Dharma online

Interjú

Elvonultam, vissza is jöttem

Interjú Cser Zoltánnal

(Jelenleg a Tan Kapuja Buddhista Egyház ügyvivője, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola oktatásért felelős rektorhelyettese. Nagybátyja családja több mint egy évtizedet élt Mongóliában, így a buddhizmussal már gyerekkorában, a hetvenes években találkozott. 1986-ban, 16 évesen kezdett el gyakorolni a Mennyei Trón Ötelem Rendnél, tíz éve pedig a Nemzetközi Dzogcsen Közösség gyakorlatait is végzi.)

- Elmondanád címszavakban egy átlagos napodat?

- Nagyon nehéz azt definiálni, hogy „átlagos nap”, mert hosszú ideig elég elvonultan éltem, és most mintha ennek a másik oldalát tapasztalnám meg: egyszerre, párhuzamosan zajlik minden. Volt egy időszak, amikor a főiskolán (TKBF) elkezdtem tanítani és óraadó voltam; az azért volt jó, mert egy héten csak kétszer-háromszor kellett bejönnöm, a többi nap gyakorlással telt. Ez egyfajta átmenet volt a hétköznapi élet és az elvonulás között, mert ha elvonulásban van az ember, vagy elvonulásként éli az életét, akkor annak úgy van értelme, hogy szigorú napirendet tart. Ebben általában a 4*2 vagy 6*2 óra gyakorlás szokott lenni, és a napszakoknak megfelelően gyakorol az ember. Persze, ez utána oldódik, de állapotok fenntartása a cél.

Most a napjaim elég kaotikusak. Valamilyen reggeli gyakorlatot mindig szoktam végezni, de már nem annyira formálisan, mint régen. Régebben nagyon lényeges volt számomra, hogy minden ébredéskor a három kapunak a gyakorlatát valamilyen módon elvégezzem: testi-, légző- és tudati gyakorlatokat. Most már csak próbálok felkeléskor a tudat terében, a jelenlét és a légzés állapotában időzni, és utána folytatni a hétköznapi cselekedeteket. Utána vagy az van, hogy otthon tudok valamennyit dolgozni neten keresztül, vagy pedig jövök be a főiskolára. Ha be kell jönnöm a főiskolára, akkor egy órát utazom ide is, meg haza is, ez jól kihasználható: megvannak a magam utazási gyakorlatai: „metró-gyakorlatok” - a metró olyan, mint a köztes lét: az egyik világ és a másik világ közötti alagút. A formális gyakorlatok nagyrésze a közösségi gyakorlatok, ezekre általában este szokott sor kerülni, és szinte minden nap van valami. Amikor a főiskolán tanítok, az is a gyakorlat része: tanítani azért jó, mert akkor az ember maga is tud gyakorolni, főleg ha gyakorlattal együtt tanít. Összefoglalva tehát: most a napjaimra egyáltalán nem jellemző a rend, nem úgy, mint régen.

- Tehát már nem kötődsz a formális gyakorlatokhoz?

- Azért van bennem kétely néha, főleg mikor olvasom, hogy Desung Rinpocse minden nap végezte ugyanazt a 11 gyakorlatot. Tehát érzek egy kis „vibrálást”. De a mostani történésem arról szól, hogy hogyan tudom az elvonult életben megszerzett éberséget, a dolgok tisztánlátásának a képességét, a képzelet képességét, a légzés képességét, az ellazultságnak a képességét alkalmazni. De ez egy veszélyes terület. Ha az ember a gyakorlat ritmusából kilép, akkor nagyon finom folyamatok indulnak el, és nagyon kell figyelni arra, hogy az ember ne folyjon vissza a szamszárikus ösvénybe. Fizikailag visszafolyik, mert a cselekedetei a világhoz kötődnek.

Sokan azt mondják, hogy ideális a helyzetem, mert a főiskolán dolgozom, de a munka itt is ugyanúgy munka, mint bárhol máshol, és sokszor óriási a nyüzsi, olyan mintha többszáz gyerekem lenne (a diákok), és mindenkinek megvannak a maga elképzelései, problémái. Érdekes, hogy én a tudatnak a tiszta, gondolatoktól mentes állapotát próbáltam megvalósítani, - ami a csan-nak a hozzáállása; vannak másfajta hozzáállások is -, és most ennek az eredménye az, hogy kívülről jön rengeteg elképzelés, amelyek között lavíroznom kell. Tehát ahhoz, hogy meg tudjam tartani a dharmikus hozzáállást, nagyon kell figyelnem. Az ösvény gyakorlásakor először radikális, nagy élményei vannak az embernek, de utána rájön, hogy nagyon lassú, finom, apró lépésekkel lehet fejlődni, miközben konfliktusviharok is tarkítják az ösvényt. Ugyanígy, nagyon finoman tudja az ember összehangolni a világi, bürokratikus, pénzügyi működést a Dharma és a Dharma oktatásának működésével. Számomra a legélvezetesebb az, ha órát tarthatok, mert ott van egy kis pihenés. Eljutottam arra a szintre, hogy nem kell jegyzeteket használnom, készülnöm, valahogy fejben látom akár 7-8 különféle óra anyagát, tudom, hogy hol tartok mindegyik órán, és tudom onnan folytatni, ahol az előző héten abbahagytam az adott tantárgy óráját. Mintha egy filmszalag menne, ami valahol véget ér, és a következő órán megy tovább. Ezen én is elcsodálkoztam egy picit, ez talán valamilyen eredmény már. A mentális szintű struktúra-látás nagyjából sikerült. De a programokról jegyzetfüzetet kell használnom, mert az már nem megy, hogy a hatmillió „ide kéne menni, oda kéne menni” -t fejben tartsam. Hogy legalább azt tudjam, hogy hova nem megyek el.

- A szellemi gyakorlás és a hétköznapi élet kapcsolatáról kértünk meg egy beszélgetésre. Ami számomra az alapvető kérdés ezzel kapcsolatban, azt egy Sabkar Lámától, „A Garuda röpte” című dzogcsen szöveg szerzőjétől származó idézettel tudom bevezetni; ezt írja: „Vonuljatok magányba, ki a vadonba vagy fel egy hegytetőre... némuljatok el, ne szóljatok egy szót se, így tudatotok maga lesz a tér: túllép a gondolat tárgyain...” Ha belegondolunk a nagy megvalósítók hosszú sorába, azt látjuk, hogy ezt a receptet követték. A körülményeink talán nagyon mások, de a tudat alapvető működési módjai ugyanazok ma is, tehát adódik a kérdés: lehet-e realizálni másképp, mint „kivonulva”?

- Az érdeklődés, a részvételi szándék, mint elsőszámú képesség, nagyon fontos. A probléma az, hogy amikor az ember elkezd a tanításokkal foglalkozni, akkor először új minden: új az ösvény, újak a gyakorlatok, új, hogy tanítói vannak az embernek és tanításokat kap - az egésznek van egy frissessége. Ez a frissesség létrehozza azokat a minőségeket, amelyek a tanításban a célok, csak az ember nem veszi észre, hogy a cél az éberség, a jelenlét, a tisztánlátás és a ragaszkodás-mentesség. A probléma ezzel az, hogy ahogy halad a törekvő, és egyre több évet tölt el a Dharma gyakorlásával, elfelejtődik az, hogy miért indult el, mi volt az eredeti szándék. Ezért van az, hogy a tanítás szerint minden nap menedéket kell vennünk, de egy idő után elvesztheti a frissességét a menedék is; elveszti azt a fajta erejét, a lelkesedést, ami az embert az ösvényre irányította. Az elején azért veszünk menedéket, mert nem működik jól az életünk, de később az ego kezdi a magáénak érezni a gyakorlatokat, és formálissá, sztereotippá válnak. Ezért nagyon fontos, hogy az ember mindig tisztán tartsa a célt, mindig emlékeztesse magát, hogy miért kezdte el, különben beleöregszik a buddhizmus világába is, és akkor kész, véget ért a dal! Ez egy nehéz pont.

Valójában a legelején megjelenő tulajdonságok lennének a lényegesek, csak nagy kört kell bejárni ahhoz, hogy rájöjjön az ember, hogy ezek a lényegi pontok. Nekem legalábbis nagyon nagy köröket kellett bejárnom ahhoz, hogy rájöjjek: a legelején már ott voltak azok az állapotok, amiket kerestem. A megértés tárgyai, a téma, az, hogy én el szeretném érni a megvilágosodást, jobban izgattak, pedig nem a téma, hanem azok az állapotok a lényegesek. A megvilágosodás nem tárgy, hanem állapot.

Az elvonulás egy nagyon érdekes kérdés, ugyanis azt mondják, hogy a szerzetesi világ egy elvonult világ, de közben nem egészen, ugyanis a Buddha eredeti tanításában a szerzetesek nem vonulnak el. A világtól elfordulnak, de folyamatosan kapcsolatban kell lenniük a világgal: a napjuk első része a kolduló körútjukkal telik, ebédelni hívják meg őket - ez az életmód nem engedi, hogy elszigetelődjenek. Tehát a kérdésre, ha nagyon messziről indul neki az ember, akkor azt kell mondjam, hogy megvalósítás és megvalósítás között különbség van. Ha az ember képes befelé tekinteni - úgy mondjuk, hogy ha a tudat a tudatra tud pillantani -, akkor eléri a megvilágosodást. És a befelé tekintés miatt teljesen indokolt, hogy az ember elvonul. De egyszer vissza kell jönni! A mahájána ösvénye már arról szól, hogy ha az ember megvilágosodott, akkor vissza kell térnie a világba mindenképpen, mert a világból ment el, a világban volt a probléma. Azért vonult el, mert nem tudott mit kezdeni különféle helyzetekkel a világban, és mivel kívül nem tudta megoldani azokat, ezért elvonult és megnézte, hogy hogyan is működünk belül. De ha megoldotta belül, akkor vissza kell mennie kívül is megoldani. Ma a szerzetesi világnak és az egész tibeti buddhizmusnak nagyon nagy problémája az „elvonulás - nem elvonulás” kérdés. Dudzsom Rinpocsének van egy tanítása, amelyben azt mondja, hogy ha valaki a nyolc világi dharmától (indíttatástól: vágy biztonságra, dicséretre, hírnévre és sikerre, valamint félelem ezek elvesztésétől) képes a tudatát mentesíteni, akkor elvonult, akárhol is él.

Tehát az elvonulásnak sok aspektusa van. Egy biztos: a fél éves elvonulást mindenképpen szokták ajánlani azért, hogy az ember az egyhegyűségről tapasztalatot szerezzen. De azt is mondják, hogy ha valakinek fél év alatt sikerül egy stabil egyhegyűséget elérnie, vagy legalább arra rájönnie, hogy a saját tudatán tényleg tud változtatni, akkor sokszor jobb, hogy ha visszatér a világba.

- Ha az elmélyedést egy technika begyakorlásának vagy leülepedésnek fogjuk fel, akkor talán elég néhány hónap, de ha úgy fogjuk fel, hogy ezzel a karmikus szennyünktől szabadulunk meg, vagy egy eloldódási folyamatként, akkor nem kevés ez az idő?

- De. A fél év arra jó, hogy az ember az egyhegyűséget valamilyen módon megvalósítsa, legalább a kezdeti fázist. Hogy rájöjjön arra, hogy tényleg nevelhető a tudat. Mert ha az ember nem vonul el, akkor a „nyugodt időzés” (samatha) állapotát elérni a világban nagyon nehéz. A tapasztalatom az, hogy a hétköznapokban úgy 20-25 év kell ahhoz, hogy amikor az ember a leállás gyakorlatát végzi, akkor valami (szem, légzés stb.) tényleg leálljon.

Ma a megvalósításról kétfajta elképzelés van. Az egyik elképzelés a konvencionális, a szerzetesi típusú, hogy elvonulunk és végigcsináljuk a 3 és fél évet, de ez nagyban függ attól, hogy ki és hogyan csinálja. A 3 év önmagában nem jelent semmit, mert ugyanúgy meg lehet szokni az elvonulás napirendjét, és akkor elveszíti a frissességét, hasonlóan a menedékhez. Az azért biztos, hogy ha ezt valaki végigcsinálja, akkor valami lesz, de hogy nem éri el a megvalósítást, az is eléggé biztos. A másik elképzelés az, hogy itt, a világban kell elérni a megvalósítást (tehát nem elvonulásban). Kérdés, hogy melyiket nevezhetjük megvalósításnak? A szokványos „elvonulunk, magunkba pillantunk, megvilágosodunk” dolgot tartjuk-e annak; azt, ha valaki kontrollálni tudja a saját tudati működéseit, és meglátta a tudatnak a fény-természetét? Vagy azt, ha valaki ezt a világban is képes fenntartani? Hogy vajon az elvonult, magába pillantott lény, aki meglátta a tudat fény-természetét, tud-e valamit kezdeni egy csekkel, TB számmal, vagy nem? Képes-e Budapesten is ebben az állapotban lenni? Ha ez utóbbit tekintjük megvalósításnak, akkor valóban azt lehet mondani, hogy az elmélyedés állapota egy nagyon messzi, távlati cél.

Az elmélyedést elvonulásban elég gyorsan el lehet érni, úgymond kiprovokálni, mert ingerszegény a környezet. Előtte, persze, van egy nagyon nehéz periódus, mert kibuggyannak a lerendezetlenségek, de ha valaki ezen túl tud lépni, akkor a tudata megnyugszik, ugyanis az elvonulás lényege, hogy elvesszük a tárgyait azoknak a tudati működéseknek, amelyek izgatottságot és különféle érzelmi állapotokat keltenek, majd az elnyugodott tudatnak a tükrében elindulnak az elmélyedés állapotai. De az a nagy kérdés, hogy ha valaki visszajön, akkor mennyire tudja ezt az állapotot megőrizni a hétköznapokban. És ezért van a kétféle elképzelés: az egyik ez, a másik pedig az, hogy itt, a világban kell elérni a megvalósítást. Az Avatamszaka szútra azt mondja, hogy a Bódhiszattva minden szintemelkedést a saját környezetén tud lemérni; a saját világában az intelligencia, a lényeknek az állapota méri a Bódhiszattvát. Általában nem szeretik ezt a tanítást, mert elég kínos.

Azt mindenki mondja, hogy a kezdeti időszakban az elvonulás nélkülözhetetlen, hiszen nem jó a tudat szétszórtságából elindulni az ösvényen, úgy, hogy nem rendezzük a belső beszédet, a teljesen szétszórt, ugráló tudati működést. És ezt nagyon nehéz a világi körülmények között rendezni, ezért úgy tűnik, hogy a samatha vagy siné gyakorlatához - a férfiak számára legalábbis - kell az elvonulás. A nőknek nem jó a szigorú egyhegyűség. A nők inkább a finomsággal tudják a nyugalmi állapotot megtapasztalni. Nagyon nagy igény lenne arra, hogy nőknek szóló tanítások is elhangozzanak, mert amit ma gyakorlunk, az férfiaknak szól. A nők az egyhegyűség állapotába bele tudnak kerülni anélkül, hogy erőlködniük kellene a szem vagy a gondolat leállításával. A nyugodt időzés egy állapot. Mi az egyhegyűséggel érjük el azt, hogy megnyugodjon a tudat, a nők viszont képesek belépni ebbe az állapotba. Ma a tanítások nagy része férfi vonal és kolostori rendszerhez tartozik, de ezt a rendszert tanítják a nőknek és a nem kolostorban élőknek is, ezért ma a tanításokban nagyon komoly reformok zajlanak, és próbálnak visszatérni azokhoz az esszenciális tanításokhoz, ami igaz a kolostorban is, és igaz a világi életben is. Ez egy fontos dolog.

Én nagyon szeretnék majd megint elvonulni, de pontosan látom, hogy ha a hétköznapi életembe nem tudom átültetni a gyakorlás eredményeit, akkor az elvonulás csak menekülés. Ma nagyon sokan azok közül, akik buddhisták lesznek, a buddhizmust a világ előli menekülési útvonalként használják. De ma a körülmények mások: a gyakorlónak itt kell bebizonyítania azt, hogy mit tanult a korábbi életeiben. Szerintem rengeteget voltunk már elvonulásban.

Úgy mondják, hogy régebben a buddhizmus gyakorlása inkább képesség függő volt, de volt rá idő: 10-15 éves elvonulásokkal a tudat kristálytiszta természete, megtisztítása, egyhegyűség stb. - ezek elérhetőek voltak. Ma teljesen a szétszórtságról szól a világ, rengeteg esemény történik, viszont ez meg alkalmas arra, hogy a bölcsességet fejlesszük. Egy profán példával: régen a szabadság elérésének a tumo (belső hő gyakorlata) egy eszköze volt, hiszen ha valakinek saját hője van, akkor többé nem kényszeríti őt semmire sem a külső hőmérséklet, sem a hideg, sem a meleg. A tumo révén a gyakorlónak „saját hője lesz”, és általa szabadságfok növekedés történik, hiszen aki megvalósította, az nem függ a ruhától, a fedéltől, az időjárás körülményeitől. Mi nagyon függünk. De ma a bölcsesség alapú megoldás látszik működőképesnek, ami azt jelenti, hogy az ember tudja, hogy az egész létezés álomszerű, és akárhová megyek, ott mindig lesz megoldás: lesz ruha, lesz fűtés. És mivel ma az informatika és a globalizáció korát éljük, ezért nem a samatha típusú gyakorlási rendszer az, ami hétköznapi szinten működőképes, hanem a vipasszaná, vagyis az, hogy megértjük, átlátjuk a helyzeteket, és egyszerűen egy ős-megértés miatt tudjuk, hogy a saját világunk nem pusztíthat el minket. Mindig lesz valamilyen megoldás: ha hideg lesz, lesz ruha, lesz fűtés, lesz valami. Tehát nem a képességekkel éri el az ember a megvalósítást, a szabadságot, hanem a bölcsességgel. Ez nem annyira látványos ösvény, mert ezen nem tud az ember nagy varázslatokat bemutatni, de a megértés ösvénye - Manydzsusrí ösvényének is nevezik - ugyanúgy a megvalósításhoz vezet.

Ma azt lehet látni, hogy az egyik megközelítési mód a tanításoknál a tiszta megértés és ezen keresztül lényegi gyakorlatok végzése - és ez az, ami teljesen megfelel a hétköznapi életünknek. Itt pont az a lényeg, hogy az ember ne menjen el a világtól, hanem a hétköznapi életében érje el a megvalósítást. Erre az ösvényre inkább a kis változások jellemzőek: például már a metrón a tömeg nem tud elvinni, mindenki mindenféléket gondol, de én mégis meg tudom tartani az éberségemet, a jelenlétemet; vagy ha nagyon büdös van, képes vagyok képzeletgyakorlatot alkalmazni, képes vagyok az állapotomat megváltoztatni azáltal, hogy frissességet lélegzem be, mert a képzeletem már működik; továbbá rájövök az érzelmek természetére, elkezdem tudni kezelni azokat stb. Bizonyos szempontból így az ember közelebb kerül a megvalósításhoz, mintha rengeteg elvonulással elszigetelődne a hétköznapi világtól. Ott nagyon mély szinteket lehet megélni, de az a kérdés, hogy az ember utána mit kezd ezzel. Nekem ez nagyon nehéz volt, mert elvonulós típus voltam, és amikor szerzetes lettem, utána jött az elvonulás, tehát én a konvencionális utat jártam, ráadásul nagyon fiatalon, de aztán az életkörülmények bemutatták, hogy - legalábbis az én esetemben - ez másról is szól. Hogy könnyű megoldás lenne elvonulni - persze, ott is szembesül az ember nagyon sok dologgal -, de meg kell próbálnom a hétköznapi életemet a Tanítások szerint rendezni, a kommunikációban, a társas kapcsolatokban, a napirendben, szépen, finoman alkalmazni.

- A mai kor embere mennyire alkalmas a „kivonulásra”?

- Nem alkalmas.

- És milyen reális lehetőségeink vannak rá? Rengeteg kérdés fölmerül: van-e Guru, a hely kiválasztása, hogy oldja meg az ember a megélhetését...

- Ha az ember kilép a világból, akkor utána nagyon nehezen tud visszatérni. Jogos, végül is: ha az ember elhagyja a házat... Nagyon sok fura tapasztalat van, ami a régi korok buddhizmusát nézve, ma egy picit más. Egyrészről azt látom, hogy aki nyugaton buddhista szerzetes lesz, az sokkal hatékonyabban tud haladni, mint az ázsiai, mert Ázsiában ez megszokottá vált, elvesztette már 2500 év alatt a frissességét. Nem kizárásos alapon mondom, de ez az általános tapasztalat Thaiföldön, Sri Lankán stb. De ha nyugaton valaki szerzetes lesz, akkor annak jórészt hiteles a motivációja. Nem azért akar szerzetes lenni, hogy tiszteljék, mint Ázsiában. Az illető itt tényleg meg fogja élni, hogy a világ kitaszítja és furcsának tartja - a szerzetesség egyáltalán nem tiszteletre méltó ma nyugaton. Ebben az esetben tényleg nagyon erős a motiváció, és tudjuk a mahajánából, hogy a motiváció sokkal fontosabb, mint a cselekvés, mert a motiváció tudati dolog, a cselekvés pedig fizikai, de a megvilágosodás nem fizikai dolog, hanem tudati. A nyugati szerzetesek nagyon komoly lények, mert ők tényleg mertek szembefordulni a világgal, lemondani a nyugati világról. Ugyanaz zajlik, mint a Buddha korában: egyáltalán nem voltak tiszteletre méltóak azok, akik lemondtak, sőt pont hogy problémákat okozott az, hogy valaki 20 évesen szerzetes lett, miközben ő lett volna a családi vonalnak a fenntartója - az elsőszülött esetében. Ez nagyon nagy probléma volt. A család megszűnt létezni, ha az elsőszülött fiú úgy döntött, hogy elmegy szerzetesnek.

Másrészt azt lehet látni, hogy ugyan építik a kolostorokat nyugaton, de itt nem fog menni az a fajta szerzetesség, ami keleten elterjedt. Már csak azért sem, mert tv, telefon, internet, minden van - nem elég, hogy lemond a családról, mert az interneten minden dől, mindent lehet nézni... Valami módon a nyugati rendszerhez kell tehát az új szerzetességet illeszteni. Tehát egy sajátos átalakulásban van az egész dolog Ázsiában is, nyugaton meg helyezkedik a rendszer, a buddhizmus tanítói, tanítása.

Ma a hosszan, rendszeresen végzendő gyakorlatok nem mennek. Ez az életkörülményeink miatt van így. Az elvonulás azért nem megy a nyugati embernek, mert nem bírja a teste, és nem bírja a tudata. Nem tudunk lótuszülésben ülni hosszú ideig, nem megy. A fizikai testünk jelen pillanatban nincs felkészülve például arra, ami a szigorúbb elvonulásoknál van, hogy nem lehet lefeküdni, ülve kell aludniuk, lótuszülésben, hogy megtartsák a tudatosság oszlopát. A buddhista meditációs gyakorlatoknak az aszketikusabb része, vagy jóga része nem nagyon megy. A tudat szempontjából pedig nagyon nem megy az egyhegyűség.

A kolostori rendszer valószínűleg abba az irányba fog változni, hogy kevés szerzetes lesz, akiknek a feladata az lesz, hogy a tanításokat őrizzék, a világiak pedig pár hónapos elvonulásokra be tudnak menni. Így nem veszítik el a munkahelyüket, és nem kell felrúgniuk a családi életüket, de egy picit fizikailag bele tudnak rázódni, hogy a meditációs testhelyzet és az összpontosítás menjen. Ma már Ázsiában is sokszor inkább a világiak érdeklődnek a tanítások iránt. Régen akkor kaphatta meg valaki a tanításokat, ha szerzetes volt, mert akkor hajlandó volt lemondani a világról. A világiak elsődleges feladata pedig, az erkölcsök betartása mellett, a Szangha támogatása volt. Ma a világiak úgy akarnak tanításokat, mélyebb meditációs gyakorlatokat kapni, hogy nem válnak szerzetessé, hanem megtartják a családot, a munkát. A buddhizmus erre alkalmas, úgyhogy ez is változik.

Ma a buddhista gyakorlás nyugaton általában centrum-rendszerben működik, tehát nem elvonulásban, hanem úgy, hogy a gyakorló éli a hétköznapi életét, esténként pedig közösségi gyakorlatokon vesz részt, és utána megpróbálja ezt integrálni a hétköznapi életébe.

- Te hogy oldottad meg az elvonulást?

- Volt egy nagy ház, amit eladtunk, tehát volt pénzünk. Másrészt az elvonulásban szinte semmiből meg lehet élni. Mi egy olyan tanyán éltünk, ahol pásztoroktól kaptuk a tojást, élelmiszert, cserébe mi meg segítettünk nekik. Tehát nem adományként adták, mégis majdnem azt lehet mondani, hogy hagyományos volt. Nem használtunk áramot, kút volt stb., de ma már ez nehéz ügy, mert az elvonulás pénzkérdés is. Az egyik nagy kérdés az, hogy ha az ember elvonul, akkor a munkájához vissza tud e térni, vagy sem. Nekem más volt a helyzetem, mert szerzetes lettem, és a szerzetes valahogy eltartódik.

- Mondtad a fél évet, de az szabit kivenni túl hosszú, mindent beáldozni pedig túl rövid...

- Az egy hónap is jó - többször. A dolog azonban személyiség függő is: ha valaki meg tudja csinálni, hogy napi szinten, rendszeresen gyakorol úgy, hogy tényleg tapasztal haladást, akkor az is megoldható. De én azt láttam, hogy valami sokk-élmény kell, és az elvonulás egy sokk-élmény. Ha kivonja magát a világból az ember, akkor kénytelen befelé nézni, mert kifelé nincs hova. A világban, ahol mindig kifelé nézünk, nagyon nehéz egyáltalán arra rájönni, hogy hogy kell befelé nézni. Ehhez egy segítség az, hogy ha az ember elvonul és levágja a világot, levágja a kifelé nézésnek a tárgyait. De azt is látom, hogy ez egyre nehezebb mindenkinek, ezért ma közösségekben gyakorolnak az emberek, egy hetes elvonulásokon vesznek részt, és próbálják mindezt a hétköznapi élettel összeegyeztetni. És ez egyáltalán nem könnyű.

Nyugaton főleg a buddhizmusnak azon tanításai terjedtek el, amelyek elég magas szintűek: vadzsrajána, dzogcsen, mahamudra. Régen ezekhez csak nagyon komoly előfeltételekkel lehetett közel kerülni: három és fél éves elvonuláson túl kellett lenni stb. De mivel ezek azok a tanítások, amelyek a körülményektől független gyakorlatokat tanítják, ezért terjedhettek el, ezért tanították ezeket nyugaton. Másrészt azt is lehet látni, hogy a szutrikus tanítások nem érdekelték nagyon a nyugatot. A beavatás, a tantrák - az igen! És pont ezeknél a minimum volt a 3 és fél éves vagy a 7 éves elvonulás. Úgyhogy egy sajátos helyzet van: a buddhizmus nyugaton, mivel az intelligenciára épül, meg fogja találni a saját rendszerét, és valószínűleg egy sajátos, komplett út, „jána” lesz majd, amelybe sok vonalnak a gyakorlatai bele fognak tartozni. És valószínűleg meg fognak maradni a vonalak is, kolostoraik lesznek, de a kolostorok kifejezetten azt fogják szolgálni, hogy a világiak ott elvonulhassanak, és hiteles tanításokat, meditációs módszereket kaphassanak. Én ezt látom a jövőnek, mert keleten is azt lehet látni, hogy bomlik a kolostori rendszer, és a nyugati centrum rendszer kezd kialakulni. Például nyugati tanítókat várnak Bhutánba tanítani, mert ők is angolul szeretnék hallani azt a Dharmát, ami nyugaton már bizonyított és működik.

De ha az ember felismeri, hogy mi a tanításnak a célja - valamilyen módon megtapasztalni a közepet -, és hogy ehhez olyan erényekre van szüksége, mint az éberség, amit az egyhegyűség gyakorlatával lehet elérni, a tisztánlátás, a tudatosság, az önkontroll, vagyis az érzelmi háborúknak, a gondolati elszabadultságoknak a kontrollja, de mindezt a nem-ártás szintjén (ez a négy tulajdonság az ösvény négy támasza) - tehát ha valaki ezt felismerte, akkor már nagyon hatékonyan tud gyakorolni a világban. Akkor rájön arra is, hogy a megszabadulásunk kulcsa ez a négy dolog. És látja a környezetében, hogy az emberek erre egyáltalán nem jöttek rá, mert ha ezt látnák, akkor mindenki gyakorolna. Ha tudnák, hogy mit érnek ezek, akkor mindenki eldobná a kapát, és menne gyakorolni. De nem látják az emberek. De hát mi sem láttuk.

- Milyen volt visszatérni az elvonulásból?

- Nagyon rossz.

- Mi volt a motivációd arra, hogy visszatérjél?

- A körülmények változtak. A karma szele fúj. Magyarországon nem nagyon lehet elvonulásban maradni hosszú időn keresztül. Volt egy időszak, amikor ez megoldható volt, aztán nem. És nekem is föl kellett ismernem, hogy görcsölhetek én ezen az egész dolgon, de mutatja az élet, hogy ennyi volt, eddig kapott az ember erre lehetőséget. Bármiféle változás nem egyszerű; elvonulni sem egyszerű, mert ha jól csinálja az ember, akkor a belső korlátaival szembesül; visszajönni meg azért nem egyszerű, mert ha jól csinálja az ember, akkor a külső korlátokkal szembesül.

Az elvonulásnál a probléma az, hogy ha az ember a Dharma világában biztonságra lel, akkor ez nagyon könnyen menekülési útvonal lesz a világ problémái elől. Az elvonulás egy idő után nagyon-nagyon jó: tiszta tudatállapotokban lehet időzni, de a gyakorlatok révén a világi dolgok hihetetlen méretűvé tudnak nőni, mert az elvonulásban az ember tudatosságot, egyhegyűséget gyakorol, és ezek olyanok, mint a nagyítólencse: ha ezzel az állapottal az ember visszatér, akkor az egészen pici, apró problémák is óriási érzetűvé tudnak válni. Ezért amikor visszatér a káoszba, nagyon erős tapasztalatok lesznek a káoszról: konfliktusok, betegségek, mindenféle dolog elő tud törni. Erről szól például a Szamszára című film. A másik nehéz dolog az, hogy az elvonulásban az ember lecsúszik a világi működésekről, arról, hogy hogyan lehet egy dolgot elintézni. Mert ott nem kell elintézni semmit, annak megvan a maga szoros napirendje, annak a világába nagyon jól bele lehet illeszkedni. Viszont így életképtelenné, túlérzékennyé válhat a gyakorló, és elkezd félni a világtól, mert működésképtelennek tartja magát. Sokan azt gondolják, hogy az elvonulásban az illető olyan intelligenciára tesz szert, hogy a világi ügyeket majd így! [csettint] De nem. Nagyon nagy intelligenciára tesz szert ahhoz, hogy a saját dolgait intézze, mert a környezetet levágta, de amikor visszatér, akkor a világnak a saját törvényeibe lép be, a karma - és nem a Dharma - törvényeibe. Nekem az volt a nehéz, hogy előlről kellett kezdeni mindent. Vagy nem térek vissza, vagy ha visszatérek, akkor pótolni kell az iskolát, megtanulni, hogyan lehet emberekkel kommunikálni, megtanulni, hogy egy hivatalba hogyan lehet bemenni stb. Nem tudtam például telefonálni - ennyire képes lelépni az ember erről a működésről. Ami régebben nem volt ekkora probléma, mert nem változott a világ működése, ma viszont rendkívül gyorsan változik. Ha 3 vagy 9 évre az ember eltűnik, akkor utána egy más világot talál, amit újra meg kell tanulnia. De, ha az ember le tudja nyelni azt a keserűséget, hogy nem valósította meg azt az intelligenciát, ami majd pikk-pakk, rögtön lerendezi a világot, akkor azért kiderül, hogy ha elkezdi megtanulni újra a világ működését, akkor hatékonyabbá tud válni, mint egy olyan lény, aki sose vonult el. De ehhez ezen a nehéz perióduson át kell menni. Tehát a világban erőteljesebbek a dolgok.

Másrészt nehéz kérdés, hogy amikor az ember kijön az elvonulásból, és nem lesz belőle tanító, akkor milyen céljai legyenek? A világban mindenki úgy tud stabilan élni, hogy világi céljai vannak: család, karrier, utazás stb. Egy olyan lénynek, aki elvonulásban volt, nincsenek világi céljai. De valamilyen célodnak kell lenni: „Kell ez az állás vagy nem kell?”; „Nem tudom.” A világ a karma kereke: célok, okozatok játéka, de aki a Dharma kerekében elvonul, annak nincsenek világi céljai. Persze, az a célja, hogy magát rendezze, de a világ ezt nem fogadja el; neked főnöknek kell lenned, vagy alattvalónak kell lenned stb. Ezért meg kell tanulni azt, hogy az embernek újra legyenek céljai, és aztán ezt megpróbálni megint kezelni. És akkor jön a kérdés, hogy az ember a karma kerekéből kivonult a Dharma kerekébe, utána a karma kerekébe visszatérve tudja-e magával hozni a Dharma kerekét vagy sem? Biztosan vannak olyan lények, akik olyan bódhiszattva-képességekkel rendelkeznek, hogy ez nekik nem jelent nehézséget, de az én tapasztalatom magamról és más elvonulókról is az, hogy ez nagyon nehéz.

Én azt látom, hogy a visszatérés „sikeressége” alapvetően a motiváció függvénye. Ha valakiben megvan az, hogy számára a megszabadulás a legfontosabb, akkor, bár nagyon sok akadállyal találja magát szemben, de tudja kezelni őket, és végül valószínűleg azt fogja mondani, hogy megérte, mert kilép a világ-elvonulás nagy kérdésköréből. A Buddha eredetileg megfelezte a napot, mert a szerzeteseknek a nap egyik felében a világgal kellett metsződniük, kommunikálniuk kellett a lényekkel, a másik felében meg nem. És nekünk ebből az egészből csak az elvonulás maradt meg, de most már kezdem látni azt, hogy a Buddha valószínűleg mit akarhatott elérni: hogy kontrollált szélsőségek legyenek: hogy tudjon elvonulni, mert ez azt jelenti, hogy az ember magába fordul és magát kezeli, de tudjon a világban is működni, mert ez meg azt mutatja meg, hogy van intelligenciája.

- Mindig derűsnek, játékosnak látlak. Az elvonulásod előtt is ilyen voltál, vagy a hosszú gyakorlás hozta ezt magával?

- Arra emlékszem, hogy gyerekkorom óta van bennem egy szomorúság, valamilyen tragikus érzés, de mindig nagyon jól tudtam rejtegetni, nagyon jól tudtam kifelé mást mutatni. Van egy ilyen kettősség bennem, hogy a belsőm elvonuló típusú, a külső meg nagyon erőteljesen tud kifelé megnyilvánulni. A kettő sokszor komoly ellentétben van egymással. Úgy néz ki, mintha semmi problémám nem lenne a világban, de például a szigorú elvonulás után, amikor napi 9-10 órát gyakoroltam, akkor volt egy év, amikor elképesztő kétségbeesés és rettegés jött elő belőlem. Szerencsére a gyakorlatok bányászták elő ezt az állapotot, ezért ez gyakorlatokkal megoldható volt, de szörnyű idők voltak. Napról napra kellett élni, mert reggeltől egészen a lefekvésig rettegés, félelem és hideg. És ilyenkor nem tud mit csinálni az ember, az egyetlen dolog, hogy gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Már nem a nagy célért gyakoroltam, hanem mert egyszerűen nem lehetett mást csinálni ebben az állapotban. Az emberről csak folyik a hideg veríték... - ezek tisztulási időszakok, de nagyon kemény. Remélem, hogy nem mindenkiben van ennyi szörnyűség meg trágya. És a visszatérésnél is nagyon nehéz időszakok vannak. Nekem talán van egy ilyen képességem, vagy adottságom, hogy nem látszik kívülről, de belül aztán néha nagyon nagy pokol tud lenni. De egy dolog számomra biztos, hogy van kiút. Azt már látom, hogy kezdenek a belső dolgok megkönnyebbülni; az olyan állapotok, mint a mélység, a szörnyűség, vagy hogy a tudat képtelen magát kontrollálni stb. - kezdenek lassan oldódni. Tényleg kezdenek apró kis tünetei lenni annak, hogy van változás. Voltak olyan időszakok, amikor a víz is keserű volt: az egyízűséget sikerült negatív értelemben megtapasztalni. Egyáltalán nem ízlett semmi, semmilyen étel, semminek nem tudtam örülni, mert hát most minek: kap az ember valamit, mit csináljak vele? Semmit. Ez egy elvonulós és szerzetesi betegség. Tehát a félelem periódusáról, a rettegés időszakáról tudok beszélni, a kedvetlenség, a keserűség periódusáról. Aztán ott van a kétely, főleg, amikor az ember visszatér a világba, hogy mi legyen, mi lesz velem, mit csináljak? Mert az a konvencionális út, hogy valaki elvonul, tanul, tanító lesz, ma már nem annyira biztos. Ma ugyan mindenki azt gondolja, hogy azért tanulunk, hogy tanítókká váljunk, de ez egy elég komoly rögeszme, ezt hívják aranyláncnak. Szóval szép történet, ha az ember pszichés szempontból nézi végig az útnak az állomásait.

Engem ma már egyre inkább az foglalkoztat, hogy mitől lesz értékes az élet, és mitől lehet jól megélni és spirituális szempontból is értékessé tenni az életnek az eseményeit. És ma már látom azt, hogy ehhez természetesen hozzá kell tartoznia annak, hogy az embernek van tanítója, vannak gyakorlótársai, gyakorolni jár, de közben hétköznapok is vannak, kirándulás is van. És nem az történik, hogy a gyakorlatokat kiviszem magammal az életből, hanem az élet így lesz teljes. Ezzel foglalkozom. Most már elvonultam, vissza is jöttem, most már a cél ebből a kettősségből kitörni, és azzal foglalkozni, hogy a Dharma hogyan tudja értékessé tenni az életet. Lehet, hogy az ember közben rájön arra, hogy ebben az életében már nem fog megvilágosodni, de ettől nem kell elvesztenünk a kedvünket.

- Mit tehetünk a hétköznapi életben, ha szeretnénk a körülményekhez képest komolyan gyakorolni? Úgy rémlik, Szögyál Rinpocse mondta azt, hogy muszáj leegyszerűsítenünk az életünket.

- Muszáj, igen. Rohanunk, szétszórtak vagyunk. Vinaja, az erkölcstan az első probléma. Ez ma a világban azt jelenti, hogy meg tudom e tenni, hogy kiveszek időt. Nagyon nagy erő kell hozzá. Ma mindenki nagyon magányos. Állandóan rohanunk, de mindenki magányos, és mégis kérdés, hogy tudok-e magamra szakítani időt? Nagyon paradox a helyzetünk.

Az elvonulás lényege az elszigeteltség és a programozás. Nagyon fontos, hogy ha valaki elvonul, akkor kell, hogy programja legyen, különben szétfolyik: ott fog ülni, és nem fog csinálni semmit. Mindenképpen gyakorlat-programok kellenek. És a világban gyakorolva is kell az elszigeteltség miniben, és kell a program, mert különben szétcsúszik, szétesik, lassan elveszti a cél, a tudatosság a fontosságát. Kiemelt pontok a felkelés és a lefekvés időpontja, mert este és reggel talán még tudunk teremteni egy kis intimitást. De ha valaki az elvonulásban rájön a lényegi pontra, akkor már nem kell így elvonulnia (a világon belül), akkor már meg tudja csinálni akár még azt is, hogy egyáltalán semmilyen formális gyakorlatot nem végez, ugyanis a formális gyakorlatok célja nem-formális állapotok megvalósítása. Ha megvalósította az éberség, tisztánlátás, önuralom és nem-ártás elveit, akkor onnantól kezdve meg tudja tapasztalni a hétköznapi cselekedetekben is.

Ma úgy néz ki, hogy a lényegi gyakorlatok lettek nagyon fontosak, megvan rá a lehetőség a bölcsesség-alapú hozzáállásnál, hogy az ember emlékezzen állapotokra. Ez a vadzsrajána elve, hogy fölmutatják az állapotot, kiprovokáljuk magunkból a meditatív állapotot, és utána már nem kell végigjárni az ösvényt, hanem megpróbálunk visszaemlékezni arra a meditatív állapotra. Ezzel nagyon hatékonyan lehet haladni. A legnagyobb meditáció a nem-meditáció, az, amikor az egész élet meditáció. De ez egy nagyon magas szint. Sokan vannak olyanok, akik próbálják magukat azzal áltatni, hogy nekik a hétköznapi élet a meditáció tárgya, de tesztelnünk kell magunkat. Erre elég sok lehetőség van, például mit tudunk kezdeni az érzelmi konfliktusainkkal; észrevesszük-e a sztereotípiáinkat, vagy nem; ismerjük-e magunkat; átlátjuk-e a saját működésünket vagy sem? Le tudunk-e mondani a konfliktus tárgyáról, el tudjuk-e engedni a konfliktust, vagy sem? Ha le tudunk mondani, el tudjuk engedni, például a féltékenység állapotát és tárgyát, akkor - azt mondja a tibeti buddhizmus - a hinajána a megvalósításával rendelkezünk valamilyen fokon. Ha valaki képes ellenszereket alkalmazni, például rájön arra, hogy ha féltékeny vagyok, akkor tudati nyitottságot és szabadságot kell gyakorolnom - ha ezt valaki felfedezi és képes alkalmazni az ellenszert, akkor az már a mahájána megvalósítás. Ha rájön ezeknek az ellenszereknek (szeretet, együttérzés) az értékére, és képes a szituációban átalakítani egy érzelmet, annak a képét és energiáját, akkor a vadzsrajána megvalósítással rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy a harag abban a pillanatban vidámsággá válik, a féltékenység képességgé válik stb. Ha képes a dolgok felkelésekor nem reagálni, akkor a zen megvalósításával rendelkezik. És ha képes a jelenségek felkelésekor önfelszabadulni, akkor az a dzogcsen.

Ma nagyon fontos, hogy az embernek saját magát kell tesztelnie, mert senki nem mondja meg neki. Kérdés, hogy van-e annyi bölcsességünk, hogy tudjuk tesztelni magunkat, és hogy annak megfelelően gyakoroljunk? Ma a centrum rendszerű buddhizmus nem úgy működik, hogy valaki mér minket. Még akkor sem, ha vizsgázni kell. Magunkat kell tudnunk mérni: hol tartunk, mit tudunk kezdeni a szituációkkal: belül az érzelmi konfliktusokkal, kívül a külső helyzetekkel. Tömegben mit csinálunk, emberek között hogy kommunikálunk stb., és ez mind vipasszaná, tehát a tisztánlátás része. Ez alapján az ember tudja tesztelni, hogy alkalmas-e már arra, hogy a Dharmát a hétköznapi cselekedeteiben gyakorolja vagy sem. Ha nem, akkor tudnia kell, hogy akadályokat kell eloszlatnia, amihez rendszeres, izolált gyakorlásra van szükség, és akkor tudnia kell erre időt szakítani. Ha nem tud időt szakítani, akkor a motiváció nem stimmel, akkor még nem akar megszabadulni. Akkor még fontosabb a világi dharma, meg ez, meg az.

- A szellemi út egyben önismereti út is, de mekkora teret adjunk benne a lélektani résznek? Nem pszichologizáljuk e néha túl a szellemi utat, vagy ez szükséges?

- Ma van egy hajlam arra, hogy túlbeszéljük a dolgokat. A pszichológia célja a személyiség helyretétele, hogy önbizalommal, és - a buddhizmus szempontjából hamis - célokkal tudjon a személyiség jól működni. A buddhizmus nem akarja helyre tenni a személyiséget, mert tudja, hogy a személyiség helyretehetetlen, mert meg fog halni, múlandó. Hanem azt a tudatállapotot akarja helyre tenni, hogy ne higgyük már el azt, hogy ez a személyiség örök.

- Viszont lehetnek a személyiségben olyan torzulások, amelyek akadályként jelentkeznek a szellemi úton is, és akkor azokkal valamit kezdeni kell.

