek ezen keresztül igyekeznek bizonyítani, hogy az a tanítás, amelyet az ember egy bizonyos tanítótól kap, valóban hiteles és megbízható.

A buddhizmus történeti kutatása azonban gyakran azt mutatta ki, hogy bizonyos áthagyományozási vonalak esetében lyukak mutatkoznak, s a vonal egyik tanítója már rég meghalt, amikor a neki tulajdonított tanítvány még meg sem született. Sőt az olyan esetek sem ritkák, amikor a mester halála és a tanítvány születése között száz-százötven év telt el. A tudományosan gondolkodó nyugati ember nehezen tudja felfogni, hogy ha tényszerűen ilyen szakadások léteznek, akkor mit is jelent a „megszakítás nélküli” áthagyományozási vonal?

Az egyik leghíresebb modern tibeti tanító, Dudjom Rinpoche – aki a legrégebbi tibeti buddhista vonalba, a nyingmapa iskolába tartozik –, frappáns választ ad erre a kérdésre. Szerinte a vonal tulajdonképpen csak akkor szakad meg, ha valamelyik vonalhordozó – akár rövid időre is – feladja azt a tiszta, éber állapotot, amelyet a buddhizmusban bódhicsittának nevezünk. A bódhicsitta az a fajta tudatállapot, amely a megvilágosodásra irányul, a felébredés irányába törekszik és mozog. A szellem e legmagasabb fokú belső világossága magában foglalja az összes cselekedetünkre és azok következményeire vonatkozó éber tudatosságot. Ezen keresztül válunk képessé arra, hogy más lényekre jótékony és segítő befolyást gyakoroljunk, és ne ártsunk többé másoknak.

Tudatlanságunk és figyelmetlenségünk miatt ugyanis állandóan nagyon sok kárt okozunk másoknak. Nyilván csak akkor tudunk olyan életet élni, amely ezt elkerülhetővé teszi, ha birtokában vagyunk ennek a tiszta, éber, körültekintő és világos tudatosságnak. Ennek révén válunk képessé magunk körül egy olyan világot teremteni, amelyben érdemes élni. Olyan világot, melyben az önzést az egymás iránti tapintat, részvét és együttérzés váltja fel. Magam is úgy vélem, hogy ez a fajta tiszta és segítő, jótékony hatású tudatállapot az alapfeltétele egy hagyomány továbbvitelének. Ha valaki valóban megérti egy ilyen tudati tartás nélkülözhetetlenségét annak minden összefüggésével együtt, s teljes élességgel felismeri annak következményeit, akkor tulajdonképpen nincs is módja többé másképpen cselekedni. Nem is tehet mást, mint hogy egyszerűen éberen él, és ezen keresztül üdvös hatást gyakorol a világra.

A vonallal kapcsolatban nem kerülhetjük meg, hogy legalább röviden ne szóljunk a beavatás jelentőségéről, illetve arról, hogy milyen szerepet játszik a beavatás saját hagyományunkban. A fentebb elmondottak adják meg a kulcsot annak megértéséhez is, hogy mit jelent a beavatás a maga valódi értelmében. A beavatás lényege nem valamiféle külső szertartás, jóllehet a buddhista beavatásokban különféle szertartásokat is alkalmazunk. Utóbbiaknak természetesen megvan a maguk jelentősége: a szertartások készítik elő szellemünket, vagyis ezek tesznek bennünket kellőképpen nyitottá és befogadóképessé. Egyfajta teret hoznak létre, tehát közvetítő szerepet játszanak. A tulajdonképpeni beavatás azonban szellemi síkon, tehát tisztán a tudat síkján történik. Igazi beavatásról csak abban az esetben beszélhetünk, ha a tanító és a tanítvány tudata összetalálkoznak. Ilyenkor a tanítvány bepillantást nyerhet abba a tiszta és éber tudatba, ami a mestert jellemzi, és ami a tudat voltaképpeni lényege. A tanítvány ebben az aktusban egyfajta kinyílást, mély fölismerést, „aha” élményt él meg. Villámcsapásszerűen hatalmas világosságot érzékel, s bár ez a felvillanás mindössze egy pillanatig tart, mégis olyan felejthetetlen élményt jelent számára, ami az út további részében tévedhetetlenül jelzi a követendő irányt.

Ráébred, hogy az útnak tulajdonképpen olyannak kellene lennie, mint amilyennek azt a beavatás pillanatában tapasztalta. És ha az embernek van már erről egy megélt, személyes élménye, akkor a gyakorlatait ettől kezdve nagyobb bizalommal és áldozatkészséggel végzi, hiszen sokkal világosabban látja, hogy mi is az, amit meg akar valósítani. A beavatás tulajdonképpeni értelme abban áll, hogy az embernek lehetősége legyen – még ha csak nagyon rövid időre is –, felismerni valódi célját. Csak ekkor lesz képes ugyanis komoly áldozatokat hozni, és türelmesen, minden akadályt leküzdve fáradozni egészen addig, amíg a szelleméből el nem tűnik minden merevség. S aztán egyszer csak eljön majd a nap, amikor egy felszabadult nevetéssel egyszerűen el tudja engedni a görcseit. Minthogy ez az esemény egy nagyon vidám, örömteli dolog, az igazi tanítók között igen sok a vidám, jókedvű ember. Ők ugyanis a világ legtermészetesebb dolgának tekintik ezt.

Azt kívánom, hogy egy csodás napon mindez Önöknek is sikerüljön. Ennek az útnak természetesen ugyanúgy megvannak a mélypontjai, mint a tetőpontjai, s néha szédítő mélységek nyílnak meg a törekvő előtt. De az biztos, hogy soha, egyetlen pillanatra sem lesz unalmas. Minden szinten valami újat, értékeset és különlegeset fog megnyitni számunkra, s minden apró lépéssel képessé válunk arra, hogy elengedjünk valamit mindabból, ami terhes és nyomaszt bennünket.

Az írás alapjául szolgáló tanítás 
1995. október 29-én hangzott el Veszprémben.