- Igen, a személyiség eleve torzulásokkal és akadályokkal jár, és egyáltalán nem baj, ha az ember erre rá tud látni, csak az a kérdés, hogy tényleg rá tudunk-e látni a saját személyiségünk torzulásaira? Úgy tűnik, hogy ma nyugaton valóban szükség van a személyiség fejlesztésére ahhoz, hogy az ember le tudjon mondani a személyiségről. Ez megint egy olyan aspektus, ami régen nem volt ennyire számottevő. Ma az elfojtások, a stressz, az érzelmek meg nem élése miatt, úgy tűnik, szükségessé kezd válni, hogy a pszichológia megelőzze a buddhizmust. Hogy pszichológiával az ember helyre tegye magát legalább annyira, hogy ne féljen a saját világától, hogy képes legyen az érzelmeket valamennyire kezelni, az elfojtásokat kerülni, hogy utána túl tudjon lépni a személyiségen. A régi tanítások arról szólnak, hogy fogd meg a vágyadat - de ma már vágyunk sincs; meg hogy ne engedd be a haragot - de ma haragunk sincs. Ezért mondják, hogy először az embernek engednie kellene, hogy a személyiség elkezdjen működni, majd utána lehet túllépni rajta. A kínaiak azt mondják erre, hogy nem lehet azon a személyiségen túllépni, ami még nincs is, amit nem ismerünk, és nem lehet úgy megismerni, hogy nem éljük. Ez egy probléma ma nyugaton, aztán meg egy másik, hogy a buddhizmusba viszik be a pszichológiát. Mert más a cél. Leegyszerűsítve: a pszichológia célja a személyiség fejlesztése, a harmónia, a buddhizmus célja, hogy túllépjünk a személyiségen.

Ma sok esetben túlmagyarázzuk az ösvényen fellépő akadályokat, ami már nem magyarázandó. A személyiség korlátjairól lehet beszélni, de az ösvény lépései nem koncepcionális állapotok felé visznek. Ha azokat koncepcionalizáljuk, azzal problémákat okozunk. Azt mondják, hogy sok gyakorlathoz nagyon kifejlett és erős egyéniséggel kell rendelkezni, mert különben az az embert megborítja. Amúgy is ingatag, életcéljainkat nem értő állapotból még megborítja őt egy komolyabb gyakorlat. Az ember ezt a saját bőrén tapasztalja, és akkor kénytelen rájönni, hogy alkalmazható a buddhista gyakorlat-rendszer is arra, hogy személyiséget erősítsen, de nagyon ügyesnek kell lenni. Az üresség-gyakorlatok például abszolút alkalmatlanok erre, mert pont hogy túlléptetnek, és ha az ember gyenge vagy nem kialakult, nem megtapasztalt személyiséggel üresség-gyakorlatokat végez, akkor az rossz, mert őt még inkább a depresszió, a félelmek felé viszi. Ebben a dologban nyugaton majd nagyon okossá kell válnunk. Most ez még alakul. Tehát a pszichológia nem egyenrangú a buddhizmussal, inkább előkészítő szerepe van, és utána jöhet a buddhizmus. De lehet egyből buddhizmussal is kezdeni, csak figyelembe kell venni ezeket, mert különben megint az lesz, hogy a buddhizmus - a világtól való félelem miatt - menekülési úttá válik.

- Gyakori probléma, hogy még ha sikerül is időt szakítani a meditációra, a tudatunk annyira tele van a napi gondokkal, hogy a gyakorlásra szánt idő nagy része az ezeken való rágódással telik. Mit lehet ezzel a jelenséggel kezdeni a világban gyakorolva?

- A hangok hallgatása abból a szempontból, hogy az ember csendet tudjon teremteni, nagyon fontos. Nekünk nagyon erős a vizuális és a tudati túlterheltségünk, de a hang egy középutat képvisel. A hangok hallgatása mindig a térrel kapcsolatos.

- A mantrázásra gondolsz?

- Nem. A mantrázással az a baj, hogy ha az ember a szétszórt állapotra „rámantrázik”, akkor ez erősíti a szórakozottságot. Ezért mondják azt, hogy a mantra-gyakorláshoz abszolút tiszta egyhegyűség kell. De hogy valósítja meg ezt az ember, hiszen a mantra mozgás? Ha az ember nem tudja az egyhegyűséget úgy megvalósítani, hogy megáll, akkor nagyon nehéz lesz a mozgásban - a kettőt együtt. Lehet a mozgással is kezdeni, vannak ilyen irányzatok, de akkor az embernek mindig tesztelnie kell magát, hogy vajon le tudom-e állítani a gondolatok láncát, és utána megint mozgatni a testet és a tudatot.

Ezért volt a Kuanjin módszer a Shurangama szutrának a lényegi módszere, és ezeket a régi módszereket valószínűleg újra elő kell venni. Az embernek, hogy tudjon meditálni, először is stresszoldást kell végeznie légzéssel, testgyakorlatokkal, masszázsokkal stb. és utána a hangok hallgatásával tud valamennyire nyugalmat teremteni. És akkor alkalmassá válik tudati gyakorlatok végzésére. Egyre több gyakorlat a hangokkal kapcsolatos, lehet látni, hogy ez kiemelkedik a gyakorlatok közül. Ez egyfajta középút ebben az óriási információ mennyiségben és vizuális túlterheltségben. És itt mindegy, hogy milyen hang: külső hang, belső hang - ami van.

- Hogy látod a családos gyakorlók helyzetét? Inspiráció-forrás vagy akadály a család?

- A család mulandó és összetett, tehát nem lehet a menedék végső tárgya, de ez nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk a családunkat. Ez megint tudatosság kérdése. Régen ez nem volt probléma, ma jól kell értenünk azt, hogy mi az, hogy Buddha, mi az, hogy Dharma, és mi az, hogy Szangha, és mik azok a dolgok, amik nem tartozhatnak a menedék tárgyaiba. Az ember a saját tudatát neveli. Ha valaki a körülményei szerint családos, akkor neki családos emberként kell megvilágosodnia, különben olyan volna, mintha azt mondanánk, hogy nem eszem, mert akadályoz. A Dharma gyakorlásának mindig két aspektusa van: az egyik a világi, a fizikai szintről való megközelítés: mennyit tudok ennek időben, térben szánni. De valójában a megvilágosodott állapot túl van a tér-időn, ezért mindig az egyéntől függ, hogy tudja e integrálni a családot a saját ösvényébe, vagy sem. A Dharmának a hétköznapi élettel való integrációja nagyon nehéz, nagyon sok intelligenciát kíván, de nem kizárt. Főleg, ha a családtagok is megértik, hogy mi a menedék, ha tudják azt, hogy ezek a szamszárikus viszonyok, hogy függésben vannak a dolgok, és hogy mi a végső cél. Akkor lehet, hogy az egész családi életet áthatja a Tan, mindamellett, hogy a viszonylagos szinten meg ott vannak a megoldandó helyzetek.

- A közösségben gyakorlás is sok inspiráció forrása, segíthet különböző akadályok legyőzésében (pl. megértési nehézségek vagy erőtlenség). Namkhai Norbu Rinpocse is ki szokta emelni, hogy azok, akiknek jobb képességeik vannak, mintegy húzzák magukkal a többieket. Viszont felvet más problémákat, mint például kapcsolati dinamikák, a közösség fenntartása. Mit gondolsz a közösség szerepéről?

- Rögtön nehéz kérdés, hogy ki, hogyan vezeti a közösséget, ki az előljáró, ki a közösség. Hagyományosan a Buddha-Dharma-Szangha egy ideális felépítmény: van egy vezető, aki a Buddha, ő adja a Dharmát és a Szangha gyakorolja ezt. De ha menedékként beszélünk ezekről, akkor Buddhaként a Megvilágosodottról beszélünk, a megvilágosodás Tanáról beszélünk és a megvilágosodott tanítványokról beszélünk. Ma a Szangha általában nem megvilágosodott tanítványokból áll, és keveredik az Árja Szanghával, ami a menedék valódi tárgya, akik megvilágosodottak. Ma ne vegyünk menedéket a Szanghától, mert nem megvilágosodottól ne vegyünk menedéket!

De úgy tűnik, hogy a Szangha ma, főleg a centrum rendszerben, nélkülözhetetlen, mert nem tud az ember egyedül gyakorolni; nem megy. Ezért egy tanyán elvonulva, ha valakinek van egy jó programja, akkor azt csinálhatja, de a személyiség önmagát nem tudja legyőzni. Ez a nehéz ügy. A személyiség nem tud megvilágosodni, és a személyiség nem fogja önmagát legyőzni. Tehát kell a löket. Vagy úgy, hogy az ember nagyon komoly fogadalmakat tesz, és egy programhoz tartja magát, ha belehal, akkor is, vagy kívülről egy Tanító vagy egy Szangha „személyében”. Ma a városban a fejlődésnek az egyik kulcsa a Szangha, és a Tanító vagy Tanítók léte, de a menedéknek nem tárgya a Szangha. Mégis, sok esetben menedékként kezelik a közösséget, tehát az ember azért megy oda, mert végre ki tud lépni a világi lények köréből, az unintelligens, hétköznapi emberek köréből, és egy picit „fürdik”. Na igen, de ha a gyakorlás szemszögéből nézzük a Szanghát, akkor az egy nagyon gyilkos tükör, mert mutatja az embernek az összes elakadását, spirituális gőgjét stb. Vannak olyan közösségek, ahol a Szangha tényleg menedékként szolgál, de tudnunk kell, hogy nem végső menedék, mert nem megvilágosodottakról van szó, hanem gyakorlókról. Tehát mindenképpen lesz probléma a Szangha fenntartásával, hogy ki vezeti, ki nem vezeti, ki takarít, ki zár, ki vezethet gyakorlatot, ki nem, ő rosszul vezeti, milyen tanítót hívunk meg, milyen programok legyenek, mennyit kell fizetni... tehát egy külön kis személyiség a Szangha. De valóban tud működni úgy is, hogy menedékül, és az ember tud töltődni spirituálisan, mert összeadódnak a gyakorlók.

A Szangha, Rinpocse elképzelése szerint, a gyakorlás egyik fokmérője és tárgya. Nálunk a Szanghának a vezetése alapvetően egy hármas rendszerben működik, amiben van, aki a testet képviseli, van, aki az energiát, és van, aki a tudatot. És a Szangha ugyanúgy ebben a hármas működésben van, és ha ebben diszharmónia van, akkor a vezetők között és a Szanghán belül is diszharmónia lesz, és végső soron ez akár visszahathat a Mesterre is, mert neki is ugyanúgy megvan a test-beszéd-tudata. Tehát a mi rendszerünkben a Szangha nagyon erőteljesen szerves része a gyakorlásnak, és a Szanghának bármilyen diszharmóniája azt mutatja, hogy nincs rendezve a három szintünk. Amíg nem világosodik meg mindenki, addig nem tud jól működni a Szangha, mert mutatja a problémákat. Ez egy újabb aspektusa a közösségnek. De én úgy érzem, hogy ma a centrum rendszerű buddhizmusnál nélkülözhetetlen a közösség, mert egyedül az ember elveszti a fonalat. Viszont nehéz helyzet az, hogy mindig valaki kinövi magát, valaki vezető akar lenni - ilyenek mindig előjönnek. És nagyon sok esetben a Szanghába bevisszük a világi problémáinkat. A templomtest és a Szangha ugyanaz, és a templomba való belépéskor az embernek kint kellene hagynia a saját problémáit. Nem viszem be a hajóra. De ma mégis az történik, hogy az emberek a saját személyiségzavaraikat beviszik a Szanghába. Ha valakit például elnyomnak a munkahelyén, akkor ő a Szanghában akar valakivé válni, ott akar kárpótolni, és ez egy probléma, mert így a Szangha egy szelep-funkciót tölt be, nem azt, hogy közösen gyakorolunk, közös Tanítónk van, közös a tanítás, és ebben erősítjük egymást - hogy a nagy létforgatagban, ami hihetetlen sebességgel pörög, ne vesszünk el. A vadzsrajána szanghákban a közösség tagjai fogadalmat is tesznek arra, hogy egészen a megvalósításig egymást segítik - ez a vadzsra-kapcsolat. De ahhoz, hogy ez igazán működjön, az embernek túl kell lépnie a saját személyiségén. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a Szangha életében mindig van valami konfliktus.

- Annak nincs veszélye, ha valaki csak közösségi gyakorlatokra jár? Pótolja ez az egyéni gyakorlást?

- Nem. Sokan elcsodálkoznak azon, hogy miért van az, hogy a Menedék mind a kereszténységben, mind a buddhizmusban három szintű. Miért van ez? Azért, mert a létezésünk három szinten zajlik: test, beszéd vagy lelki folyamatok és tudati folyamatok - és ennek megfelelő a menedék. Érdekes, hogy miért nem csak a Teremtő? Miért van a Szentháromság? Miért van nálunk is három: Buddha, Dharma, Szangha? Egyrészt azért, mert amikor a felébredés tanítását (Dharma) valaki (Buddha) az álomvilágban tanítja, és valakik (Szangha) ezt meghallgatják, akkor ebből felébredés lesz. Ha csak az egyik van, akkor nem lesz felébredés. Másrészt meg a test a Szangha, a lelki folyamatok a Dharma és a tudat a Buddha. Tehát a bennünk lévő megvilágosodott aspektus a belső menedék.

De ez a menedék három emberi viszonyt is takar. A Buddha és a tanítvány kapcsolata az egyik, bennünk is: milyen kapcsolatunk van a saját Buddha-állapotunkkal. Aztán a tanítvány és a Dharma kapcsolata - ez azt jelenti, hogy én mit tudok megvalósítani a Dharmából. És a harmadik a tanítvány és a Szangha kapcsolata: milyen kapcsolatban vagyok másokkal. Tehát az, hogy van egy Tanító, van közösség és vannak gyakorlatok, ez így elvileg átfedi a létezésünk szintjeit. De lefedi, transzcendálja a három emberi kapcsolatunkat is: a magunkkal való viszonyt (Dharma), a „te”-vel, mással, társsal, apával stb. való viszonyt (Buddha) és az „ők”-kel való viszont (Szangha). Ha ebből bármelyik hiányzik, nem lesz teljes a kép. Ha valaki csak a közösségbe jár és csak a Szangha gyakorlatát végzi, akkor hiányozni fog a magával való kapcsolat, a magával való foglalkozásnak a képessége, a saját problémáinak a lerendezése, egyedül; és hiányozni fog az én-te viszony is. Ha valakinek csak Mestere van, de nincs közössége, akkor hiányozni fog az én-ők viszony lerendezésének a képessége, például nem fogja tudni transzcendálni a saját munkahelyi körülményeit, ahol van ő és vannak még sokan mások. Ha csak a Dharma van, akkor ő egy befelé forduló, elvonult lény lesz, és nem tudja bevinni a Dharmát az én-te és az én-ők viszonyokba. Ezért - ideális esetben - a létezésünk részének kellene tekintenünk azt, hogy van egy Tanítónk (vagy lehet több Tanítónk is), vannak gyakorlatok, amelyeket egyedül végzünk és vannak közösségi gyakorlatok. És akkor, azt lehet mondani, hogy az ember eléggé biztos úton jár. Ha valamelyik hiányzik, ha valamelyik nem megy, akkor ott korlátok vannak, és akkor az a hétköznapi életben is korlát. Mert alapvetően ezekben a viszonyokban vagyunk. A Buddha az én-te viszony, a Szangha az én-ők viszony és a Dharma pedig arról szól, hogy én egyedül magammal mit tudok kezdeni, tudom e alkalmazni azokat a gyakorlatokat, tanításokat, amiket kaptam. Nyilván először prioritása annak van, hogy magunkkal mit tudunk kezdeni, azután lassan kiderül, hogy nagyon fontos a Tanítóval, mint a saját Buddha-állapotunkkal való viszony, és aztán nagyon fontossá válik a Közösséggel való viszony is. De ezek már magas szintek.

- Elég kevés manapság a hiteles példa, illetve sokszor messze vannak a tanítók. Vagy esetleg megjelenik számunkra, mint tanító például egy beavatás alkalmával, de hogy a tanítási időn kívül mit tesz, hogyan él, hogyan integrálja a saját életébe azokat, amiket tanít, azt nem nagyon látjuk. Másrészt a távolság miatt az is nehézzé válik, hogy személyre szabottan kapjunk útmutatásokat, pedig fontos lenne, hogy ne csak általánosságban halljuk a tanításokat. Mit gondolsz erről, és mennyire látod ezt problémának a Dzogcsen Közösségben, ahol Rinpocse szinte minden tanítása közvetítésre kerül a neten, viszont a Mester személyesen nincs jelen a közösségben?

- Ezért van a gankjil-rendszer. Ez a Vadzsrajóginí tantrából származik. A három gankjil a Mester testének, beszédének és tudatának a képviselője, és azt a célt szolgálja, hogy a Mester mindig jelen legyen, de ezt gyakorolni kell. És ma az a probléma, hogy azok a gyakorlatrendszerek, amelyek nagyon szigorú Mester-tanítvány viszonyt követelnek meg - mint például a zen, a csan, a vadzsrajána és a dzogcsen, mivel ezek nagyrészt eredményt gyakorolnak, ezért kell mindenképpen a Tanító -, egyszerűen kiléptek a szűk környezetükből, a Mester-tanítványi vonalakból és elkezdték ezeket publikusan tanítani. Ennek az a következménye, hogy ezek a tanítások átcsúsznak a mahajána területére, ugyanis ott nem kell Mester. Ott a Tanító neve azt jelenti, hogy „az erényekben jóbarát”, vagyis a Tanító előttünk jár, példát mutat, elmondja a tanítást, de nincs vele nagyon szoros kapcsolatunk. A legtöbb ilyen, régebben szigorú mester-tanítványi viszonyt feltételező vonal ma tulajdonképpen mahájána rendszerben működik. Ezt nem mondják ki ugyan, de ha kívülről megnézi az ember, akkor látja. Ez azt jelenti, például egy több ezer fős közösségben (mint amilyen a Dzogcsen Közösség), hogy a tanító nem fog személyre szabottan mondani semmit, mert nem is tud, de példát mutat és elöl jár. Ma tehát csúszik mahájána működésbe az egész vadzsrajána és a dzogcsen is. A Mester teszi a dolgát, indítja a folyamatokat, elmondja a tanítást, képviseli az állapotot és megmutatja ezt mindenkinek, ami egy óriási csoda, mert régebben nem mutatta meg, csak a legszűkebb tanítványi körnek. Ez egy új tanítási stílus, egy új rendszer, ami arra nevel, hogy önállóvá váljunk. Az embernek tesztelnie kell saját magát, mert a Mester nem teszteli, hisz nincs itt. Az szintén egy teszt, hogy mennyit tudunk felfogni a Mester tanításából.

A konkrét példamutatás egy fontos kérdés. Régen a főbb tanítványok együtt éltek a Mesterrel, és a vele való együttélésnél lehetett megnézni, hogy hogyan csinálja a Mester, és a vele való együttélés volt az, ami összetörte a tanítványt; amibe az egója belehalt. E-mailben is lehet olyat írni, hogy az illető összetörik, de letörlöm az e-mailt, aztán viszontlátásra.

Ez egy fontos probléma. Sokan azt mondják, hogy más lett a kor, de visszaszülettünk és mindenki hozza a maga múltját és képességeit. Ma sok konfliktus van abból, hogy az ember mester-tanítványi viszonyban próbál élni egy olyan Mesterrel, aki nincs ott, vagy csak virtuálisan van jelen, álmodik vele és ezt komolyan veszi, mert bennünk van még a régi rendszer, amikor például Tilopa, Náropa és más mahásziddhák még együtt éltek Mesterükkel. Ma egy kicsit szoftosabb lett a dolog és jól kell ezt látnunk. Sokan azt mondják pl. nekem, hogy Karmapa a gyökér-mesterük, mert már e-mailben értekeztek egymással, de ehhez a vadzsrajánában elvileg személyes kontaktus kell. Sok tévedés van, de ha az ember ismeri a mahájána rendszerét, akkor tudja azt, hogy ez is jól működtethető, viszont pótolnia kell az embernek ezt a részét saját magának, és ez valóban egy nehéz ügy.
A hármas gankjil rendszer azt a fajta látást követeli meg, hogy az ember azt mondja, hogy a Közösség a Mester, és a közösség adja a tanítást. Ezért mondják azt, hogy kíméletlen tükröt mutat a közösség - legalábbis ebben a rendszerben, ha ez valóban a gyakorlás része. Nagyon intelligensnek kell lenni ez ügyben, hogy az ember jól tudja használni a Szangha elvét, ne értse félre, ne csináljon ebből még több dogmát. Sok emberrel találkoztam, akik azt mondták, hogy ez így nem megy, nem lehet virtuálisan jelen a Mester, és a végcél az, hogy az ember kimenjen és valamelyik Rinpocse mellett éljen, de kösse föl a gatyáját az, aki egy valódi Mester mellett akar élni! Egy megvilágosodott lény mellett élni hihetetlenül nehéz, mert mindenben mutatja a képtelenségünket, és szinte elég mellette az ember. Úgyhogy jobb ez így szerintem; a cél az, hogy ott világosodjunk meg, ahol vagyunk.

A dzogcsen tanításokban van egy pont: a túl közeli - ez azt jelenti, hogy mindig kívül keressük a megoldást, pedig az itt van belül. Belül van a probléma, belül van a megoldás. Ehhez az embernek egy Mester kell, aki kívül felmutatja, kívülről segít, de régen ez túldimenzionált volt. De az életmód is olyan volt: a spirituális ösvény része volt, hogy az ember eljusson a Mesterig. Ma az interneten ott van a legtöbb tanító képe, akié meg nincs ott, ahhoz eleve nem tudunk eljutni, mert izoláltan él. Megváltozott a világ. Namkhai Norbu Rinpocse mindig azt mondja, hogy ne tartsuk őt Mesternek, csak tapasztaltabb gyakorlónak, aki segít. A gyökér-mesterünk az, akinél felfedezzük a valódi természetünket. Rinpocse sok tanítótól kapott átadást, de nem fedezte föl a valódi természetét, és aztán Csangcsub Dordzsénél történt meg az átszakadás, és ezért vált ő a gyökér-mesterévé. Mi nem tudjuk, hogy ki a gyökér-mesterünk, nem mi választjuk ki. Ha megtörténik, van, ha nem történik meg, nincs, és lehet, hogy az embernek egész életében nem lesz gyökér-mestere. Ez benne van az élet paklijában, úgyhogy én úgy érzem, hogy ezt is egy picit lazábban és világosabb tudattal kell kezelni, mert a régi idők írásai a régi időkre vonatkoztak, most máshogy megy a dolog; e-mailek vannak, internet van, olyan tanítások vannak kint a világhálón, amelyek régen nem voltak publikusak.
És a tesztek nagyon fontosak, hogy mennyire tudjuk a konfliktusokat kezelni a lemondás ösvényén, az ellenszerek alkalmazásának az ösvényén, az átalakítás ösvényén, a nem reagálás ösvényén és a spontán önfelszabadulás ösvényén. Megy - nem megy? Mennyire tudjuk integrálni, elfogadni a saját életünk részeként. Ezek azok a tesztek, amik általában nagyon szomorú eredménnyel járnak. Sokszor kiderül, hogy még a hinajána rendszerét sem tudjuk, de nem kell ettől elkeseredni. Ma magunkat kell tesztelni, mert a Mester nem fog idejönni és nem fogja azt mondani, hogy mit csináljunk. A Mester teszi a dolgát, indítja a folyamatokat, és ez is Mester-tanítvány viszony.

Hatezren vannak a közösségben, tehát nem olyan egyszerű közel kerülni a Tanítóhoz, de gyakorolhatjuk azt, hogy ő a Mester, hiszen ő adja a tanítást. Ez a vadzsrajánának és a Guru jógának is lényegi pontja: hogy mi gyakoroljuk a Mestert, még akkor is, ha az a fajta Mester-tanítvány viszony, amely ideális lenne, nem működik. Ezért van az, hogy Guru Rinpocseként képzeljük el a Tanítót, aki a forrás, de egyesítjük benne az összes tanítónkat, hogy ne legyen ez egy rögeszmés dolog, mert a korlátokból való felszabadulás a valódi cél. A régi emlékeket hordozván és a régi írásokat olvasván arra juthatunk, hogy így nem lehet megvilágosodni, pedig megvilágosodni mindig lehet, csak ma a körülményeket kell jól tudni kihasználni. Ha valaki konkrétan Mester-tanítványi viszonyba kerülne, akkor kösse föl a gatyáját, mert ott aztán minden borul. Lehet, hogy jobb ez így, hogy van távolság, értelmezzük, gyakoroljuk, teszteljük saját magunkat és ilyen módon magunkért válunk felelőssé. Rinpocse azt mondja, hogy ez a fontos: hogy magunktól tudjunk tanulni, magunk legyünk a saját mesterünk, persze, ha az ember tényleg képes tesztelni magát, mert különben valóban az lehet, hogy valaki azt mondja, hogy „Én csak a belső mesteremre hallgatok!” - de a belső mester az állapot, az nem ad tanácsot soha. A belső mester azt jelenti, hogy az ember abban az állapotban tud időzni, és akkor sokkal jobban csinálja az összes dolgot, mert éber, átlátja a dolgokat, lazább, ragaszkodás-mentes; ez nem olyan, hogy valaki belül beszél. „A belső mesterem mondta... ” - a belső mester nem mond egy büdös szót sem. Azt kell tesztelni, hogy mennyire tudunk az állapotban lenni, és mennyire tudjuk ebben az ellazult, tiszta, ragyogó jelenlét állapotában az életünket folytatni.

- Az Árja Maitréja Mandala Rendet megalapító Govinda Láma igyekezett egy kulturális rárakódásoktól megtisztított Dharmát átadni a nyugati követők részére. Lehet-e értelme annak, hogy átvegyünk szorosan a lényeghez nem tartozó, kulturálisan meghatározott formákat?

- Ez probléma ma a buddhizmusban, és leginkább a fogadalmak szintjén jelentkezik, mert a fogadalmak jó része tér és idő függő. Például amikor a vadzsrajána fogadalomban azt mondjuk, hogy tartózkodom attól, hogy egy hétig egy Srávaka-Buddha házában legyek. Ma Srávaka-Buddhával nem nagyon lehet találkozni. Ezek a fogadalmak ugyan értelmezhetők, de nem vonatkoznak a mai életünkre; ma egy vadzsrajána gyakorló élete nem a Srávaka Buddhák és a szent tehenek körében zajlik. Vagy a megfelelő partnerrel történő gyakorlás, nem gyakorlás kérdései, vagy a krija tantrák fogadalmai a napi háromszori átöltözésről, rituális fürdőzésről, különféle pudzsákról - nagyrészt kivitelezhetetlenek. Tehát azt lehet látni, hogy a mai kor számára a tantrikus tanítások jó része nagyon nehezen alkalmazható. De ez igaz a mahájána és a théraváda fogadalmakra is. A théravádában azt mondják, hogy csak egy Buddha változtathatja meg a fogadalmakat, de honnan fogjuk tudni, hogy ki a Buddha? Az száz százalék, hogy ha valaki jelentkezik, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy nem te vagy, főleg ha nem tetszik nekik a változtatás iránya. Nagyon nehéz kérdés, és nem mer senki se hozzányúlni a fogadalmakhoz, de ez meg azzal jár, hogy aktualitását vesztheti az adott gyakorlatrendszer. Ezért mondják, hogy a zennek és a dzogcsennek nagyon nagy tere van, mert ezt a két vonalat nem kötik a tér-idő fogadalmai, mert hirtelen ösvény mind a kettő; a körülmények között is tud gyakorolni.

A másik érdekes kérdés, hogy ha viszont takarítunk, levesszük ezeket a dolgokat, vajon elveszik-e az egésznek a lényege? Ugyanis a vadzsrajána lényege a vadzsra-természet felmutatása, de mi az edénye a vadzsra-természetnek? A vadzsrajánára azt mondják, hogy az istenségek az akkori időknek a fényképei: azért néznek úgy ki, mert abban az időben, amikor a tantrák megjelentek, az indiai hercegi öltözködés éppen ilyen volt. Van olyan elképzelés, hogy a látomásokban így jelennek meg - lehet, de ez egy indiai kulturális pillanatkép is. A vadzsra-természetünknek nincs formája, illetve olyan formában jelenik meg, ami annak az adott helynek a tükröződése. Kínában kínai köntöse van az istenségeknek.

- De ha egy Jamantakát vagy Guru Drakpurt nézünk, ők nem annyira kulturálisan meghatározottnak tűnnek, inkább gondolnám azt, hogy meditációban nyilvánultak meg így.

- Nem tudni, hogy minek a tükröződései. A tibeti buddhizmusban nem foglalkoznak ezzel, azt mondják, hogy úgy kell csinálni, ahogy van és kész. Nem értelmezik a tantrákat, hanem a megvalósítással foglalkoznak - ami egy hozzáállási lehetőség. Magyarországon a gyakorlatok értelmi része az, ami nagyon fontos, és sokakban föl is merült az, hogy miért nem zakóban képzeljük el a Buddhákat, mert ez sokkal közelebb lenne hozzánk, mint az indiai elképzelés. Az írások szerint, ha valaki eléri a 7. Bodhiszattva-szintet, akkor onnantól kezdve adhat saját (pl. magyar) nyelvű mantrát, tanítványai gyakorolhatnak magyar mantrákkal. Tibetben is eredetileg szanszkritül és Oddijána nyelvén voltak, majd később beültették a saját kulturális közegükbe: tibeti recitációk lettek, de a vizualizációkat és a szanszkrit mantrákat meghagyták.

Az is egy komoly kérdés, hogy mára sikerült-e esszencializálni a vadzsrajánát? A legtöbb vonal ad vadzsrajána gyakorlatokat, de nem vagyok benne biztos, hogy a vadzsrajána lényegét át tudják adni; inkább csak kiemelnek gyakorlatokat. Például azt, hogy Avalokitésvarát elképzeljük magunk előtt és árad belőle a fény, kiveszik abból a közegből, ahol egy egynapos program a krija-gyakorlat. Vajon így tudja-e ugyanazt a hatást gyakorolni? Ugyanez a probléma a théraváda rendszerben: ha a vipasszanát kiveszik a szerzetesi életből, vajon tudja-e azt a hatást gyakorolni? Ugyanígy a zennél is: ha kiveszik a kolostori közegből, vajon tudja-e? Ha ma a zen-gyakorlóknak nem kell napi 4-6 órát kolostorudvart söprögetni, akkor vajon így a zen működik-e? Úgy tűnik, hogy most kísérletezés folyik, hogy nyugaton hogy tud működni a Buddha-Dharma.
Azt mondják, hogy nyugatra azért jó a vadzsrajána, mert az alkalmassá teszi a tanítványt arra, hogy ne kelljen elvonulnia, hanem városi körülmények között is tudjon gyakorolni. És akkor megkérdezik Őszentsége Szakja Trizint, hogy ehhez mi ez előfeltétel? Hát, a 7 éves elvonulás... És akkor már a mérgek elixirré alakítása megy. Tehát ma egy nagyon nagy kérdés, hogy ki nyúlhat hozzá, és mennyire lehet esszencializálni a vadzsrajánát?

Úgy gondolom, hogy ma Magyarországon a megértés nagyon fontos; hogy értsük a módszerek közötti különbséget, és értsük, hogy mit akar a vadzsrajána és hogyan működik. Ha az ember érti, akkor akár rövidített gyakorlatokkal, sőt akár már az értéssel is tud gyakorolni. Úgy néz ki, hogy régen Indiában így gyakorolták a tantrákat, tehát nem a recitatív gyakorlás volt a lényeg, hanem értelmezték a tanításokat, és megpróbáltak az állapotban időzni. A mahásziddha hagyományban megpróbálták megérteni azt, hogy mi a tiszta látomás, és hogy milyen lépésekből áll. Nem recitálták azokat a szövegeket, amik arról szóltak, hogy mit kell vizualizálni, hanem tudták, hogy mit, és aztán ezt a mantrával lepecsételték. Tudták, hogy egyhegyűséget kell gyakorolni. Rinpocse például az anujógát így tanítja: minél kevesebb tibeti recitáció.

Ha az alacsonyabb tantrák rendszerét nézzük, akkor ott nem annyira a rövid szádhanák, amiket ma tanítanak krija-tantraként (hogy pl. magunk előtt elképzeljük Avalokitésvarát), hanem az életmód volt nagyon fontos: a 250 mudra, a rituális fürdőzés, a jógája. A probléma az, hogy kivették a vizualizációt, de ez önmagában csak egy tudati gyakorlat; a tisztulási gyakorlatok között egy volt a vizualizációs, mantra recitációs gyakorlat. Az anuttara-tantrák lényege pedig megint nem a vizualizáció, mert ez a felépítés gyakorlata, hanem a lényeg az, hogy a gyakorló hogy képes hozzányúlni az evéshez, iváshoz, szexualitáshoz, alváshoz. Ha ma egy anuttara-tantra gyakorlatot (pl. Kálacsakra, Csakraszamvara) végez az ember, nagyon rövid szádhanákat adnak hozzá, de ez önmagában nem oldja meg a kérdést; az anuttara-tantra lényege tűnik el, ha nem olyan gyakorlatot kapok, amivel képes vagyok hozzányúlni, amivel képes vagyok a gyönyör állapotát gyakorolni, és mindezt a hétköznapi életben. Ez a probléma ma a tantrákkal, hogy kicsi darabokat kapnak a nyugatiak. Ma még nem alakult ki az, hogy nyugaton hogyan lehet egy anuttara-tantrát jól gyakorolni. A Kálacsakra nagy szádhanája 5 óráig tart, és ez még csak a felépítés gyakorlata. 108 gyakorlatból álló fizikai jógája van, tánca van, féléves sötét elvonulás és féléves nappali elvonulás tartozik hozzá, valamint nagyon komoly pránajáma gyakorlatok. A dzsonang-rendszerben 52 meditációs módszer tartozik hozzá. És így érthető, hogy egy ponton túl az embernek eltűnik az árnyéka. De úgy, hogy mi rövid Kálacsakra gyakorlatot végzünk, nagyon nehéz, mert az anuttara-tantrának nem ez a lényege. Az alacsonyabb tantrák és a szútrák ösvénye előírja a szexualitás kerülését, az idő utáni evés-ivás kerülését, az alkohol, a húsfogyasztás kerülését stb. A legfelsőbb tantra már képes a gyakorlatba integrálni ezeket az elemeket.

Vajon meg tudják-e majd tenni, hogy az esszenciális, de mégis teljes rendszereket tanítják? Az anuttara-tantrában nagyon rövid, esszenciális beavatások voltak, mindegyikhez tartozott mozgásgyakorlat, hiszen a fizikai test állapotát kell a tiszta látomásba integrálni, légzőgyakorlat, és olyan módszerek, amelyekkel azután a fogmásosig mindent be lehet építeni. A Vadzsrajóginí-gyakorlat az egész napnak az eseményein végigmegy. És ez még csak a felépítés gyakorlata, nem a beteljesítésé. A Vadzsrajóginí-szádhanában ugyanúgy megvan a fizikai jóga, a tánc és mindenféle speciális meditációs módszerek. A jógagyakorlatokat csak elvonulásban és éjszaka tanították, mert annyira titkosak voltak, hogy még csak beszélni se lehetett róluk, a táncokat pedig csak azoknak, akik az elvonulásból már kijöttek, és bizonyos szinten vannak. Ma még ezeket az anuttara-tantra képviselői erősen titkolják, de recseg-ropog ez a rendszer, mert kezdik felfedezni, hogy a titkosítás miatt el fog veszni az egész hagyomány. Régebben az előkészítő gyakorlatok, a kolostori előzmény azért volt fontos, mert ki kellett valahogy választani azokat, akik alkalmasak a magasabb gyakorlatokra, de ma, nyugaton ez nem alkalmazható. Meg kell ismernünk ezeket, mert akkor rájöhetünk arra, hogy integrálhatóak a hétköznapi életünkbe, hogy ha a tartásommal foglalkozom, energiapontokkal, légzésemmel, képzeletemmel, akkor az ember azokat a pontokat ugyanúgy fölfedezheti, amire az anuttara-tantra gyakorlatok lépései kiterjednek. El se tudom képzelni, hogy a tibeti tanítók ezt hogy bírták ki: eljöttek nyugatra, a nyugatiakat a szutrikus tanítások nem érdekelték, ezért elkezdték a tantra beavatásokat adni és megállták, hogy elmondják, hogy mi tartozik még hozzá. És mindenki azt hitte, hogy csak vizualizáció és a mantra, pedig mindegyik anuttara-tantrához tartozik rengeteg mozgásgyakorlat. Ez a beteljesedés jógája, és ezután jön a mahamudra.

Rinpocse ugyan tanítja a vadzsratáncot és a jantra jógát, de Ő azért adhatja ezeket, mert a dzogcsenhez tartozik, így nem kellett ezzel megszegni az anuttara-tantra szabályait. A dzogcsenben ez a lehetőség megadatott, hogy azok, akik esetleg egy korábbi életükben részesültek ebben, részesülhessenek benne megint, mert az egész utat nem lehet újra végigjárni; ahhoz ki kellene menni, és az számunkra egy elég nehéz ügy. Egy-két nyugati tanulta ezt így, végigcsinálta a 3 éves elvonulást, de ők meg ugyanúgy nem tudnak kommunikálni, vagy messze vannak.

- A Dzogcsen Közösség, bár viszonylag kis létszámú, ehhez képest sokat tesz a választott iránya, Rinpocse tanításai képviseletéért, fenntartásáért. Ugyanakkor a társadalom és az állam ezt sokszor nem tartja elegendőnek, és például az anyagi támogatásért cserébe oktatási, szociális, kulturális tevékenységeket vár el egy spirituális közösségtől. Szerinted mi a feladata és a felelőssége egy Szanghának a gyakorláson és a Tanítás megőrzésén és továbbadásán túl?

- Példamutatás a környezet felé, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ember jó fiúvá válik, de valamilyen módon az életével fel kell mutatnia azt, hogy a Dharma gyakorlása haszonnal jár. Ha ezt felmutatja, akkor ez egy pozitív tényező. A buddhizmusban alapvetően a tanítás a fontos, ezért a buddhizmus haszna a társadalomra nézve az oktatásban látszik, hiszen a Tan szerint minden szenvedés hátterében a nem-tudás áll. Ezért a buddhizmus nem annyira karitatív; a mahájána ugyan karitatív, de minden csak a tudás révén lesz pozitív, a jó szándékú cselekedet is csak a pradzsnyá révén válik a Tan megnyilvánulásává. A buddhizmus megnyilvánulásában a társadalom felé, ami nyilvánvalóan egy pozitív dolog, az a nem-ártás, vagyis az, hogy a buddhisták a nem-ártást, a nyitottságot gyakorolják, mert a buddhizmusnak nincs dogma-rendszere. Ma társadalmi viszonyok között a nyitottság és a nem-ártás egy nagyon értékes ügy. A társadalom még nem fedezte fel, és valószínűleg nem is fogja kimondani soha, hogy a buddhizmus ezeket a társadalom szempontjából fontos dolgokat gyakorolja. Ennek nyilván vannak kulturális okai is. Ma már az oktatás sem az információkról szól, hanem készségeket fejleszt. Ha elmész egy céghez, őket nem az érdekli, hogy milyen diplomád van, hanem az, hogy képes vagy-e kommunikálni, gyorsan tanulni, beilleszkedni, stresszt kezelni, konfliktust kezelni és együttműködni - és a buddhizmus ezeket tanítja. Tehát tulajdonképpen nagyon értékes dolgokat gyakorolunk a társadalom szempontjából, de nem kell elvárnunk, hogy ezt a társadalom értékelje is.

- Hogy látod a Dharma helyzetét nyugaton, illetve Magyarországon? Vannak, aki azt mondják, hogy megindult a tudat átalakulása és a felébredés egy szélesebb körben.

- Nekem nincs ilyen pozitív tapasztalatom, inkább azt látom, hogy egyre kábábbak az emberek, egyre inkább el vannak veszve a virtuális valóságban, és ha az ember körülnéz például a metrón, akkor teljesen magukba fordult, kába lényeket lát. Nem nagyon fedezik fel a valódi értékeket: az éberséget, a tudatosságot, azt, hogy a tudat mennyire kiterjedt és mennyire tud a jelenben időzni, és azt, hogy mennyire tud hozzányúlni a saját érzelmi működéséhez, és ezt mennyire tudja szelíden tenni. Ha ezt látnák, akkor mindenki gyakorolna. Önkontroll és a nem-ártás: ezek egymást feltételezik, ezek a középút faktorai, és csak utána jönnek a nagy dolgok. A körforgással sincsenek tisztában az emberek, az ok-okozat, a karma működésével kapcsolatban pedig nagyon beteg elképzelések vannak. Tehát én nem látom pozitívnak a helyzetet.

Két elképzelés van azzal kapcsolatban, hogy a Dharma nyugatra jött; az egyik szerint ez azt jelenti, hogy lemegy a napja: eljön nyugatra és itt vége. Ennek a hátterében az állhat, hogy ha a környezetszennyezés elér egy bizonyos fokot, akkor már nem tud példa lenni. Mivel a tanítások természet-alapúak, a természetességről szólnak, most a példa a természet: ahogy a felhők járnak, úgy járnak a gondolatok, a nap kisüt, ez a megvilágosodásra példa stb. A technológia nagyot változott, de közben pusztítjuk a környezetünket. A másik lehetőség, hogy nyugaton indul el a Tan átalakulása. Nem a lényegi elemek alakulnak át, mert azok univerzálisak, hanem az egésznek a működési módja. Ami a különbség a tibeti és a magyar hozzáállás között, hogy a tibetiek hit-alapúak: ha valaki azt mondja nekik, hogy ő egy Tulku, egy Mester, akkor ő leborul előtte és az áldását kéri. Nyugaton inkább értelem vezéreltek az emberek, Magyarországon meg kifejezetten ilyenek vagyunk. Mi kíváncsiak vagyunk a hátterére, az okára, kérdéseket teszünk föl. Tehát számunkra a megértés nagyon fontos. A megértésből ugyanolyan tapasztalatokat lehet szerezni, mint a meditációból. Leírják a szövegek is, hogy a megértés ösvénye ugyanazokon a szinteken vezet végig, és még a djánákat is el lehet érni megértéssel, azzal, hogy az ember felismer valamit, rájön, és azonnal megtapasztalja azt az állapotot. Én azt látom, hogy Magyarországon ez az, ami járható út, a jellegzetességek miatt is: itt ökumenizmus volt mindig: itt van az egyetlen nem iszlám területen lévő zarándokhely, a Gül Baba türbéje, itt volt a világ legnagyobb zsinagógája, a legnagyobb sztúpa Európában Zalaszántón van... Itt valahogy minden megfér, és akkor tud működni az, hogy egymás mellett megférnek a tanítások, a vallások, ha a hozzáállás értelemvezérelt, mert ha hit alapú, akkor ütköznek: én ebben hiszek, te abban hiszel; de ha értelemvezérelt, ha azt nézi, hogy mi a funkciója, mire jó nekem ez a gyakorlat, akkor az működőképes lehet. Azt látom, hogy ha valaki rájön arra, hogy az életében egy gyakorlat mit jelent, hogyan működik, honnan indul és hová juttat el, akkor lehet gyorsan fejlődni.

A Dharma nem múlandó, de a megnyilvánulásai azok. Az is lehet, hogy összeolvadnak a hagyományok egymással. Az tény, hogy a Dharma nyugatra jött, és sok dologban változásokat hozott. Én kívánom, hogy valóban egy tudati forradalmat okozzon, de ennek a jeleit ma még nehezen érzékelem.

- Fölmerült a Misszióban egy olyan látomás, hogy gyakorlók összeköltöznek egy faluba vagy városon belül egy helyre, ezáltal létrehozva egy, a gyakorlást jobban támogató közeget maguk körül. Lehet-e ez egy út, hogy ilyen kis szigeteket hozunk létre a nagy dzsumbujban?

- Lehet és kell is, hogy legyen ilyen. A mahájána tanítás arra való, hogy az ember a világok vándorává váljon. Itt megvan a veszélye az elszigetelődésnek, de segíteni is tudják egymást a tagok. A Dzogcsen Közösség azt célozza, hogy a gyakorló mindenhol tudjon működni. Ez abból a jellegből is fakad, hogy a Dzogcsen Közösség nemzetközi. Az Árja Maitréja Mandala nem a nemzetköziségében működik (bár nemzetközi), hanem egy komoly, összefogott, tanítók jelenlétében működő Szangháról van szó. Ebben az esetben teljesen más dimenziója van ennek a kérdésnek. A Dzogcsen Közösségben is volt arról szó, hogy Merigárban egy idősek gyakorlóhelyét létrehoznak, egy olyan helyet, ahol a nyugdíjukat összeadva együtt tudnak lakni az idős gyakorlók. Idős korban egyébként nagyon jól lehet gyakorolni - ha valaki azt fiatal korában megszokta -, mert itt már nincsenek olyan érzelmi háborúk. Másrészt a gyakorlás egy nagyon hatékony felkészülés lenne a halálra. De mostanáig a körülmények úgy alakultak, hogy ez nem tudott létrejönni. Nyilván ez nyugaton, ahol nagyobb a nyugdíj, sokkal könnyebb, de szerintem Magyarországon is lehetnének ilyen szigetek. A kérdés az, hogy a felszabadulás ösvényén mennyire köthetjük meg magunkat. Voltak már itt problémák az összeköltözésből, például nem tudták kivenni a pénzt, ezért nem tudtak elköltözni, amikor kiderült, hogy nem alkalmasak az együttélésre - osztatlan közös tulajdon, viszontlátásra. De lehetséges, és voltak erre jóslatok is, hogy ebben a nagy létforgatagban kell ilyen szigeteket létrehozni, amelyek a Tan megőrzését szolgálják. A Merigár melletti falvakban van háza néhány gyakorlónak, de kevesen élnek ott, mert nincs nagyon munkalehetőség, komoly a munkanélküliség, ezért a többség továbbra is ott él, ahol korábban élt, és a nagyobb eseményekre utaznak csak oda. Tehát ott sem sikerült ezt a kommunaszerű működést létrehozni. Az USA-ban van olyan, ahol összeköltöztek gyakorlók és együtt élnek, és egy közös termelőszövetkezetet csinálnak. Erről azt mondják, hogy egy jövőbeli lehetőség: hogy gyakorlók összeszövetkeznek, összeadják a szakértelmüket és földet művelnek. De mindezt szabadon. A dzogcsen a korlátok nélküliséget tanítja, ezért nincsenek elvárások. Együttélési szabályok nyilván vannak, de nincs semmiféle kötöttség, hanem azt mondják, hogy szabad emberek szabad összeszövetkezése, amiből bárki, bármikor kiléphet.

A spirituális kommunaszerű élet mindig is egy működőképes dolog volt, de megvannak a veszélyei, és voltak is belőle problémák. Akár úgy, hogy nem tud az illető kilépni és megfeneklik az élete, amikor kiderül, hogy számára ez nem működik, vagy úgy hogy komoly szektává nőnek. Fontos, hogy tiszták legyenek az elvek: hogy miért jön létre, és milyen ideális életmód az, amit megkíván. Rinpocse is sok dolgot az ő Mesterének a működéséből, Csangcsub Dordzse példájából vett át, aki egy kis falunak volt a tanítója, gyógyítója, Mestere, mindene, de nem ült magas trónra, csak szerényen élt. Vagy például az Adzom Drukpa által létrehozott közösség is olyan volt, hogy nem a szabályok kötötték össze, hanem az, hogy ugyanaz volt a célja a gyakorlóknak, hogy segítsék egymást, mert közösen jobb. Ha ez a szándék tiszta, hátsószándékok nélküli, akkor ez még akkor is, ha konfliktusok vannak, teljesen pozitív tud lenni. Az erkölcsök gyakorlása miatt lehet értelme annak, hogy leteszünk közösségi szabályokat és azokat betartjuk, de annak is van előnye, ha úgy közelíti meg ezt az ember, hogy azt mondja, hogy én szabadon gyakorlom ezt az ösvényt, és megértem, hogy jobb közösen gyakorolni, és ezért megpróbáljuk egymást támogatni - mert ebben az esetben tudatosság van a dolog mögött. Ha ez a motiváció, akkor az garancia arra, hogy az ember ezt átgondolta, és tudatosan mondja azt, hogy szervezzük meg, és próbáljunk meg együtt élni. Egyébként nagyon könnyen bele lehet csúszni abba a hibába, hogy a cél helyett a „hagyomány”, az elvek, az „Így helyes!” válnak fontossá.

Sok előnye lehet például annak, ha van egy templom, akkor sokkal könnyebben tudja a gyakorló a hétköznapi életének részévé tenni a spiritualitást. De okosnak kell lennie annak, aki ezt vezeti. Magyarországon a 3 éves elvonulások nem tudtak rendesen végigmenni, nem tudták közösen végigcsinálni a tanítványok. Mindenki megborult valahol, az utolsó ember másfél év múlva hagyta ott. Úgyhogy nem tudom, hogy mi magyarok alkalmasak vagyunk-e az együttlakásra, egymás segítésére. Vagy annyira individualista lények vagyunk, hogy jobb, hogy ha mindenki él a maga helyén, és összejárunk gyakorolni valahova. Még nincs nagyon tapasztalat erről.

- Köszönjük szépen az interjút!

- Szívesen.

(2014. április 30. Az interjút Erdélyi Zsolt Dignága készítette. A Dharma újság papír kiadásában az itt közölt interjú rövidített verziója jelent meg. Itt a teljes szöveg olvasható.)

facebook

Semmi különös - interjú Vídzsájavadzsra Máthé János ügyvivővel

Máthé János és Szofi

Amóghavadzsra Hargitai Gábor:

Semmi különös - interjú Vídzsájavadzsra Máthé János ügyvivővel

A Buddhista Misszió ügyvivőjét, Rev. Vídzsájavadzsra Máthé Jánost kérdeztem a családi dharmagyakorlással kapcsolatban szerzett tapasztalatiról.

– Nem buddhista családban születtél, mégis fiatalon kerültél kapcsolatba a buddhizmussal. Hogyan történt ez?

– Gyerekkoromban a katolikus vallással kerültem kapcsolatba, a mélyen vallásos nagymamám sokszor vitt templomba, misére. Kisgyermekként is szerettem ezeket az alkalmakat. Ugyanakkor a mindennapi életünket nem nagyon itatta át a szellemi út. A rendszerváltás előtti időszakban nem volt jellemző, hogy az emberek túlságosan vallásosak lettek volna. Nyolcadikos koromban az iskolába megjelent egy tai-chi edző, akihez elkezdtem járni edzésekre. Visszatekintve ezekre az alkalmakra már tudom, hogy a tai-chi mellett buddhista meditációt és jógát is tanított. Egyszer megkérdezte, hogy volna-e kedvünk meditációs elvonulásra menni, amire többen azt mondtuk a csoportból, hogy „Persze, miért ne?”, és tényleg el is mentünk. Maga az elvonulás elég szigorú volt, 4:30-kor keltünk.

– Ez volt a híres nagyhideghegyi elvonulás?

– Igen, a Missziónak ez volt a második nyári elvonulása. Manapság ilyen korai ébresztést már nem is biztos, hogy be tudnánk vezetni az elvonulásokon... Este tízig meditáltunk, tanításokat hallgattunk, mantráztunk. A közösségünk szellemi vezetője, Tiszteletreméltó Vadzsramálá a különböző buddhista tanítók életéről tartott előadásokat. Ezeket nagyon élveztem. Aztán Lílávadzsrától hallgattunk sokat az üresség buddhista jelentéséről és a hétköznapi élet csodáiról. Esténként a rendi púdzsával zártuk a napot, amelynek máig is az a kedvenc része számomra, amikor Maitréja világosságát, vagyis a szeretet lángját adjuk körbe és közben énekeljük a mantráját. Úgy éreztem, mintha a szívemhez és szívemből szólna, nagyon megérintett, tudtam, hogy én ezt szeretném gyakorolni, és onnantól elkezdtem olvasni a buddhista könyveket és gyakorolni. Később egyre rendszeresebben, egyre mélyebb gyakorlatokat kezdtem végezni.

– A szüleid hogyan fogadták azt, hogy olyan, a kereszténységtől távol eső dolgokkal kezdtél el foglalkozni, mint a tai-chi meg a buddhizmus?

– Érdekes módon, a szüleim nagyon jól fogadták, mert talán ők is meglátták benne az egyetemes értékeket. Jóra tanítottak, jó erkölcsi magatartásra, tudatos, szeretetteli, együttérző attitűdre neveltek, ami – azt gondolom – minden vallás sajátja, és ezeket a szüleim is azonnal felismerték.

– Beszélgettél velük ezekről a dolgokról?

– Igen, sokszor. És nem csak én, hanem az tai-chi edző is. Később össze is barátkoztak vele.

– Talán el is kezdtek tai-chizni?

– Nem, de később kipróbálták a meditációt. Sokszor segítségemmel vezetett meditációban nagyon jó tapasztalatokat szereztek.

– Akkor lényegében szellemi tanítójukká váltál, amiben ők partnerek voltak, ez csodálatos!

– Inkább csak próbáltam segíteni, ahol szükség volt rá. Mert bármennyire felnőttek a felnőttek, sokszor előfordul, hogy egy adott problémába annyira belegubancolódnak, hogy nem látják a megoldást.

– Ez már akkor volt, amikor elhagytad a szülői fészket. Milyen iskolába jártál?

– Műszaki iskolákat végeztem: elektronikát, számítástechnikát tanultam, végzettségem szerint villamosmérnök vagyok. Ennek nem sok köze van a szellemi dolgokhoz, de azt gondolom, hogy nem is ezen múlik.

– Miközben egyetemre jártál már intenzíven gyakoroltál buddhista meditációkat, hogyan épült be az életedbe a szellemi gyakorlás?

– Akkoriban nagyon sok buddhista témájú könyvet olvastam, meditáltam. A kollégiumi szobatársaim is nagyon pozitívan fogadták ezt, valószínűleg azért, mert nem volt semmi különös. Teljesen átlagos életet éltem, de azzal az attitűddel, amit a buddhizmusban megtanultam. Nem az a lényeg, hogy az ember beöltözzön japán vagy tibeti szerzetesi ruhába, és telerakja a lakását egzotikus tárgyakkal, hanem hogy az életében át tudja ültetni a gyakorlatba azt a szemléletet, amit a Buddha tanított. Azokban az országokban, ahol elterjedt a buddhizmus, beolvadt az ország kultúrájába. Így kialakult jellegzetesen tibeti, japán stb. buddhizmus.

– Milyen lett a te buddhizmusod?

– Semmi különös. Meditációs tartásban, behunyt szemmel üldögélek a párnámon, illetve éberen és nyitottan teszem a dolgom.

– Amikor először kapcsolatba kerültél a buddhizmussal, láttál egy egzotikus formavilágot, ahol bordó köntösbe öltözött emberek egzotikus nyelveken érthetetlen dolgokat mondogattak. Láttál egy csomó szimbólumot, hallottál olyan fogalmakat, amelyeket nyilvánvalóan nem értettél. Hogyan hatott rád ez az egész?

– Érdekes módon akkor sem a forma érintett meg. Már abban az időben sem a forma számított, hanem hogy mi a tartalma, mi van mögötte. Ebből a szempontból nekem közömbös volt, hogy bordó ruhában vannak az emberek. Sokkal inkább az számított, hogy mit csinálnak, miért csinálják, és mit lehet abból megtanulni, hová vezet az útjuk.

– Később neked is lett bordó ruhád.

– Ez így van. Talán még az elején, gyerekkoromban voltak ambícióim rendtagsággal kapcsolatban, de ahogy egyre többet gyakoroltam, ez az ambíció elpárolgott. Végül Vadzsramálá kérésére vettem fel a bordó ruhát, valamint beláttam én is, hogy esetleg ezzel néhány embernek tudok segíteni, inspirációt tudok adni a gyakorláshoz.

– Mindez hogyan érinti a családi- és párkapcsolatodat?

– A feleségem támogat, és a kislányommal együtt részt vesznek a rendezvényeken.

– Aztán jelentős fordulatot vett az életed, és nemsokára a bordó ruha mellé új szerepet is felvettél: esténként te fürdeted a kislányodat.

– Kilenc hónapos Szofival töltött minden egyes percet szeretek. Azt figyeltem meg, hogy amit a buddhizmusban megtanultam és a szemléletembe igyekeztem beépíteni, azok a gyerekhez fűződő kapcsolatomban is jelentősek. Például amikor a baba sírni kezd, az a szülő számára általában egy stresszhelyzet. Ha Szofi sír, számomra az olyan, mintha én sírnék. Teljesen átérzem az ő fájdalmát. Ő nem tudja még elmondania problémáját, csak sírásával jelzi, hogy valami nincs rendben. Ha ilyenkor a szülő elveszti a fejét, akkor elkezd kapkodni. Én a higgadtságomat és józanságomat igyekszem megőrizni, és nagyon tágas szeretettel fordulok felé, amiben ő meg tud nyugodni. Szüksége van odafigyelésre és törődésre. Az apró jeleket előítéletektől és elgondolásoktól mentesen próbálom észrevenni és megérteni, majd erre reagálni. Ez a nyitott, szeretetteli, együttérző, ugyanakkor józan és megfontolt attitűd lehetővé teszi, hogy valóban hatékonyan segítsek.
Egyszerű dolgok ezek: észreveszem, hogy pelenkát kell cserélni, szomjas vagy éhes. És persze sokat játszunk együtt, játékosan tanítgatom kúszni, mászni, stb. Korábban a padlón forgolódással is eljutott azokhoz a tárgyakhoz, amelyek felkeltették az érdeklődését, de egyszer az az ötletem támadt, hogy a mobiltelefonomon bekapcsoltam egy zenét a Szofinak és úgy tettem le elé, hogy ne érje el. Nagyon izgatta a telefon, ezért kinyújtotta a kezeit, de így sem érte el. Kis közreműködéssel azonban előrébb jutott, s akkor megint próbálkozott. Néhány pec múlva már rájött, hogy maga is előrébb tudja tolni magát, vagyis rájött a kúszás technikájára.
Egy másik alkalommal láttam, hogy egy játék nagyon megtetszett neki, ekkor a lábamat, afféle akadályként elé tettem, amin segítségemmel és némi erőfeszítés árán hamarosan megtanult átmászni, sőt ezzel a trükkel rájött arra, hogyan kell térdelni. Szofi nagyon szeret tanulni, minden kihívás és „legyőzött akadály” felvillanyozza, pl. miután sikerült átmásznia a lábamon oda-vissza átmászott többször is, nagyon élvezte. Szofi boldog és mosolygós.
Azt gondolom, hogy a tanítónak – a buddhista tanítónak is – hasonló a módszere. Az embereket nem világosíthatja meg, ez lehetetlen, inkább ügyes és megfelelő módszereket mutat fel, amiket alkalmazva ők maguk tudják felfedezni a tudatukat, a képességeiket és magát a megvilágosodást.

– Mit tanultál Szofitól? Változtál?

– Magától értetődő. Nagyon sokat segített abban, hogy az addigi szokásaimat átértékeljem. Egy teljesen más életritmusra kellett átállnom. Remek lehetőséget ad arra, hogy újabb és újabb „ügyes módszereket” fedezzek fel. Szofi nagyon gyorsan változik, így folyamatos éberséget igényel részemről is.

– Nehezebb a dharmagyakorlás a családban?

– Az esszenciális gyakorlatok ugyanúgy, sőt jobban gyakorolhatók családban, mint elvonultan. Megvan a szerzetesi életnek is a maga nehézsége, de a szellemi út szempontjából ez azért lényegesen könnyebb. Egy szerzetes felelőssége sokkal kevesebb, mint a világban élő emberé. Akik a világi életben gyakorolják a buddhizmust, azoknak nehezebb a dolguk, mégis sokkal több lehetőségük van a gyakorlásra. Például aki a barlangjában ül, elvi szinten gyakorolhatja az együttérzést, ezzel szemben a világban élő ember nap mint nap szemben találja magát olyan helyzetekkel, ahol az együttérzést tudja gyakorolni. Jelenleg az elvonultságban való gyakorlás számomra nem aktuális, de ha ők is eljönnek az elvonulásra...

– Benke fiam fél éves volt, amikor az első elvonuláson részt vett. A kislányod nyáron már egy éves lesz és talán még a meditációs gyakorlatokba is be tudna kapcsolódni.

– Kíváncsian várom, Szofi hogyan fogadja majd a nyári elvonulást...

Szerző: 
Amóghavadzsra
facebook

Gyerekeknek

A homoksárkány

Egy nem túl távoli tenger Üveghegyen inneni partjára egyszer nyaralni ment egy család. Lakókocsijukkal leparkoltak egy csendes öbölben a magas pálmafák árnyékában, elővették kempingszékeiket, a napernyőket, a grillsütőt és minden olyasmit, amit ilyenkor az emberek magukkal visznek. Örültek, hogy rátaláltak erre a helyre, ahol csend és béke honolt, ahol a part sekély vizében a kislány és a kisfiú majd biztonságosan tud lubickolni, ahol gyönyörködhetnek a naplementékben.

Mikor mindennel elkészültek, együtt szaladtak le a lágyan hullámzó kristálytiszta tengerhez. Égette talpukat a napsugaraktól felhevült homok. Egyedül voltak az öbölben, s élvezettel fröcskölték egymást a hűs tengervízzel.

Mikor már eleget úszkáltak, játszottak, szaladgáltak, egyszer csak felfedezték, hogy a vizes homokból nagyszerű várat építhetnek. Anya, apa és a két kisgyerek lelkesen halmozta a nedves, omlós masszát, s hamarosan kis épületek, tornyok, alagutak, bástyák emelkedtek a fövenyen. Apa a két lábával egyszerre túrta-gyömyöszölte a homokot. Hosszan tekergett a homok-valami, amiről még csak ő tudta, hogy mi lesz, ha elkészül. Közben a kisfiú a homokvárban élete kockáztatásával is megvédte a kislányt – mert minden kisfiúban él egy védelmező, harcos várkapitány és mert minden kislányban él egy királykisasszony, akit meg kell védeni. Anya közben átalakult vitorláshajóvá, ami épp az imént ért partot. Behunyt szemmel lehorgonyzott, ringatták a hullámok.

Apa kitartóan gyúrta a homokot, s a hosszú tekergőző valami hamarosan négy lábat kapott. Megjelent a hátán két furcsa szárny. Kitátott szájában hatalmas, fenyegető fogak és két óriási gülüszem a feje tetején. A kislány halkan felsikoltott, amikor felismerte. „Végünk! Eljött Plomptomocén Drolloszbollosz, a rettenetes homoki sárkány, hogy elraboljon. Felégeti a városunkat, engem pedig örökre magával visz. Brühühü!”

A várkapitány kisfiú is meghökkent a hatalmas szörnyeteg láttán. Szemeit összehunyorítva, fogai között sziszegte: „Nem adjuk olyan könnyen magunkat, te undorító martalóc!” Nem volt benne teljesen biztos, mit is jelent a martalóc, de a helyzet drámaiságához nagyon is illőnek találta.
A fregattból eközben visszaváltozott Anya elindult a lakókocsi felé, hogy vacsorát készítsen a családnak. Apa nyújtózott egyet és így szólt: „Vacsoraidő! ”. A két hős egy szempillantás alatt alakult vissza kislánnyá és kisfiúvá, s apjukat megelőzve rohantak anyjuk után.

Másnap furcsa látvány fogadta őket. A part éppen úgy festett, mint amikor előző nap megérkeztek: se vár, se épületek, se alagutak, se sárkány. A kislány megint felsikoltott: „Jaj, Plomptomocén Drolloszbollosz elrabolta az egész várost királylányostul, várkapitányostul, tornyostul, bástyástul!”
„De hiszen benne vagyunk a gyomrában!” – kiáltott a várkapitánnyá változott kisfiú. „Kimenekítelek benneteket, bízzatok bennem!”
Hamar újra felépült a város, amit elmosott a dagály, s előkerült a félelmetes fenevad is.
A kislány sóhajtott. „Nem sok esélyünk van. Hogyan törsz ki a sárkány gyomrából?” A várkapitány belevetette magát a vízbe és onnan kiáltotta: „Nem kell aggódnod, hamarosan kitalálok valamit.”

Teltek, múltak a napok a tengerparton és a kis öbölben minden reggel megjelent a vár, a tornyok, a bástyák, az alagutak és a homoksárkány. A várkapitány kisfiú és a királykisasszony kislány minden áldott nap megpróbálta legyőzni a sárkányt, hogy megszabadulhassanak a fogságból, s kikerülhessenek a gyomrából, de sehogy sem találták a módját.
„Hogyan juthatunk ki, ha egyszer a várost a tornyokkal és bástyákkal, a parttal, a tengerrel, az éggel, a Nappal és a Holddal mind-mind elnyelte a sárkány?” – szólt bánatosan a várkapitány. „Vészesen fogy az időnk. Mi lesz, ha elmegyünk haza úgy, hogy nem szabadultunk ki a rabságból?”
„És ha el is pusztítjuk a sárkányt, mi lesz velünk, hiszen benne vagyunk?!”
Érezték, hogy csak valami rendkívüli megoldás segíthet rajtuk. Talán egy varázslat, egy tündér, csoda vagy ilyesmi, de nem találkoztak sem tündérrel, sem varázslóval.
„Nem megy. A tér bármelyik irányába fordulok, csak belé botlok. Ez így nem fog menni.” – roskadt le a homokba a várkapitány.
„Akkor nem arra kell menni!” – kiáltott a királykisasszony.
„Hát merre? Nem érted, hogy bármerre mész benne vagy?”
„Ez az! Nem bármerre kell menni!”
„Már ne is haragudj, de úgy tűnik, napszúrást kaptál. Ha nem bármerre, akkor merre?” – a várkapitány nevetett, de nevetése keserű volt.
„Nem térben kell mennünk! Hát nem érted?”
„Hát persze! Zseni vagy! Hogy erre nem gondoltam! Időben kell visszamennünk!” – a várkapitány lelkesedése határtalan lett, de amilyen gyorsan az égbe szökött, olyan hirtelen le is lohadt. „Hogyan menjünk időben?”
„A múltba könnyű, a jövőbe valamivel nehezebb.” – kacsintott a királykisasszony. „Csak emlékeznünk kell. Hátha megtaláljuk azt a pillanatot, amikor még nem rabolt el a sárkány. Akkor aztán meglógunk.”

Leültek a pálmafák tövébe, behúnyták a szemüket és képzeletben elindultak visszafelé az időben. S mivel a képzelet olyan játék, aminek mi szabjuk a szabályait, bármelyik pillanatra is gondoltak, olyan gyorsan jutottak el oda, amilyen gyorsan csak akartak. Felidézték a sárkánnyal való küzdelem küszködéseit, a lubickolásokat és azt is, amikor megérkeztek ide, a partra. Ekkor elbizonytalanodtak: nem lehet, hogy már akkor is a sárkány gyomrában voltak, amikor megérkeztek ide? Ezért még tovább mentek időben, visszafelé, régi korokba, mikor valódi lovagok harcoltak valódi lovagokkal és talán sárkányokkal, vissza azokba az időkbe, mikor még ember lába nem is taposhatta a tengerek partjait, vissza azokba az időkbe, mikor hatalmas, buja növényzet borította a Földet, és még korábbra, mikor még egyetlen élőlény sem jelent meg e bolygón. Tűzhányókat, füstöt, forróságot láttak, de talán épp akkor volt elemében a sárkány, ezért még messzebb mentek, addig, amikor még csak csillagpor keringett a végtelen térben.
„És most?” – összenézett a két hős kisgyerek. Sokáig szótlanul ültek. A várkapitány törte meg a hullámok halk súgásától mély csendet:
„Kiderült, hogy az idő is zsákutca.”
„Akkor csak egyetlen módon juthatunk ki: úgy döntünk.” – szólt a királykisasszony. A kisfiú értetlenkedve nézett rá. Valami harcos dologra vágyott, látványos vívásra, lángra, füstre, s amit a kislány mondott, bár teljesen érthető volt, egyáltalán nem tűnt látványosnak. Csalódottan kérdezte:
„Úgy döntünk?”
„Igen. Nézz körül! Ha bent vagy, ugyanaz, mintha kint volnál. Mégis bent küzdelem vár és félelem, kint szabadság és boldogság. ”
A várkapitány meg a királykisasszony ekkor megfogta egymás kezét, behunyták a szemüket s egy pillanat alatt kinn teremtek a sárkány gyomrából.
Másnap összecsomagolták a kempingfelszerelést, búcsút intettek a kis öbölnek, a tengernek, a homokvárnak, tornyoknak, bástyának, s a sárkánynak is. Már nem rabolhatja el őket sosem.

facebook

Fuszekli már érti...

Fuszekli

Gacsal Krisztina Zenghi

Fuszekli már érti...

Éppenottanföldjén van egy nagy rét. A rét szélén áll egy öreg körtefa. Ennek a fának a gyökerei között, egy fűvel borított kis kotorék mögött rejtőzik Fuszekli, a kis mezei nyuszi otthona. Fuszekli a mamájával Pántofüllel és papájával Somival él itt. Takaros, kuckós kis üreg az övék, biztonságos is, mert a nyúlszülők nagyon alapos és kitartó keresés után választották ezt a helyet azután a kora tavaszi nap után…

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint mindegyik. Fuszekli a mezőn zsenge hajtásokat és gyökereket keresett magának, amiket jóízűen rágcsált. A meleg nap simogatta puha bundácskáját, szél sem járt a réten, minden békés és nyugodt volt. Miközben a tapsifüles egy friss levélkét rágcsált, gondolkodóba esett. Aztán annyira elgondolkodott, hogy még rágcsálni is elfelejtett. A mamája vette észre, és így szólt:
– Fuszekli, min jár az eszed? Látom, annyira elgondolkodtál, hogy még a zsenge lóhere is kipottyant a szádból.

A kis nyúl anyja hangjára összerezzent, majd tanácstalanul nézett rá.
– Mama! Hogy lehet az, hogy Édesmézesnek, a barátomnak négy testvére van, Ugrancsnak öt, nekem viszont egy sincs? Az összes kis nyuszinak, akikkel a játszóréten szoktam hancúrozni, van testvére. Nekem miért nem nincs?

– Nem úgy mondjuk, hogy „miért nem nincs”, hanem így: miért nincs – javította ki fiát nyúlmama, majd egy pillanatra összeszorította szívét annak a kora tavaszi napnak minden fájdalma. Nem tudta, hogy fia megérti-e majd, de úgy érezte, el kell mondja Fuszeklinak testvérei történetét.

– No, ha már így rákérdeztél, elmesélem neked. De előre szólok, picit hosszabb beszélgetés lesz, mint amennyi ideig nyugton tudsz maradni. Szerinted menni fog ugra-bugra és hempergés nélkül? – kérdezte nyúlmama, aki jól ismerte izgő-mozgó fiát.

– Persze mama, persze! – vágta rá Fuszekli, és elszántságának azonnali leheveredéssel adott nyomatékot.

– Talán még emlékszel rá, hogy nagyon pici nyuszi korodban, amikor még csak akkorka voltál, mint egy leheletnyi szőrpamacs, máshol laktunk. A mostani odunkat már együtt találtuk, miután el kellett költöznünk az előző fészkünkből.

– Háááát, arra nem emlékszem mama. De miért költöztünk el?

– Azért, mert nem volt biztonságos. Mindez nem sokkal a születésetek után történt.

– Születésünk? Juj, de jó! Mégis vannak testvéreim? És hol vannak most? – kérdezte izgatottan.

Mamája türelemre intette tekintetével, majd kissé halkabban és lassan folytatta:
– Három kis nyuszinak adtam életet ezen a tavaszon. Már jó néhány naposak voltatok, amikor magatokra hagytalak titeket, mert táplálékot kellett szereznem, hogy csillapítsam az éhségemet. Aznap reggel nyitottátok ki a szemeteket, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elmenjek hazulról. Szóval, elsiettem, hogy egyek valamit, és amikor visszatértem, azt láttam, hogy egy hatalmas kígyó mászik be a fészkünkbe és körétek tekeredik. Gondolkodni nem volt időm. Nekiestem a kígyónak, rúgtam, haraptam, letepertem, nem kíméltem, mindent elkövettem, hogy egyre távolabb kerüljön tőletek. Te voltál a legügyesebb, mert amint a kígyó szorítása enyhült, azonnal felpattantál és elszaladtál. Olyan sebesen, hogy még a szél sem ért volna utol.

– Tényleg? Én tudok a szélnél is gyorsabban futni? – kérdezte tátott szájjal Fuszekli.

– De még mennyire! Nagyon ügyes nyuszigyerek vagy!

– És a testvéreim, ők is olyan gyorsan elfutottak?

– Várd ki a történet végét, és szépen ülj vissza nyugodtan – intette türelemre fiát nyúlmama. – Nos, a kígyónál tartottam, ugye? A kígyót sokáig kergettem, többször letepertem, jól megharapdáltam, hogy soha többé ne legyen bátorsága a közeletekbe menni. Amikor már biztos távolban csúszott-mászott, visszasiettem a fészkünkhöz.

És amit akkor láttam, azt sosem felejtem el. Két kis testvérkéd mozdulatlanul feküdt a pihe-puha fűfészekben, hiába ébresztgettem, hiába bökdöstem őket az orrommal, nem keltek fel. Sok időbe telt, mire felhagytam a szólongatásukkal és végül megértettem: a kígyó végzett velük. Sok időm nem volt keseregni, azonnal elkezdtelek keresni téged. Hívó szavamra csak nagy sokára válaszoltál, végül messze a régi otthonunktól találtunk rád a papával, aki aznap látogatóba ment Nagyapóhoz és csak későn tért vissza. Nagyon megörültünk, hogy legalább te életben maradtál.

– Csak én? A többiek hogyhogy nem? Mit jelent az, hogy a kígyó végzett velük? Mivel végzett? Mama, én ezt nem értem… – a nyuszi kétségbeesetten nézett a mamájára.
– Hogy is mondjam el neked te kicsi kis nyuszi, hogy könnyen megértsd azt, amit mi nagy nyulak sem igazán tudunk elmagyarázni? – merengett el nyuszimama, de aztán hirtelen eszébe jutott valami.

– Fuszekli! Nézz csak fel erre a nagy fára, aminek a gyökerei alatt van az üregünk! Tudod, hogy miből lett ez a körtefa?

– Nem tudom. Miből lett? – kérdezte a kis nyúl.

– Egy icike-picike magból. Az a mag pedig egy körte belsejében volt sok más maggal együtt. Azt a gyümölcsöt egy másik, a miénknél is öregebb fa termette. És az az öreg fa is egy irinyó-pirinyó magból lett.

– Mama, én ezt nem értem! Mi köze ennek a kígyóhoz és a testvéreimhez?!

– Bizony, nem könnyű a kettő között elsőre meglátni az összefüggést. Az én mamám nekem úgy tanította, hogy nincs kezdet és nincs vég. Az Élet örök körforgását nagyon nehéz megérteni. Gondolj csak bele, Fuszekli. Amikor te születtél, tavasz volt. Kora tavasszal a fák – nyúlmama az öreg körtefára mutatott – még kopaszak. Nincs rajtuk egy levél sem. Aztán ahogy süt a Nap, esik az eső, előbújnak az apró kis rügyek, majd a levelek, és a fa kizöldül. A fa ugyanaz a körtefa, mint télen volt, de már új levelek nőnek az ágain. Aztán virágba borul a zöldellő fa, dolgos méhek repkednek virágról virágra és nemsokára elkezd apró, pici, zöld kis körtéket növeszteni az ágain. Ez még mindig ugyanaz a körtefa, de már gyümölcsöket nevel.

Később, ahogy a nyár melege érleli a gyümölcsöket, az ágak egyre nagyobb terhet viselnek, mert a gyümölcsök, ahogy nőnek, egyre súlyosabbá válnak. A fa a gyökerein keresztül táplálja gyümölcseit, és ezek segítenek abban is, hogy a nyári zivatar szele ne döntse ki a törzsét. A gyökér láthatatlanul ott van a fa alatt, nélküle a fa nem létezne. Ahogy a nyár elbúcsúzik madárdalával, zamatos illatával és melegével, helyébe a hűvös ősz lép, a fa levelei megsárgulnak, az érett gyümölcsök pedig eleresztik addig éltető faágaikat és lepotyognak, de a körtefa a gyümölcsök nélkül is körtefa marad. A megsárgult, elszáradt faleveleket felkapja az őszi szél és magával hívja hetyke táncára. A lehullott körtéket megeszik az erre járó állatok, az ide repülő madarak és talán távoli tájakon ejtik el a körte magjait, ahol azok a földre hullva beágyazódnak a talajba. A tél beköszöntével a magok nyugovóra térnek. Ilyenkor a növények alszanak. Kipihenik a tavasz, a nyár és az ősz történéseit. Majd a hideg tél is átadja helyét a vidám tavasznak, amikor a Nap sugaraival felmelegíti a télen keményre fagyott talajt, az eső öntözi őt, és a pici körtemag kicsírázik, gyökeret ereszt, és pöttyöm csemeteként, majd ifjú körtefaként kezdi meg életét. Az Élet nagy körforgása így megmutatja neked, hogy azért, mert valamit nem látunk többé a szemünkkel, attól az még tovább élhet, és ha elég türelmesen várunk, akkor újra megláthatjuk talán egy másik formában. Talán egy pirinyó körtefa csemetében, aki nagyra nőve a gyökerei alatt talán pont egy nyuszi családnak nyújt majd otthont…

Így már érted, hogy miért mondtam, hogy nincs kezdet és vég? Hiszen ha megkérdeznéd tőlem, hogy melyik volt az első körtefa, azt mindig megelőzné egy gyümölcs, azt pedig a saját fája. Látod, habár a testvéreid életét kioltotta a kígyó, meglehet, valamelyik tavasszal újra köztünk lesznek, csak másként.

Fűszálak nesze hallatszott a körtefa mögül. Valaki mozdult. Nyúlpapa volt az, aki éppen hazatért az erdőből. Nem tudta, mi történhetett a két mezei nyuszi közt, de meghatottan nézte Pántofült és egyszem fiát. Lépteivel nem akarta megtörni ennek a pillanatnak a varázsát.

Fuszekli nem szólt semmit, csak csukott szemmel átölelte a mamáját, és úgy bújt hozzá, mint még soha. Aztán elengedték egymást, és a kis nyúl hálával ölelte meg az öreg körtefát.

Fuszekli már érti...

Szerző: 
Gacsal Krisztina Zenghi
facebook

Dharma

Szellemi gyakorlás és hétköznapi élet – ellentét vagy egység?

híd

Ven. Vadzsramálá:

Szellemi gyakorlás és hétköznapi élet – ellentét vagy egység?

Gyakran hatalmas szakadék tátong a hétköznapi és a szellemi gyakorlataink közben mutatott viselkedésünk között. De vajon a hétköznapi életünk nem a nap 24 órájából és az év 365 napjából áll össze? Vajon e szétválasztás nem épp olyan mesterkélt-e, mint a tudat és a test kettéválasztása? Tudatunk elkísér egész életünk során, létrehozva attitűdjeinket, döntéseinket, kapcsolatainkat, meghatározza szavainkat és cselekedeteinket a munkánk vagy szabadidős tevékenységeink közben, sőt még álmunkban is. Hasonlóképpen tudná a szellemi gyakorlás áthatni az egész életünket.
Talán jobb volna egyáltalán nem tenni különbséget hétköznapi és spirituális tevékenységek között, hanem minden hétköznapi tennivalónkra a tudat képzésének eszközeként tekintenünk és azt ekként végrehajtanunk. Hiszen éppen ez a különbségtétel tette lehetővé az emberi magatartás e két területre történő kettéhasadását, majd nem sokkal ezután a szellemi terület kiszorult a hétköznapokból, az életünk néhány szegmensére korlátozódott vagy teljesen eltűnt.
Ezért fontos, hogy visszaadjuk hétköznapi életünknek azt a méltóságot, amelyet a szellemi gyakorlás hoz létre. Így a lenézés, kirekesztés, erőszak és pusztítás formájában megjelenő mohóság, gyűlölet és szellemi vakság meggyengül, és teret teremtünk a kölcsönös megbecsülés, tisztelet és támogatás kibontakozásának.

facebook

Vacakot kacatra

A szellemi útkeresés mozgatórugója az az általános tapasztalatunk, hogy semmi nem olyan a világunkban, mint amilyennek szeretnénk. Hogy bármilyen kívánságunk, vágyunk teljesül, hamar megjelenik egy újabb, mert mindennél van szebb, jobb, tartósabb, elegánsabb, biztonságosabb. Így akármit is szerzünk meg, amint a birtokunkba került, azonnal összevetjük azzal, ami még nem a miénk, s ebből az összehasonlításból a meglevő sokszor nem győztesként kerül ki. A szerzés pillanatnyi extázisa gyorsan elmúlik, és a nyomában állandó elégedetlenség jár. Ez pedig épp eléggé bosszantó ahhoz, hogy bizonyos idő után elegünk legyen belőle, és valódi megoldást keressünk. Ekkor állunk készen a szellemi útra.
A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy valamennyi tökéletesen és teljesen felébredett Buddha, mielőtt emberként megszületve a Megvilágosodást elérné, a Tusita nevű mennyei birodalomban időzik, s onnan száll alá, hogy a Nagy Művet bevégezze. Ezt a mennyországot az Elégedett Istenek Birodalmának is nevezik. Tehát nem olyanok laknak ott, akiket fűt a lelkesedés, hogy megmentsék a világot, nem is a Hatalmas Erejűek, vagy a Mindentudók, esetleg a Végtelenül Szelídek, hanem: Elégedettek. Azt gondolom, ez roppant fontos üzenetet hordoz a saját szellemi utunk szempontjából: a Tökéletes Felébredést akkor érhetjük el, ha elégedettek vagyunk.

Tudni és szeretni azt, ami van

Saját korszakunk Buddhája is ebből a birodalomból született meg emberként és érte el a tökéletes Felébredést, s az eljövendő Buddha, Maitréja is most itt várakozik arra, hogy eljöjjön az Ő ideje. Sakjamuni két és félezer évvel ezelőtti felébredésének esszenciája: tudni, érteni azt, ami van. Maitréja felébredése: elfogadni, szeretni azt, ami van. Sakjamuni Buddha ébersége, kristálytiszta világossága kiterjed minden létezőre, ami csak megjelenik, míg Maitréjának a szeretete az, ami megkülönböztetés nélkül árad mindenre és mindenkire, ami, aki csak létezik. Tudni azt jelenti, nem hagyni figyelmen kívül. Semmit sem kirekeszteni a világosság fényéből. Látni és méltányolni a világ, a jelenségek sokszínűségét, egyediségét, pillanatnyiságát. Szeretni azt jelenti, elfogadni szőröstől-bőröstől, hibáival, botlásaival, tökéletlenségével együtt, és észrevenni és méltányolni benne azt, ami szabad, boldog, és igen, tökéletes vagy teljes. Sakjamuni világossága a szemünkre ereszkedő fátylakat lebbenti el, s megmutatja, hogy amire annyira vágyunk, az – bármi is legyen – ócskaság, kacat, olyasmi, amitől nem remélhetünk tartós boldogságot. Maitréja szeretete a szívünket bezáró falakat dönti le, amelyek miatt állandó szorongás ül rajtunk. Az elválasztottság, a magány illúzióját feloldva szünteti meg a félelmet, az aggódást, hogy valamit meg kellene védenünk, ám azt mi nem tudjuk megóvni, mert nem vagyunk elég erősek, ügyesek, sikeresek, tökéletesek hozzá. Maitréja olyan belső bizonyossággal áraszt el, ami lehetővé teszi, hogy megnyugodjunk. Felismerjük, hogy valójában nem veszíthetünk semmit. Mert amit veszíthetnénk, azt így is, úgy is elveszítjük, az valójában nem lényeges, nem annyira fontos, hogy aggódnunk kellene miatta. Minek az elvesztésétől félünk igazán? Félünk, hogy kiderül: olyasvalamiért aggódunk, amiért nem volna muszáj. Rettegünk, hogy lelepleződik az igyekezetünk, hogy a világ viharában szalmaszálakba próbálunk kapaszkodni. Szorongunk, mert úgy érezzünk, ha lelepleződik az illúziónk, minden reményünk szertefoszlik.
Nemrég előadást tartottam valahol, s míg a beszédemre készültem, a lépcsőházban sétálgatva farostlemez táblát találtam. Először a feliratára nem is figyeltem fel. Mivel nem volt szék a folyosón, egyszerűen ráültem, hogy a hideg kövön nehogy felfázzak. Aztán, ahogy közeledett az előadás kezdete, felálltam és csak akkor tűnt fel a tábla üzenete. Ki tudja, ki és miért hagyta ott? Miért készítette? Milyen alkalommal akarta használni? Kiknek kívánta ezt hirdetni? Csupa rejtély! Mindenesetre fogtam és magammal vittem az előadóterembe, és beépítettem az előadásomba, ugyanis csodálatosan megragadta azt, amiről beszélni szerettem volna. A táblán ez a felirat állt:

Vacakjaimat kacatra cserélném!

Ennél találóbban nem tudtam volna megfogalmazni a létforgatag, a szenvedés világának, a szanszárának a működését. Ugyanis éppen ez az, ami állandó elégedetlenségben tart bennünket. Bármilyen körülmények között élünk is, pusztán az, hogy tudunk jobb körülményekről, feszültséget gerjeszt bennünk, hogy megszerezzük, megvalósítsuk, ami nincs, de még lehet. Erőfeszítéseinket több-kevesebb siker koronázza, s a megszerzett újdonság rövid ideig úgy tűnik, kielégíti a vágyainkat és akár elégedettek is lehetnénk. De mégsem vagyunk. Mert a jónál is van jobb. Ezért a feszültség újra gerjed, és mi ismét mozdulunk, hogy megszerezzük vágyaink újabb tárgyát. Ismerős, ugye? Ez az állandó kielégítetlenség az, amit a Buddha a Felébredését követően megfogalmazott az első Nemes Igazságában. Ez a szenvedés. Ehhez nem kell, hogy ordítsunk a fájdalomtól, nem kell, hogy a halál küszöbén érezzük magunkat. Elég az, hogy nem vagyunk elégedettek. Vagyis nem vagyunk elégedettek azzal, ami van.
Körülnézünk és azt látjuk, hogy ami van, az vacak, de látjuk azt is, hogy ami nekünk nincs, másnak viszont van, az vonzó, jobb, szebb stb. Még nem rendelkezünk elegendő tapasztalattal arról, hogy amink nincs, általában csak addig vonzó, amíg át nem kerül abba a tartományba, ami már „van”. Ezért amíg meg nem szerezzük, értékesebbnek látjuk azt. Meggyőződéssel hisszük, hogy az új szerzemény majd elégedetté tesz, ezért mindent megteszünk, hogy megkaparintsuk. Aztán, amikor megvan (vagyis már „van”), akkor hamar értékét veszti, így újabb dolog után nézünk (ami még „nincs”). Ekkor a korábban oly mértékben vonzó dolog bekerül a „vacak” kategóriába. Így „teljes joggal” nézünk más után. Ez a „más” lesz a „kacat”, aminek kacatságát rendre csak akkor vesszük észre, ha már birtokunkba került. Így cserélgetjük a dolgainkat: vacakot kacatra. Vég nélkül.
A fiamnak is elmagyarázatam ezt. Noha sok játéka van – valójában sokkal több, mint amennyi nekem valaha volt –, mindig feltűnik egy újabb, ami izgalomban tartja. Legutóbb a már „nem fokozható” kategóriába tartozó LEGO robot tartotta lázban. Drága dolog, nem olyasmi, amit bármikor megengedhetük magunknak. Valóságos kis számítógép. Még egyetemeken is használják a robotika oktatásra. Fiam, ha kiszemelte, mint a bulldog, nem eresztette. Vártam, hátha lecseng ez a vihar, és valami egyszerűbb tetszik meg neki. Mikor a zsebpénzét komoly munkájának gyümölcsével és némi segítséggel kiegészítve az összeg előállt, végül megrendeltük a robotot. Felhőtlen volt az öröme, de én – merő jószándékból – figyelmeztettem a „vacakból kacat” törvényre. Nem hitt nekem. Azt mondta: „Nem, ez más, ez nem úgy lesz.” Aztán kis idő elteltével feltűntek az újabb kacatok a láthatáron. S akkor, azt hiszem, valamit megértett.
Mi felnőttek is ugyanígy pörgünk. Csak talán rafináltabban tudjuk magunkat becsapni: az új autó jobb, gazdaságosabb, szebb, jobban reprezentál. Játsszuk ezt a játékot kicsiben is, nagyban is: ház, lakás, konyhai robotgép, víztisztító, porszívó, ruha, sőt: feleség, férj, barát, barátnő, szerető. Egyre csak pörgünk, miközben állandó elégedetlenség szorongat bennünket. Tulajdonképpen meglepő kellene legyen, hogy ezt nem vesszük észre sokkal hamarabb, de hogy mégsem tűnik nyilvánvalónak, azt az bizonyítja, hogy az egész fogyasztói kultúránk erre épül. Cserélgetjük a vacakjainkat kacatokra.
Ez a véget nem érő cserebere borzalmas energiafogyasztással jár. És nem pusztán azért, mert nagy erőket kell megmozgatnuk azért, hogy újra és újra sikeresen megszerezzünk dolgokat, hanem főleg azért, mert el kell hitetnünk magunkkal, hogy van értelme ennek az egésznek, annak ellenére, hogy minden tapasztalatunk ez ellen szól. Persze, a kultúránk mindent megtesz azért, hogy ebbe az illúzióba kényelmesen beleringassuk magunkat. Erről szólnak a reklámok. És mi készségesen elhisszük, hogy igen, jobb lesz nekünk, ha ezt vagy azt megszerezzük. Hajlandóak vagyunk nagyvonalúan megfeledkezni eddigi tapasztalatainkról is, csak elégedettek legyünk! Tulajdonképpen a motivációnk rendben van, hiszen az elégedetlenségből szeretnénk az elégedettségbe eljutni, csak nem vesszük észre, hogy rossz úton járunk. Olyan úton, ami nem vezethet elégedettséghez.
Mikor a partneredre nézel, azonnal összehasonlítod azzal, aki fiatalabb, aki a magazinok címlapján digitálisan retusálva néz rád. Ebből az összevetésből a hús-vér partner nem jöhet ki jól. A nemlétező legyőzi a létezőt, és te csalódottan sóhajtasz, mikor reggel ránézel az ágyban. Kiábrándulsz, de a kiábrándulásod alapja az összehasonlítás egy illuzórikus képpel.
Ennek felismerése vezette Gautama Sziddhártát, a későbbi Buddhát arra, hogy elinduljon és valódi megnyugvásra leljen. Rájött, hogy a kacatokkal semmire sem megy, még ha gyémántokkal vannak is kirakva. Vacaknak látta a palotát, gyönyörű ágyasait, a finom ételeket és remek ruhákat, de már nem akarta magát újabb kacatokkal becsapni. Az elégedetlenség tüzét akarta kioltani, s nem újabb olajjal táplálni a szevedés lángját.
Ha új autót veszel, abban reménykedsz, hogy azzal sokáig nem lesz gondod. Micsoda meglepődés, ha pár hét után motort kell benne cserélni! Persze garanciális még a kocsi, nem kerül plusz pénzedbe, de mégis bosszantó, hiszen nem ezért cserélted le a vacak korábbi kocsidat, hogy egy kacattal több legyen. Mégis így lett. Tragikus történet!

Te miben veszel menedéket?
A menedékvétel a buddhista hagyomány legfontosabb lépése. Ez az a pillanat, amikor elegünk lesz ebből a véget nem érő játszmából. Elhatározzuk, hogy többé nem keresünk megnyugvást, elégedettséget sem vacakokban, sem kacatokban. Az elégedettségünk forrása, a valódi menedékünk az lesz, amit nem lehet birtokolni. Megszerezni sem. A buddhizmusban a menedék „tárgyai” a Buddha, a Dharma és a Szangha. Azért tettem idézőjelbe, jóllehet így szokták megfogalmazni, mert ezek „nemtárgyak”. Minden más: tárgy, de ezek túl vannak a megfogható, megragadható, megszerezhető, birtokolható, sőt: elgondolható kategórián. Éppen ezért lehetnek menedékek. Mikor elégedetlen vagy, csak tedd fel magadnak a kérdést: miben próbálok menedéket venni? Vonzó tárgyakban? Biztonságot nyújtó címekben, szerepekben, pozíciókban? Szavakban, gondolatokban, eszmékben, ideológiákban? Sőt: vallásban, egyházban, szertartásokban? Érdemes továbbmenni: menedéket keresek a házi oltáromban, a meditációban, a mantrában, az istenségekben? Menj tovább!

OM GATÉ GATÉ PARAGATÉ PARASZAMGATÉ BÓDHI SZVAHÁ!

facebook

Tanítók és tanítványok a buddhizmusban

A Buddha tanítása 2600 éve jelen van a tanító-tanítvány kapcsolatnak köszönhetően. Ha manapság egzotikusnak hat ez a tradíció, az azért lehet, mert megfeledkeztünk a nyugati kézművesek hagyományáról, amelyben a mesteremberek ugyanilyen módon adták át a tudásukat a tanítványaiknak. Mindössze néhány évtizede tanítják nyugati buddhista tanítók a hagyományt, amit így nehézség nélkül befogadhatunk. Problémák akkor merülnek fel, ha a tanítói szerep és a tanítvány elvárásai nem teljesen világosak; ezért érdemes áttekintenünk a tanító-tanítvány kapcsolat különböző formáit.

Mikor egy fiatal mesterséget szeretne tanulni egy mestertől, elvárja, hogy az illető rendelkezzen szakmai, technikai képzettséggel, és teljeskörű támogatást kíván tőle. Ez a tanító-tanítvány kapcsolatra is érvényes a Buddha tanításának átadásakor. A leendő tanítvány fel kell, hogy tegye a kérdést: mit fogok tanulni? Egy harmonikusabb életmódot? Buddhista filozófiát, pszichológiát vagy meditációt? Milyen cél felé törekszem? Relaxációt, nyugalmat, fizikai, lelki egészséget szeretnék, vagy arra vágyom, hogy bepillantást nyerjek a külső és belső valóság valódi természetébe, vagy magát a „megvilágosodást“ akarom? Mennyi időt, energiát akarok és tudok ebbe a tanulási folyamatba fektetni?

Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hol állok éppen most? Mire van szükségem? Mit akarok elérni? Lehet, hogy mindössze szeretnénk ellazítani, vagy belső nyugalmat, békét szeretnénk, vagy harmonikus életet. Lehet, hogy ezek elérése nem a végső célunk, de első lépésnek nagyon is jelentőségteljes, ugyanis amíg az életünk nem harmonikus, ha problémák tömegével terhelt, ez rányomja bélyegét a tanulmányainkra. Nem kolostori magányban, remeteségben elszigetelten élünk, hanem hétköznapi körülmények között, ezért ezt kell felhasználnunk a mindennapos gyakorlatként. Még ha a megvilágosodás legmagasabb céljára törekszünk is, nem veszíthetjük szem elől a hétköznapokat, az egyszerű emberek világát, ahol társadalmi elvárásokkal kell szembenéznünk, és ahol gyakran a munkával kapcsolatos ügyeink szorongatnak. Bármi legyen is a végső célunk, foglalkoznunk kell a hétköznapok valamennyi, velünk szembekerülő helyzetével.

Ugyanilyen módon, ahogy a Dharma-tanítványok eltérő körülmények között kezdik meg a képzésüket, a Dharma-tanítók is különböznek a képzésük módját, tudásukat, személyiségüket, megértésük és megvalósításuk mélységét illetően. Ezért a valóságtól elrugaszkodott volna, ha ugyanazt várnánk el minden tanítótól. Az ősi szövegek szerint egyfelől mindenkitől tanulhatunk, minden helyzetben, másfelől megemlítik azt is, hogy mind a tanítványnak, mind a tanítónak bizonyos minőségekkel rendelkezniük kell. A tanító és a tanítási módszerek legkiválóbb példáját maga a Buddha adta. Azt mondta Anandának: „Nem könnyű másoknak tanítani a Dharmát. A Dharma tanításában szilárdan tartsd magad a következő öt dologhoz, és kezdd el a tanítást:

– Fokozatosság elvét követve fogok tanítani.
– A tudat céljáról fogok beszélni.
– Kedvesen fogok szólni.
– Nem szerzés kedvéért fogok beszélni.
– Úgy fogok szólni, hogy azzal ne ártsak senkinek.” (MIL 183; G.S.III: 136)

Tanítványa, Sáriputta ezt mondta a tanítóról: „Megfelelő időben szól, arról beszél, ami valós, finom szavakkal szól a célról, szeretettel eltelt tudattal.” (A. III. 195)
A Buddha kritikus beállítottság fenntartását javasolta a tanítások hallgatásakor: „Hallgassatok ide, kálámák! Ne hallgassatok mendemondákra, hagyományokra, napi véleményekre, szent iratok tekintélyére, puszta észokokra, logikai következtetésekre és kiagyalt teóriákra; ne hallgassatok előnyben részesített véleményekre, személyes erények benyomására és egyetlen egy Mester tekintélyére sem! Ha azonban, kálámák, ti magatok felismertétek, hogy ezek a dolgok jók, ezek a dolgok nem megvetendők, ezeket a dolgokat a bölcsek is dicsérik, gyakorlásuk és betartásuk jó hatású és boldogsághoz vezet, akkor fogjatok hozzá, és tartsatok ki mellettük.” Hangsúlyozta, hogy „nektek magatoknak kell erőfeszítést tennetek a megszabadulásotokért, s a Buddha megtanítja, hogyan nyerhetitek el azt.” „A megszabadulásotok ne másoktól függjön, de fejlesszétek az önbizalmat, hogy magatok elérhetitek azt.“

Az első lépéseinket az úton jó Dharma-könyvek segítségével tehetjük meg. Ezekben sok hasznos információt találhatunk, amelyekre támaszkodva célzottan folytathatjuk a keresgélést. Megtudhatjuk belőlük, hogyan élt a Buddha, melyek a legfontosabb tanításai, milyen különböző hagyományvonalak bontakoztak ki az idők során, melyek ezek jellegzetességei, sajátosságai. Vagyis már ebben a szakaszban is felismerhetjük, hogy az Európában is megtalálható hagyományvonalak közül melyikhez vonzódunk. Az ázsiai országokban jellemzően csak egy tradíciót tanítanak és követnek. Azonban Nyugaton valamennyi buddhista hagyomány képviselteti magát, központokat alapítottak, programokat kínálnak, így könnyen megismerhetjük őket, és akár csatlakozhatunk is valamelyikhez.

A következő lépésben tehát el kell látogatnunk csoportokba, hogy lássuk, jól érezzük-e ott magunkat, hogy vajon a tanító hitelesen képes-e közvetíteni a Dharmát, és megválaszolja-e a kérdéseinket. Itt nem csak hasonló gondolkodású társakra lelhetünk, de az ösvényen tapasztaltabb barátok támogatását is élvezhetjük. A gyakorlók közt érzékelhető légkör sokat elmond az őket vezető tanítóról.

Az emberi élet különleges értékének egyik aspektusa az, hogy olyan korban élhetünk, amelyben élt egy Buddha, akinek a tanításai még ma is elevenek. Ennél lényegesen ritkábban fordul elő, hogy egy teljesen felébredett Buddhával találkozhatunk. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy olyan tanítóktól tanuljunk, akik több tudással, belátással, tapasztalattal rendelkeznek, mint mi, ha a Buddha által áthagyományozott szabályok és tanítások szerint él.
De ki is tekinthető tanítónak, és milyen tanítóba vethetjük a bizalmunkat? Az élet egyéb területeihez hasonlóan a buddhista tanítók esetében is különbséget tehetünk hagyományvonaluk, képzettségük és tapasztalataik szerint. Vannak olyan tanítók, akik információt és tudást közvetítenek a buddhista filozófia és pszichológia terén, akik meg tudják tanítani a meditációs technikákat és szertartásokat. Ezeknek a tanítóknak átfogó tudással és tanítói képességekkel kell rendelkezniük, azonban nem feltétlenül kell megvilágosodottnak lenniük ahhoz, hogy tanulhassunk tőlük. Ezért gondoljuk át, hogy vajon a saját aktuális szintünkön szükségünk van-e olyan tanítóra, aki elérte a Buddha tökéletességét, vagy elegendő, ha rendelkezik bizonyos képességekkel? Ha egy tanító képes precíz információt és betekintést nyújtani a buddhista filozófiába és pszichológiába, akkor sokáig elkísérhet bennünket az úton. Azt is kérdezzük meg magunktól, hogy vajon tényleg teljesen megvilágosodott Buddhára van-e szükségünk a meditáció első lépéseihez – hogy megfelelően tudjunk ülni, hogy le tudjuk csendesíteni a tudatunkat –, vagy elegendő, ha egy jó meditációs oktatóval konzultálhatunk, aki a Buddha tanításainak megfelelő, helyes instrukciókat képes adni?

Másfelől vannak olyan szellemi mentorok, akik a gyakorló fejlődését részben vagy teljesen végigkísérik. A sutrayanában ezt a fejta mentort „kalyanamitrá”-nak“ jóbarátnak, a vajrayanában „guru”-nak nevezik.

A tanítóválasztásunk az elérendő céltól függ. A buddhizmust és annak rendszereit kívánom tanulmányozni? Mit akarok tanulni? Képezni akarom a tudatomat a meditációban? Jobb körülményeket kívánok biztosítani az életemben, vagy a felébredés ösvényére kívánok lépni? Melyik utat választom? Milyen szintű elköteleződést tartok elfogadhatónak a magam számára? Nagyon fontos, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, mivel nem fogunk mást kapni, mint amire törekszünk.
A tanító-tanítvány kapcsolatban kulturális különbségek is vannak. Az ázsiai tanítók a régi sváb szóláshoz hasonlóan viselkednek: „Ha nem dorgálok, az már elég dicséret.“ Az ázsiai tanítványok el is várnak némi kritikát. Ez annak a jele, hogy a tanító támogatja őket, és szívén viseli a fejlődésüket. Kifejezetten gyanús volna, ha a tanító dicsérné őket. Sajnos sok nyugati emberben nincs annyi önbizalom, amely az efféle kritikát elbírná. Lelkesítésre van szükségük, mielőtt ugyanolyan követelményt lehetne támasztani velük szemben, mint ázsiai társaikkal szemben. A nyugati tanítványok elvárják, hogy a tanító barátságos és empatikus legyen velük. Türelmesen, együttérző módon meg kell hogy hallgassa őket, inspirálnia és támogatnia kell őket, ha bajba kerülnek. Azonban ez könnyen a szerepek felcserélődéséhez vezethet, ugyanis a tanítvány dolga, hogy hallgasson a tanítóra és gyakorlatba ültesse a hallottakat.

Különbséget találunk Kelet és Nyugat között abban is, ahogyan a hierarchiáról gondolkodunk. Nyugaton az egyházi hierarchia feje az igazság megkérdőjelezhetetlen birtokosa. Mindenki, aki ebben a rendszerben kíván élni, el kell, hogy fogadja ezt az igazságot. Az efféle rendszerek ismeretlenek a buddhista világban. Mindenki szabadon választhatja meg azt a hagyományt, amely leginkább megfelel neki, s azt a tanítót, akiben megbízik. Nincs abszolút tekintély, amit el kell fogadnunk. Ezért ne vigyük át a hierarchiával kapcsolatos nézeteinket a buddhizmusra! Itt a tekintély nem egy funkcióra, hanem a spirituális tapasztalatra és megvalósításra épül. Megengedett, sőt ajánlatos megvizsgálni a tanítót, mielőtt a vezetésére bíznánk magunkat. Azonban ha már megbízunk egy tanítóban, magától értetődik, hogy követejük az útmutatásait.

A keleti és nyugati gyakorlók gyakran nagyon különböző életmódot élnek. Ázsiában még manapság is sok a „főállású“ gyakorló, főként kolostorokban. Egész életüket a filozófia komplex rendszere tanulmányozásának, illetve elmélyült meditációnak szentelik. Kolostori szabályok szerint élnek, és a mi egyetemeinkhez hasonló hierarchikus struktúrákba illeszkednek. Mivel nincs semmilyen végzettségük, rendszerint nincs módjuk elhagyni a kolostori intézményt, mert egzisztenciálisan függnek tőle. Nyugaton viszont az emberek – férfiak és nők egyaránt – nincsenek elzárva a szakmai és kulturális képzéstől, a tanulmányaiknak és képzettségüknek köszönhetően gazdaságilag függetlenek. Másfelől viszont világi állást vállalva kell megteremteniük a megélhetésüket és általában egyéb társadalmi kötelezettségeik is vannak. A Dharma tanulmányozására és gyakorlására így a szabadidő marad; a nyolcórás munkanap és ötnapos munkahét mellett ugyanakkor ez korábban soha nem ismert mértékben áll a rendelkezésünkre, ezért a Dharma-gyakorlatunk intenzitása csak a prioritásainkon múlik.

A tantrikus buddhizmusban a tanító-tanítvány kapcsolat egészen különleges pozíciót foglal el. Itt a tanítvány olyan ösvényt választ, amely egyetlen élet alatt elvezethet a célhoz. Egy ilyen út mindkét részről átlagfeletti elkötelezettséget, erőbevetést és hatalmas bizalmat kíván, továbbá egy guru irányítását. Nyugaton a „guru“ szó meglehetősen negatív mellékzöngét kapott. A média gyakran használja ezt a kifejezést a pszichoszekták vezetőire, ahol jellemző a guru feltétel nélküli imádata és vak követése. Ezek az álguruk rendszerint veszélyes függőségeket hoznak létre. Egy felelősségérzettel rendelkező szellemi mentor a szabadsághoz vezeti a tanítványát. Ezért szívesebben használom a tanító kifejezést a „guru“ szó helyett, de nem árt, ha az utóbbit alaposabban szemügyre vesszük. Azt jelenti, „nehéz, súlyos, fontos, értékes“, és a latin gravis szóval rokon. Egyfajta szellemi szülőnek felel meg, egy tiszteletreméltó mentornak, aki beavatja a tanítványt valamely művészetbe vagy tudományba. Ez a sajátos jelentés jut kifejezésre a tantrikus buddhizmusban is, ahol a guru a tantrikus meditációs rendszerek titkaiba avatja be a tanítványt. A tibeti „láma“ szó szintén hordozza ezt a jelentéstartalmat: „bLa“ annyit tesz: guru, míg a „ma“ anyát jelent, ami az anyai szeretetre és gondoskodásra utal, annak legmagasabb értelmében mindazonáltal Prajnaparamitát, a transzcendens bölcsességet, minden Buddhák anyját jelenti. Ahogy a prajna, a bölcsesség buddhaságot szül, az igazi guru hozzásegíti a tanítványt a bodhi, a felébredett tudat kibontakoztatásához.

A guru személyiségének döntő tényezője azonban mégsem a tudása, ez sokkal inkább csak egy eszköz. A guru olyan személy, aki számos jó tulajdonsággal bír. Bárki találkozzon egy igazi guruval, feltűnik neki, hogy nem közönséges ember. Mikor Őszentsége a Dalai Láma tanításokat adott Magyarországon, megtöltötte az egész teret a jelenlétével. Minden szavának súlya volt. A hallgatóságában mindenki azt érezhette, „Éppen arról beszél, ami lényeges számomra.“ Ez az, ami miatt a gurunak tulajdonítják a Buddha minden kiváló minőségét. Govinda láma így írt erről: „A guru olyan személy, aki egy mester mellett töltött sokéves odaadó tanítványság alatt a képességeket és tudást olyan szinten fejlesztette ki, hogy a személyisége tökéletessé érett, s ez meghatározza minden cselekedetét, erőfeszítését, és lehetővé teszi számára, hogy továbbadja a megszerzett tudás kincseit a celái, tanítványai számára.“

Nem olyan egyszerű azonban hiteles tanítvánnyá válni. Érettséget kíván, és azt, hogy felelősséget tudjunk vállalni a tetteinkért. A tanítvány mintaképe Milarepa volt, aki egy rakás embert megölt és megsebesített fekete mágiával. Rendíthetetlen bizalommal fordult tanítójához, Marpához, aki bár megtisztította őt a tettei következményeitől, mielőtt rábízta volna az értékes tanításokat, nem kímélte a nehézségektől és a megaláztatástól. Ily módon Milarepa ténylegesen megszabadulhatott e leküzdhetetlen akadályoktól. Marpa keménysége durvának tűnhet számunkra és megriaszthat, míg meg nem tudjuk, hogy Marpa mennyire aggódott, és milyen mélyen remélte, hogy tanítványa elviseli mindezeket a nehézségeket. Ha egy tanító manapság megpróbálja lemásolni Marpa módszereit, akkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy maga Marpa e módszereket abszolút kivételesnek tekintette: meghagyta Milarepának, hogy a saját tanítványaival ne bánjon ugyanilyen módon. A tanító tisztán kell lássa, hogy a tanítványának mire van ténylegesen szüksége, ugyanis ez nem mindig egyezik azzal, amit szeretne. Ekkor a közös erőfeszítésük eredménye ugyanaz lesz, mint Milarepa esetében.

A nyugati emberek olykor összekeverik a különböző motivációkat, és nem túl szerencsés módon összemossák a vágyaikat és érzelmi szükségleteiket a szellemiekkel. Ez kihat a tanító-tanítvány kapcsolatra, és gyakran vezet csalódottsághoz. Az ideális feltételek akkor adottak, ha a tanítvány egy felnőtt, érett személyiségként találkozik a tanítóval, aki már kibontakoztatta és integrálta az igazi guru jellemzőit. Ez felkelti a tanítványban a vágyat, hogy kibontakoztassa ugyanazokat a jellemzőket, amelyeket felfedezett a tanítójában. Egy ilyen példakép olyan ösztönző erővé válik, amely megerősíti a saját erőibe vetett bizalmat, de nem szabad, hogy kritika nélküli csodálat tárgyává váljon, ami inkább gátolja a továbbfejlődést. Ha valaki pusztán csodál egy gurut, többnyire nem veti be minden erejét, hogy kifejlessze az ő képességeit. Ez a sport és a sztárok világára is igaz. Elegendő számunkra, ha egy tiszteletreméltó tanító tanítványa lehetünk, vagy készek vagyunk arra is, hogy azt a nehéz utat, amelyet a gurunk korábban megtett, mi magunk is megjárjuk?

Ha beleragadunk egy ilyen passzív csodálásba, a „gurut“ eltárgyiasítjuk, puszta kivetítéssé változtatjuk. Ekkor a „tanítvány“ a mestere aurájában sütkérezik és részesedik a kisugárzásában. Ez azért veszélyes, mert itt minden további fejlődés megtorpan. Hasonlóan ártalmas a tanítvány részéről, ha olyan figyelemre vágyik, amit a szüleitől nem kapott meg. A tanítónak nem az a feladata, hogy mindig kedves legyen, védelmezzen, támogasson és megerősítsen. Sokkal inkább az a feladata, hogy a transzformáció ösvényén kísérje a tanítványt, ami azt jelenti, hogy támogatja őt a szokásai és karmikus feltételei megváltoztatásában és a szemlélete megtisztításában. Ezért nagyon alaposan vizsgáljuk meg magunkat: Miért vagyok itt? Miért akarok ezen az úton járni? Miért választottam ezt a tanítót?
Govinda láma gyakorta beszélt a tanítókat a tanítványokkal összekötő szellemi rokonságról. Őszentsége a Dalai Láma mindig hangsúlyozza, hogy a tanítványoknak és a tanítóknak ismerniük kell egymást, mielőtt ilyen spirituális kapcsolatba lépnek, ugyanis ez alapvetően különbözik azoktól a kapcsolatoktól, amelyekben az emberek egymás kölcsönös szükségleteit kívánják kielégíteni. Itt mindkét félnek ugyanaz kell, hogy legyen a célja: a szabadság. Mikor a tanítvány bizalmat, elkötelezettséget, odaadást bontakoztat ki, katasztrofális volna, ha a tanító függne ettől. A Buddhának nincs szüksége a tiszteletünkre, és nem volna szabad tisztelnünk az olyan tanítót, akinek számára ez szükséglet. Ez csak érzelmi bonyodalmakhoz vezet.

Szellemi fejlődés csak akkor lehetséges, ha a tanítvány és a tanító együttműködése lehetővé teszi, hogy az ösvény valamennyi kihívásával szembe tudjanak nézni, és fel vannak készülve a rájuk váró megannyi akadály leküzdésére. Idézzük fel még egyszer Milarepa történetét. Vajon Marpa a megvilágosodott tanító szerepét játszotta? Dühbe gurult, a többi tanítványát megkülönböztetett bánásmódban részesítette, látszólag értelmetlen feladatokat adott, besörözött és eszméletlenségig itta magát. Néha olyan részeg volt, hogy nem tudott egyetlen instrukciót sem adni Milarepának, így felesége, Damema titokban adott neki egy könyvet, hogy legalább el tudja olvasni azokat a szentiratokat, amelyeket tanulmányozni szeretett volna. Mindent megtett tehát annak érdekében, hogy lerombolja a „megvilágosodott“ tanító képét. De már az ő tanítója, Narópa is így viselkedett: azt követelte Marpától, hogy ahelyett, hogy az oltáron levő Buddha előtt tenné, őelőtte boruljon le; elvárta, hogy sok pénzt fizessen a tanításaiért, csak azért, hogy az értékes aranyport azután szétszórja a szélben. Azonban Naropa szintén megtapasztalta a saját gurujának, Tilopának a szigorát, aki ütötte és sértegette őt, és olyan utasításokat adott neki, amelyek bajba sodorták. Vajon ezek a kiemelkedő tanítványok, akik később maguk is mesterek lettek, miért nem menekültek el? Mert nem azért jöttek, hogy csodálják a gurut, hanem hogy megtalálják a szabadságot, hogy legyőzzék minden akadályukat és ráébredjenek a valódi természetükre.

Ezek a történetek azt mutatják, hogy könnyen elbukhatunk, ha kötődünk egy tanítóval kapcsolatos saját elképzeléseinkhez. Ha Milarepát zavarták volna Marpa szokásai, nem egykönnyen fogadta volna el gurujaként. Ha egy tanítvány elvárja, hogy a tanító váltsa valóra a tökéletességről kialakított elképzeléseit, mielőtt tanulna tőle, jónéhány esélyét el fogja szalasztani. Természetesen egy tanító számára kiemelten ajánlatos, hogy viselkedése összhangban legyen a Buddha által adott, és saját maga által megfogadott erkölcsi szabályokkal. Azonban a tökéletességről sok más elképzelés is élhet bennünk, amelyek csapdává válhatnak.

Egy jó tanító nem próbál szerepet játszani, vagy tökéletesnek tűnni. A Buddha gyakorta rámutatott arra, hogy ő sem nem isten, sem nem szellem, hanem hétköznapi ember. Ehhez hasonlóan nekünk is egyszerű emberi lényként kell elfogadnunk a tanítót, annak minden érzésével, reakciójával, s talán gyengeségével együtt. Azt hiszem, a megvilágosodás szempontjából érdektelen, hogy a tanító vajon szereti-e a csokoládét, a fagyit, vagy sem. Lama Govinda nagylelkűen és örömmel osztotta meg tanítványaival mindkettőt, mikor meglátogatták őt. Azok, akik szívesebben láttak volna egy aszketikus tanítót, talán csalódtak, azonban ugyanilyen kiábrándító lehet valaki számára az a tanító is, aki megköveteli ugyanazt a lemondást, amit neki kellett elviselnie. És Govinda láma képes volt erre is. A tanítvány csak nyitott tudattal „tud megbírkózni a nehézségekkel a hosszú és veszélyes úton, és csak így képes elkerülni a mély kétségbeesést a képzése során.” Aztán egy nap „a gurujától kapott inspirációt képes lesz integrálni és saját tapasztalatává tenni, olyannyira, hogy az a legbensőbb lényegének kifejeződésévé válik...”

Fordítás: Amoghavajra Hargitai Gábor

Szerző: 
Ven. Vadzsramálá
facebook

Túlzott függőség

Túlzott függőség

A Buddha sokféle módszerrel vezette a tanítványait a szellemi ösvényen. Olykor, ha a tanítványok kérdéseket intéztek hozzá, a Buddha a szókratészi megközelítést alkalmazva visszakérdezett. Az volt a célja, hogy hozzásegítse őket ahhoz, hogy a saját gondolkodásuk erejével jussanak belátáshoz és válaszolják meg a kérdéseiket. Máskor csak részben válaszolt, és csak célzásokat tett a válasz többi részére. Ez a stílus szintén arra ösztönözte a tanítványokat, hogy a saját gondolkodásukkal, vagy a személyes tapasztalattal járjanak a dolog végére. Esetenként a Buddha rejtélyes kijelentéseket tett és paradoxonokkal, vagy látszólag irreleváns állításokkal válaszolt, amelyek mélyebb szintű megértéshez juttathatták a tanítványokat. Előfordult az is, hogy a kérdés elhangzása után a Buddha csendben maradt. Bármilyen választ adott volna, csak összezavarta volna a tanítványokat, akiknek esetleg még túl erősek voltak az előfeltevéseik, semhogy teljes mélységében megérthették volna a problémát. Bizonyos kérdésekre viszont a Buddha világosan, precízen, határozottan válaszolt, hogy eloszlassa a zavart. A Buddha mestere volt az „ügyes módszereknek”.

A képzett szellemi mentorok a módszerek hasonlóan széles skáláját alkalmazzák, mint amelyet a Buddha használt a tanítványai vezetéséhez és a kérdéseik megválaszolásához. Néha azonban egyes tanítók inkább tekintélyelvű, mint határozott választokat adnak, s ez elveheti a kedvünket a szabad érdeklődéstől és gondolkodástól. Ahelyett, hogy segítenék a tanítványokat a megkülönböztetés és érvelés képességének a kifejlesztésében, az ilyen tanítók a túlzott függőséget támogatják azáltal, hogy minden kérdésre kategórikus választ adnak. Ez azonban a tanítók tudatos és tudattalan motivációitól és az ügyes módszerek alkalmazásában való jártasságuk fokától függ.

Akadnak olyan szellemi keresők, akik mintha vonzódnának a dogmatikus tanítóktól való függéshez. Ők az életet olyannyira kuszának találják, hogy azt szeretnék, ha minden jól áttekinthető és biztos volna. Nem szeretnek önállóan gondolkodni. Az efféle attitűd azonban nem előrevivő a szellemi fejlődésben. Ezért, ha spirituális tanítók csak részben, vagy csak titokzatos választ adnak, meg kell értenünk, hogy ez is egy tanítási módszer. Ha méltányoljuk ezt a módszert, elkerülhetjük a nem kielégítő válaszból fakadó csalódást, vagy türelmetlenséget. Ha azonban a tanítók megpróbálnak szellemileg elnyomni, jó, ha emlékeztetjük magunkat a Buddha tanácsára, amit a Gandavyuhasutrában adott: „Ne fogadjátok el a Dharmámat pusztán az irántam érzett tiszteletből, de vizsgáljátok meg és ellenőrizzétek, ahogy az aranyműves dörzsöléssel, metszéssel és olvasztással megvizsgálja az aranyat.”

Alexander Berzin: Wise Teacher, Wise Student...
fordítás: Amóghavadzsra Hargitai Gábor

Szerző: 
Alexander Berzin
facebook

A tanító-tanítvány kapcsolat nyugatiak között

Gyakori problémaforrás, ha nyugati szellemi keresők nyugati tanítóktól tanulnak, s a kapcsolatban az egyik vagy mindkét fél tradícionális tibeti modellt próbál követni. Ez különösen jellemző, ha a kapcsolat mentor-tanítvány kapcsolattá válik. Ugyanis a hagyományos tibeti protokoll gyakran mesterkéltnek és őszintétlennek hat, amely így megmerevíti az együttműködést. A nyugati kultúra azonban nem kínál alkalmazható modellt ehhez. A buddhista tanító-tanítvány kapcsolat nem is hasonlít a világi iskolákra jellemző tanuló-tanár kapcsolatra vagy akár az egyházak vagy zsinagógák közössége és a lelkipásztor, pap vagy rabbi kapcsolatára.

Ha a tanítvány-mentor kapcsolat egy olyan Dharma-központban alakul ki, amely valamely tibeti mester szellemi vezetése alatt áll, a nyugati tanítvány még élesebben szembesül ezzel a problémával, ugyanis más viselkedési normákat tart érvényesnek a tibeti és mást a nyugati mester irányában, s ez finom faji előítéletet visz a kapcsolatba, ami mindegyik résztvevő számára kényelmetlen helyzetet eredményez. Nyugati típusú tanítvány-tanító kapcsolat sokkal természetesebben bontakozhat ki olyan központokban, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül valamely tibeti tanítóhoz, illetve amelyek teljes mértékben nyugatiak.

A nyugati kultúra, amelyből a tanítványok érkeznek, szintén hatást gyakorol a tanítóval való kapcsolatukra, ugyanis a modern kultúrák között jelentős eltérések lehetnek. Egyes társadalmak formálisabbak, mint mások. Még egyetlen ország, mint pl. az Egyesült Államok esetében is két déli, vagy két kaliforniai között megjelenő tanító-tanítvány kapcsolat kétségkívül eltérő lehet. Sőt ha a két fél más nyugati országból, vagy kultúrából származik, szükség lesz a szokásrendszereik közötti elfogadható középút megtalálására.

Alexander Berzin: Wise Teacher, Wise Student...
fordítás: Amóghavadzsra Hargitai Gábor

Szerző: 
Alexander Berzin
facebook

Miért követünk egy gurut?

A spirituális úton szükségünk van vezetőre, hogy rátaláljunk a helyes irányra. Nyilvánvalóan olyan személy a legalkalmasabb arra hogy „idegenvezetőként” kalauzoljon bennünket, aki már megjárta ezt az utat. Ilyen személy tud segítségünkre lenni, hogy hatékonyabban fejlődjünk és elkerüljük a buktatókat.

Miért van szükségünk tapasztalt vezetőre? Kedvelem az alábbi történetet Rama Krishnától, a kissé cinikus hangvétele miatt.

Tapobana mesternek volt egy tanítványa, aki odaadóan szolgálta őt. A mester maga mellett tartotta szorgalma és kiváló munkája miatt, bár meglehetősen butának tartotta a tanítványt. Egy napon híre ment az egész környéken, hogy Tapobana mester tanítványa a vízen járt. Úgy ment át folyón, mintha egy úton ment volna keresztül.

Tapobana magához hívta tanítványát és kikérdezte: „Igaz, amit az emberek beszélnek? Valóban átmentél a vízen?” „Mi lehetne ennél természetesebb?” – válaszolta a tanítvány, ’ezt neked köszönhetem, Magasztos, hogy jártam a vízen. Minden lépésnél a Te szentséges nevedet ismételtem, és ez tartott fenn engem.”

Tapobana azt gondolta magában: ’Ha a tanítványom tud a vízen járni, mi lenne akkor lehetetlen számomra, a mesterének? Ha a nevemben csodák történnek, olyan képességekkel kell, hogy rendelkezzem, melyeknek nem vagyok tudatában, tehát nagyobb szent vagyok, mint aminek hittem magam. Végtére is, soha nem próbáltam még vízen járni...” Ezután késedelem nélkül lerohant a vízpartra, majd rendíthetetlen hittel, ismételgetni kezdte: „Én, Én, Én, Én”. Azután elsüllyedt...

Fordította: Vaszetthi Hoyer Erzsébet
forrás: http://viewonbuddhism.org/spiritual_teacher_guru.html)

Szerző: 
Őszentsége a Dalai Láma
facebook

A tanító-tanítvány kapcsolatról

....Nehéz felismerni a hiteles, bölcs tanítót, mivel ezek a minőségek belül vannak. Nem függhetünk külső tényezőktől, de ezek azok a tényezők, amelyeket látunk. Nagyon nehéz egy másik ember belső minőségeit meglátni.

Egy üzletember kedvesebb lehet hozzánk, mint a legjobb barátunk, miközben számunkra láthatatlan motivációja csupán az eladás. Hasonlóképpen, ha egy „tanító” nagyon kedvesen, szeretettelien nyilvánul meg felénk, ez nem jelenti szükségszerűen, hogy odaadó és önzetlen, mivel nem láthatjuk a motivációit.

Szintén nem határozhatjuk meg egy tanító felkészültségét a hírneve alapján, vagy azon az alapon, hogy több ezer tanítványa van. Tehát a kereső magára van hagyatva ezzel a paradoxonnal. Nincs egyszerű megoldás, de vannak dolgok, amiket megtehetünk.

Legfontosabb, hogy tartsuk fenn éber tudatossággal a saját motivációnkat a tanítókeresés folyamatában. Vajon azért keresek tanítót, hogy elérjem a megvilágosodást minden lény javára, vagy azért, hogy osztozzak egy híres tanító körül kialakult presztízsben, vagy azért mert egyszerűen elbűvölt egy láma gyönyörű elvonulási környezete, vagy egy szangha közösségének meghitt varázsa... és így tovább.

Fontos éberen tartani a motivációnkat ha valóban fel akarjuk ismerni a hiteles, bölcs tanítót, mivel a tanító, akit találunk, kapcsolódik a saját karmánkhoz, és a karmánk szorosan kapcsolódik a motivációnkhoz.

Szerencsére vannak olyan módszerek, amelyek segítenek a motiváció megtisztításában és a megfelelő tudatállapot előidézésében, mely szükséges a bölcs tanító felleléséhez: olyan éberen tartjuk a motivációnkat, amennyire lehetséges, naponta meditálunk és fohászkodunk a Három Drágasághoz.”

Fordította: Vaszetthi Hoyer Erzsébet
forrás: http://viewonbuddhism.org/spiritual_teacher_guru.html

Szerző: 
Dzsamgon Kongtrul Lodro Thaje
facebook

Belépni a Buddhák nemes családjába

Menedék

Ven. Vadzsramálá:

Belépni a Buddhák nemes családjába

Olykor megkérdezik tőlem: „Hogyan lehetek buddhista?“ A buddhistává válás hagyományos rítusa a „menedékért folyamodás“ vagy „menedékvétel“. De mit is jelent ez?

A Buddha idejében senki nem akart buddhistává válni. Ehelyett inkább tanácsért fordultak hozzá, majd a kérdezők közül többen úgy határoztak, hogy tanítványaként fogják követni őt. Ma azonban fontos lehet megvilágítanunk a különbséget egy „izmus” követése és egy megvilágosodott tanító követése között.

„A nemesség kötelez”

Először is vegyük szemügyre magát a Buddhát: Sziddhárta herceg, aki később Buddha Sákjamuniként vált ismertté, a Sákja klán tagjaként, ksátrija, vagyis nemesi családban nőtt fel. A Buddha életével foglalkozó szentiratok kiemelt figyelmet szentelnek azoknak a kiváló minőségeknek, amelyekkel annak a családnak kell rendelkeznie, amelybe az eljövendő Buddha beleszületik: nemes származású kell legyen, dicsőséges, sikeres, egyenes, félelemmentes, hős, derűs, fukarságtól, mohóságtól mentes, ellenben nagylelkű, könyörületes, etikus és bölcs. Sziddhárta a magas státuszából fakadóan kiváltságokat élvezett: három palotával rendelkezett, minden évszakra jutott egy; szolgálók és művészek vették körül, akik kényelmessé és érdekessé tették az életét; korának valamennyi tudománya és művészete terén nagyszerű képzésben részesült.
Amikor azonban felismerte, hogy sem a képzettsége, sem a kiváltságos életmódja nem biztosít múlhatatlan boldogságot, mindent maga mögött hagyott: a családját, a luxus-életet, a karrierjét, és útra kelt, hogy meglelje a tökéletes békét. És vajon miért ért célba végül, hat évnyi aszketikus nélkülözés és kiábrándító tapasztalat után? Mert nem adta fel, amíg el nem érte a legmagasabb célt.

Buddha, a méltóságteljes

Mindenkit, aki csak találkozott vele, lenyűgözött a Buddha nemes tartása és viselkedése. A brahmin Szonadanda így magyarázza, hogy miért különb a Buddha másoknál, és miért forduljanak hozzá az emberek tanácsért: „Szép, szívélyes, karizmatikus, erényes, méltóságteljes. Értelmesen, helyénvalóan szól, beszéde udvarias, világos, bevilágító. Mentes a vágytól, békés, maga mögött hagyta a palota luxusát, családja biztonságát, és barátként, nyílt tekintettel, szívesen lát és bátorít mindenkit.” (Szonadanda Szutta, DN 4)

Így aztán nem meglepő, hogy valamennyi társadalmi osztályból érkeztek emberek a Buddhához, hogy meghallgassák a tanításait és kikérjék a tanácsát. Az ifjú Bimbiszára király bambusz-ligetet ajánlott fel neki Rádzsagrihában; Anáthapindika, a jómódú kereskedő Dzséta herceg Sráváhsztiban fekvő ligetét 18 millió aranypénzzel fedte be, hogy így a Buddha számára megvásárolja a területet; Ambapáli, a kurtizán pedig a Vaisaliban levő mangóligetét ajánlotta fel neki, így ezek szolgáltak szálláshelyül a Buddha és a szerzetesekből és apácákból álló kísérete számára az esős évszakban. Itt kezdte el intenzíven képezni a szanghát a Tan, a meditáció és az etikai szabályok oktatásával. Ha összeütközésbe kerültek a társadalommal vagy a közösség tagjaival, a Buddha a kölcsönös tiszteletre, segítőkészségre és barátságosságra épülő új szabályt alkotott. Az újonnan felavatott szerzetesek és apácák megtanulták, miként kell helyesen viselni a köntöst, hogy a tisztaságra odafigyeljenek, hogy visszafogottan és csendben várják az ételt, csendesen egyenek, tiszteljék meg az idősebb rendtársakat azzal, hogy kimossák a köntöseiket, az alamizsnás táljaikat és feltakarítják a szobáikat. E szabályok megtartása nemcsak szellemi gyakorlat volt, de egyben a szanghán belüli harmonikus élet és a társadalommal való békés együttélés garanciájául is szolgált.

Belépni a tanítványok világi közösségébe

Amikor upászakák és upászikák a Buddhához, a Dharmához és a Szanghához folyamodnak oltalomért, vagy amikor a szerzetesek és apácák a testvérek és nővérek kolostori közösségébe vonulnak, tulajdonképpen csak abban az esetben lépnek be ténylegesen a „Szanghába”, ha a tőlük telhető legnagyobb mélységben törekednek beépíteni a Buddha tanításait az életükbe azáltal, hogy komolyan követik az útmutatásait.
A mahájána közössége
A mahájána szentiratok említést tesznek a „kúla” témájáról. A Lótusz szútrában többhelyütt a tanítványokat „jó család sarjának” (kúla-putra) nevezik. A bódhiszattva-ösvényre lépett férfit vagy nőt a Buddha fiának, illetve lányának (dzsína-putra vagy szugáta-putra) tekintik. Ahogy Santidéva a Bódhicsárjaavatárában írja: „Amint megszületett benne a bódhicsitta, a szerencsétlen, akit foglyul ejtett a szanszára, azon nyomban a Buddha fiává, az istenek és emberek világában tiszteletre méltóvá válik.”

A Szív szútra említést tesz a nemesek bölcsességet kutató fiairól és lányairól. „A bódhiszattva-fogadalom húsz versszakában” Csandragómin ezt írja: A dzsínák (győzedelmesek) és tanítványaik ... örökké szeretett fiaiknak tekintenek téged.” Azonban azok, akik leteszik a bódhiszattva-fogadalmat, majd így szólnak: „Most a Buddha családjában születtem meg, a megvilágosodottak fia vagyok!”, ne feledkezzenek meg sohasem a nemes családhoz tartozás következményeiről: „Mostantól olyan tetteket kell végrehajtanom, amelyek nem hoznak szégyent e nemes és makulátlan családra.”

A nemes család tagjait megbecsülés illeti, de csak a számos kötelesség talaján. Nyugaton úgy mondjuk: „noblesse oblige” – a nemesség kötelez. A nemesi családban felnövő gyerekek e kötelességeket többnyire inkább teherként élik meg, mivel szigorú képzést és rengeteg feladatot kapnak, és magas elvárásokat támasztanak velük szemben. Ha kudarcot vallanak, elutasítással és akár kemény büntetéssel kell szembenézniük. Mivel a Buddha idejében a szerzetesek és apácák már pusztán a megjelenésükkel is magukra vonták a figyelmet, létfontosságú volt, hogy feddhetetlen legyen a viselkedésük és jó benyomást tegyenek az emberekre. A nyugati buddhistáknak is hasonló a helyzetük vannak, hiszen kisebbséget képviselnek; a környezet kritikusan figyeli őket és a viselkedésük alapján ítéli meg őket.

Menedék a tantrikus ösvényen, avagy az „isteni büszkeség”

A tantrikus ösvényen meglepve halljuk, hogy ki kell bontakoztatnunk az „isteni büszkeséget”. Hát nem azt mondták nekünk mindig, hogy legyünk szerények, ne tekintsük magunkat annyira fontosnak, és kifejezetten óvakodjunk a büszkeség megjelenésétől? Az arrogancia vagy önhittség (māna) nem-üdvös tudati tényező, az öt méreg és a tíz béklyó egyike, amelyek a szanszárához, a létesülés körforgásához láncol bennünket. Ez a többiek tekintetbevételének hiánya, amikor magunkat másoknál különbnek érezzük; ugyanakkor ide tartozik saját magunk méltánylásának a hiánya is, amikor másokhoz képest alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. Az önteltséget csak akkor győzhetjük le, ha leszokunk arról, hogy magunkat másokkal vetjük össze. Ugyanis az összehasonlítás szokásunkká válhat, ami hátrányos megkülönböztetésekhez vezet. Ezért adta Govinda láma a következő jó tanácsot a szanghájának:
„Közös erőfeszítéseink célja, felismerni a bennünk levő világosságot (bódhicsitta), vagyis azt a fényt, amely a növekedésével azonos mértékben egyre szélesebb körben világít, ezért minden szakaszban más és más képet mutat, míg végül elérjük a „képnélküliséget”. Ennek az érési folyamatnak a megtapasztalása egy természetes türelem forrásává válik, amelyből minden egyes személy feltételektől mentes, és az állapotának megfelelő elismerést élvez.” (Az Arya Maitreya Mandala Rend Alapszabálya, 1970.)

A fenti okokból kifolyólag az „isteni büszkeség” fogalma félrevezető lehet. Ez ugyanis nem az arrogancia kifejeződése, sőt épp az ellenkezője annak, nevezetesen annak felismerése, hogy ki tudjuk bontakoztatni az isteni tudatállapotokat (brahmavihára): a szeretetet (maitrí), együttérzést (karuná), együttérző örömet (muditá) és a megingathatatlan belső egyensúlyt (upéksá). A tantrikus ösvény egy sor köztes lépésen keresztül Buddhává változtatja át a gyakorlót. Azonban ez csak azért lehetséges, mert a buddhaság csírája (tathágatagarbha) szunnyadó állapotban már jelen van bennünk. Ahogy egy gyermek az emberi lény valamennyi lehetőségét képes kibontakoztatni, és ezt egy nap kétségkívül meg is teszi, hasonlóképpen minden érző lény rendelkezik a tökéletes felébredés (szamjak szambódhi) teljes potenciáljával. Pusztán erőfeszítés és idő kérdése, mikor teljesíti be ezt a célt.

„Az isteni büszkeség” az a megingathatatlan bizonyosság, hogy képesek vagyunk kibontakoztatni a lehetőségeink teljességét, és meg tudjuk tapasztalni a Buddha felébredett tudatát. Mivel azonban valamennyi élőlény rendelkezik e potenciállal, ennek az attitűdnek természetes velejárója az alázat és a teremtménytársak iránti mély tisztelet.

A menedék: erőforrás az akadályok legyőzéséhez

Azt, aki a Buddhánál, a Dharmánál és a Szanghánál háromszoros menedékért folyamodik, és magára veszi a bódhiszattva-fogadalmat a tökéletességek (páramiták) gyakorlására vonatkozóan, úgy nevezik: „A Buddha nemes családjának fia vagy lánya”. A szangha valamennyi tagja kifejezi szívbéli kívánságát: „Bárcsak jó gyümölcsöt hozna az életed! Bárcsak az emberi életed sok lény megszabadulását szolgálná! Bárcsak a lények megszabadulásáért és boldogságáért végzett munkálkodást képes lennél tökéletesen bevégezni, együttérzésből a világ iránt, istenek, emberek, állatok javára, üdvére!” Ez a jókívánság alkalmassá teszi az új „családtagot” arra, hogy elvégezze a sok feladatot, úrrá legyen a nehézségeken és legyőzze valamennyi akadályt.

(Fordította: Amóghavadzsra Hargitai Gábor)
☸ ☸ ☸

Szerző: 
Ven. Vadzsramálá
facebook

Élet a guru-kúlában az ősi Indiában

Ven. Vadzsramálá:

Élet a guru-kúlában az ősi Indiában

Az úgynevezett „guru-kúla” a család afféle kiterjesztése volt a régi Indiában,
amely garanciát jelentett a hagyomány továbbélésére.

Az úgynevezett „guru-kúla” a család afféle kiterjesztése volt a régi Indiában,
amely garanciát jelentett a hagyomány továbbélésére.

Az ősi Indiában az emberek nagycsaládokban éltek együtt, amelyek a korai házasságkötés miatt gyakran négy-öt generációt is felöleltek. A lányok 13-16 éves korukban elhagyták eredeti családjukat, így kiestek az otthoni munkamegosztásból, ráadásul a szüleiknek hozományt kellett fizetniük a vőlegény családjának. Ez többnyire meglehetősen nagy terhet rótt a családra. Ezen túlmenően a lánynak szolgálnia kellett a férj családját, különösen a szülőket. Még a Buddha is hangsúlyozta azon kötelességüket, hogy a család minden tagjának kedvében kell járniuk, így biztosítva a harmonikus együttélést. Az egyedüli menekülési lehetőség az élet minden területét meghatározó család és az ezzel járó felelősség elől a jógiként, aszkétaként (sramana), szerzetesként (bhiksu) vagy apácaként (bhiksuni) az otthontalanságba távozás volt.

A család afféle kiterjesztése – amely művészi körökben még ma is jellemző – az úgynevezett „guru-kúla“ volt. A fiúgyermeket – nagyon ritkán lányokat is – hat és tíz éves kora között egy olyan tanítóhoz küldték, akinek a saját gyermekei már felnőttek, hogy kézművességet, művészetet,vagy a szent szövegeket tanulja. Onnantól a többi tanítvánnyal, a sisjákkal élt együtt a guru családjában és otthonában. A tanulmányokért cserébe, fizetség helyett a szolgálatait ajánlotta fel. E szolgálatok (karmajóga) sokfélék lehettek: a tanítványok hordták a vizet, gyűjtötték a tüzelőt, ételt főztek, ruhát mostak, takarítottak, mezőgazdasági munkát végeztek és őrizék az állatokat. Az indiai ásramokban ez az elv a mai napig érvényes, mindössze az a különbség, hogy újabb feladatok is bekerültek: adminisztratív és irodai tevékenységek, kiadványok gondozása, fordítás és sok más.

Nagy kiváltságot jelentett – és jelent mind a mai napig –, ha valakit személyes tanítványként elfogadtak, ezért a tanulók nagy odafigyeléssel, buzgón próbáltak minden rájuk bízott feladatot a tőlük telhető legjobban elvégezni. Aki nem fogadta el ezeket a szabályokat, azt visszaküldték a szüleihez. A karmajóga azonban nem pusztán a gurunak járó fizetség volt, hanem inkább a képzés részének tekintették. A karmajóga révén a tanítvány éberséget, szorgalmat, fegyelmet, odaadást és önzetlenséget tanult egyben. Manapság ezeket „puha faktoroknak” nevezik és a modern oktatásban sokkal fontosabbnak tartják, mint a szakmai képességeket, ugyanis a szakmai tudásanyag olyan gyorsan változik, hogy mindössze öt-tíz évig vagy még ennél is kevesebb ideig alkalmazható.

Az ősi indiai mesterek biztosak voltak abban, hogy csak a jellemformálásnak ezen a talaján gyümölcsözhet a szellemi képzés. A tanulóidő végeztével a tanítvány értékes ajándékot ajánlott fel, amelyet ő maga alkotott, vagy amelyet elő tudott adni. A tanulásnak ezt az időszakát brahmacsarjának nevezték. Ez volt a négy hagyományos indiai életszakasz vagy „ásrama” közül az első. Ezt rendszerint egy a családnak szentelt második (grhastha) követte, a Dharmának megfelelő összes kötelezettséggel együtt; a harmadik ásrama a vanaprastha volt, amikor a férfiak és nők letették a családjukért vállalt felelősséget, és guruként vagy a fiatalabb nemzedékek tanácsadójaként a társadalmi munkának szentelt szellemi életet kezdtek. A negyedik ásrama a remeteélet (szannyászin), vagyis a megszabadulás keresésének szentelt volt. Valamennyi ásrama nagyjából huszonöt évet tett ki.

A tanítványt brahmacsárinak nevezték, aki cölibátusban élt a társaival, és a testét, beszédét és tudatát teljes egészében a szellemi tanulmányoknak, képzésnek és az elterelődéstől mentes gyakorlásnak áldozta. Kizárólagosan a guru útmutatásainak szentelte magát.

Ezen ősi indiai, különösen a védikus oktatási rendszer a guru természetes tekintélyére, tudására és bölcsességére épült. Az Athara Védából való idézet (2, 3, 5) jól mutatja, hogy a gurunak milyen nagy körültekintéssel kellett ezt a feladatot végeznie: „A tanító védelmezze a gyermeket, akit magához vett, mint ahogy a várandós asszony óvja a méhében növekvő gyermeket!” A guru feladata az volt, hogy a tanítványt egyéni szükségleteinek megfelelően, minden társadalmi előítélettől mentesen támogassa. A guru jóval több volt, mint a nyugati iskolarendszer tanárai: példa volt, apakép, szerepmodell, aki a saját képességei, tapasztalatai és bölcsessége teljességét kívánta a tanítványainak átadni, hogy ily módon ők maguk is mesterré váljanak. Ez az attitűd a guruk és sisják sok-sok életen keresztül tartó megszakítatlan körét hozta létre. Olykor a gurut felesége segítette, aki anyjukként törődött a tanítványokkal. Nem volt azonban könnyű beilleszkedni a guru családjába. A tanítványnak bizonyítania kellett, hogy kész komolyan tanulni, és valamennyi munkát elvállalja – még a legalantasabbakat is. Az elköteleződése sziklaszilárd, megingathatatlan kellett legyen ahhoz, hogy a képzés során és a kúla tagjaival való kapcsolatból adódó valamennyi kihívásnak eleget tehessen.

A tibetiek átvették és máig ápolják ezt a rendszert. Ennek az egyik leglenyűgözőbb példája a fordító Marpa és szívbéli fia, Milarepa kapcsolata. Marpa együtt élt a tanítványaival, figyelmesen viselte gondjukat, alapos képzésben részesítette őket, megadta számukra az összes titkos beavatást és tanítást, amelyeket Indiából hozott. Milarepa azonban nem kapott semmit, neki nem volt szabad részt vennie a tanításokon, hanem pirkadattól napestig rabszolgaként kellett dolgoznia, jóllehet több ízben összeesett és még az öngyilkosságot is fontolgatta. Damema (bDagmedma, szanszkrit.: Nairatmyā), Marpa felesége volt az egyetlen, aki vigaszt nyújtott neki és anyjaként teljesen önzetlenül támogatta. Azonban titokban Marpa nagyon szenvedett attól, hogy ilyen sokat látta szenvedni szívbéli fiát, s abban bízott, hogy elég erős lesz mindezeknek a nehézségeknek a legyűréséhez, és így megtisztulhat a korábbi életszakaszában, mágusként teremtett akadályoktól. Marpa soha nem vesztette el Milarepa képességeibe vetett bizalmát, tudta, hogy bele fog tudni nőni a következő nemzedékek tökéletes tanítójának szerepébe.

A guru-kúla tehát – mind a hindu, mind a buddhista hagyományban – valamelyest garanciát jelentett arra, hogy az értékes hagyomány továbbadódik gururól tanítványra végtelen láncolatban évszázadokon keresztül, s ilyen módon eleven marad. E folyamatban az új nemzedék tapasztalatai és az új idők szükségletei gazdagabbá tették a hagyományt. Ezért írta Govinda láma: „Az igazságokat lehetetlen pusztán utánozni, hanem ehelyett azokat újra fel kell fedezni, újra kell formálni, meg kell újítani, át kell alakítani, ha a mögöttes értelmüket, élő szellemüket és szellemi tápláló erejüket meg kívánjuk őrizni.”

(Fordította: Amóghavadzsra Hargitai Gábor)

Szerző: 
Ven. Vadzsramálá
facebook

A család Dharmája

David R. Loy:

A család Dharmája

A családok válsága és szétesése a buddhizmus aktuális kérdéseinek fontos része: a modern életvitellel való ütközése minden kétséget kizáróan a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett néznie.

A hagyomány szerint Sziddhárta, a későbbi Buddha spirituális útkeresésének elején elhagyta a feleségét és újszülött fiát. Ez egy csodálatos történet kezdete, de valóban csodálni való-e Buddha útjának indítása? A fiának így apa nélkül kellett felnőnie, a feleségének pedig egyedül, olyan társ nélkül kellett felnevelnie a gyermekét, akivel megoszthatta volna az örömöket és a felelősséget. A buddhista hagyomány nem vonta kétségbe Sziddhárta döntését, de ez mostanra kérdésként merül fel bennünk.

Buddha elvonulása a természetbe életre hívta a bikkhu (szerzetes) és a bikkhuni (apáca) fogalmát, akik elhagyják a világot, csatlakoznak az önmegtartóztatók közösségéhez (szangha) és minden időt a gyakorlásnak szentelnek. És akiknek nincs saját családjuk, ennélfogva családért való felelősségvállalásuk sincs. A páli kánon szerint világiak is elérhetik a megvilágosodást, de az ő elsődleges spirituális szerepük a szangha tagjainak támogatása, élelemmel, ruházattal, templomi felszerelésekkel történő ellátása.

A két szerep közötti különbség problémához, önmarcangoló kétségekhez vezetett a karma értelmezése kérdésében. Több buddhista kultúrában az elkötelezett világi követők számára gyakorlásuk középpontjában az érdemek gyűjtése áll, mert ez elvezethet egy kedvezőbb újjászületéshez. Ebből következően a szangha számára a legfőbb feladat az, hogy az érdemek gyűjtésének színtere legyen, a szigorú kolostori rendszabályokat betartó szerzetes pedig érdemesül a világi követők támogatására. Ennek eredményeként néhány ázsiai szangha és világi támogatóik bezárultak egy olyan függő viszonyba, amelyben igen nehézzé vált a változtatás bármelyik fél számára. Kétlem, hogy ez a fajta „spirituális materializmus” lenne az, ami a Buddha célkitűzése volt.

Ez a szerzetesi rend és világi követők között húzódó éles megkülönböztetés szerepet játszhatott a buddhizmus Indiából való eltűnésében. Jóval azelőtt, hogy a muszlim megszállók lerombolták volna a kolostorokat, a buddhizmust háttérbe szorította a hinduizmus, amely családbarátabb vallási gyakorlást kínált. A hindu eszménykép szerint rendjén való az erdőbe elvonulni, de csakis akkor, amikor az ember gyermekei már felnőttek és megházasodtak. A Bhagavad Gíta tanítása szerint nincs szükség a világi élet feladására a spirituális út követéséhez, vannak másfajta szellemi gyakorlatok, például a karmajóga, ami ugyanúgy magába foglalja a napi kötelezettségvállalást, mint az megtehető a független, elköteleződés nélküli úton, tekintet nélkül a következményekre vagy a cselekedetek „gyümölcsére”.

Más a buddhizmus helyzete Japánban, de nem feltétlenül jobb. 1872-től a templomokban élő szerzeteseknek megengedett volt a házasságkötés, ami azt jelentette, hogy kötelesek gondoskodni a családjukról. A templomok családi vállalkozásokká alakultak, a legidősebb fiúval szemben pedig – függetlenül a vallási hajlandóságától – gyakran elvárás volt, hogy szerzetesnek álljon azért, hogy a „vállalkozás” a családban maradjon. Ennek következtében a hagyományos japán buddhizmus napjainkban virágzó és hasznot hajtó iparág, ami főleg a temetések és búcsúztató, ünnepi szertartások lebonyolítására épül.

Általánosságban, az ábrahámi tradíció szerinti judaizmus, kereszténység és iszlám jobb munkát végzett a vallásgyakorlás családba történő integrálásában (jóllehet a Biblia szerint Jézusnak nem volt gyermeke és tanításaiban nem hangsúlyozta a családi értékeket). Ez az integráció a nyugati buddhizmus komoly problémájává vált, különösen az olyan fehér, középosztálybeli, megtért buddhista gyakorlók számára (mint jómagam is), akik meditációs központokat és egyéb gyakorlóhelyeket látogatnak. A nyugati buddhizmus az elköteleződés új formáját teremti meg, ami megpróbálja meghaladni a szerzetesség-világiság kettősségét, de eddig – nagy általánosságban – ezek az újonnan intézményesülő szervezetek még nem oldották fel a régi buddhista kihívást, azt, hogy mi a helyzet a családdal. Jóllehet sok buddhista központ komoly erőfeszítést tesz arra, hogy a gyermekeket is bevonja a gyakorlásba, mégis az Egyesült Államokban számos központ érzékelhetően elöregszik és elszürkül, és sok amerikai buddhistát aggodalommal tölt el, mi történik a buddhizmussal, ha a jelenlegi generáció már nem lesz többé. A legtöbb követőnek van családja, de (saját tapasztalat alapján) kevés az olyan, akinek a gyermekei is buddhistaként azonosítják magukat. Becslésem szerint Japánban hasonló a helyzet a fiatalok tekintetében. Talán elmennek a templomokba a különböző ünnepi szertartásokra, de közülük vajon hányan érintődnek meg a buddhista alapelvek és értékek által?

Azért emelem ki a fentieket, mert kitágítják a kérdésfeltevést: a kérdés nem csupán az, hogy hogyan segíthet bennünket a buddhizmus a családok kritikus helyzetére adott válaszunkban, hanem az is, hogy ez a kihívás hogyan mutat rá a folyamatban lévő problémára a buddhizmusban magában. Ez nem egyszerűen annak a kérdése, hogy a Buddha és a követői mit mondtak a családi életről – mert összességében nagyon keveset mondtak.

A világi követők számára szóló általános előírások sajnos nem segítenek bennünket túlságosan, amikor szembetalálkozunk olyan speciális családi problémákkal, amelyek manapság széles körben terjednek a modern társadalmakban: családon belüli erőszak, fiatalkori bűnözés, étkezési rendellenességek, az iskolába járás megtagadása, és a növekvő szakadék az idősebb és fiatalabb nemzedékek között. Hogyan kell alkalmaznunk a Buddha tanácsait napjainkban, amikor a szülői tekintély olyan gyorsan semmibe vész; amikor a válás olyan gyakorivá és természetessé válik; amikor olyan sok szülő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy több időt töltsön a gyermekeivel?

A családok válsága és szétesése egy nagyobb kérdés része a buddhizmus számára: a modern világgal való találkozása kétségkívül a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett néznie. A buddhizmus sok mindennel rendelkezik, amit a válságban lévő világnak felajánlhat, de annak érdekében, hogy ezt jól tegye, le kell tisztítania a saját alaptanításait. Javaslatom szerint innen kell indítanunk.

Buddha korának kezdetétől a megvilágosodás (nirvána, szatori stb.) természete homályos: vajon a buddhista „felébredés” magában foglalja-e egy másik realitás megtapasztalását (hová kerülünk a halál után), vagy a világ valódi természetének realizálását? A népszerű buddhizmus általában az elsőt emeli ki, de akár létezik, akár nem halál utáni folytatás, ma annak hangsúlyozására van szükség, hogy a buddhizmus hogyan formálja az életünk minőségét itt és most. A Buddha szerint, amikor a cselekedeteink a mohóság, rosszakarat és a többi embertől való függetlenség hamis illúziója által hajtottak, akkor szenvedést okozunk saját magunknak és másoknak, amikor pedig a nagylelkűség, szerető kedvesség és a másokkal való egymásrautaltság bölcs felismerése késztet bennünket, akkor egészségesebb kapcsolatokat tudunk teremteni, és ekkor tud az életünk boldogabbá, kiteljesedettebbé válni.

Hogy alkalmazható ez a családi dinamikára?

Buddhista nézőpontból a kérdés kétoldalú: hogyan tudja egy ilyen szemléletváltás a családot segíteni, és hogyan tud a család segíteni abban, hogy ez az átváltozás megtörténjen?

Ahogy mi egyénileg nem vagyunk függetlenek a többi embertől, úgy családjaink sem függetlenek más családoktól és társadalmi szervezetektől. Az az elképzelés, hogy a család és annak problémái értelmezhetőek és megoldhatóak a nagyobb társadalmi változások nélkül, illúzió. A család soha nem volt egy biztonságot adó „mennyországa” a szívtelen világnak, – és ez még inkább igaz manapság a modern technológiai és társadalmi szorítás tükrében. Az elektronikus média hatása, az iskolai elvárások, a feljebbvalók részéről történő fokozódó nyomás stb. következtében a határ a család és a társadalom többi része között fokozottan átjárható és gyakran igen törékeny. Ezen külső hatásoknak elkerülhetetlenül következményei vannak az egyes családtagok többiekhez való viszonyulásában.
Ha a család egy mikrokozmosz a társadalom makrokozmoszában, akkor illúzió azt gondolnunk, hogy a családi problémák megoldhatóak anélkül, hogy számolnánk a növekvő mértékben zavart működésű szociális-társadalmi rendszerrel. Amikor a gazdasági rendszerünk intézményesíti a mohóságot, és a reklámok által folyamatosan a „vásárolj!, vásárolj!, vásárolj!” nyomása alatt vagyunk, akkor szinte természetes, hogy a fiatalok értékrendjében a pénzimádat és a fogyasztás-központúság kiemelt helyen szerepel. Ha a média az extra-sovány sztárocskákat isteníti, mint követendő példákat, akkor sok fiatal mindent el fog követni, hogy hozzájuk hasonló legyen. Ha a tanulók úgy érzik, hogy az ismétlésen alapuló, memorizáló tanulás értelmetlen, és csak arra való, hogy átmenjünk a vizsgán, akkor ennek nyilvánvaló következménye lesz, hogy a diákok elidegenednek az ilyen féle tanulástól és másban keresik az „értelmeset”. Talán elkerülhetetlen a kamaszkornak az a problémája napjainkban, hogy amint önállóbbakká válnak a fiatalok, meg kell tanulniuk a túlélést és a boldogulást egy beteg társadalomban. Ha a munkahelyek elvárása az, hogy az egyik – vagy mindkét – szülő a munkája rabja legyen olyan mértékben, hogy a társára és gyermekeire csak kevés ideje maradjon, akkor valami hiány keletkezik otthon.

Értelmetlen azt feltételeznünk, hogy elszigetelten élő, meghasadt családok egészségesek és boldogok lehetnek toronyházakban élve, minimális kapcsolattal és szociális érzékenységgel a környezetük iránt.

Ebből a nézőpontból a családok szétesése egy nagyobb társadalmi szétesést tükröz vissza, és nem várhatjuk annak helyreállítását az átfogóbb társadalmi problémák rendezése nélkül. De abban sem reménykedhetünk, hogy a nagyobb társadalmi változások meg fogják oldani a saját helyzetünket. Tehát mit kellene tennünk? Mit mondanak a buddhista tanítások, ami alkalmazható lenne a családi életre napjainkban?

Az a kevés, amit sugallhatok, Buddha azon tanácsának szabadabb értelmezése, miszerint „csökkentsd a rossz hatások lehetőségét, és növeld a jókét”. A lényeges pont, hogy nem prédikálni kell, hanem példákat felmutatni. Ez talán túlságosan is magától értetődő, és mégis, az egyik legfontosabb dolog, amit szülőként megtanultam, hogy amikor dühbe jövök a fiamra amiatt, hogy olyasmit tesz, amit én nem szeretek, akkor ő valójában azt tanulja meg tőlem, hogy szabad dühbe gurulni, haragudni emberekre, ha olyasmit tesznek, amit nem szeretsz. Ez más dolgokra is alkalmazható: például, ha a gyerekem olyan értékeket teremt, amelyeket nem kedvelek, az első dolog, hogy tükörbe nézek. Mivel ő most kamasz, óriási a kortárs csoport hatása rá, talán nagyobb, mint a szülőké; mégis az az érzésem, hogy az alapértékek már kialakultak benne.

Az értékek középpontba állítása ugyanakkor nem homályosíthatja el egyéb érdeklődések, egészséges szokások kifejlesztését. A legfontosabb buddhista alapelv az éberség fontosságának hangsúlyozása, a tudatosság és a figyelem felébresztése és fejlesztése. Az illúziók és a felébredés közötti különbség megértésének egyik módja az, hogy ha felismerjük a különbséget aközött, amikor a tudatosság egészségtelen szokásokhoz tapad, illetve amikor a tudatosságunkat megszabadítjuk ezektől. Amit csinálok, az meghatározza azt, hogy milyen személyiséggé válok. Egy ismeretlen szerző verse nagyon jól rámutat erre:

Mutass fel egy gondolatot és arass egy tettet,
Mutass fel egy tettet és arass egy magatartást,
Mutass fel egy magatartást és arass egy személyt.
Mutass egy személyt és arass egy rendeltetést.

Ez belátást enged abba, hogy miként működik a karma, és megegyezik az én-nélküliségről szóló buddhista tanítással is. A buddhizmus ott kezdődik, hogy mit gondolok, mivel ez határozza meg a szándékomat, ami azután motiválja a tetteimet, és a tettek ismétlése válik megszokássá. A megszokás alakítja a személyiségemet, mivel az én-érzetet a szokásokon alapuló gondolkodás, érzések és cselekedetek hozzák létre. Önmagam ilyen módon való érzékelése határozza meg azt, hogyan viszonyulok a világhoz, és erősen kihat arra is, hogy a világ hogyan hat vissza rám.

Ez egyszerű, de mélységes belátás, és annak felismerése, hogy a szülő felelős azért, hogy gyermeke idejekorán kifejlessze a helyes tudatosság képességét. (Korán, mivel tinédzserkorban már túl késő.) Másrészt jelenti ez a függőség kialakulását segítő elektronikus média mellőzését, de legalább is használata korlátozását, különben szokásukká válik a rádió, tv, telefonok, videó-játékok, internet, e-mail, közösségi oldalak szünet nélküli, megszállott használata. Nagyon fontos az olyan aktivitásokra fordított idő korlátozása, amelyek elvonják a figyelmet az otthontól, és megzavarják a mindennapi oda-vissza kapcsolatot a családban. Ez a korlátozás a gyakorlatban is működjön, vagyis fontos, hogy a családon belüli kommunikáció kölcsönösen megfelelő legyen. Ha az apa az újságolvasást előnyben részesíti, az anya pedig a hosszú telefonos csevegést a barátnőivel, akkor nem tisztességes elvárni a gyerektől, hogy másképp cselekedjen.

Másrészt a tudatosság minőségének hangsúlyozása fejleszti a család spirituális gyakorlását – a meditációt, mantrázást, vallási szertartást –, ami, jó esetben, az egész családot bevonja. Az ilyen gyakorlatok segítenek összpontosítani, és megszabadítani tudatunkat a figyelem-csapdáktól, amelyek elterelik azt. Fogyasztói társadalomban élve nem tudjuk kikerülni a hirdetések üzeneteit, amelyek mindinkább behatolnak a tudatunkba, és öntudatlanul is arra tanítanak bennünket, hogy a boldogsághoz vezető út az, hogy vásárolj többet! Meg kell tanulnunk, hogy ne vegyünk tudomást ezekről.

Kétlem, hogy bármi is sikerülhet ezekből anélkül, hogy más családokat is támogatnánk abban, hogy hasonlóan cselekedjenek. Az egyik oka annak, hogy a modern családok olyan nehezen tudnak ellenállni a külső nyomásnak, az, hogy meghasadt két generáció, és a család ennek következtében feszültségekkel terhes és gyenge. Mindannyian éhezzük a közösséget. Egy lehetséges válasz erre az, hogy fejlesztjük és erősítjük a kapcsolatunkat más családokkal, akikkel közösek az értékeink és a törekvéseink. Az anya és az apa is segítségre szorul: a családok szétesése legalább akkora nyomás a szülőkre, mint a gyerekekre. A tv – mint univerzális bébiszitter – helyett játszócsoportok, közös kirándulások adhatják azt a fizikai és érzelmi támogatást, amelyre a fiatal szülőknek olyan nagy szükségük lenne.

Annak ismeretében, hogy milyen hatalmas kihívásokkal találják szembe magukat a családok manapság, teljesen tudatában vagyok annak, hogy ezek az általános javaslatok milyen szomorúan elégtelenek.

Párhuzamban azzal, ahogy a buddhizmus hangsúlyozza az egymásrautaltságot, talán a legjobb visszatérni a kiindulási ponthoz: nem remélhetjük a saját problémáink megoldását anélkül, hogy módot találjunk a tágabb közösség betegségének kezelésére, ami visszatükröződik ránk – lásd: intézményesült pénzimádat, fogyasztáskényszer, munkarabszolgaság, oktatási rendszer, mely diákokat arra nevel, hogy utálják a tanulmányaikat, és így tovább...
Talán a legjobb következtetés az a sajátságos ellentmondás, mely szerint a saját problémáink megoldásához manapság a buddhistáknak sokkal aktívabbnak kellene lenniük társadalmilag, és elköteleződniük a közösség felé. A saját családi problémáink nem függetlenek más családok problémáitól. A modern világnak újabb bódhiszattvák születésére van szüksége.

(The Dharma of Family by David R. Loy - Fordította: Vaszetthi Hoyer Erzsébet)

Szerző: 
David R. Loy
facebook

Egy spirituális család

A Khön család

Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk:

Egy spirituális család

A tibeti buddhista hagyományban a tiszteletnek örvendő megvalósító éppúgy lehet szerzetes, mint magányos jógi vagy családos ember. A négy legnagyobb iskola – a Nyingmapa, Kagyüpa, Szakjapa és Gelugpa – vonalhordozói, az általuk vitt vonalak vezetését illetően különböző tradíciókat ápolnak.

E nagyhatású hagyományvonalak élén a tibeti gondolkodás szerint különleges lények fejtik ki tevékenységüket minden lény javára. A Karma Kagyüpa rendtől ered például a tulkuk intézménye, amelyet részben a többi rend is átvett. Az első tulkuk a tibeti történelemben a Karmapák voltak. A Gelugpa rendben is létezik a tulkuk intézménye, élükön a Dalai Lámával; ám az kevésbé közismert, hogy a Gelugpa hagyomány hivatalos feje nem a Dalai Láma, hanem a Ganden Tripa, azaz a Ganden kolostor mindenkori apátja, aki ezt a címet nem születésével, hanem egyéni érdemeivel, tudományos és gyakorlati tevékenységével nyeri el.

És mi a helyzet a családdal, hagyomány esetében a dinasztiával? Ilyen is létezik. A Szakjapa rendben a vonal vezetése a Khön családban száll apáról fiúra, több mint ezer esztendeje. A Khön család minden tibeti szerint égi eredetű. Még a buddhizmus előtt ereszkedtek alá a mennyekből és az egyikük Tibet földjén maradt. Később, amikor Triszong Decen király meghívására Padmaszambhava kifejtette áldásos és nagy erejű tevékenységét az országban, a király egyik minisztere, a Khön család akkori feje, Khön Nagendrarhaksita is Guru Rinpocse legbelsőbb tanítványainak körébe tartozott, és rendkívüli megvalósítást ért el a Vadzsrakilaja praxis segítségével. Maga Padmaszambhava jelentette ki, hogy tanítványa elérte a nyolcadik bódhiszattva-szintet. Ezután a Khön család évszázadokig a Nyingmapa hagyomány fontos hordozója volt.

Amikor azonban a régi tantrák számos eleme napvilágra került, akkor a családfő, Khön Serab Cültrim a fiatalabb testvérét, Khöncsog Gyalpót a nagy fordítóhoz és mesterhez Drogmi Locavához küldte tanulni, és elrendelte, hogy új tantrákat kell gyakorolni. Ekkor kerültek a tibetiek kapcsolatba a rendkívüli mágikus képességeiről híres Virupa mahasziddha által a világunkba bevezetett Hévadzsra tantrával és a lam-dre hagyománnyal. Ettől kezdve a Khön család ezeknek hordozójává vált, noha valamennyi tagjuk részesül a teljes Nyingmapa átadásban is.

A Szakjapa rend (Szürke föld iskola) a nevét egy jóslat nyomán kapta, amelyet Palden Atisa nyilatkoztatott ki, mikor meglátott egy elefánt formájú hegyet egy szürke tájon, és ezzel egy időben megjelent előtte két vad jak, egy HRI, hét DHI és egy HUM szótag. A nagy kadampa mester felismerte, hogy azon a helyen Mahakála Panjdzsrata és egy másik haragvó védelme mellett egy Avalokitésvara, hét Mandzsusri és egy Vadzsrapáni emanáció fog megjelenni és hatást gyakorolni az érző lények javára. A Mandzsusri-tantrában már Buddha Sakjamuni, valamint később Padmaszambhava is megjövendölték, hogy ezen a területen a tanok terjesztésében egy kolostornak nagy jelentősége lesz.

A kolostort negyvenesztendős korában kezdte építtetni Khön Köncsog Gyalpó. E kolostor őrizte mindig is Tibet legnagyobb könyvtárát, itt rendszerezte és zárta le a tibeti kánont Butön Rincsendrub. Itt tanított Szakja Pandita, és e rend alakította ki a láma-patrónus rendszert először a történelemben. A Szakjapa rend élén tehát egy család áll. Esetükben elválaszthatatlan a család és a vonal. Noha ebben az esetben egy különleges, szellemi eredetű és tevékenységű családról van szó, melynek férfi tagjai Mandzsusri, női tagjai pedig Vadzsrajógini megnyilvánulásai, ez mégis valamennyi családos ember számára mély bizonyosságot nyújthat, hiszen úgy tűnik, hogy a szellemi megvalósítás és a családban való élet nem zárják ki egymást.

Mindazonáltal nekünk, hétköznapi embereknek nem árt az elménkbe vésni Csögyam Trungpa Rinpocse szavait: „Sok száz ember járja ugyanazt az utat. Nem csupán a családodról van szó. Sok százan, akik most itt ültök, ugyanazt az utat járjátok. Ugyanakkor azt is fontos tudni, hogy a saját élményeidet soha nem fogod tudni teljes mértékben megosztani senkivel. A közlés rendelkezésünkre álló módjai a szavak és a helyzetek, ezek azonban a kommunikáció nagyon pontatlan és suta eszközei. Végső soron csak egyetlen lehetőségünk van: az egyedüllét. Nyugodtan magaddal viheted a családodat és a barátaidat, és együtt élhettek át bizonyos helyzeteket, de ez nem jelenti, hogy e helyzetek minden pillanatát megoszthatod velük. Tehát nincs más alternatíva, mint az egyedüllét.”

Szerző: 
Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk:
facebook

Felkészülni a halálra

Ven. Vadzsramálá:

FELKÉSZÜLNI A HALÁLRA

A halál az egyetlen olyan téma, amiről nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden embert közelről érint, akkor is, ha a legtöbben nem szívesen foglalkoznak ezzel a ténnyel.

Sőt, sokan még akkor is megpróbálják eltávolítani maguktól, amikor ez az esemény – a halál – a saját környezetükben vagy saját magukat közvetlenül érintve bekövetkezik. Manapság a halál okairól úgy gondolkodunk, hogy az rendszerint betegség, baleset vagy pedig az öregség következménye. Úgy viszonyulunk ehhez, hogy azt reméljük, hogy mi azért nem fogunk megbetegedni vagy bennünket nem fog baleset érni. Úgy gondolkodunk, hogy bár az öregséget nem tudjuk elkerülni, de az még messze van, mire olyan öregek leszünk, hogy nekünk is számolnunk kelljen ezzel. Ez a fajta képzettársítás, amikor a halált automatikusan a betegséggel vagy az öregséggel kapcsoljuk össze, az egyik legalapvetőbb gondolkodási hiba, amit e jelenséggel kapcsolatban elkövetünk. Ez alapján képzeljük azt, hogy ha egy fiatal ember vagy egy gyermek meghal, akkor az valami kivétel vagy különös csapás, s ezért az a dolgunk, hogy az ilyen balszerencsét vagy csapást megpróbáljuk elkerülni, amennyire csak lehetséges.

Azonban a halál tulajdonképpeni mélyebb oka – amit a Buddha már kétezer ötszáz évvel ezelőtt megfogalmazott – nem a betegség vagy az öregség, hanem a születés. A születés a meghalás oka és előidézője. Miközben a születést rendszerint nagy ünnepléssel fogadjuk és örömteli eseményként üdvözöljük, a halállal szemben nem tudjuk ugyanezt az örömteli, várakozó beállítódást létrehozni magunkban. Annak ellenére, hogy ez a két dolog – születés és halál – egymással elválaszthatatlanul összekapcsolódik.

A japán kolostorokban minden reggel recitálnak egy mondást, amely állandóan a szerzetesek emlékezetébe idézi ezt a tényt, nehogy megfeledkezzenek arról, hogy ez a két dolog mennyire szorosan összetartozik: „A születés és a halál ünnepélyes alkalmak. Milyen tünékeny is az élet! Szűken van mérve minden pillanat, az idő nem vár senkire.”

Ez a beszorítottság, ez a feszültség a születés és a halál között, amelyet a tibetiek az élet vonatkozásában is bardónak, köztes létnek neveznek, ez olyan korlátozott intervallum, amely maga is további szakaszokra, időpillanatokra bomlik. Fel kell ismernünk ebből, hogy ez – az élet – valami olyasmi, ami határok közé van szorítva, és ezért rendkívül értékes; korlátozottan áll rendelkezésünkre, ezért minden pillanat rendkívüli kincs. (De nemcsak a modern értelemben érték, ugyanis a mai ember is úgy gondolkodik, hogy az idő pénz, és mindaddig, amíg valamit pénzzel mérhet, addig nagyon is jól meg tudja becsülni a dolog értékes voltát, ott azonban, ahol ez az érték nem forintosítható, vagyis nem váltható át pénz-ellenértékre, rendszerint tanácstalanná válunk.)

Ha az a célunk, hogy fel tudjunk készülni a saját halálunkra, sőt esetleg egy lépéssel tovább szeretnénk menni, és szeretnénk, hogy ebben a nagy jelentőségű életszakaszban mások mellé – a hozzátartozóink, a barátaink, a szeretteink mellé – is oda tudjunk állni, akkor fel kell ébresztenünk magunkban a készséget, a hajlandóságot arra, hogy szembemenjünk a modern kor e téren meglévő tanácstalanságával. Nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket azok a reakciók, amelyeket az ebbe a helyzetbe került, ezen életeseménnyel szembesülő emberek részéről tapasztalunk.

Az egyetlen lehetőség, hogy e nehézségeket és tanácstalanságot a saját környezetünkben le tudjuk küzdeni, abban áll, hogy mi magunk egy szilárd meggyőződésből táplálkozó bizonyosságot fejlesztünk ki a halál vonatkozásában. Ezáltal olyan biztonságot tudunk a környezetünkre sugározni, amely átsegíti a többieket is a saját reménytelenségükön vagy tanácstalanságukon, és megmutatja az ő számukra is, hogy lehetséges ezekhez az eseményekhez bizalommal közeledni. Felmutatja, hogy az utunk értelmes, jelentőségteli maradhat ebben a szakaszban is, s ezért érdemes hittel és bizalommal egészen a végéig járni.

Magam is átéltem ezeket a folyamatokat közeli hozzátartozóim halálakor, és kedvező tapasztalatokat szereztem. Olyannyira, hogy nemcsak a közvetlenül érintettek, hanem még a tágabb környezet is, akiknek ezekkel az eseményekkel dolguk volt – orvosok, nővérek vagy akár a temetői személyzet –, az összes modern szokás ellenére hagyták magukat meggyőzni és vezetni attól a belső biztonságtól és bizonyosságtól, amit sugározni tudtam feléjük. Vagyis ilyen módon az ember
meg tudja adni a bátorítást akár a szakszemélyzet számára is ahhoz, hogy merjenek olyan utakra vagy irányba lépni, ami esetleg a modern szokásokkal, közfelfogással ellenkezik vagy attól idegenné vált, s amelyet így nem ismernek, mert nem tanította meg nekik senki. Sőt olyasmire is rá lehetett venni a személyzetet, amit esetleg a bürokratikus szabályok nem is engedtek volna meg a számukra.

Gyakorlati szempontból is alapvető fontosságú, hogy saját magunkkal kezdjünk el dolgozni, hogy mi magunk tisztázzuk a halálhoz való viszonyunkat, és hozzuk létre önmagunkban azt a beállítódást és bizonyosságot, ami aztán képessé tesz bennünket erre a segítségnyújtásra.

Hogyan tudjuk felkészíteni magunkat egy haláleseményre?

Ha mi magunk nem vagyunk felkészülve, senkinek sem fogunk tudni segíteni, sőt saját magunkon sem fogunk tudni segíteni, amikor ránk kerül a sor. Ha azonban megfelelően felkészültünk, képesek leszünk másoknak is segítséget nyújtani, akik éppen a haláluk felé haladnak, és támogatni tudjuk őket, melléjük tudunk állni ebben a helyzetben. A következő lépés az, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk gondoskodni és mit tudunk tenni buddhista értelemben azokért, akiknél már bekövetkezett a halál, akik azonban a buddhista tanítás és felfogás szerint közel sem annyira halottak, mint amennyire azt a mai modern felfogás szerint hisszük. Ez azt jelenti, hogy lehet ugyan, hogy a halott teste már nem mutat életjeleket, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne továbbra is – mint eszmélő, tudatos lény – teljes értékű tudatossággal és tapasztalással. Sőt, éppen hogy a test halálával egy olyan állapotba került, amely a szokott támaszték – a test – elveszítésével nagyon szokatlan és különös a számára, és ezért ebben a helyzetben különösen szüksége lehet a mi támogatásunkra, gondoskodásunkra és segítségünkre.

Haldokló hozzátartozójaként manapság nagy valószínűséggel fogunk olyan helyzetbe kerülni, hogy az ezen a területen működő szakemberekkel támad dolgunk – elsősorban egészségügyi dolgozókkal. Ezzel kapcsolatban jó tudatosítanunk magunkban, hogy a legtöbb orvos hivatástudata úgy működik, hogy azt tekinti feladatának, hogy megmentse az életet, vagyis gyógyítson. Ebből következően az orvos számára lélektanilag minden haláleset kudarcélmény. Ha olyan beteggel van dolguk, akiről a szakemberek megállapították, hogy gyógyíthatatlan, ez az átlagorvosból többnyire eleve kivált egy bizonyos rezignációt, elidegenedést és egy magára-hagyást, minthogy ez reménytelen eset. Ha jó orvos, meg fog tenni mindent, hogy csillapítsa az illető szenvedéseit, de magában valójában már leírja az ilyen esetet.
Ez az oka annak, hogy az egészségügyi dolgozók a legtöbben nem szívesen foglalkoznak gyógyíthatatlan beteggel. Úgy érzik, hasznosabban tudják eltölteni az idejüket, ha a munkájukat, energiájukat azokra a betegekre fordítják, akiken még lehet segíteni, ahol még elérhetnek valamit. Ezzel kapcsolatban történtek tudományos felmérések is, és ezek azt mutatták, hogy az egész gyógyító személyzetben – az orvostól a nővérig bezárólag – ha beteghez hívják, fellép egy húzódozás, ellenállás, hogy mennie kellene, de nem akaródzik. Kimutatható volt statisztikailag, hogy gyógyíthatatlan beteg esetében e húzódozás miatt hosszabb időt vett igénybe, mire az egészségügyi szakszemélyzet rászánta magát, hogy kimenjen, mint azoknál, ahol még remény mutatkozott a gyógyulásra. E mögött a jelenség mögött egy olyan felfogás húzódik meg – amely a mai nyugati kultúrába nagyon mélyen beleivódott –, hogy a tulajdonképpeni érték az kizárólag az élet, és hogy a halál nem több, mint ennek az értékes életnek a vége, a megszűnése. Bár elkerülhetetlen, de önmagában nem hord semmilyen értéket, kényszerű rossz.

Az ősi keleti kultúrák azonban másként szemlélték ezt a dolgot. Itt éppen fordítva van: az élet kizárólag a halál perspektívájából rendelkezik értelemmel, innen nyerheti el az értelmét. Egészen élesen fogalmazva, az ember tulajdonképpen azért él, az az életének az értelme, hogy megtanuljon meghalni. Ez a kétfajta megközelítés alapvetően szemben áll egymással. Ez az oka annak például, hogy a mi teljesítményorientált társadalmunkban a fiatal ember az, aki a legnagyobb értékkel bír, de ő is csak addig, amíg teljesítőképes, tehát amíg pénzt keres vagy létrehoz valamit. Ez azt jelenti, hogy nem az ember az érték többé, hanem a termelékenysége.

Az ember olyan gépezetté fokozódott le, akinek az összes értéke és funkciója abban áll, hogy termékeket állít elő.

Ebben a teljesítményorientált társadalomban teljesen normális és magától értetődő, hogy azok az életszakaszok, amelyek már nem termelékenyek, elveszítik a jelentőségüket és értéküket: ilyen például az öregkor, a betegség-állapot, sőt maga a halál is, ahol az összes termelőképesség végleg felhagy. Korábban tudták az emberek, hogy a betegség például fontos szerepet játszhat a személyiség érésében, tehát nem pusztán negatív. Az idős embert pedig – aki már nem tud többet termelni –, megbecsülték és tisztelték amiatt az élettapasztalat és bölcsesség miatt, amelyet élete során összegyűjtött és kiérlelt magában.

Manapság az a feladatunk, hogy újra kutatás tárgyává tegyük a saját lényegünket, és tudatára ébredjünk a saját jelentőségünknek, fontosságunknak, ugyanis nagyon közel kerültünk ahhoz a ponthoz, ahol a szélsőségesen felfokozott termelékenység oltárán immár teljesen feláldozzuk és elpusztítjuk önmagunkat. A halálnak ezt az aspektusát a modern világban még nem, vagy csak alig tudatosítottuk, keveset foglalkoztunk eddig ezzel. Ez az egyik oka például annak, hogy az életünk annyira perverzzé vált. Egy olyasfajta kifordultság, perverzitás jellemzi az életünket, ami egészen a halálig tart. Ez nem azt jelenti, hogy a mai világban nem foglalkozunk többé a halállal és a meghalással; minden este ott ülünk például a képernyő előtt, és a televízión keresztül tömegesen jelenik meg a tudatunkban a halál; még egy kamaszodó gyermek is sok száz, akár több ezer halálesemény tapasztalatával rendelkezik, amit a képernyő leperget előtte. Vagyis nem mondhatjuk azt, hogy a halál olyasvalami, ami ismeretlen lenne számunkra, vagy aminek ne volnánk a tudatában, azonban érezzük, hogy a halállal történő ilyesfajta foglalkozás, amely a tévéképernyőn történik, egészen más, mint az, amire mint értékre tekinthetünk.

De mi is történik itt, mitől torzul el a halálhoz való viszonyulás?

Ugyanattól, amitől a valódi lényegünkről való tudás feledésbe merült – ugyanilyen módon merült feledésbe számunkra a halál valódi arca is. Feledésbe merült, ami azt jelenti, hogy a szorongásunk, az életmohóság miatt elrejtettük önmagunk elől. Azért, mert nem akaródzik a valóságot olyannak látni, amilyen az ténylegesen. Vagyis a mai korban éppoly feladatunk a halál valódi arcának az újrafelismerése, mint amennyire feladatunk a saját valódi lényegünk újrafelfedezése és tudatosítása.
Azok az orvosok, akik nemcsak egyfajta technikai medicina felől közelítenek a haláleseményhez, hanem az orvoslás valódi értelmében, a gondoskodás felől, azok tisztában vannak vele, hogy ahhoz, hogy képesek legyenek a haldoklóról gondoskodni, egy olyan nyitottságra van szükség, amelyben az orvos a saját halállal kapcsolatos szorongásait, bizonytalanságait már leküzdötte vagy feldolgozta. A régi háziorvosi rendszerben még voltak olyan orvosok, akik tisztában voltak ezzel a feladatukkal is. A modern orvostudomány azt kívánja a háziorvosoktól, hogy a halál előtt álló pácienseket segítsék abban, hogy a megszokott életfunkcióikat – ameddig csak lehetséges – normális módon el tudják látni, a megszokott környezetükben. Ez az elmélet, vagyis így kellene működnie. A valóságban azonban rendszerint másként néz ki a dolog. Ugyanis a hozzáállás a gyakorlatban inkább az, hogy a betegért való aggódásban vagy az attól való szorongásban az orvos szeretne minden kockázatot elkerülni, és ezért a hozzáállása – és sokszor valójában a hozzátartozók hozzáállása is – az, hogy szeretnének a felelősségtől szabadulni. Ez a leggyakrabban úgy történik, hogy átrakják egy kórház vállára a felelősséget. Azért, hogy ne kelljen utólag a külső vagy belső vádakat elviselni, hogy esetleg gondatlanul vagy nem kellő segítő szándékkal jártunk el. Ez a fajta ambivalens viszonyulás húzódik végig az egész medicina elméletén és aztán az abból következő gyakorlaton is. A legtöbb orvos tisztában van azzal, hogy mi az, amire a haldoklónak valóban szüksége lenne és mi volna jó neki, de mégsem e belátásuk szerint cselekednek, hanem vélt elvárások szerint.

Az édesanyámnak hosszú ideig egyáltalán nem volt háziorvosa, de az utolsó két évben ez már elkerülhetetlen lett. Az orvos odaadóan, gondosan kezelte őt, amikor azonban az édesanyám nagyon legyengült, és már láthatóvá vált, hogy meg fog halni, akkor még ez a megértő és bölcs háziorvos is mindenáron meg akart győzni bennünket, hogy azért csak jobb lenne bevinni a kórházba. Ezért nyíltan elbeszélgettem vele, mert észrevettem, hogy bár már idősebb, de benne is van valamennyi bizonytalanság vagy habozás ebben a dologban. Megpróbáltam tisztázni, hogy számunkra nem az az érdekes, hogy az édesanyám néhány nappal tovább vagy rövidebb ideig fog-e élni, hanem sokkal fontosabb az, hogy milyen körülmények között és milyen környezetben, milyen szellemi közegben fog meghalni. Megpróbáltam megmagyarázni ennek az orvosnak, hogy a kórház a legalkalmatlanabb környezet erre. Azonban ez a fajta észérv nem tudta az orvost meggyőzni. Szerencsére eszembe jutott egy jobb ötlet, és visszakérdeztem, mit tenne akkor, ha az ő édesanyjáról volna szó. Erre az illető nagyon elcsendesedett, és elismerte, hogy ebben az esetben valószínűleg ő sem szállítaná már be. Ez az eset jó tanulsággal szolgált, mert megmutatta, hogy még egy alapvetően jó hozzáállású orvos, aki ráadásul vallásos ember is, még ő sem tud kibújni a szakmai neveltetése zubbonyából, hacsak az ember nem talál egy ilyen ötletet, amivel kisegítheti őt ebből.

Ebben a helyzetben tehát nem is annyira az a fontos, amit az ember az eszével tud, hanem az, hogy mélyen, belül a szívében meg legyen győződve arról, hogy mi a helyes.

Az orvosi kézikönyvek azt tanácsolják másfelől, hogy a pácienst segíteni kell abban, hogy minél tovább aktív, tevékeny tudjon maradni. Ami azt jelenti, hogy az ideális az volna, ha a haldokló egészen az utolsó pillanatig sem tekintené magát valami különleges esetnek, és különösen nem alakulna ki benne az a tudat, hogy ő beteg, akinek ágyban a helye. Ugyanilyen fontos volna az is, hogy a haldokló lehetőleg családi körben, a hozzátartozói között tudjon meghalni, tehát azok között, akikhez érzelmileg szoros kapcsolat fűzi, mert az a fajta intimitás és bizalom, ami a családban körülveszi, tud számára egy olyan belső nyugalmat és kiegyensúlyozottságot biztosítani, ami megkönnyíti számára a halál elviselését.

Manapság ezért már egyre általánosabban hangoztatják az ember jogát a természetes – tehát nem gépek által levezérelt – halálra, arra, hogy emberhez méltó módon tudjunk meghalni. Ez a szép elmélet, amit eszmei szinten sokan felismernek, de amikor tényleg oda kerülünk, akkor a gyakorlat még mindig az, hogy az embereket röviddel a haláluk előtt kitesszük egy olyan igénybevételnek és rendkívüli megterhelésnek, amivel a kórházba történő beszállítás jár. Ilyen módon elszigetelődnek a hozzátartozóktól, bezárjuk őket gépek közé az intenzív osztályon, idegen emberek közé, idegen szobába, elidegenedett környezetbe, és a külső és belső nyugalomról való gondoskodást – amire a haldoklónak szüksége volna – rendszerint feladjuk azért, hogy a felelősséget el tudjuk magunktól hárítani. Szorongunk a felelősségtől, és ez nagyon sajnálatos. Ha valaki esetleg ilyen helyzetbe kerül, érdemes feltennie önmagának a kérdést, hogy ha a saját halálát illetően teljesen szabadon dönthetne, vajon mit választana? Vajon szeretne-e úgy meghalni, hogy az utolsó pillanatban is berángassák még az intenzív osztályra, és ott mindenfélével gyötörjék? Most nem arról beszélünk, amikor baleset történik, és van reális esély arra, hogy az intenzív beavatkozással esetleg tényleg meg lehet menteni – ilyen helyzetben természetesen mindent meg kell próbálni –, hanem azokról az esetekről, amikor mindenki – aki kellő nyíltsággal képes a halállal szembenézni – saját szemével láthatja, hogy az élet az illetőből immár végérvényesen visszahúzódott, hogy az életereje megfogyatkozott, sőt a továbbélés iránti érdeklődése, vágya is megszűnt.

A keleti felfogás szerint ugyanis a halál végső soron nem testi okokra vezethető vissza – eltekintve a balesettől és egyéb kivételektől –, hanem valójában abban a pillanatban következik be, amikor az egyén életerői kimerülnek. Ezt más szavakkal is ki lehet fejezni. Jézus azt mondta egy viszonylag megbízhatóan ránk maradt tanításában: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani! Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél.” (Máté 10, 28–31) Tehát nincs értelme félni. Vagy egy másik helyen az olvasható, hogy senki sem hal meg, mielőtt be nem töltötte volna a sorsát.

Buddhistaként ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy bármi legyen is a látszólagos külső halálok, a halál tulajdonképpeni oka – ugyanúgy, mint az élet összes többi eseményének is – nem más, mint a saját karmánk. Vagyis a saját korábbi cselekedeteink következményei. Mindaddig, amíg ez a karma nem tölti be önmagát – akár pozitív, akár negatív értelemben és módon –, meghalni sem fogunk. Azonban amikor a karmánkat betöltöttük, eljön az a pillanat, hogy a halálunknak be kell következnie a saját korábbi cselekedeteink következményeképpen. Ettől a pillanattól kezdve a legjobb orvostudomány vagy a legkifinomultabb technika sem fog tudni segíteni rajtunk.

Ebből meríthetünk egy belső bizonyosságot, hogy tulajdonképpen nincs semmi, ami veszélyeztethetne bennünket; semmi baj nem történhet velünk, kivéve abban az esetben, ha az van megírva, hogy a dolog megtörténjen, az a sorsunk vagy küldetésünk, hogy valamit elszenvedjünk. Ha az ember ezt megérti, ez egy nagyfokú könnyedséggel, oldottsággal, belső nyugalommal ruház fel bennünket, egy olyan elengedettséget kölcsönöz számunkra, ami lehetővé teszi, hogy az egyes események – bármilyen esemény – jelentőségét se alá ne becsüljük, se túl ne becsüljük, hanem megtanuljuk azt összefüggésében látni, és megértsük minden eseménynek az értelmét. A mi esetünkben, amiről most itt szó van, például meglássuk a halál értelmét, és felismerjük a halál jelentőségét a maga összefüggésében. Ez az elengedettség tudja számunkra megadni azt a belső erőt is, amely képessé tesz bennünket arra a nyitottságra, hogy a saját helyzetünket vagy egy hozzánk közelálló szeretett személy állapotát a valóságnak megfelelően tudjuk látni. Ez szükséges ahhoz, hogy ne torzításokkal vagy elfedéssel értékeljük a helyzetet.

Ahogy azt az előbb az orvos példáján megmutattam, a legtöbb ember nagyon is jól tudja, hogy mi volna a helyes, vagy mit kellene tenni, de nem meri azt tenni, amit egyébként helyesnek tartana. Ebben a helyzetben ez különösen tragikus, mert ennek az a következménye, hogy a haldokló magára marad, mert a környezet nem fogadja el, nem hajlandó tudomásul venni az állapotát. Így olyasfajta belső elszigeteltségbe és magányba kerül, aminek következtében lassanként azokban az emberekben is elveszíti a bizalmát, akikben tulajdonképpen bízhatna, akiktől támaszt remélhetne.
Végeztek felméréseket haldokló gyermekeknél, és megállapították, hogy

... a gyermekek a harmadik vagy negyedik életévtől kezdve nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit jelent az, hogy meghalni.

Már akkor is, amikor még nem rendelkeznek azzal a nyelvi készséggel, hogy ezt ki tudnák fejezni egy olyan nyelven, amit mi felnőttek is megértünk. Megállapították, hogy ezek közül a gyerekek közül sokan – például akik leukémiában szenvednek – nagyon gyorsan felismerik a felnőttek rettegését, szorongását. Észreveszik, nagyon is tisztán látják, hogy a felnőttek milyen kínosan, kényelmetlenül érzik magukat az ő betegségük és közeli haláluk miatt. Miután ezt nagyon világosan érzékelik a felnőtt környezetben, ez az egyik oka annak, hogy szégyenkezésből vagy tapintatból inkább visszahúzódnak, és nem beszélnek a betegségükről a felnőttekkel, gyakran még a saját szüleikkel sem, mert nem akarják, hogy a szülőnek ez még több fájdalmat okozzon.

Ha tudatosítjuk ezt, talán segíthet abban, hogy mi magunk bátrabbakká váljunk, és képessé nyíltan beszélni ezekről a kérdésekről. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy egy adott helyzetben nekünk kellene kezdeményeznünk vagy rá kellene terelnünk a beszélgetést erre a témára, hanem hogy készen kell állnunk, nyitottnak kell lennünk egy ilyesfajta párbeszéd irányába. Azonban egy ilyesfajta párbeszédre csak akkor válunk képessé, ha eljutottunk oda, hogy a halált és a meghalást a saját életünk szerves részévé tudtuk tenni, integrálni tudtuk az életünkbe. Valóban tragikus, amikor a környezetben nincs egyetlen felnőtt sem, aki képes volna válaszolni azokra a kérdésekre, amiket egy haldokló gyermek szívesen megbeszélne. Például amikor megkérdezi a szülőjét: „Meg kell halnom?” Mennyire egyszerű volna erre az a válasz: „Természetesen, mindenkinek meg kell halnia. Neked is meg kell halnod, nekem is meg kell halnom, sőt senkiről nem tudunk, akinek ne kellene meghalnia.” Ennek a tudatossága, ez a bizonyosság szilárdan meg kell, hogy gyökerezzék a tudatunkban. Ugyanis csak ebben az esetben leszünk képesek arra, hogy valóban teljes természetességgel, meggyőződéssel és bizonyossággal szóljunk erről. De ugyanakkor azzal a tiszteletteli hozzáállással is, amit a halál kérdése megkíván. Vagyis olyan szavakkal, amelyek bár nyíltak és elengedettek, ugyanakkor méltóak az alkalom ünnepélyességéhez, a dolog jelentőségéhez. Ahhoz, hogy képesek legyünk ilyen módon az életünk részévé tenni, alapvető feltétel, hogy mi magunk tisztába jöjjünk azzal, mi is történik a halálban.

A legtöbb ember számára a halál az valami homály, sötétség, ismeretlen. Egy olyan kapu, ami egyszer csak majd kinyílik, el fogunk tűnni mögötte, de senki nem tér vissza soha, és nem tudja elmondani, hogyan is néz ki ott. Teljesen természetes, hogy szorongásokhoz vezet, ha így látjuk a dolgot, hiszen ha csak egy idegen országba utazunk, már maga az is szorongató élmény, különösen, ha olyan országba utaznánk, amelyről tudjuk, hogy még soha senki nem tért vissza onnan. Lehetséges persze, hogy most túl ünnepélyesen fogjuk fel a kérdést, mert fogalmazhatnánk úgy is, hogy végül is mi magunk bár már sok halált tudhatunk magunk mögött, eddig még valamennyit túléltük, mert az, hogy itt ülünk, az végül is azt jelenti, hogy megszülettünk.

A keleti hagyományok egész Ázsiában meg vannak győződve arról, hogy nemcsak hogy minden születésre szükségképpen a halál következik, de ugyanennek a fordítottjáról is teljes bizonyossággal tudnak: minden halált elkerülhetetlenül újabb születés követ. Aki azonban ennek most hirtelen megörülne, és azt gondolná, hogy akkor ez a halál talán nem is olyan rossz dolog, azt ki kell ábrándítsam, ugyanis a nagy mesterek kicsit másképp látták élet és halál, születés és halál kérdését, mint mi, akik még nem vagyunk megvilágosodva.

Ezek a bölcsek tudták ugyanis, hogy a halálban végül is nincs semmi különösen borzasztó, amitől rettegni kellene, hiszen minden halált újabb születés követ, és akkor megint vissza fogok kerülni olyan dolgok közé, amelyeket már jól ismerek és megszoktam, és valószínűleg a következő életben majd hasonlóan fog továbbmenni, mint most. Vagyis nincs ok az izgalomra. Megint meg fogok születni, lesznek szüleim, akik felnevelnek – jól vagy rosszul –, többé-kevésbé szeretni fognak, tanulnom kell majd, iskolába járni, lehet, hogy megint fogok családot alapítani és lesznek gyerekeim, el fogok követni mindent, hogy egy kis vagyont gyűjtsek. Aztán esetleg eljön az idő, amikor megint fel fog ébredni bennem az a kérdés, hogy mire is volt jó ez az összes erőlködés, hiszen minden, amit összegyűjtöttem, megteremtettem, minden, amiért küszködtem, minden öröm és bánat, amiben részem volt, mindez most örökösen ismétlődni fog? Ha most meghalok, akkor az egészet megint itt kell hagynom, a gyerekeket, akikért annyit fáradoztam, a szakmámat, amiért az egész életemben keményen dolgoztam, a feleségemet, akire egész életemben féltékenykedtem, amikor meghalok, akkor ez az egész odavan. Akkor mire van ez az egész küszködés?
Milarepa tanítójának, Marpának az egyik kortársa, egy Jungnádzsor nevű jógi mondotta:

”A haláltól nem félek egy cseppet sem, mert tudom, hogy a kerék az tovább forog, és ha nem teszek semmit ellene, akkor a következő életem pontosan ugyanúgy fog lezajlani, mint ez a mostani. Az újraszületés az, amitől rettegek.”

Ez itt Európában meglehetősen zavarba ejtően hangzik, ugyanis az az elbűvöltség, amivel az újraszületés eszméjét az újabb korban a nyugati ember a magáévá tette és boldogan zászlajára emelte, az éppen nem az, ahogyan azt keleten gondolják. A nyugati ember azért vette olyan örömmel ezt a tanítást, mert abban reménykedik, hogy ez az örök élet lehetőségét hordja magában. Mi nyugati emberek tulajdonképpen nem akarunk meghalni. Ugyanúgy, ahogy az istenek sem akarnak meghalni, mi is abban bízunk, hogy azért csak tovább lehet élni, mivel jó dolgunk van. Kelet-Európában egy kicsit kevésbé jó, mint Nyugat-Európában, de ha összehasonlítjuk azzal, hogy például Indiában milyen, akkor itt még mindig egész jó. Nagyon ragaszkodunk ehhez, és szívesen születnénk meg újra, hogy megismételjük ezt az életet. Persze kigondoljuk, hogy azért itt-ott lehetne még egy kicsit javítani rajta, azonban az alapvető életvágyon nem próbálunk változtatni. Azért esünk ebbe a tévedésbe, mert nem értettük meg jól a karma tanítását.

Jungnádzsor tanítása ugyanis folytatódik, és meg is magyarázza, miért retteg az újraszületéstől. Azt mondja, hogy az újraszületés a karma lépéseit fogja követni. Mit jelent ez? Hogy az újraszületésben nem leszünk szabadok. Vagyis nem úgy fogunk újraszületni, ahogy szeretnénk, nem a kívánságainkat, vágyálmainkat fogja követni, hanem az újraszületésben az a karma fog beérlelődni, amelyet a múltban vetettünk el. Vagyis az elkövetkező életekben azokat a gyümölcsöket fogjuk learatni, amelyeket az elmúlt cselekedeteinkkel hoztunk létre, akár tetszik, akár nem. Ezért irányul a keleti ember egész fáradozása arra, hogy valamilyen módot találjon a karma által való megkötöttség feloldására. A karma ugyanis olyanfajta létezésbe vet állandóan vissza bennünket, amely megfelel a rajtunk keresztül és bennünk megnyilvánuló belső hajlamainknak, tendenciáinknak. A nehézség abban rejlik, hogy még azok a hajlamaink is tendenciáink kiváltják a maguk hatását és előidézik a maguk következményeit, amelyek nem is nagyon tudatosak bennünk.

Ezért fontos, hogy valamennyi élettapasztalatunkban felismerjük, melyek azok a bennünk magunkban rejlő tendenciák, hajlamok, amelyek lehetővé tették egy ilyesfajta élettapasztalásnak a megjelenését. Az átlagember, ha történik vele valami, rendszerint úgy gondolkodik, hogy ez a csapás vagy nemkívánatos esemény valamilyen külső körülmény következtében érte őt, vagy hogy más emberek váltották azt ki, idézték elő. A karma tanítása értelmében azonban ez a fajta gondolkodás alapvetően téves.

Semmi olyasmi nem történhet velünk, és semmi olyasmivel nem találkozhatunk, amit nem mi magunk lendítettünk mozgásba.

Lehet, hogy ez olyan időpontban történt, amire már nem is vagyunk képesek visszaemlékezni. Olyan hajlamainkon keresztül esetleg, amelyek hosszú időn keresztül a felszín alatt csörgedeztek, és amelyeket lefedtünk. A buddhizmusban azonban ennek a tanításnak nem az az értelme, hogy önvádlásokat építsünk ki, önmagunkat hibáztassuk vagy verjük a mellünket, hogy „Én egy nagy bűnös vagyok, és ezt érdemeltem, ez a vezeklésem.” A buddhizmusban arról van szó, hogy meg kell próbálnunk belátásra, megértésre jutni a saját természetünket illetően, rá kell döbbennünk arra sok gyakorláson keresztül, hogyan is működik a saját tudatunk, hogyan mozgatják a hajlamaink a tudatunkat, és hogyan gerjesztik ezen keresztül azokat a megismeréseket, élettapasztalatokat, amelyekkel szembekerülünk. Hasonlóan ahhoz, ahogy az égben a felhők összesűrűsödnek, és aztán a különböző szelek az ég minden irányába sodorják őket. Ugyanígy sodorják a saját tudatunkat is, a saját tudatunkban megjelenő gondolatokat, képzeteket azok a belső szelek, amelyek a saját hajlamaink, tendenciáink, vágyaink.

Vannak olyan emberek, akiknek a kedélyét inkább mozgatják a vágy, vonzódás, ragaszkodás, kötődés erői, és vannak olyanok, akiknek a tudatában inkább az ellenszenv és a gyűlölet szelei vannak jelen. Vannak, akikben a fő mozgatóerő a félelem, a szorongás, a bizonytalanság, másokban a gőg, a büszkeség, a hiúság vagy éppen az irigység. Nagyon sokféle ilyen mozgató emóció rejlik mindannyiunkban. Ezek az érzelmek azok, amelyek valóban mozgatnak bennünket, amelyek belesodornak a különböző létállapotokba – ezeket nevezik a buddhizmusban világoknak vagy létsíkoknak –, amely világok arról ismerhetők fel, hogy ezekben jellegzetes, rájuk jellemző érzések és tapasztalási események az uralkodóak. Ezek között a világok között sodródunk a különböző születésekben úgy, hogy gyakran az egyik végletből a másikba zuhanunk, például a gőg és az agresszió világából egy következő szakaszban esetleg átbillenünk a pokoli kínszenvedések világába. Mivel nem tudjuk elviselni ezeket a kínszenvedéseket, a tudat beszűkülésével védekezünk ellenük, így a következő életben megszületünk a tudati tompaság és elhomályosultság világaiban. A dolog lényege az, hogy amíg ezek a belső emóciók, hajlamok hajtanak bennünket, mindaddig nincs esélyünk arra, hogy kimeneküljünk vagy kiszakadjunk ebből az állandó körforgásból, ahol a különböző tapasztalási tartományok között vándorlunk. Ez az oka annak, hogy az ázsiai ember retteg az újraszületéstől. Az újraszületéseknek a jelképét, a létkerék-szimbólumot ugyanis Jáma, a halál ura tartja a markában. Ha ezt úgy fogalmazzuk, hogy a halál az, ami az életet, az élet körforgását a kezében tartja és mozgatja, akkor ezt mi európaiak esetleg hajlamosak lehetünk pozitív módon felfogni vagy kedvezően értékelni. Egy buddhista számára azonban mindezek a tünetek arra hívják fel a figyelmet, hogy a halál ura, Jáma az olyasvalami, amit le kell győzni, amit le kell küzdeni, különben az ember kilátástalanul benne marad a létkerékben.

Hogyan győzhető le a halál ura, hogyan lehet ehhez a kérdéshez közelíteni?

Ezzel kapcsolatban Alexandra David Neel írja az egyik könyvében a következő kedves történetet. Egy fiatalember nagyon sikeres üzletemberként működött Tibetben, ügyes kereskedelmi utazásokat tett és ezen keresztül jelentős vagyonra tett szert. E vagyonnal már álomszép feleséget is tudott keríteni magának, aztán szép gyermekei születtek, és alapvetően nagyon elégedett lehetett az életével. Egy nap azonban észrevett magán egy különös bőrkiütést. Elment az orvoshoz, megvizsgáltatta magát, és az orvos megállapította, hogy sajnos bizony leprája van. Ez egy olyan betegség, ami azon a tájékon még ma is gyakori. A történet ettől kezdve nagyon tibeti módon folytatódik – nem tudjuk, hogy vajon a nyugati emberek között volnának-e olyanok, akik hasonlóképpen lépnének ebben a helyzetben. A főszereplő a következőket mondja magának: „Végül is ez azt jelenti, hogy kézhez kaptam a halálos ítéletet. Lehetséges ugyan, hogy a leprával még el lehet éldegélni néhány évig esetleg, de a feleségem biztosan nem akar tudni már rólam, s a barátaim sem fognak találkozni velem ebben az állapotomban.” Ezért aztán elbúcsúzott a környezetétől és otthagyta a családját és egy remetebarlangba vonult. Megállapodott a fivérével, hogy az minden évben egyszer visz neki egy nagy zsák árpát. Noha korábban semmilyen szellemi életet vagy lelki gyakorlatot nem folytatott, annyira elmélyedt a halállal történő szembenézésben, hogy ezen a gyakorlaton kívül semmi más nem létezett többé a számára. Nem is tudta, mennyi időt töltött el így pontosan. Egy nap kiesett egy kő a remetelak falából, de nem vette a fáradtságot, hogy visszarakja a téglát a falba, mert nem akarta ennyi időre sem megszakítani a meditációját. Ennek következtében, ahogy a hónapok továbbra is teltek-múltak, a fal egyre inkább omladozni kezdett, és a befalazott bejárat egyszer csak teljesen összeomlott. Ekkor vetett egy pillantást önmagára, ránézett a bőrére, és a betegségnek semmi jelét nem látta magán. Vagyis a gyakorlatai nyomán a halált nemcsak meditációban győzte le, hanem testileg is leküzdötte. Mire azonban erre a pontra eljutott, nem érdekelte már többé, hogy vajon meggyógyul-e vagy sem, még az sem, hogy tovább él-e vagy meghal. Ezért aztán otthagyta a remeteséget, de nem tért többé vissza az elhagyott otthonába – ahogy esetleg mi tennénk –, ugyanis a halál legyőzése azt jelenti, hogy az ember mindent maga mögött hagyott, nincs már többé otthon, ahova visszatérhetne.

Ez az önmagunk mögött hagyás olyasvalami, amit mi magunk is elkezdhetünk gyakorolni, csak mi ritkán figyelünk fel azokra az alkalmakra, amikor lehetőségünk nyílna ilyesfajta gyakorlatot végezni. Megtehette volna ez a fiatalember is, hogy sorscsapásnak tekinti a betegségét, ő azonban ehelyett úgy tekintette, mint jó alkalmat arra, hogy elkezdje ezt a bizonyos meditációt. Ugyanígy mi is, ha nyitva tartanánk a szemünket, igen sok alkalmat vehetnénk észre, amelyek segítségünkre lehetnének abban, hogy felkészüljünk a halálra. Gondoljunk csak arra, mennyi mindent kell elsajátítanunk az életünk folyamán gyakorlás útján: az írást és az olvasást, kézműves képességeket, és így tovább.

A halálról pedig azt gondoljuk, hogy tanulás, gyakorlás és felkészülés nélkül is sikerülni fog. Ez azonban alapvető tévedés.

Valójában a halált is gyakorolnunk kell – mégpedig nagyon tudatosan – ahhoz, hogy képessé váljunk azt kezelni. Milyen gyakran van részünk olyan szituációkban, amikor el kell szakadnunk vagy el kell válnunk dolgoktól vagy emberektől: például egy életszakasztól vagy élethelyzettől, egy hivatástól, állástól, egy embertől, akit szeretünk, a gyermekeinktől, akik idővel elhagyják a házat? Végtelenül sok ilyen esemény történik mindannyiunkkal. Azonban ezeket az alkalmakat mi rendszerint nem üdvözöljük, nem örülünk neki, nem úgy tekintjük, mint esélyt, és nem azt mondjuk, hogy „Ó, milyen érdekes, milyen fantasztikus lehetőségek rejlenek ebben a veszteségben, amely engem most ért; milyen jó alkalmat kaptam arra, hogy gyakoroljam az elszakadást és a búcsúvételt, hogy tapasztalatokat szerezzek arról, milyen érzéseim támadnak, mi minden bontakozik ki bennem az elszakadás kapcsán, hiszen most megismerhetem, hogyan reagálok egy ilyen helyzetben!” Ugyanis az, ahogyan ilyen helyzetekben reagálunk, mély bepillantást enged számunkra annak a megismeréséhez, milyen hajlamok munkálnak bennünk, milyen erők azok, amelyek mozgatják a reakcióinkat. Vagyis ezekben a helyzetekben bepillantást nyerhetnénk azokba az erőkbe, amelyek a karmánkat teremtik és ezen keresztül a sorsunkat meghatározzák. Ebben az értelemben ezek az események igen értékesek lehetnének a számunkra, nagy segítséget nyújthatnának, azonban tudatlanságunkban legtöbbször úgy reagálunk, hogy elutasítjuk, eltoljuk magunktól ezt a lehetőséget.

Ha azonban ez történik – tehát elhárítjuk magunktól –, akkor nem fogunk tudni tanulni sem belőle. Ha pedig nem tanulunk belőle, akkor ugyanez a helyzet újra meg újra fel fog merülni, ismétlődni fog állandóan – talán kisebb módosulásokkal –, mert elszalasztottuk az alkalmat, hogy feltegyük a kérdést, hogy melyek voltak azok a tendenciák bennünk, amelyek ezekben az eseményekben, ebben az élethelyzetben manifesztálódtak. Csak abban az esetben tudjuk elérni, hogy az ilyenfajta események, tapasztalások ne tudjanak többé megnyilvánulni vagy megteremtődni, ha sikerül ezeket a hajlamokat, tendenciákat saját magunkban feloldani. Ami a konkrét témánkat illeti: mindaddig, amíg elmulasztjuk a halállal való szembenézést, és elmulasztjuk tudatos tapasztalássá tenni azt, ami a halálban lejátszódik, újra meg újra, állandóan ismétlődve el kell azt szenvednünk, passzív és öntudatlan módon sodortatva végig ezen a folyamaton.
A húzódozás attól, hogy az ilyesfajta tapasztalásokat önként és tudatosan vállalva magunkra vegyük, abból fakad, hogy nem ismertük fel, nem értettük meg, milyen lehetőségek rejlenek ebben, ehelyett inkább hagyjuk, hogy az érzelmeink rángassanak bennünket ide-oda. Ebben a rángatottságban annyira kiszolgáltatottá válunk, hogy nem vagyunk többé abban a helyzetben, hogy egyáltalán észlelni tudjuk, fel tudjuk ismerni azokat az erőket, amelyek ezt az egészet mozgatják. Ha meglátnánk ezekben az eseményekben azt az lehetőséget, ami a mindenkori helyzetünk tudatos megtapasztalásában, az azzal való szembenézésben rejlik, valószínűleg annyira elbűvölne bennünket a megismerhetőségnek az a hallatlan gazdagsága, ami feltárul, hogy soha többé nem szalasztanánk el egyetlen alkalmat sem arra, hogy ilyen tapasztalatokat szerezzünk.
Rendszerint csak azt vesszük észre ezekben a helyzetekben, hogy elveszítünk valamit. Teljesen ez van jelen a köztudatban is, hogy ha az ember meghal, akkor mindent elveszít. Ebben a jelenlegi életben pedig, amikor egy élethelyzet feloldódik vagy egy életszakaszt egy következő vált fel, gondolhatjuk azt, hogy elveszítettünk valamit vagy akár azt is, hogy mindent elveszítettünk. Azonban tényleg így van ez? Nem lehet, hogy amit nyerünk a változás következtében, az sokkal nagyobb, több, átfogóbb? Gondoljunk például a lepkére, amely amikor kikel, bebábozódik, és egy olyan tehetetlen létállapotba kerül, ami nem enged számára semmilyen mozgást, majd pedig amikor ebből kiszáll, teljesen átváltoztatja az alakját egy gyönyörű, repülni képes rovarrá! Vajon a báb veszteségként értékeli-e az otthagyott létállapotát, amikor kikerül a szabad térbe, ahol oda repülhet, ahova kedve tartja? Természetesen ez a hasonlat csak akkor volna érvényes, ha feltételeznénk, hogy a rovar ezt az átváltozást teljes tudatossággal tudja végigkövetni és átélni, vagyis tudná, hogy honnan hová érkezett. Azt nem tudjuk, hogy tud-e erről, mert már nem emlékszünk arra, milyen volt, amikor bábok vagy lepkék voltunk, de valójában a folyamat a saját magunk átváltozásaival kapcsolatban is nagyon hasonlóan zajlik – és ez sok tanításban, hagyományban fellelhető.

Mi magunk olyan bábhoz vagyunk hasonlatosak, aki húzódozik attól, hogy lepkévé váljék, s ragaszkodik ahhoz, hogy megmaradjon a saját begubózottságában.

Ha képessé tennénk magunkat arra, hogy ezt az átváltozást tudatosan tapasztaljuk, tudatosan tudjunk átmenni a lepke állapotába, az valóban tudna rajtunk segíteni. Ez a tulajdonképpeni célja valamennyi olyan meditációs gyakorlatnak, amely a halállal foglalkozik. Úgy mondják ugyanis az ősi írások, hogy azok, akiknek sikerül a meditációjuk során keresztülmenniük ezeken a tapasztalásokon, azok számára lehetségessé válik a halál tudatos megtapasztalása. Sőt, nemcsak hogy képessé válhatunk e gyakorlatokon keresztül a halál tudatos tapasztalására, de a halálnak ez a tudatos átélése egy mély találkozást tesz lehetővé a legbensőbb valódi lényegünkkel. Vagyis a halál minden lény számára olyan tudatos tapasztalásra ad esélyt, amelyet mi buddhisták megvilágosodásnak nevezünk, s amely az élet során csak sokévi kemény gyakorlás útján lehetséges. Vagyis a buddhista gyakorló számára a halál nem a végét jelenti valaminek, hanem sokkal inkább egyfajta áttörési lehetőség a saját legbelső lényegéhez. Egy olyan lehetőség, amely nagyon sok fáradságos erőfeszítést megtakarít a számára. Olyan esemény, amelyet az ember mintegy ajándékba kap. Egy különleges lehetőség, amely az ölünkbe hull, azonban a felkészültségünkön múlik, hogy élni tudunk-e vele, hogy képesek vagyunk-e ezt az eseményt valóban teljes tudatossággal tapasztalni, vagy pedig egyszerűen csak keresztülszalad rajtunk ez az egész eseménysor anélkül, hogy a valódi jelentőségéről akárcsak sejtelmünk is támadna. Ilyenformán a buddhista gyakorló számára a halál tulajdonképpen életének a megkoronázása, csúcspontja, és minden, amit az életében tesz, erre irányul, a meghalás e pillanatának az előkészítésére. Azért, mert ez az élet legjelentősebb pillanata.

Amikor ezt mondjuk, ezzel azt is kifejezésre akarjuk juttatni, hogy az, amit halálnak nevezünk, az élet szerves része. Olyan tudatállapot, amely a legtöbb ember számára annyira ismeretlen, hogy nem tud vele mit kezdeni, és ezért értelmezni sem képes azt. A jelenségeket, amelyeket az ember ebben a tudatállapotban átél, a legtöbben nem tanulták meg érteni, értelmezni. Azt, amit nem tudnak megérteni, tudatlanságukban úgy nevezik, hogy halál. Ugyanis közülünk nagyon kevés olyan ember van pillanatnyilag, aki képes volna ennek a halálnak nevezett eseménysornak az éber tudattal történő átélésére. Egyszerűen olyan tüneteket tudunk csak megfigyelni, hogy a testi működés felmondja a szolgálatot, a test nem tud többet megmozdulni, hogy a légzés nehézzé, lassúvá válik, hörögni kezd, majd végül teljesen leáll, hogy a testi meleg fokozatosan elhagyja a testet, s a test kihűl. Vagyis az egész, amit látunk belőle, hogy az eseménysor végén ott marad egy élettelennek kinéző test. Az azonban, amit hullának nevezünk – tehát az életműködések nélküli test, ami a
halálesemények végén visszamarad – nem mutat mást valójában, mint hogy az az erő, amely ezt az élettelen testet éltette és mozgatta, a halál eseményei során kiköltözött ebből a testből, attól elvált. A test most éppen olyan, amilyen valódi természete szerint mindig is volt: halott anyag. De ha a test mindig is halott anyag volt, akkor olyasmit, hogy halál, elvileg nem is tapasztalhat a test. Ha pedig az, ami ezt a testet éltette és most elhagyta, tehát a tudat vagy szellem, amely a testet átlelkesítette, lélekkel és mozgással töltötte meg, ha ez olyasvalami, amely tapasztalni tudja a halált, és tudatosan át tudja élni ennek a átváltozásnak vagy átmenetnek az egyes szakaszait, sőt ezt követően képes arra, hogy új alakot öltsön és egy új testi formát bontakoztasson ki, akkor ennek a szellemnek a számára a halál ugyancsak nem jelent semmit.

Mi az, hogy halál egyáltalán? A halál nem lehet azonos a halott anyaggal, mert az sosem élt, nincs semmi, ami megváltozott volna rajta, hiszen a test csak annyiban rendelkezik élettel, amennyiben tudat tölti meg. Ha pedig a tudat olyasvalami, ami nem hal meg, akkor a halál valójában semmi más, mint egyfajta fogalom, egy olyan elképzelés, amelyet olyan emberek alkottak maguknak, akik tudatlanságukban nem voltak képesek a halál tudatos átélésére, tehát nem tapasztalták a valóságnak megfelelően ezt a folyamatot. Ezért aztán olyan következtetésre jutottak, hogy kell valaminek léteznie, amit halálnak nevezünk. Rendelkezünk azonban sok olyan tapasztalattal, amely olyan mesterektől származik, akik képesek voltak ezeket a történéseket tudatosan átélni és tapasztalni, és ők valami egész másról számolnak be. Arról, hogy olyan, hogy halál, tulajdonképpen nem is létezik, az csak egy elképzelés, egy fogalom. Azok a tapasztalások, megismerések, amelyeket az úgynevezett meghalás során szerezhetünk, annyira mély élmények, amilyeneket nagyon kevés más élethelyzetben van alkalmunk ugyancsak tapasztalni. A halálhoz való célszerű hozzáállást leginkább talán a kisgyermek karácsonyhoz való viszonyához lehetne hasonlítani.

Korábban úgy történt ez, hogy a szülők zárt ajtók mögött díszítették fel a karácsonyfát, és azt a gyerekek elől az ünnepet megelőzően nagyon titkolták, aztán az ajándékokat kirakták a karácsonyfa alá. A gyerekek tele voltak feszültséggel, amely egyre fokozódott, és abban az eseményben csúcsosodott ki, amikor egyszer csak feltárult az ajtó, és megpillantották a gyertyák és csillagszórók ragyogását. Egy olyan sugárzó fényt, amely ma, a neonreklámok korában talán már nem olyan elementárisan érinti az embert, de a gyerekkorunkból talán néhányan még emlékszünk erre. Erre a fajta örömteli találkozásra, az örömteli feszültség extázisszerű tapasztalására, amely a karácsonyfa megpillantásában tetőzik, mindannyiunknak módunk volna, ha ezzel a várakozással és nyitottsággal tudnánk a saját halálunkba belépni, ha megértenénk, hogy most az fog megvalósulni, és azt fogjuk megpillantani, amiért egész életünkben fáradoztunk. Így egy gyakorló számára, aki az életét meditációval töltötte, a halál nem valamiféle gyászesemény, hanem sokkal inkább örömünnep. Nem olyasvalami, amitől félni kellene, ami szorongást kellene, hogy keltsen bennünk, hanem az a pillanat, ami a legmagasabb elvárásaink örömteli beteljesülése. Egy olyan pillanat ez, amely lehetőséget nyújt számunkra arra, hogy kiemelkedjünk a megszokott hétköznapi emberi világunk kereteiből. Ebből a perspektívából tekintve talán érthető, hogy e különleges élmény, e minden keretet szétfeszítő és felszabadító élmény megkívánja a megfelelő körülmények és a megfelelő környezet megteremtését, ami ehhez méltó és alkalmas. Amelyben ennek a tapasztalásnak a lehetőségei valóban kimeríthetők, és a haldokló teljes mélységéig élni tud ezekkel. Ezért oly végtelenül fontos számunkra, buddhisták számára – talán mondhatnánk, hogy a legfontosabb gondoskodási feladat, különösen, ha olyasvalaki távozik az életünkből, akit igazán szeretünk –, hogy módja legyen az illetőnek a lehető legkedvezőbb és legjobban előkészített körülmények között találkozni az életének eme legnagyobb pillanatával.

Bármennyire szeretnénk is bíztatni mindenkit, hogy vállaljon magára ilyesfajta felebaráti szolgálatokat, tudnunk kell, hogy ez mindig nagy felelősséget is jelent. Amilyen nagy segítséget nyújthatunk ugyanis ebben a helyzetben, ugyanolyan nagyok a veszélyek is, amiket előidézhetünk, tehát ugyanolyan sokat árthatunk is a haldoklónak abban az esetben, ha nem a megfelelő megértéssel vagy hozzáállással végezzük ezt a szolgálatot.

A helyes beállítódás nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk rákényszeríteni a haldoklóra azt, amit mi helyesnek vélünk.

Ugyanis a halál fényében nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen, különösen világnézet vagy felfogás nem létezik helyes vagy helytelen. A halál minden ember számára ugyanaz, legyen az keresztény vagy buddhista, hívő vagy nem hívő. Azok az egyéni különbségek, amelyeket esetleg tapasztalhatunk, egyike sem olyan, amely az ember valódi lényegét érintené. Ezért nagyon világosan és határozottan le kell szögeznünk, hogy a halálban történő segítségnyújtás vagy melléállás esetén soha nem lehet szó valamiféle világnézet közvetítéséről vagy meggyőződés átadásáról, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy egy ember számára egy nagyon nehéz életszakaszban egyszerűen szeretettel és együttérzéssel az oldalára állunk, és segítünk neki abban, hogy olyan tiszta tudatossággal tudjon keresztülmenni ezen a megismerésen, amennyire csak lehetséges, és úgy tudja azt megismerni, ahogyan az számára jelentkezik.

Ha ebben a helyzetben félretesszük az elképzeléseinket és a szemléletbeli különbözőségeinket, akkor ez mind a két résztvevő számára segítséget tud nyújtani ahhoz, hogy közel kerüljön annak a megtapasztalásához, amely bennünket, embereket – valamennyi embert – összeköt. Ez a közös tapasztalás, ez a valamennyiünket összekötő lényeg nem más, mint a tiszta tudatosság megtapasztalása, amelyet nem homályosít el és nem zavar meg többé semmilyen emóció, elképzelés, világszemlélet, koncepció. Az az ember, aki saját tudatának tisztaságában, önmaga lényegében nyugszik, vagy ide vissza tud térni, képessé válik arra, hogy békében haljon meg, és lehetősége nyílik arra, hogy eljusson a legmélyebb tapasztaláshoz, amely ember számára egyáltalán lehetséges. Ezért a halálban minden véleménykülönbség, sőt minden hit és vallásbeli különbség is végleg eltűnik. A cél az, hogy önmagunk gyökeréhez érkezzünk vissza. Az életünknek, élményeinknek ezt a végső gyökerét a buddhizmusban a szellemünk vagy tudatunk őseredeti, primordiális állapotának nevezzük. A halál lehetőséget ad számunkra arra, hogy a tudatunknak ezt az őseredeti állapotát átéljük. Ha ezzel a tudatossággal megyünk keresztül az egész meghalási folyamaton, akkor ebben egyúttal meg is szabadulunk.
Az ezzel való mindennemű foglalkozás és a segítségnyújtás, amit másoknak adunk e folyamatban, egyben önmagunknak történő segítségnyújtás is, mivel ez a segítő számára is lehetőséget ad arra, hogy közel jusson, bepillantást nyerjen egy olyan misztériumba, amelyet a maga ténylegességében tulajdonképpen csak a meghaló személy tapasztal meg. Amíg mi magunk csak nézői vagy kísérői vagyunk, addig nem tudunk teljes bepillantást nyerni ennek valódi mélységeibe. Amit végzünk, az tulajdonképpen arra szolgál, hogy felkészítsen bennünket erre a tapasztalásra. Ugyanakkor ezek a gyakorlatok egyszersmind az életünket is szolgálják, mivel az élet minden egyes pillanata, minden légvétel egyszerre megszületés és meghalás is.

Fordította: Lílávadzsra
(Elhangzott a Búcsú és remény című előadássorozatban 1995-ben)

☸ ☸ ☸

Szerző: 
Ven. Vadzsramálá
facebook

Gyász

Gyász

Singer Magdolna:

Gyász

Mit gondoltok ezekről az emberekről: „Nem törődöm a gyerekeimmel, terhemre vannak. Éppen csak a legszükségesebbeket tudom elvégezni velük kapcsolatban.”„Gyűlölöm a várandós kismamákat, és a kisbabákat is. Még a szomszéd kisgyereket is utálom, pedig nagy kedvencem volt korábban.” „Állandóan a halott férjemet látom, ha kimegyek a konyhába, ott bukkan fel, ha bemegyek a szobába ott. Hallom a hangját is, szól hozzám.” „Akkora indulatok vannak bennem, hogy mindenkivel összeveszek, mindenkivel kiabálok.”

Ha a cím nem árulkodna, akkor feltennénk a kérdést: Milyen ember az, aki elhanyagolja a gyerekeit, gyűlölet van benne ártatlan gyermekek és anyjuk iránt, aki nem képes fékezni az indulatait, aki hallucinál, és halott férjét látja a lakásban? Talán mégis meglepő a válasz: teljesen normális emberek teljesen normális reakciója egy megváltozott élethelyzetre. Ők ugyanis gyászolnak, és a gyász akkora terhet ró az emberi lélekre, hogy nem ritkák az ilyen szélsőségesnek tűnő megnyilvánulások sem.

Mi a gyász?
A gyász a veszteségre adott reakció. Költözés, barátok elvesztése, bizalom elvesztése, munkahely elvesztése, válás, szakítás, egészségromlás, végtagelvesztés, vetélés. És a legfájdalmasabb természetesen a haláleset, erről esik a továbbiakban szó.

Minden gyász egyéni
Megtörténik az is, hogy a halál megkönnyebbülést hoz a hozzátartozók számára, gondoljunk csak a sok évig ápolásra szoruló, rossz természetű beteg halálára, akinek a gondozása nagy terhet rótt a családra. Szeretetkapcsolatban is járhat együtt a gyásszal a megkönnyebbülés a beteg szenvedései és a hozzátartozóra mért fizikai és lelki megpróbáltatások miatt. Ismerünk özvegyasszonyokat, akiket éppen a halál szabadított meg egy rossz házasságtól, és igen hamar túljutva a gyászon felszabadultan élnek, és férfiakat, akik rövidesen újranősültek, és akár boldogabbak, mint az előző kapcsolatukban. Másoknak az újraházasodás csak menekülési kísérlet a fájdalom elől, nem hoz megnyugvást, sőt, az új család minden szereplője áldozatul esik a fel nem dolgozott gyász következményeinek.

Sokan mély fájdalmat élnek át, és egyenesen azt gondolják, ennek a szenvedésnek soha nem lesz vége. Az űr, amit a szeretett hozzátartozó halála hagyott maga után, úgy érzik, teljességgel betölthetetlen. Lázadnak a sors, az Isten, az élet ellen, és haragszanak az egész világra. Naponta ezerszer felteszik a kérdést, miért történt, ami történt, miért éppen velük, miért, miért, miért? Gyakori a bűntudat, önvádlás is, amelyben sokszor csak az a remény fejeződik ki, hogy visszafordítsák az idő kerekét, és a hibásnak vélt lépés helyett a megfelelő cselekedettel megmentsék szerettüket. „Ha felismertem volna, hogy beteg!” „Ha elmegyek érte az edzésre!” Kétségbeejtő a beteljesületlenség érzése is: „Nem mondtam neki, mennyire szeretem, és már nem is tudom megmondani, soha többé!”

A gyász jellemzői

Ellentmondásos érzelmek, bűntudat, harag, idealizáció, kristalizáció, bűnbakkeresés, saját halállal kapcsolatos gondolatok, a halálfélelem megjelenése, változások a gondolkodásban, változások a magatartásban, szomatikus tünetek.

Mi lesz velem ezután? Identitáskrízis

Gyakran újra kell tanulni az életet, hiszen minden megváltozik. Felborul az addig megszokott élet rendje, át kell venni az elhunyt feladatait, vagy éppen ellenkezőleg: megszabadulva egy esetleges ápolás feladataitól, teljességgel üressé válhat az élet – például egy édesanya számára, aki évek óta beteg gyermekének gondozására áldozta minden percét. Ahogy csendesedik a gyász fájdalma, a gyászoló személy identitáskrízist is átélhet. Először az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán hogyan éljen tovább az elhunyt nélkül, de később már az is, min kellene változtatnia ahhoz, hogy méltó módon éljen? A gyászoló ráébred saját halandóságára is, és életútvizsgálatot tart, akárcsak az elmenni készülők. Olyan kérdésekkel találja magát szemközt, amikkel talán még soha egész addigi élete során. Sokan úgy érzik, eltékozolják az életüket, olyan munkát végeznek, amiben nincs benne a lelkük, olyan kapcsolatban élnek, amely méltatlan hozzájuk, és évek óta azzal áltatják magukat, hogy majd „holnap” változtatnak az életükön. Néha éppen egy nagy veszteség kényszerít egy döntő lépésre.

Milyen a gyász iránya?

A gyászfolyamat hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozása, de szemléltethetjük spirális folyamatként is, ahogyan Jung tette ezt az életünkre vonatkoztatva. Ilyenkor dönthetünk, hogy a metszéspontnál tovább haladunk-e, vagy körbe-körbe járunk még egy ideig, amíg képessé válunk a továbblendülésre.

A normál gyász lélektani folyamatai

A gyász folyamatát vizsgálva Elisabeth Kübbler-Ross úgy vélte, a gyásznak hasonló szakaszai vannak, mint a haldoklásnak: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. Hazánkban a többféle kutatást összegezve dr. Pilling János foglalta össze a gyász folyamatát: anticipációs vagy megelőző gyász, sokk-
fázis, kontrollált szakasz, tudatosulás, átdolgozás, adaptáció.

Tanácstalanság a gyászban

Napjaink gyászolói igen rászorulnak a meleg emberi támogatásra, hiszen nagyon magukra hagyottak. Nincsenek már meg a régi közösségek megtartó tradíciói, az évszázadok alatt kikristályosodott rítusok. Zavarban van a gyászoló személy környezete éppen úgy, mint maga a gyászoló. Sokan nyúlnak a telefon után, hogy felhívják kedves ismerősüket, akinek meghalt valakije, de elakad a mozdulatuk: „Jaj, de mit is tudnék mondani? Majd holnap.” Telnek a napok, és soha nem meri átlépni önmaga korlátait. A barát kerüli a találkozást, a szomszéd, aki eddig naponta beköszönt, most hallgat. A munkatársak úgy gondolják, jobb, ha „nem tépik fel a sebeket”. A gyászoló kirekesztettnek érzi magát, és egyre magányosabb. De ő maga is tanácstalan: „Merjem terhelni a szomorúságommal a barátnőmet?” „Sírhatok a kollégáim előtt, vagy jobb, ha elrejtem a bánatomat?” „Kinek beszélhetek a legbelső érzéseimről, a bennem dúló haragról, a bűntudatról? Megért-e engem bárki is, ha soha nem élt át hasonló szenvedést?”

Mi segít?

A „gyászmunkát” – Freud nevezte el ilyen találóan – el kell végezni, végig kell élni a vele járó erőteljes érzésekkel együtt. Nem szabad sürgetni a folyamatot, türelmetlenkednünk, gyorsabb haladásra ösztönözni magunkat vagy másokat. Sokat segíthet az érzelmek átélése és kifejezése, ezért forduljunk a minket szerető családtagok, barátok felé, vagy keressünk gyászfeldolgozó csoportot, ahol sorstársak közt oszthatjuk meg a fájdalmunkat. Olvassunk gyásszal kapcsolatos könyveket, tanulmányokat! Segítenek a rítusok is, melyeket magunk találhatunk ki: írhatunk levelet az elhunytnak, naplót a bennünk zajló érzelmekről.

Növekedés, bölcsülés, személyiségfejlődés, gazdagodás

Egy szeretett személy elvesztésének a gyásza nemcsak fájdalmat hozhat számunkra, hanem benne rejlik a növekedés lehetősége is. „A gyász értelmetlen, ha nem tudjuk hasznosítani” – mondja Judy Tattelbaum a Bátorság a gyászhoz című könyvében. Ugyancsak ebben a könyvében olvashatjuk:

„Aki meg akarja óvni magát a szükséges és lehetséges veszteségektől, képtelen rá, hogy valódi kapcsolatokat létesítsen, megfosztva magát az intenzíven megélt élet perspektívájától, elveszít mindent, elveszti a természetes és spontán életvitel lehetőségét. Aki nem tud gyászolni, az az örömnek sem tudja átadni magát, nem meri vállalni az élet szenvedélyét. Biztos, hogy valamilyen veszteséget mindannyian el fogunk szenvedni, és ha lesújt, meg kell találni a túlélés módját, s ezen túl ott lesz a lehetőség, hogy épüljünk és fejlődjünk. Gyermekből felnőtté nőhetünk, elmélyülhetünk, alkothatunk, szolgálhatunk, taníthatunk, megtanulhatjuk értékelni az életünket. Leginkább azt remélem, megtanulunk a jelenben élni, beteljesült, jó életet.”

☸ ☸ ☸

Szerző: 
Singer Magdolna
facebook

Halandó lét, halhatatlan élet

Lílávadzsra

Halandó lét, halhatatlan élet


A halállal kapcsolatos legnagyobb ellentmondás, hogy miközben
elkerülhetetlen, mégis valamiféle rendellenességnek érezzük

A halálra vonatkozóan világnézettől és kultúrától függően sokféle elképzelés létezik, de van két olyan tény, ami egyetemes érvényűnek látszik. Az egyik, hogy elkerülhetetlen: az élet talán egyetlen bizonyossága, hogy ami keletkezett, az el is múlik, és ami született, annak meg kell halnia. A másik, hogy mégis úgy érezzük, a halandó léttel kapcsolatban valami nincs rendben. Egyfelől tehát teljesen megszokott és általános jelenségként tapasztaljuk, másfelől mégsem érezzük ezt normálisnak. Ezzel nemcsak manapság vagyunk így. A halandóság megjelenését valamennyi ősi tradícióban rendellenes állapotként említik, amely valamilyen természetellenes folyamat következtében jött létre. A zsidó-keresztény hagyomány például ősbűnről beszél, aminek következtében az eredetileg a paradicsomban élő ember kiűzetett az ítélet világába, és ezzel egyben halandóságra lett kárhoztatva. A halál az indiai szakrális hagyományokban, így a buddhizmusban is a dukkhának nevezett szenvedésteli, megrongálódott lét tünete, mely alól a felszabadulás nyújt megváltást.

A mulandóság ténye és a halhatatlanság reménye között feszülő ellentmondást sok mai gondolkodó azzal intézi el, hogy mivel a halál életünk egyik legnagyobb szenvedése és szorongásforrása, hajlamosak vagyunk ellene vágyfantáziákkal védekezni. Úgy vélik, az ősi hagyományok az örrökkévalóságról vagy halhatatlanságról folytatott álmodozásból születtek, amivel az emberek a halálfélelmüket igyekeztek csökkenteni. Ennek a pszichologizáló értelmezésnek nemcsak az mond ellent, hogy földrajzilag és történetileg egymástól távol eső kultúrákban is nagyon hasonló elképzelések fogalmazódtak meg, de a bennünk élő, saját tudatunkon keresztül megnyilatkozó világosságélmény ereje sem hagyja elhitetni velünk, hogy a halál az emberi megismerés végleges megsemmisülését jelentené. Az alábbi írásban a buddhizmus nézőpontjából kívánok erről az ellentmondásról elgondolkodni, abban a reményben, hogy ez segíteni fog mélyebben megértenünk azokat a folyamatokat, amelyek miatt a halál tapasztalása az életünkben jelenvalóvá és elkerülhetetlenné vált.
Egyfelől a buddhizmus is világosan állást foglal végső természetünk halhatatlansága mellett, hiszen a nirvánát – a buddhista értelemben felfogott felszabadulás állapotát – úgy határozza meg, mint a „halhatatlan elem”-et. Amikor a Fölébredett kinyilatkoztatta tanítását, azzal a kijelentéssel fordult a világ felé, hogy „A halhatatlanság kapuja kitárva” ─ de csak azok számára, akiknek van füle e tan meghallására. Másfelől viszont a Buddha felismerésében megfogalmazódó három legalapvetőbb léttörvény egyike éppen a mulandóság, amely minden jelenségre vonatkozik, tehát nincs alóla kivétel. A Buddha maga annyira fontosnak tartotta ezt a felismerést, hogy a halála előtti utolsó, tehát vélhetően legfontosabb tanításában is erre emlékeztette a tanítványokat, amíkor így búcsúzott tőlük: „Minden, ami keletkezett, mulandó, törekedjetek fáradhatatlanul!” Legnagyobb tanítása, saját halála – mely talán még az utolsó szavainál is nagyobb jelentőségű – szintén az elmúlás egyetemes érvényét és elkerülhetetlenségét mutatja. Ezzel tette ugyanis nyilvánvalóvá, hogy még egy Buddha is, aki az elképzelhető legmagasabb és legegyetemesebb tudatállapotot, az isteni mindentudást elérte, meghal és elmúlik. Ha viszont így van, akkor miért ígéri másutt a halhatatlanságot?

Ennek megértéséhez vizsgáljuk meg közelebbről, hogyan keletkezett a halandóság, illetve mitől váltak a lények halandóvá ama hagyományok szerint, melyek a halált egy rongált létforma kifejeződésének tartják. A kereszténységben, amint ezt már említettük, az ember valamiféle bűn következtében vált halandóvá, és került ki az édeni állapotból a szenvedés világába. Ha e folyamat egyéb jellegzetességeit is szemügyre vesszük, a témánk szempontjából legfontosabb összefüggés kétségkívül az, hogy a paradicsomból való kiűzetés az Isten közelségének elveszítését jelenti. A keresztény szóhasználatban szereplő eredendő bűn nem más, mint maga ez az Istentől való eltávolodás, aminek következtében az ember a létét nem Istenben tapasztalja többé, és tudatából eltűnik annak éber jelenvalósága. A kereszténység ezt erkölcsi megítélés alá helyezi, és morális hanyatlásként fogja fel, amely az isteni akarattal való szembeszegülésre vezethető vissza. Ebből mindenesetre azt gondolhatnánk, hogy ha ezt az állapotot meg tudnánk fordítani, vagyis a tudatunkban helyreállítanánk az Isten közelségét, akkor visszanyerhetnénk a halhatatlanságot is. A Jézus Krisztuson keresztül elnyerhető örök élet a tudat Istennel való egységének helyreállítását jelenti a Jézus Krisztus által mutatott úton keresztül. A vele való találkozás ismét fölébreszti az emberben ezt az elveszett vagy önmagunkból kitaszított istentudatot. Ez a felfogás két valóság – egy halandó, romlott és evilági, illetve egy halhatatlan, tökéletes és abszolút – párhuzamos létezését tételezi fel.

A halál nem azonos az elmúlással
A Buddha fölismerése szerint viszont a mulandóság általános törvény, csakúgy, mint az anátmá, vagyis nem létezik semmiféle abszolút és független, maradandó párhuzamos valóság. Ebben a felfogásban a halhatatlanság csak úgy képzelhető el, ha a halál nem azonos az elmúlással. Ahhoz, hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, pontosítanunk kell a fogalmainkat. Nyilvánvalóan nem kezelünk ugyanis minden változást halálként, jóllehet az élet minden pillanatban teljesen elmúlik. Halálnak ezt a szakadatlanul zajló változást csak akkor tekintjük, amikor veszteségként éljük át, és súlyos fájdalmat okoz. A mulandóság csak akkor válik halállá, ha egyszersmind szenvedés is. Hiszen a változás egyetemes törvényének létezik egy alapvetően pozitív értelmezése és átélése is, mégpedig maga az élet. Az állandó átalakulás az élet lényege. Halott valójában az, ami változatlan, nem formálódik újra, és nem múlik el. A mulandóság önmagában puszta tény. A változást átélő tudattól függ, hogy a pillanatnyi feltételektől függően ezt szenvedésként tapasztalja és halálként értelmezi-e, vagy pedig ugyanezt fejlődésnek, új lehetőségek és megismerések kibontakozásának látja. Ez azt jelenti, hogy a halál nem más, mint egyfajta látásmód, amely sehol máshol nem létezik, mint a tudatunkban. Halál az, amit az ember halálként él át és ilyenként értelmez. Végső soron minden más élményünk is a tudatban jelenik meg, hiszen ami nincs a tudatunkban, azt nem lennénk képesek tapasztalni. A halált sem tapasztalnánk, ha nem a tudatunkban lenne. Így mindjárt másképp néz ki a dolog, és a halandóvá válás okait firtató kérdésfeltevésünk így módosul: mitől vált olyanná a tudatunk, hogy az elmúlás és változás egyetemes törvényét bizonyos helyzetekben nem életként, hanem halálként éljük át? Ez a halandóság mélyebb értelme. A halál önmagunkban van, a saját tudatunk jellegzetessége.

Az okokat a kereszténységhez hasonlóan a keleti hagyományok is a tudat rongáltságának tudják be, de ezek között nem az erkölcsi romlottságot, hanem a megismerés hanyatlását, elhomályulását tekintik elsődlegesnek. A káprázatokba merülő megismerés következtében kezd a tudat halált látni ott, ahol tulajdonképpen életet is láthatna. Emiatt kerül számára negatív megvilágításba a változás ténye, amely pedig lehetőséget kínálna arra, hogy önmagát folyamatosan jobbá formálja, s állandóan tovább lépjen. Az emberi tudatba beépült halálelv egy sötét erő, mely gyűjtőfogalma mindazoknak a negatív beállítódásoknak, amelyek a szenvedő emberi életben uralkodóvá váltak. Minden gyász, amit valaminek az elvesztése miatt élünk át, minden fájdalom, amit sérelemként fogunk fel, s minden szenvedés, ami a korlátaink tapasztalásából fakad, ennek a halálelvnek a kifejeződése. Az, ahogyan a fizikai halálhoz, a testi forma felbomlásához viszonyulunk, ennek csupán egy szélsőséges formája, amikor mindent elveszítünk, amit birtokolni vélünk, és amely abszolút korlátot állít azzal szemben, amit elérni szeretnénk.

Honnan kerül a tudatba ez a negatív beállítódás, s annak elhatalmasodásával hogyan alakulnak ki a szenvedés különböző formái, köztük maga a halandóság ténye, illetve a testi halál? A keleti hagyomány nem valamiféle idegen befolyást vagy sátánt tételez fel e mögött, amely a tudatot hatalmába kerítve, azt a világosságból és istenközelségből eltávolítaná, hanem abból indul ki, hogy ezek a megismerés hanyatlását előidéző erők sem létezhetnek máshol, mint magában a tudatban. A legmélyebb ilyen erőt a különböző keleti tanok, beleértve a hindu és a buddhista megközelítést, egyaránt avidjának nevezik, amit nem-tudásnak szoktak fordítani. Ez a fordítás a lényegét tekintve helyes, hiszen a hatása pontosan abban áll, hogy az ember hibásan kezdi el tudni a dolgokat, nem úgy, ahogy azok a valóságban vannak.

Bár a könyvekben általában ezzel a fordítással találkozunk, a kifejezés pontos jelentése „megvakulás” vagy „vakság”, ugyanis az avidjá a látást jelentő vidjá szó fosztóképzős alakja. A vid igei gyök, mely rokon a latin videre igével, a „látni” jelentést hordozza. Értelmét tekintve nyilván nem a szemünk vakságáról van szó, hanem egyfajta szellemi vakságról, hiszen a valóságot a tudatunkkal nem látjuk. Ez azonban több annál, mint hogy nem tudunk valamiről. Nem látjuk, vagyis nem éljük át közvetlenül az igazságot, még akkor sem, ha esetleg tudunk róla azáltal, hogy megtanultuk, elhittük, vagy logikailag kikövetkeztettük. Életünk a szellemi vakság következtében vált rongálttá, s emiatt tapasztaljuk azt dukkhának, szenvedésnek. Ebben az állapotban is az igazságot – az élet általános törvényszerűségeit ─ észleljük ugyan, hiszen a tapasztalatoknak nincs más reális alapja, de ezt átszínezzük saját fantáziáinkkal és értelmezéseinkkel, és ezek az utóbbiak teremtik meg a szenvedést.

A valóságban semmi sem létezik elszigetelten –
a halálfélelemben egy káprázat elvesztésétől rettegünk

Az avidjá szó nagyon kifejező, mert a látással kapcsolatos hasonlatok jól megvilágítják e nem-tudás természetét. Egyesek hályoghoz hasonlítják, aminek következménye, hogy az ember egyre kisebb körben lát, egyfajta „csőlátás” alakul ki. A beszűkült látótérben továbbra is élesen és tisztán lát ugyan az ember, minthogy azonban a környezet nagy része homályba merül, elveszítjük az összefüggések egyidejű észlelését. Egyszerre mindig csak egy kis részletet vagyunk képesek látni, ezáltal eltorzul a valóságról alkotott képünk. Hamis képet alakítunk ki a dolgokról annak ellenére, hogy a tudat természetére jellemző eleven világosság és szemlélő erő nem veszett ki belőlünk ─ nem is tudna elveszni, hiszen ez minden megismerés alapja. A tapasztalás azonban egy töredékre szűkül be, s ezáltal kiszakad a teljesség összefüggéséből. Pedig a valóságban minden mindennel összefügg, semmi sem létezik elszigetelten.

A dolgok egymásba ágyazottságáról szóló tudás elvesztése e megismerési torzulás egyik lényeges összetevője. Emiatt alakul ki a buddhista filozófiában sokat elemzett énillúzió, illetve általában a jelenségek független, önmagában vett létezésének képzete. Ha nem látjuk, hogy saját személyünk és minden más mennyire szoros egységet képez a valóság egészével, könnyen elhisszük, hogy az „én” és mások önmagukban léteznek. A haláltudat e „csőlátás” egyenes következménye. Ha ugyanis az, amit elkülönült „én”-nek érzünk, nem létezik ténylegesen, hanem csak a tudat beszűkülése által előidézett illúzió, akkor ennek az „én”-nek a halála sem valóságos. Ami nincs, az nem tud meghalni. A halálfélelemben egy káprázat elvesztésétől rettegünk. Hiszen ha az „én” nem létezik a nagy egészből kiszakíthatóan, akkor mindaz, ami a vele kapcsolatba hozott jelenségekkel történik, pusztán az élet zajlása; felmerülésük és elmúlásuk a valóság lényegi természetét nem érinti. A teljesség nem szűnhet meg. Bár állandóan változik, a mindenség mint olyan nem tud meghalni. Halált csak akkor tapasztal az ember, ha figyelme beszűkül a tényezők egy csoportjára, és elhiteti magával, hogy ezekkel azonos. Amikor pedig az állandó változás törvénye nem engedi tovább ezt az illúziót fenntartani, s felbontja a tudatunk fókuszába állított folyamatokat, olyan érzésünk támad, mintha meghalna az „én”, ami voltaképpen nem is létezett.

A tiszta tudat vagy az eszmélet világossága, amely mindent tapasztal, s amelyben minden megismerés megjelenik, semmilyen tekintetben sem nevezhető egyéninek. Ha meditáció közben olykor átéljük, vagy legalábbis sejtésünk vagy intuíciónk támad erről a létünket hordozó világosságról, nincs olyan élményünk, hogy ez valamiféle személyes „én” lenne. Ez nem is volna lehetséges, hiszen abban a pillanatban, amikor egyénivé válik, már valamely konkrét formával azonosul, vagyis a figyelem beszűkül, csőlátás támad. A bennünk élő tudati világosság nem létezhet elkülönülten a más lényekben élő tudatlényegiségtől. Hiszen minden más lény is a tudatban jelenik meg, különben nem tudhatnánk róluk. Ez fordÍtva is igaz, mi magunk is benne vagyunk minden más lény tudatában. Ha ezek a tudatok el lennének különülve egymástól, akkor mindez nem volna lehetséges. A valódi természetünk szintjén minden lénnyel egységet alkotunk. A figyelem beszűkülése és a látótér elhályogosodása következtében azonban a világosság terében különböző fókuszok támadnak, s az észlelés középpontjába egyidejűleg és különböző időkben is eltérő jelenségcsoportok kerülnek. E fókuszokban az eszmélet különböző jelenségekkel azonosul, és ez az azonosulás már különbözik bennünk. A tudat végső lényegisége minden egyes eszmélő lényben máshová összpontosul. A fókusszal való azonosulás viszont már a szellemi megvakulás következménye és tünete. Ez azt jelenti, hogy mindannyian egységet alkotunk a valóságban, de különbözőek és egyéniek vagyunk a vakságunkban.

Ez az oka annak, hogy bár léteznek egyetemes érvényű tanítások, de a megvalósításukra nem létezik általános módszer. Minden lénynek ki kell munkálnia saját szellemi útját, felhasználva természetesen bizonyos egyetemes tapasztalatokat és törvényeket. Mindenki csak önmagát tudja felszabadítani, csak saját maga távolíthatja el a szellemi tisztánlátását akadályozó hályogot. Abban a tekintetben ugyanis, hogy az ő sajátos vaksága miképpen alakult ki, minden lény teljesen egyéni és egyedülálló.

A nem-tudás változtatja meg a létélményt olyan módon, hogy abban megjelenik a szenvedéstapasztalás és a haláltudat. A megismerés elhomályosodásának, amit a szellemi megvakulás előidéz, két olyan következménye van, amelyek nagymértékben meghatározzák a haláltudat kialakulását. Az egyik a tapasztalás térbeli, a másik pedig annak időbeli beszűkülése. Hiszen a változás törvénye voltaképpen amiatt jelenik meg halálként, s válik szenvedéstelivé, hogy nem látjuk a folytatást.

A jelenségek akkor válnak halottá,
amikor dolgokként kezdjük őket tapasztalni

A haláltudat kialakulásához közvetve a térbeli beszűkülés is hozzájárul, mivel ez teremti meg az elkülönült „én” valóságosságának képzetét, amelynek elvesztésétől rettegünk. A tudat látótere olyannyira összezsugorodott, hogy mindannak, amiről tudomásunk van, csak egy töredékét vagyunk képesek közvetlenül tapasztalni. Miközben tudunk a földgolyóról a rajta élő lények milliárdjaival, a naprendszerről, a világok sokaságáról és az egész mindenségről, a jelen pillanatban eleven éberséggel mindebből csak azt tudjuk tapasztalni, ami a szűkebb környezetünkben található. Pedig a tudatunk világosságtermészete minden megismert tartalomban ugyanaz, legyen bár a szomszéd épületben, a Föld túlsó felén vagy egy másik galaxisban. S még a közvetlen környezetünkben is mérhetetlenül tompábban érzékelünk minden mást, ami kívül esik saját testünkön. A belül lévő dolgokat még képesek vagyunk például élőnek érzékelni. Azokat a jelenségeket azonban, amelyek kívül találhatók ezen a szűk körön, csupán élettelen tárgyaknak látjuk, még ha a közelünkben vannak is.

Még egymást, a többi élőlényt is többnyire tárgyként, pusztán formai sajátosságaik mentén tapasztaljuk. Azt, hogy a többi lény is él, nem onnan tudjuk, hogy ezt közvetlenül átéljük, hanem abból, hogy ők is mozognak és kommunikálnak, és ebből kikövetkeztetjük. Annak alapján, hogy hozzánk hasonlóan viselkednek, valószínűsítjük, hogy bennük is élőlényekkel van dolgunk. Ez azonban már egy gondolkodási művelet eredménye, az életet nem érzékeljük közvetlenül. Ebben természetesen fokozatok vannak: akiben nagyobb a nyitottság mások felé, kevésbé zárt az énazonossága, átjárhatóbb a tudata, s ezáltal nagyobb benne az együttérzés és az odafordulás mások felé, az bizonyos fokig képes arra, hogy az élő, szubjektív jelleget a többi élőlényben is megérezze. De még a legegyüttérzőbb és legodafordulóbb emberben is végbemegy a saját testén kívül lévő jelenségek bizonyos fokú eltárgyiasítása. Ennek az eltárgyiasításnak a mértéke a szellemi megvakulás előrehaladottságával arányos, hiszen annak következtében alakul ki, hogy a tudat fókusza, melynek körében az életet látja és érzékeli, egyre jobban összehúzódik.

A modern korban a 20. századi tudomány által képviselt „objektivitás” népszerűsége erőteljesen hozzájárult ennek a tárgyiasító szemléletmódnak az elterjedéséhez, aminek akkoriban számos jelét tapasztaltuk. Azt tanultuk meg, és egy olyan beállítódásra nevelődtünk, hogy a hiteles megismerés kizárólag a jelenségek mérhető, tárgyi jellemzőivel foglalkozik. Kultúránk ezt tekintette igaznak és ezáltal szellemi értéknek, a szubjektum meghatározhatatlan és megmérhetetlen tartománya pedig kiszorult a tudatosság köréből. Ez az élet minden területére kihatott, az orvostudománytól a haditechnikáig. Persze az emberiség mindig is előszeretettel ölte egymást, de régi korokban legalább eleven erők küzdöttek meg egymással, míg ma távolról, tárgyak közvetítésével kaszaboljuk le az ellenfeleinket. Sőt, napjainkban a gyilkolás már egyfajta virtuális térbe kerül, ahol a végrehajtó csupán a tárgyiság képernyőre vetített mérési paramétereit érzékeli, akár egy másik kontinensről, mint ahol a háborús cselekmények történnek.
Részben ugyanerre az eltárgyiasító hajlamunkra vezethető vissza az is, ahogyan az elhalálozás kérdéséhez a mai ember viszonyul. Sokszor azért nem vagyunk képesek empátiával és a valódi szükségleteiket megértve kezelni a távozókat, mert nem elevenként, hanem csak testként, élettelen jelenségként érzékeljük őket. Ez szélsőséges esetben odáig mehet, hogy az ember már nemcsak a saját testén kívüli dolgokat kezdi tárgyként tapasztalni, hanem önmagát is így ismeri meg, és nem mint eleven életet. Ezt nemcsak az elidegenedés kóros lelki folyamatai idézhetik elő, de az újkori pszichológia számos iskolájának vallott módszertani megközelítése is. A pszichológia mint viszonylag fiatal tudomány ugyanis elirigyelte a természettudományok népszerűségét és sikereit, és úgy vélte, akkor lehet elfogadott és eredményes, ha ő is úgy írja le tárgyát, az emberi pszichét, hogy annak csak a mérhető megnyilvánulásait veszi figyelembe. Ezt legerőteljesebben a behaviorizmus képviseli, amely az embert egyfajta gépezetként fogja fel és értelmezi, de finomabb formában az akadémikus lélektan sok más irányzatában is megfigyelhető.

Ha visszább megyünk az időben, régi korokban az ember még nemcsak a többi embert élte át elevenként és lélekkel áthatottként – vagyis önmagához hasonló szubjektumként ─, hanem az állatokat, sőt még a növényeket és a tárgyi környezetet is. Ekkor is jelen volt a tudatban a szellemi megvakulás, hiszen az emberek önmagukat valóságosan létező, elkülönült „én”-nek érzékelték, de azért sejtették, hogy a többi jelenségben lüktető élet, ami azok valódi lényege, valahol összemérhető a saját eszmélésükben átélt belső világossággal. Ezért vélték például régen, hogy a helyeknek és a dolgoknak is szellemük van, s nem pedig azért, mintha hozzánk képest babonásabbak lettek volna.
A civilizáció hajnalán az ember még nem idegenedett el annyira a világától, és képes volt a jelenségekben az élet áramlását tapasztalni. Számunkra viszont nemcsak a környezetünk alkotóelemei, de még az állatok is pusztán dolgokká váltak. Az állatoknak ez az eltárgyiasítása mutatkozik meg azokban az ipari módszerekben, amelyekkel tenyésztik, hízlalják, levágják és feldolgozzák őket. De még saját embertársainkat is egyre inkább úgy kezeljük, mint tárgyakat. Ez ad magyarázatot arra az elképzelhetetlen brutalitásra, amire a „kultúra évszázadának” nevezett huszadik században számos történelmi példát találunk. A világháborúk és a diktatúrák szörnyűségei nem jöhettek volna létre, ha az emberek egymást általánosan szubjektumként és nem dologként érzékelték volna.

A jelenségek eltárgyiasítása nemcsak kifelé, hanem saját testi-szellemi folytonosságunkon belül, az egyéni tudatáramlásunkban is tetten érhető. Ez az oka annak, hogy a modern korban egyre gyakrabban fordul elő az elidegenedésnek nevezett lélektani tünet, nemcsak elmebetegeknél, hanem az úgynevezett normális emberek körében is.
A jelenségek, legyenek bár külsők vagy belsők, valójában elevenek, mert lényegüket tekintve egyek a mindenséggel, annak részei. Amikor dolgokként kezdjük őket tapasztalni, egyszersmind halottá válnak számunkra, mert a tárgyi jelleg a szubjektumától megfosztott üres forma sajátossága. Ahogy a szellemi vakság vagy nem-tudás elhatalmasodik, világunkat egyre élettelenebbnek tapasztaljuk. Még ha nem is vagyunk képesek nevén nevezni ezt a folyamatot, sok megmagyarázhatatlan szorongásunkban ez fejeződik ki. Hiszen egyre inkább csupa halott dolog vesz körbe bennünket; se a villamosnak, se a blokkháznak, se az út szélén árválkodó fának nincs többé szelleme. Emberi viszonyainkat is egyre inkább csupán tárgyi vonatkozásaikban érzékeljük, a többi emberhez a funkcióikon vagy az általuk játszott – hivatásbeli, családi vagy társadalmi – szerepeken keresztül kapcsolódunk.
Egyénileg nyilván különböző mértékben érintenek minket ezek a folyamatok, de a társadalom egészét tekintve a történelem során jól fölismerhetők. Az én korosztályom gyermekként még nyáron mezítláb járt, szabadon fürödhetett a város széli patakban, és a szülők Andersen meg Hauff meséket olvastak fel nekik elalvás előtt. A mai felnőttek gyakran már megijednek az ilyen meséktől, mert azt hiszik, hogy azok ártalmasak a gyermek lelki fejlődésére. Helyettük a politikai rendszertől függően a „jó traktorosról” vagy a „kis vállalkozóról” szóló meséket adnak szívesebben a gyermekek kezébe, mert ez az ő világuk. Jól emlékszem, kisgyermekkoromban még számomra is volt a dolgoknak szellemük, elevennek láttam a tapasztalati világot. A mai gyermekeknek ugyanez már jóval nehezebb, mert túl korán elhalmozzuk őket különféle gépekkel és szerkezetekkel, melyek nyomogatása közben elfelejtik az eleven látást lehetővé tévő szellemi nyitottságot.

A halál tapasztalását tudatunk elhomályosodása idézi elő
Ez az elsötétedési vagy megvakulási folyamat egy életen belül is végigmegy. Amikor egy újszülött bármely korban világra jön, a felnőttekhez képest sokkal nyitottabb és éberebb. Karmikusan kialakult hajlamai és szokástendenciái folytán azonban tudata gyorsan lesüllyed az adott kor színvonalára. A kultúrától függ, hogy a társadalom mennyire gyorsan húzza ki őket abból az állapotból, amelyben ez a fajta nyitottság még jelen van. Ha visszagondolunk, gyermekkorunkban még mindannyian sokkal elevenebb világban éltünk, mint később, felnőttként.

A halál tapasztalását tehát tudatunk rongáltsága, elhomályosodása hozza be az életünkbe. Ennek következtében kerülünk egy eldologiasodott és ezáltal halottnak látszó világba. Ez azonban nem marad meg pusztán az érzékelés szintjén, hiszen a világot a tudatunk teremti, s az kezd tényleg ilyenné válni. A jelenségek leképezik az emberi tudatban végbemenő változásokat. Ennek tünete az élővilág gazdagságának megfogyatkozása, az erdők visszahúzódása, az elemek – a föld, víz és levegő – megmérgeződése. Az utóbbi alig kétszáz év alatt is döbbenetes átalakulás ment végbe földi környezetünkben. Ez a külső átalakulás még inkább felerősíti azokat a folyamatokat, amelyek következtében egyre inkább lecsökken azoknak a jelenségeknek a köre, amelyet elevennek érzékelünk.

A tudat egyetemes világosságát vagy őstermészetét, amelyet a buddhista hagyományban „tiszta fény”-nek nevezünk, egyfajta egyetemességtudat jellemzi, mert ebben nincs helytől, időtől és tartalomtól függő különbség. Ezért mondják, hogy aki eltávolítja egyéni megismerési áramából a szellemi hályogot, és ráébred a tudat tisztafény-természetére – vagyis Buddhává válik –, az mindentudásra tesz szert. Megszűnnek ugyanis azok a korlátok, amelyeket a csőlátás, a figyelem egyéni nézőpontokra való beszűkülése okozott. A mindentudásnak azonban van egy mélyebb értelme is: a fölébredett személy többé nem az egyéni tulajdonságaival, hanem a benne lévő egyetemes elemmel azonosul. Megismerőképessége nem az „én”-re – sajátos egyéni vakságára – összpontosul többé, hanem nyitottá válik a mindenségre. A mindentudás a lényegét tekintve nemcsak szélesebb látókört és több ismeretet, hanem „mindentudatúság”-ot jelent, mely az életet egységben látja.

A tudat tisztafény-természete, a buddhaság csírája minden eszmélő lényben egyformán jelen van. Az egyéni én képzetét nem ez, hanem a hályog hozza létre, melyen keresztül az életet szemléli, s amely miatt önmagát a közösségtől, a világtól különállónak, más elszigetelt tartalmakkal szembeállítva tapasztalja. Minden olyan módszer és szellemi út, amely az elkülönült létezés illúzióját oldja, segíthet ennek a hályognak az eltávolításában, és ráébreszthet minket a mindentudatúságra, az élet egészével való szerves egységre. Különösen hatékony eszköz erre a szeretet és az együttérzés fejlesztése, hiszen ezek olyan érzelmi és lelki erők, amelyek oldják az én elszigeteltségének, különállóságának érzését. De kínál erre a célra a buddhizmus hatékony kognitív módszereket is, ha ezek inkább megfelelnek a személyes alkatunknak. Ilyen például a függő keletkezésről szóló elmélkedés, amely megérteti velünk az elszigetelt én káprázatának elvi képtelenségét.

A nem-tudás másik oldala, amely közelebb visz minket a halál megértéséhez, a tudat idői beszűkülése. A szellemi tisztánlátással jellemezhető „mindentudatúság” ismérve a múlt, jelen és jövő teljes tudatossága. Ez a fajta tisztánlátás rálát a múltjára, amelyben gyökerezik, s érti, hogyan bontakozott ki a múltból az a jelenségcsoport, amely jelenleg a tudatáramlásához tartozik. Van jelene az éber ittlétben, és van jövője is, mivel látja az irányt, amely felé tart és bontakozik. A megvilágosult tudat érzékeli a teljes jövőt; amennyiben tiszta látomással rendelkezik arról, hogyan születik meg saját egyéni tudatáramlásából a tökéletes mindenségtudat – a végső valóság tudása –, hogyan válik egy nap Buddhává, s hogyan fog az összes lény és minden létező tudatáramlása egy nap ugyanerre a végső valóságra ráébredni. Az ilyen tudat határozottan és biztosan látja a folytatást, mégpedig nemcsak egy élet tartamán belül, a halállal lezárva, hanem mérhetetlenül sok életen, sőt számos világkorszakon keresztül.

Különféle hagyományokban, így a buddhizmusban is a megvilágosodás fontos ismérve, hogy világossá válnak az emberben a múltbeli születései, vagyis visszaemlékezik előző életeire. Mégpedig nem egyre, mint a reinkarnációs hipnózisban, nem is néhány százra, mint a szerény képességű jógik, vagy negyvenezer világkorszakra, mint a Brahmadzsála-szutta szerint a kiemelkedő képességűek, hanem a kezdet nélküli idők óta átélt összesre. A megvilágosult tudat másfelől szert tesz az úgynevezett „isteni szem” (divja-csaksusz) képességére, ami azt jelenti, hogy látja, ahogyan a lények elmúlnak, és újraszületnek a korábbi cselekedeteiknek megfelelően.

Egy Buddha mindenségtudata nem korlátozódik saját egyéniségére, hiszen a fölébredésben azzal válik eggyé, ami közös mindenben. Ezért a visszaemlékezéssel kapcsolatban is helyesebb lenne ugyanúgy fogalmazni, mint az isteni szem esetében: nemcsak saját születéseire emlékszik vissza, hanem minden születésre, mint ahogy pontosan előrelát minden halál utáni újralétesülést, mert abból, ahogyan a lények élnek, következik a haláluk, és pontosan előrelátható az is, ahogyan újra fognak születni. Az a világ, amelyet a jelenlegi élettartamunkban tapasztalunk, nem más, mint a múltunk tükörképe: az hozta létre, ahogyan korábban éltünk, kezdet nélküli időkig visszamenőleg. Azt pedig, hogy a jövőben milyen születésbe fogunk kerülni, a jelenlégi életünk és cselekedeteink határozzák meg. Amit most, ebben az életben tapasztalunk, idői értelemben sem létezik elszigetelten, mint ahogy a káprázatba merült tudat érzékeli, hanem csupán végtelen sok múltbeli és eljövendő élet összefüggésében, ezekbe ágyazottan és ezek által meghatározottan. A szellemi vakság következménye, hogy nemcsak térben, hanem időben a teljességből kiszakítva tapasztaljuk a jelenségek egy viszonylag szűk körét.

A változás tényét tehát azért értelmezzük halálként, mert nem vagyunk képesek a jelenlegi életünkön túllátni se előre, se visszafelé. Így hozza létre az avidjá, a szellemi megvakulás és a mindenségtudatból való kizuhanás, vagy keresztény megfogalmazásban az istenközelségből való eltávolodás a halandó létet, amely a megismerés beszűkülésének egyik tünete. Hiszen ha érzékelnénk, hogy nem a semmiből születtünk, hanem látnánk az előzményeket, hogy milyen előző életek, élmények és tettek következtében tapasztaljuk most ezt világot, továbbá képesek volnánk látni, hogy a halálunk után mi következik, milyen állapotokon megyünk majd keresztül, és milyen újabb születésekbe kerülünk, akkor valószínűleg az élet alkonyán végbemenő átalakulási folyamatokat nem halálnak, hanem egyszerűen csak krízisnek vagy újraképződésnek tekintenénk.

A haláltudat két megnyilvánulása –
a nihilizmus és az örökkévalósági elképzelés

Annak, hogy a szellemi vakság folytán az időérzékelésünk ennyire beszűkült, a halálhoz való viszonyunkon kívül egyéb messzemenő következményei is vannak, amelyek az egész életberendezkedésünket érintik. A hétköznapi ember egy érdekes paradoxonban él. Egyszerre jellemző ránk egyfajta nihilizmus, illetve a Buddha által leírt örökkévalósági elképzelés. Ez már a Buddha idejében is jellemző volt az emberiségre, de a modern korban még kifejezettebbé vált. Akkoriban is féltek az emberek a haláltól, de nem azért szorongtak elsősorban, hogy elvesztik, amijük van, hanem attól, hogy esetleg rosszabb körülmények közé fognak újraszületni. Ők sem látták teljes bizonyossággal a jövőjüket, hiszen ha látták volna, akkor ott lebegett volna előttük a megvilágosodás eszméje, mint a fejlődés végpontja, és bizalommal és pozitív várakozásokkal tudtak volna meghalni. Ugyanakkor mégis volt egy eleven tudásuk arról, hogy a halál nem valaminek a megszakadását vagy végét jelenti, hanem egy sajátos átalakulást, az életfolyamatban bekövetkező drasztikus és nagy intenzitású változást, amelynek lezajlását egy új élet kibontakozása követi.

Ma már a halálunk után várható eseményekről a valóban mélyen hívő emberek kivételével semmilyen bizonyosságunk és tudásunk nincs, legfeljebb az olvasmányaink alapján kialakított különféle véleményeket hangoztatunk ebben a kérdésben, Közvetlenül azonban már nem érzékeljük a halált követő történéseket, mint ahogy az előző életeinkre sem tudunk visszaemlékezni. A közvetlen tapasztalatok hiánya bizonytalanságot és szorongást szül, melynek megnyugtatására számos divatos világnézet terjedt el. Ezek egy része kifejezetten materialista alapokon áll, másik részük spirituális beállítottságú, de főként spekulációkon alapul. Többségük a megszokott tapasztalási módjainkat igyekszik megideologizálni.

Nihilizmus alatt buddhista nézőpontból azt a korjelenséget értjük, ami a perspektívátlanságban, az értékvesztésben, a pillanatnak élésben, a felelőtlenségben, a jövőtudat hiányában, az önzésben és önmagunknak élésben érhető tetten. Ez a jelenség részben a haláltudat elhomályosulásával függ össze, vagyis annak következménye, hogy a halálon túli jövő lehetősége, sőt szükségszerűsége kiszorult a látóterünkből.

A nihilizmus a halál vonatkozásában azt jelenti, hogy mivel az ember nem látja, hogy a test felbomlása után van folytatás – még akkor sem, ha a pap ezt állítja, vagy olvasott erről valahol –, nincs többé számára mérték, ami valamire kötelezné. Nem ismerjük fel, hogy a cselekedeteinknek a jelenlegi életen túlnyúló következményei vannak, s a történetünk nem ér véget egy meghatározott időpontban. Nem vagyunk eléggé tudatában annak, hogy amit teszünk, azzal az egész világunkat megváltoztatjuk – jobbítjuk vagy rongáljuk –, és a tett végrehajtását követően magunknak is ugyanebben a világban kell tovább élnünk, viselve saját cselekedeteink következményeit.

A fogyasztói társadalomban különösen gyakori, hogy a jövő tudatossága nemcsak a halál végsőnek látszó határmezsgyéjétől szorul ki a látótérből, hanem egyetlen életen belül sem vagyunk képesek előrelátni tetteink következményeit, melyek saját életünket másokéval együtt alakítják. Egyre inkább úgy élünk, hogy viselkedésünket a pillanatnyi indíttatások, vágyak és ellenszenvek határozzák meg, miközben a múlt elveszti számunkra jelentőségét. Egyre jobban beszűkül az idői perspektíva, amit döntéseink mérlegelésekor képesek vagyunk figyelembe venni. A halálon túli lét tudatossága már az elmúlt évszázadokban is jelentősen csökkent, de korábban azért az embereknek még volt múltjuk: ha nem is emlékeztek arra, ami a születésüket megelőzte, felszívták magukba a hagyományt vagy a kultúrát, amelybe beleszülettek. Élő volt a tradíció, amelyben gyökeret tudtak ereszteni, és amelyre támaszkodva növekedtek. Voltak távlatos céljaik, ha nem is olyan nagy ívűek, hogy túlmutattak volna a halálon, de legalább egy élettartamot értelemmel töltöttek meg számukra.

A spirituális beállítottságú emberekben, akik érzik az élet halál utáni folytatódásának lehetőségét és szükségszerűségét, ez az idői távlat mérhetetlenül nagyobb ívű. Túlmutat magán az életen is, mivel az ember ebben az esetben nemcsak a jelenlegi létesülésére vagy néhány jövőbeli születésére vonatkozóan rendelkezik tudomással és rálátással, s nemcsak ezek szükségleteihez igazítja törekvéseit, hanem a jövőbeli életek teljességéhez, mindenhez, ami él. A cselekedetek vezérlő elveként ennek következtében nem az idő mulandóságában megvalósítható célkitűzések és vágyak kerülnek az uralkodó helyre, hanem olyan elvek, mint amilyen az eszmény, a minden élőlény iránti szeretet vagy az üdv. Hiszen ha valakiben fölmerül a térbeli és időbeli mindentudatúság sejtése, akkor értelmes életprogramként ettől kezdve csak olyasmi jöhet szóba, ami ennek a teljességnek a javát szolgálja, mégpedig nemcsak ebben vagy néhány következő születésben, hanem az összes elképzelhető életben.

A vezérlő elv, ami képes az összes elképzelhető sorsot ilyen módon megnemesíteni és pozitív irányba formálni, és ami a születés-halál ciklusok végtelenségének távlatot ad, csak olyasvalami lehet, ami túlmutat a létesülési folyamaton – a jelenségek keletkezésén és elmúlásán –, egyenesen a végső igazságra. Ez az oka annak, hogy ha értelmes életet akarunk élni, akkor tudatosítanunk kell magunkban saját folytonosságunkat. Meg kell ismernünk azokat a folyamatokat, amelyek az életet a halálban, sőt a halált követően is továbbviszik, és meg kell értenünk, mit tehetünk már most, ebben a születésünkben ezeknek az életeknek és az egész létezésnek a jobbá formálásáért, nemcsak saját jövőnk vonatkozásában, hanem mindig és mindenütt. Ha ezt megértjük, akkor a halál távlatából egy olyan vezérlő elvre tehetünk szert, amely itt és most a jelenlegi életünket is elkezdi átformálni és megnemesíteni, s ezen keresztül felszabadítani.

A nihilizmust a múltból táplálkozó gyökerek elsorvadása és a távlatos jövőkép hiánya idézi elő, s befolyása alatt úgy élünk, irány és felelősség nélkül, mintha csak itt és most, ebben a pillanatban léteznénk. A vakságba merült tudatot paradox módon ezzel együtt jellemzi az a másik fajta szemléleti torzulás is, amit maradandóságban való hitnek vagy örökkévalósági elképzelésnek nevezünk. Miközben nincsenek hosszú távra szóló látomásaink, úgy élünk, mintha a jelenlegi dolgok és a mostani önmagunk örökké ugyanazok maradnának. Tudatunkból kiszorult a folytonos változás érzékelése, és a jelenségeket, önmagunkat és a világunkat úgy látjuk, mintha tartósan és maradandóan léteznének. Késztetéseink arra irányulnak, hogy erőfeszítéseket tegyünk bizonyos tartósan létezőnek vélt dolgok megszerzéséért és megtartásáért. E felfogásmódunkban makacsul kitartunk, dacára annak, hogy közben földrengésszerű változásokon megyünk keresztül.

Ha visszatekintünk akár csak az utolsó huszonöt évre, rádöbbenhetünk, milyen iszonyú sebességgel változik minden. Voltaképpen már egy másik világban élünk, minden teljesen kicserélődött. Közben mégis olyan érzésünk van, mintha egy stabil anyagi világ venne körül minket a maga változatlanságában, ami örökké ilyen volt és ilyen lesz, és ez megnyugtat minket. Ha olykor megérint bennünket a változás szele, rögtön meg is szoktunk ijedni, s úrrá lesz rajtunk a szorongás, hogy mi lesz holnap. Ebből gyanítható, hogy e sajátos észlelési módnak, mely a dolgokat minden tapasztalati tény és logikai átgondolás dacára tartósan és ténylegesen létezőnek mutatja, az egyik lényeges indítéka a rettegés a valóságtól: attól, hogy a dolgok nem léteznek ebben a stabil és szilárd értelemben, hanem képlékenyek, kiszámíthatatlanok és esetlegesek. Emiatt ragaszkodunk végletesen a tényleges, változatlan külvilág és benne a valóságosan létező, független „én” illúziójához, és ez az egyik oka annak, hogy nemcsak a halálon túli létünket, de még saját halálunk tényét sem vesszük tudomásul. Az élet halálon túli folytatódását nem érzékeljük, mert a szellemi vakság összetörte bennünk az időt, s tudatunk annak egy szűk szegmentumában rekedt. Saját halálunk ténye azonban ettől még tudatos lehetne, hiszen az még e töredék idő része. Mégis elhessegetjük és kizárjuk a tudatunkból annak érdekében, hogy fenntarthassuk másik illúziónkat, amely kívül a dolgokat, belül az önmagunkként értelmezett dédelgetett jelenségeket maradandóként, megfoghatóként és megtarthatóként tünteti föl.

A megismerés kifordultsága
hibás életstratégiákhoz vezet

Hétköznapi megismerésünket tehát egyszerre jellemzi ez a kétfajta, egymásnak ellentmondó torzulás, amelyek összjátékából egy teljesen elhibázott életstratégia bontakozik ki. A valóságlátásunk fogyatékosságai miatt nem ismerjük föl a törekvésre érdemes, valódi értékeket, és hibásan jelöljük ki cselekedeteink irányát. Egyfelől nem látjuk a tetteink és döntéseink hosszútávú, jelenlegi életen túlmutató következményeit, másfelől meg akarunk szerezni, fenn kívánunk tartani és meg szeretnénk őrizni olyan dolgokat, amelyek természetük szerint megragadhatatlanok, és különösen nem lehet őket megtartani.

A nem-tudás vagy szellemi vakság gyakorlati oldalról négy olyan tünetben nyilvánul meg, amelyek az életvezetésünket és a mindennapokhoz való hozzáállásunkat meghatározzák. A buddhista hagyományban ezeket páliul vipallászának, szanszkrit nyelven viparjajának nevezik, ami szószerint „kifordultság”-ot vagy „átfordulás”-t jelent. A kifejezés a hétköznapi megismerésnek arra a sajátosságára utal, hogy a dolgokat ellentétesen kezdjük tapasztalni, mint ahogyan valójában vannak.

A négy alapvető kifordultság közül az első a mulandó jelenségek maradandónak észlelése, aminek következtében az állandó keletkezésben és elmúlásban lévő, folyton változó és megfoghatatlan létalakzatokat úgy érzékeljük, mintha tartósak és stabilak lennének. A második, hogy önmagában létező entitásként, tárgyakként és lényekként tapasztaljuk a dolgokat, amelyek ezzel a sajátossággal a valóságban nem rendelkeznek. Ennek következtében alakul ki a tőlünk független világ és az elkülönült „én” érzete, holott ezek a szútra szavai szerint csupán olyanok, mint a „hajnali csillag, vízben gyöngyöző buborék, nyári felhőből kicsapódó villám, pislákoló lámpás, fantom, röpke álom”.

A harmadik vipallásza, hogy vonzónak érzékeljük azt, aminek önmagában nézve nincs ilyen tulajdonsága. Emiatt olyasmire vágyunk és törekszünk, s olyasmitől reméljük a sikert és a boldogságot, ami ezekkel az általunk belevetített értékekkel nem rendelkezik. A kapitalizmus kultúrája, amely a szerzés vágyára épül, mesterségesen is gerjeszti az illúziót, hogy attól leszünk boldogok, amit megvásárolunk és elfogyasztunk. A megismerés kifordultságának szembeötlő jele, hogy a nagy többség ebben lelkesen részt vesz anélkül, hogy észrevenné, soha senki nem lesz tőle boldogabb. Sőt, a remélt hatás elmaradása maga is hozzájárul a rendszer fenntartásához: mivel a megszerzett holmi nem nyújt tartós kielégülést, megint vásárolni kell, s mivel ez sem eredményez valódi boldogságot, még többet kell szerezni. Aki pedig a javak megszerzéséért folytatott versenyben nem tud lépést tartani, megfosztva érzi magát az értelmes élet reményétől.

A megismerés negyedik alapvető torzulása annak föl nem ismerése, hogy ez a fajta vakságba zuhant és töredékes létezés benne rejlő szenvedésektől terhes, és mégcsak az igazságnak sem felel meg, mert ha ki tudnánk törni belőle, elérhető lenne a valóságos üdv és felszabadulás. Ha az ember legalább a nihilizmusát komolyan venné, s valóban tudatában lenne annak, hogy meghal, rögtön átlátná azt is, mennyire értelmetlen sok minden, amivel az idejét tölti. Még ha valakinek nincs is a jelenlegi születésén túlmutató jövőképe, dönthetne úgy, hogy legalább ezt a rövidke időt itt a földön hasznosan és értelmesen töltse el. A nihilizmusunk nem abban nyilvánul meg, hogy tudatában vagyunk saját halandóságunknak, hanem abban, hogy egyáltalán nem foglalkozunk a halál kérdésével és következményeivel, hanem csak a közvetlen, rövid távú kielégülés lehetőségeivel törődünk.
Másfelől, ha valaki komolyan venné a maradandóságészlelését, elgondolkozhatna azon, hogy ha tényleg tartósan fennmarad a világ, és az „én”-ünk is valóságosan létező és folytatódik, akkor talán nagyobb felelősséggel viszonyulhatnánk ahhoz, ahogyan élünk, és amit teszünk. Hiszen ebben az esetben minden cselekedetünknek és döntésünknek erkölcsi súlya és következményei vannak, és saját személyiségünkre és tudatunkra éppúgy hatással lesznek, mint a világra, amelyet ezeken keresztül alakítunk. A hétköznapi tudat tehát még saját káprázatait sem veszi igazán komolyan, hanem a szellemi vakságból fakadó téves megismeréseit is egyszerre mind a két irányból alulmúlja.

Az átlagember természetesen a korábbi évszázadokban, így a középkorban sem rendelkezett eleven tudással arról, hogy mi az életfolyamat természete, hogyan megy végbe a halál és az újraszületés, és milyen értelemben folytatódik az élet a halál után. A maradandóságészlelési illúziójukat azonban sokan komolyan vették, és hittek abban, hogy van bennünk egy lélek, amely tovább él. Még ha ez a hit a buddhista tan szerint hamistudatból fakad is, sokak számára adott egy olyan belső tartást, ami segített abban, hogy komolyan vegyék magukat, és igyekezzenek életüket a spirituális értékek irányába terelni. Az életük ezáltal túlmutatott az egyetlen születés által szabott szűk kereteken, még akkor is, ha alapvetően illúzión alapult, mert nem ismerték fel a halál utáni folyamatok valódi természetét.

A szellemi vakság fentebb tárgyalt tünetei tapasztalati megfigyeléseken alapulnak, s nem egy sajátos világnézet álláspontját tükrözik. A tudatunkban kialakult „csőlátás” nem azon múlik, hogy valaki materialista-e vagy idealista, vagy miben hisz. A nem-tudás magát az érzéki megismerést érinti, s kevés kivételtől eltekintve az egész emberiséget sújtja. Más kérdés, hogy a létező ideológiák gyakran a tapasztalati illúzióinknak adnak filozófiai megfogalmazást.

A halál tudatosítása
a haláltudat legyőzésének
leghatalmasabb eszköze

Ha rendszeresen megfigyelnénk és egy naplóban feljegyeznénk, mennyi időt töltünk azzal, hogy egyszerűen csak arra gondolunk, ami éppen eszünkbe jut, vagy a közvetlen késztetéseink által vezettetve cselekszünk, nagyon megdöbbennénk, mert észrevennénk, hogy majdnem az egész életünket ezzel töltjük. Ebből az állapotból csak azáltal leszünk képesek kimozdulni, ha tudatosan elkezdjük ébreszteni és felrázni önmagunkat. Ennek egyik lehetséges módszere, hogy a nihilizmusunkkal szemben tudatosítjuk magunkban a jövőért viselt felelősségünket, a maradandóságészlelésünkkel szemben pedig állandóan emlékeztetjük magunkat a halálra, minden keletkezett jelenség mulandóságára. A Buddhának van erre egy sokat idézett mondása: „Ahogy az elefánt lába nyomába minden más élőlény lába nyoma belefér, az összes éberségmeditáció közül a halál tudatosítása a leghatalmasabb.” Vagyis ha valaki tudatosítja magában saját halálának elkerülhetetlenségét jelenlegi helyzetében, ahol a nem-tudás folytán ez még halálként látszik megjelenni, ez már önmagában is olyan hatalmas átalakító erővel bír, ami alapvetően átrendezi az attitűdjeinket és ezen keresztül az egész életünket is.

Azok közül, akik valamilyen betegség vagy egyéb okok folytán szembesültek a halál tényével, sokan számolnak be arról, mennyire átalakította az életszemléletüket, amikor ezt a szembenézést nem lehetett többé eltussolni. Ez a hatás azonban nemcsak azoknál nyilvánul meg, akik kaptak egy súlyos diagnózist, hanem mindenkinél, aki hajlandó saját mulandóságát tudomásul venni. Lehet, hogy minket még nem kényszerít a betegség vagy az idős kor erre a szembenézésre, de hogy magunk is meghalunk, bizonyosra vehető, s mégcsak nem is tudhatjuk, mikor. Előfordulhat, hogy előbb reánk kerül a sor, mint arra, akinek már diagnózisa van róla. Miért nem ennek a tudatában élünk akkor, és mért nem ehhez mérten mérlegeljük a dolgok fontosságát?

Fontos ugyanakkor, hogy a személyes életünk végességének tudata ne vezessen a nihilizmusunk felerősödéséhez. Ezért a mulandóságról való elmélkedést ki kell egészítenünk azoknak a szent iratoknak és spirituális útmutatásoknak a tanulmányozásával, amelyek fölismertetik velünk az életfolyamat megszakíthatatlanságát és vég nélküli folytatódását. Ezekből megérthetjük, hogy ha személyünkben meghalunk is, az élet maga nem múlik el, és annak teljességéhez a személyes létünknél mélyebb közünk van. Közünk van hozzá, mert részei vagyunk, a lényegünket tekintve egyek vagyunk vele, és ezért felelősek is vagyunk érte. Ha megértjük ezt, akkor ez segíteni fog abban, hogy félretegyük a kevésbé fontos dolgokat, és rátaláljunk az igazi értékekre és eszmékre, amelyekért tenni és élni érdemes.

(Megjelent a Dharma - a nyugati buddhizmus lapja 14. számában)

Szerző: 
Lílávadzsra dr. Pressing Lajos
facebook

A halálközeli élményekről – tudományos szemmel

A halálközeli élményekről – tudományos szemmel

(Egy előadás hanganyagának leirata)


Saját kételyeimre igyekeztem választ találni akkor, amikor szerte az országban kerestem olyan embereket, akik ezt az élményt átélték. Közel száz ilyen emberrel találkoztam, és ma már nem kérdés számomra, hogy valóban vannak-e ilyen tapasztalatok. Egy idő után egyre inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi lehet ezeknek a jelenségeknek a magyarázata.

A halálközeli élmények témakörével fiatal orvostanhallgatóként kezdtem el foglalkozni. Nehezen hittem el mindazt, amit akkoriban olvastam erről: hogy az emberek kilépnek a testükből, kívülről látják önmagukat, találkoznak halott rokonaikkal, hozzátartozóikkal, vagy látnak egy fénylő lényt, amit aztán később a saját vallásuknak megfelelően neveznek meg.

Raymond Moody, az Élet az élet után című könyv szerzője százötven olyan emberrel találkozott, akik visszatértek a klinikai halálból. (A klinikai halál fogalma azt jelenti, hogy átmenetileg megszűnik a szívműködés, leáll a légzés. Ebben az állapotban átlagosan öt percig még újraéleszthető az ember.) Ezek az emberek sok esetben nagyon sajátságos jelenségekről számoltak be. A beszámolók alapján Moody felismerte, hogy e tapasztalatokban van egyfajta rend, megfigyelhetők bizonyos visszatérő elemek. Ezeknek az elemeknek a felhasználásával ő felállított egy elméleti modellt arról, hogy mi történhet velünk a klinikai halál állapotában. Ezek szerint a következőek: amikor valaki ebbe az állapotba jut, akkor a legelső élménye gyakran az, hogy az orvos, vagy baleset esetén egy járókelő azt állítja róla, hogy ő meghalt. Még csodálkozni sincs ideje ezen a furcsa tapasztalaton, mert a következő pillanatban azt érezheti, hogy nagy sebességgel halad át egy sötét alagúton. Ennek a végén – újabb nagy meglepetésére – saját testén kívül találja magát. Láthatja a körülötte zajló eseményeket, esetleg saját újraélesztésének a kísérleteit is. Erről rövidesen újabb események vonják el a figyelmét. Halott rokonainak, hozzátartozóinak a lelkét látja, akik közelednek hozzá, és mintegy köszöntik őt. Ebből a körből hamarosan kiválik egy kezdetben távoli, de egyre növekvő fény, amely egy idő után olyan nagy lesz, hogy betölti az illető egész látóterét. A legtöbben ezt a fényt egy náluk magasabbrendű lényként érzékelik, aki kérdéseket tesz fel nekik. A leggyakrabban olyan kérdéseket például, hogy „mit tettél az értékes életeddel?” vagy „mennyi szeretetet adtál másoknak?” Mintegy a válasz megkönnyítése érdekében az emberek ilyenkor újraélik az életüket. Ennek az áttekintésnek a végén sokan úgy érzik, hogy elérkeztek egy olyan határhoz vagy sorompóhoz, amelyet nem léphetnek át, és ekkor valahonnan – általában ettől a fénylő lénytől, néha más forrásból – megtudják azt, hogy az életük még nem ért véget, vissza kell térniük a földi létbe. Ilyenkor már belsőleg tiltakoznak ez ellen, mert időközben eltöltötte őket a boldogságnak egy olyan mélysége, amelyet a földi életükben soha nem tapasztaltak még meg, és szeretnének ebben maradni. Ám akaratuk ellenére – maguk sem tudják, hogyan – ismét a saját testükben találják magukat, és folytatódik az életük. Ez az élmény aztán maradandó hatást gyakorol rájuk és teljesen megváltoztatja a halálról, a túlvilágról, az Istenről alkotott képüket és viszonyulási módjukat.

Ez tehát az az elméleti modell, amelyet Moody megalkotott. Ez a modell egyesíti a leggyakoribb elemeket, a valóságban azonban nem éli át mindenki a halálközeli élmény minden elemét, ugyanakkor az egyedi halálközeli élmények gyakran tartalmaznak sajátos, csak az adott emberre jellemző elemeket is.

Egy példa
Annak az illusztrálására, hogy milyenek a valóságban a halálközeli élmények, hadd mondjak egy példát az általam megismert történetekből! Egy idős férfi azt mesélte, hogy a II. világháborúban a galíciai fronton élt át halálközeli élményt. Ő egy összecsapásban tüdőlövést kapott. Ebből csak annyi emléke maradt, hogy felcsapott a torkában a vér, elkezdett forogni vele a világ, és a következő pillanatokban minden elsötétült előtte. A következő emléke az, hogy egy kórházi ágyon fekszik, és a vele szemközt levő ajtón – ahogy ő mondta – „behaladt” (mert nem belépett, hanem belebegett) egy fehér ruhás asszony, s intett neki a karjával, mire ő könnyedén kilépett a testéből, és elkezdte követni. Végigmentek a a folyosón, odaértek a kórház nagy kétszárnyas ajtajához, és ezen – ahogyan ez a hollywood-i filmekben is történni szokott – egyszerűen csak keresztülmentek. Ez úgy történt, hogy a következő pillanatban már a zárt ajtó túloldalán volt, maga sem tudta, hogyan. Itt egy nagy lépcső volt, amely levezetett a kórház előtti parkba, de ők nem mentek le ezen, hanem a lépcső magasságában továbblebegtek egy közeli hegyre. Mikor felértek a hegy tetejére, akkor egy hatalmas szakadékot látott maga alatt, ettől nagyon megrémült és felkiáltott. Később, mikor magához tért, az egyik orvos megkérdezte tőle, hogy mit álmodott, amitől ekkorát kiáltott. Ő pedig elmesélte az egészet. Az orvos ezen teljesen meg volt döbbenve, és odahívta egy másik kollégáját is, és kérte, hogy neki is mesélje el. Ő nem nagyon értette, hogy mit kell annyira csodálkozni egy álmon, hiszen ő is álomként fogta fel az élményét, de elmesélte újra. Később kiderült, hogy azért csodálkoztak, mert őt eszméletlenül hozták be egy számára idegen ország idegen kórházába, s azóta nem is kelt fel az ágyából. Ennek ellenére nagyon pontos leírást adott a kórház folyosójáról, a nagy, kétszárnyas ajtóról, a lépcsőről, a parkról, a közeli hegyről, miközben ezekről elvileg nem lehetett volna tudomása. Később, amikor már jobban érezte magát, végigjárta ezt az útvonalat, és azt látta, hogy tényleg minden úgy volt, ahogy látta, kivéve a szakadékot, amely csak a képzeletében létezett. Ebben a történetben tipikus elem a testen kívüli élmény, de sajátságos motívum a fehér ruhás asszony, amellyel nem találkoztam más halálközeli beszámolókban.

Moody leírja az első könyvében, hogy milyen korábbi történeti leírásokat találunk a halálközeli élményekről. A legteljesebb és legmegdöbbentőbb leírás Moody szerint a Tibeti halottaskönyv. Tudjuk, hogy ez a szöveg hosszú időn keresztül szájhagyomány útján terjedt, és az isz. 8. században jegyezték le. A Tibeti halottaskönyvben minden olyan elem megtalálható, amely a halálközeli élményekben megjelenik, de nagyon sok egyéb olyan élményt is tartalmaz, amelyekről a halálközeli élményt átélt embereknek nincsen tapasztalata. Egészen megdöbbentő részletességgel írja le, hogy mi történik az emberrel ebben az állapotban.
A XX. században, az újraélesztési technika fejlődésével nagyon sok ember tapasztalta meg ezt az élményt. Egy vizsgálat szerint például az amerikai lakosság 5%-a élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az USA-ban 8 millió embert jelent! Valójában tehát elég nehéz manapság kételkedni abban, hogy olyan emberek vannak közöttünk, akik átélnek ilyen tapasztalatokat, hiszen több millióan vannak. Fontos azonban azt is tudnunk, hogy nem mindenki él át halálközeli élményt, aki a klinikai halál állapotában van. Az emberek nagyjából kétharmada a klinikai halál állapotában semmit nem tapasztal, semmilyen emléke nem marad erről az állapotról, egyharmad pedig beszámol ezekről. Mi lehet az oka annak, hogy egyesek átélnek ilyen tapasztalatokat a klinikai halálban, mások pedig nem? Erre nincsen teljesen biztos válaszunk, van azonban számos, akár tapasztalati úton is igazolható feltevésünk.
Az ezzel kapcsolatos magyarázatoknak két fő csoportja van. Az első megközelítés szerint tévedés, hogy nincs mindenkinek halálközeli élménye, csak nem mindenki emlékszik rá, vagy nem mindenki tud beszámolni róla. Erre nagyon egyszerű analógiát szolgáltat az álom jelensége.

Az álom mint analógia
Mindenki minden éjszaka több alkalommal is álmodik – ez könnyedén igazolható például egy EEG-vizsgálattal, amelyen nagyon jellegzetes az álom mintázata. Ugyanakkor viszont a legtöbb ember a felébredése után nem szokott emlékezni az álmaira. Régi pszichológiai tapasztalat, hogy akik tudatosan foglalkoznak az álmaikkal, fontosnak tartják az álmaikat, azok általában jobban emlékeznek rájuk, mint azok, akik nem tartják fontosnak. Úgy tűnik, hogy a halálközeli élményekkel is hasonló a helyzet. Sok vizsgálat volt azzal kapcsolatban, hogy miben különbözik a két csoport: azok, akik a klinikai halál állapotában átélnek halálközeli élményt, s azok, akik nem. Kiderült, hogy ez nem függ attól, hogy az illető hívő-e vagy sem, férfi-e vagy nő, nem függ az életkortól, iskolázottságtól, intelligencia-szinttől, extroverziótól, introveziótól stb. Egy kutatás szerint azonban mindazok, akik már a klinikai halál előtt is nyitottabbak voltak a misztikus tapasztalatok világa iránt, nos ők nagyobb valószínűséggel számolnak be halálközeli élmény átéléséről a klinikai halál után. Elképzelhető tehát, hogy mindenkinek van halálközeli élménye, ám azok tudják jobban felidézni, akik jobban be tudják illeszteni a világképükbe.

Egy másik megközelítés szerint is mindenkinek vannak ilyen élményei a klinikai halál állapotában, ám szégyellnek erről beszámolni. A halálközeli élmények ugyanis látszólag ellentmondanak a Biblia tanításainak. Az egyik ilyen kérdéses pont a pokol léte. A legtöbb halálközeli élményt átélt ember ugyanis elképzelhetetlen boldogságról, fényről és szeretetről számol be. Egyes keresztény teológusok ugyanakkor azt fogalmazzák meg, hogy valószínűleg a legtöbben pokoli élményeket élnek át, csak nem számolnak be ezekről, vagy azért, mert elsüllyesztik azt a tudattalanjukban, vagy egyszerűen azért, mert szégyellik, ami velük történt.

Egy amerikai intenzíves orvos, Maurice Rawlings egy publikációjában leírja, hogy ő nagyon gyakran azonnal tud beszélni az emberekkel, miután újraélesztették őket, és ő sokszor találkozott pokoli tapasztalatokkal. Amikor néhány nap múlva ugyanezek az emberek a tapasztalataikról beszámolnak, akkor azt mesélik el, hogy nincs ott semmi, csak nagy sötétség. Rowlingsnak ez a munkája nagy vihart kavart. A témát kutatók közül sokan hozzászóltak, köztük egy Michael Sabom nevű orvos is, aki azt mondja, hogy szintén intenzív osztályon dolgozik kardiológusként, és ő is azonnal szokott beszélni azokkal, akiket gyakran ő maga éleszt újra. Mióta praktizál, egyetlenegy negatív halálközeliélmény-beszámolóval sem találkozott, amelyben ilyen pokoli tapasztalatok szerepeltek volna. Egyesek szerint Rawlings, aki maga is hívő keresztény ember, ezzel az írással kívánta jó útra téríteni a szerinte rossz útra tért emberiséget, hiszen rajta kívül nem akadt halálközeliélmény-kutató, akinek ugyanilyen tapasztalata lett volna. Hozzá kell tegyem, én sem találkoztam pokolbeli élményekkel. Közel száz emberrel beszéltem, és közöttük egy sem volt, akinek pokolbéli vagy egyéb, rendkívül negatív tapasztalatai lettek volna. Voltak olyanok, amelyekbe beszűrődtek negatív elemek, azonban összességében ezek sem voltak kellemetlenek, sőt a legtöbben azt mondták el, hogy életük legboldogabb állapotában voltak ekkor.

Bár nagyon ritkák a negatív élmények, néha mégiscsak előfordulnak. Ezek az élmények – nem kizárólag, de gyakran – öngyilkosoktól származnak. Azonban az öngyilkosokkal kapcsolatos kutatások is ellentmondásosak. Ebben a körben is végeztek vizsgálatokat, amely nem talált érdemi különbséget az öngyilkosok és a nem öngyilkosok halálközeli élményei között.

A másik megközelítés szerint valóban nincs mindenkinek halálközeli élménye a klinikai halál állapotában. Lehetséges, hogy a halálközeli élmény során lejátszódnak az agyban olyan folyamatok, amelyeknek a kialakulásához időre van szükség. Ha valaki csak rövid időt tölt el ebben az állapotban, akkor nem történik vele semmi, amire vissza tudna emlékezni. Kétségtelen, hogy valaki minél hosszabb ideig tartózkodik ebben az állapotban, annál gazdagabbak a halálközeli élményei, annál több standard motívumot él át. Sőt vannak olyan élményelemek, amelyek csak azokra jellemzőek, akik a szokottnál hosszabb ideig tartózkodnak a klinikai halál állapotában. Ezt az időtartamot ugyanis több tényező is befolyásolhatja. Például ha valaki egy hideg vizű folyóba fullad bele, akkor a hideg lelassítja az életműködéseket, ennek következtében a vérben levő oxigén (a lelassuló életműködések, a lelassuló sejtanyagcsere miatt) hosszabb ideig elegendő, és emiatt valakit még hosszabb idő, akár 15-20 perc után is újra lehet éleszteni. Akik ilyen hosszabb időt töltöttek el a klinikai halál állapotában, azok sajátságos jelenségekről is beszámolnak, olyanokról, amelyeket csak ők élnek át. Ilyen például a fény városának látása, vagy ahogyan mások nevezik, az „Aranyváros”. Csodálatos, fényből lévő épületekkel teli helyen találják magukat ilyenkor az emberek, azonban azt mondják, hogy az általunk használt földi szavak alkalmatlanok arra, hogy le tudjuk írni ezt a másik dimenziót, amelyben ilyenkor voltak, és emiatt nehéz arról is beszélni, hogy milyennek látják ezt a fénylő várost. Úgy mondta az egyikük, hogy olyan volt ez, mintha az épületek és minden más dolog is fényből lenne, de mégis létező épületek ezek, nem csak fények. Ebben a fénylő városban sok hozzájuk hasonló szellemi lényt látnak, akik a visszatérők leírása alapján egyetlen dologgal töltik az idejüket, nevezetesen, hogy folyamatosan tanulnak, fejlődnek. Az egyik ember úgy írta le ezt, hogy úgy érezte, a tudás forrásánál áll, minden csatornán keresztül áramlottak bele az információk, és úgy érezte, hogy ebben az állapotában mindent megértett. Úgy érezte, hogy érti a teremtettség célját, értelmét, nem csak azt tudta, hogy ő maga miért született meg erre a világra, hanem egyúttal azt is, hogy az univerzumnak, a teremtettségnek mi az értelme, a célja. Aztán nagy szomorúságukra, amikor visszatértek ebből az állapotból, elfelejtik azt. Pusztán halvány sejtelem marad meg belőle, hogy van valami, amit ott, akkor megtanultak és megértettek, de most már elfelejtették. Nagyon sokan emiatt kezdik el később keresni az életük értelmét, célját. Sokszor hatalmas változásokat vált ki a halálközeli élmény átélése az emberekből.

Tudományos kutatások
Valójában a tudomány sokkal többet tud ma már erről a jelenségről, mint amennyit feltételeznek az emberek. Én ifjú orvostanhallgatóként a halálközeli élmények egy új, idegélettani megközelítéséről írtam a diplomamunkámat, amely már az agyban lévő receptorok szintjén igyekszik magyarázatot találni arra, hogy mi történik az agyban a halálközeli élmény során.

A téma legelső vizsgálata – meglepő módon – még a hatvanas években jelent meg, akkor, amikor Moody könyve még előkészületben sem volt. Idegsebészek egy tanulmányban bejelölték az agyban azokat a területeket, amelyek felelősek lehetnek a testen kívüliség kódolásáért. A hatvanas években tehát, egy orvosi folyóiratban már egy ilyen agytérkép jelent meg! Hogyan lehetséges ez? Bizonyára sokan emlékeznek még Karinthy „Utazás a koponyám körül” című könyvére, melyben maga is leírja, hogy az agyműtéte alatt mi minden történt vele. Nem azért, mert utólag elmesélték neki, hanem azért, mert tudatánál volt, ugyanis az agyműtéteket olykor nem altatásban végzik. Az agyban nincsenek fájdalom-érzékelő receptorok, ennek következtében lehet úgy operálni az agyat, hogy a páciens nem érez fájdalmat közben. Amikor altatás nélkül végeztek ilyen műtéteket, nemegyszer azt tapasztalták, hogy a páciensek arról számolnak be, hogy most éppen ott állnak a testükön kívül. Nem minden agyterület operálásánál számoltak be ilyen tapasztalatokról, viszont akik beszámoltak ilyenről, azok jellemzően olyan műtéteken estek át, amelyek bizonyos agyterülethez kapcsolódtak. Ilyen volt például az agy halántéklebenye. Ez később a halálközeli élmény kutatói figyelmének a középpontjába került.

A halántéklebenyben van többek között a hallás központja. A halálközeli élmények – érdekes módon – gyakran kezdődnek zajjal, zörejjel, vagy valami csodálatos zenével, amelyet az illető még soha addig nem hallott. A halántéklebenyben van az emlékezés egyik fő központja is, és a halálközeli élményt átélők újraélik életük eseményeit. A korábban említett agytérképen a halántéklebeny volt az az egyik fő centrum, amelyet bejelöltek a testen kívüliség egyik lehetséges területeként is. Az már korábban is ismert volt, hogy az epilepsziás betegek egy része testenkívüliséget élhet át.

Nem véletlenül nevezték az epilepsziát „szent betegségnek”. Az epilepsziás betegek egy része ugyanis a roham alatt azt tapasztalta, hogy kívül van a testén, kívülről látja a dolgokat, találkozik szellemi lényekkel, akár látja úgymond Jézust is. Még ma is a tananyag része, hogy az epilepszia a „szent betegség.” De nem minden esetben vannak ilyen tapasztalatai a betegeknek, csak azok tapasztalnak ilyet, akiknek a halántéklebenyében van az epilepsziát okozó elváltozás. Úgy tűnik tehát, hogy a halántéklebenynek fontos szerepe van a halálközeli élménynek a kialakításában.

Kábítószerek a kutatás szolgálatában

Hogyan jönnek létre ezek az élmények? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segített a kábítószerek hatásmechanizmusának tanulmányozása is. Az LSD, a hasis, a meszkalin olyan szerek, amelyeknek a hatására sokan élnek át olyan elemeket, amelyek a halálközeli élmények során is előfordulnak, például testenkívüliséget, egy fénylő lénynek a látását, az életút áttekintését. Joggal lehet azt kérdezni, hogyan is jön ez az egész ide, hiszen amikor a klinikai halál állapotában van valaki, akkor nincs kábítószer hatása alatt. Nem véletlen azonban, hogy ezek a szerek az agyunkban hatást fejtenek ki. De mi az oka annak, hogy az LSD lekötődik az agyunkban a neki megfelelő receptorhoz? Mi az oka annak, hogy az evolúció évmilliókkal ezelőtt létrehoz egy receptort csak azért, hogy a XX. században egy új anyagot szintetizáljanak, ami majd kötődik hozzá? Vagy ha valaki az isteni teremtettségben hisz, akkor a Jóisten azért teremt-e az agyunkba egy ilyen receptort, hogy majd egyszer LSD-s utazásokat tudjunk átélni? Bizonyára nem. Valószínűbb az a válasz, hogy az a receptor nem azért van, hogy az LSD-t kösse, hanem azért, mert van saját, a szervezetünkben termelődő anyag, ami hozzá kötődik. A receptorhoz tehát egy olyan ligand kötődik, aminek a szerkezete hasonlít az LSD-re. Az LSD becsapja ezt a receptort, az megköti, és mivel az LSD nem pont olyan, mint az, ami az agyban van, egy csomó egyéb hatást is kivált. Egyes elméletek szerint tehát ezek az anyagok – az LSD, a meszkalin, a ketamin – olyan kábítószerek, amelyeknek megvannak a hasonló szerkezetű megfelelői az agyunkban. Elkezdték kutatni ezeket az agyi megfelelőket, és így sikerült rábukkanni egy nagyon érdekesnek tűnő anyagra, amelyet endopszichozinnak neveztek el, amely a ketamin nevű altatószernek az agyi megfelelője. A ketamin maga is egy kábítószerből szintetizált műtéti altatószer. A PCP-nek (az úgynevezett „angyalpornak”, ami a hatvanas években elég népszerű kábítószer volt) az egyik változata a ketamin, amelyet altatási céllal fejlesztettek ki. Ez elég jó altatószer, csak egy probléma van vele – ami máig benne van az orvosi alkalmazási leiratában is –, mégpedig az, hogy a használata alatt sajátos álmokat, hallucinációkat válthat ki, és ezek jelentős mértékben beszűkítik a felhasználási lehetőségeit is. A ketamin alkalmazása során sokan pontosan ugyanolyan élményeket élnek át, mint amilyenek a halálközeli élmények, miközben nem kerülnek a klinikai halál állapotába! Műtétek alatt monitorozzák az életműködéseket, és utólag igazolható, hogy nem állt le az illető szíve, légzése, és mégis arról számol be, hogy áthaladt egy sötét alagúton, találkozott Jézussal stb.

A ketamin tehát képes halálközeli élményre emlékeztető hatást kiváltani. Itt is ugyanaz érvényes, mint az LSD esetében: azért köti le a ketamint az agyunk, mert ennek a receptornak is van egy saját ligandja. Ezt az agyban lévő ligandot nevezték el endopszichozinnak. Ez egy olyan anyag, amelynek az egyik fő feladata, hogy csökkentse az agy oxigénhiány miatti károsodását. Amikor fulladozunk, vagy megáll a szívműködésünk, és a szív nem szállít több friss oxigént az agyba, akkor az endopszichozin felszabadul a raktáraiból, lekötődik a receptoraihoz, és igyekszik a károsodásokat megelőzni.

Azt mondjuk, hogy a klinikai halál állapotából öt percnél hosszabb idő után a legtöbb embert már nem lehet visszahozni, mert amikor az agyban kialakul egy oxigénben szegény állapot, akkor az idegsejtekben az úgynevezett ioncsatornák az oxigénszegénység hatására kinyílnak. Az ioncsatornákon keresztül szabadon kezdenek el áramlani az ionok az idegsejt egyik és másik oldala között. Biológia-tanulmányainkból talán emlékszünk arra, hogy az idegrendszerben a sejthártya két oldalán nagyon érzékeny ionegyensúly áll fenn. Az ionok külső és a belső szintje nagyon jelentősen eltér, és ez az idegműködés egyik élettani alapja. Ha ez az egyensúly felborul, akkor az idegrendszer működésének vége. Tehát nagyon veszélyes dolog, hogy kinyílnak az ioncsatornák, és kuszán, kaotikusan elkezdenek áramlani az ionok az ozmózis hatásának megfelelően az egyik oldalról a másikra, ez ugyanis tönkreteszi az emberi agyat. És valóban, öt perc után, ha nem történik változás, tönkremegy az agy. Nos, ezt a folyamatot próbálja megakadályozni az endopszichozin. Amikor ez lekötődik, elkezdi lezárni az ioncsatornákat. Főleg az agy halántéklebenyében és a limbikus rendszerben találhatók azok a receptorok, amelyekhez lekötődik.

A limbikus rendszer az érzelmek kialakításáért felelős, és sokan ezzel magyarázzák, hogy ezért élnek át extatikus boldogságot az emberek. Ez az elmélet tehát tulajdonképpen azt mondja ki, hogy a halálközeli élmény gyakorlatilag egy agyi védekező mechanizmus mellékterméke. Amikor kialakul az agyban egy oxigénszegény állapot, beindul egyfajta önvédő mechanizmus. Ennek következtében bizonyos agyterületek fokozott izgalmi állapotba kerülnek, miközben más agyterületek – amelyeken nem kötődik le ilyen anyag – már egyre inkább kezdik elveszíteni az aktivitásukat. Tehát a halántéklebeny és a limbikus rendszer izgalmi állapotba kerül, más agyterületek gátlódnak, mindez pedig egy nagyon sajátos tudatállapotot alakít ki, amelyet a hétköznapokban nem tapasztalunk meg – ez a halálközeli élmény.

Nem lennék meglepődve, ha most sokan azt gondolnák, hogy ez az elmélet túlzottan leegyszerűsíti a halálközeli élmények témáját, és mindjárt rátérek arra, hogyan lehet mégiscsak hasznosítanunk azt, hogy ilyen felismerések is vannak.

Hogyan lehet, hogy látom kívülről a szememet?
Ez az idegélettani elmélet sem magyaráz meg ugyanis mindent. Az egyik ilyen kérdés például a testen kívüli érzékelés témaköre. Az ugyanis rendben van, hogy a halántéklebenyünkben kódolva van a testenkívüliség, amikor az ember kívülről látja önmagát, de hogy hogyan van kódolva, azt nem tudjuk pontosan. Joggal merül fel a kérdés: mi az, ami lát ebben a helyzetben? Hogyan lehet, hogy látom kívülről a szememet? Nincs az az idegélettani magyarázat, ami erre a kérdésre egyértelmű választ tudna adni. De még ennél sokkal egyszerűbb kérdésekre sem tud választ adni a fenti elmélet, például arra: miért éppen az alagút képe jelenik meg olyan nagy gyakorisággal? Miért éppen a halott rokonaikat látják az emberek a klinikai halál állapotában? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre igyekeznek választ adni a különböző pszichológiai elméletek.

Az egyik megközelítés szerint a halálközeli élmény olyan, mint a születés. Az ember áthalad egy szülőcsatornán, s amikor kiér, ott nagy fényesség fogadja. Lehet, hogy ennek az újraélése a halálközeli élmény? Ez népszerű elmélet volt egy időben, jelenleg azonban sokan vitatják, ugyanis több dolog is ellentmond ennek. Az egyik például, hogy a születés valószínűleg nem éppen kellemes állapot. Az ember egy védett, puha, meleg helyről, hosszú összepréselődés során egy hideg helyre kerül, ahol mindenféle kellemetlen dolgot csinálnak vele. Ha emlékeznénk erre, valószínűleg nem öntene el bennünket az a nagy boldogság, mint a halálközeli élmény során.
Mások azt mondják, hogy az újszülött agya nem is alkalmas arra, hogy részletesen rögzítsen, és évtizedek elteltével is fel tudjon idézni ilyen emlékeket. Vannak azonban olyanok, akik azt mondják, hogy ezt a megközelítést át lehet menteni egy másik gondolatmenetbe. Vannak olyan pszichológusok úgy gondolják, hogy a halálközeli élmények maguk is úgynevezett archetípusok. Jung szerint születésünk óta mindannyiunk fejében vannak olyan ősi képek – ezeket nevezte ő archetípusoknak –, amelyek különböző formában, álmok, meditálás során felszínre kerülhetnek. Nagyon sokféle ilyen archetípus van, amelyek magukba sűrítenek olyan kollektív tapasztalatokat, amelyeket egy-egy szóba nem is tudnánk belefoglalni. Például ilyen a férfi és a nő archetípusa is, amely nem egy konkrét férfira vagy nőre vonatkozik. Talán a halálközeli élmények elemei is ilyen archetípusok. Ezek szerint már születésünk óta a fejünkben vannak, és csak különböző körülmények kellenek ahhoz, hogy felszínre kerüljenek. Ezt az elméletet több megfigyelés is alátámasztani látszik. Az egyik például az, hogy a halálközeli élmények nemcsak a klinikai halál állapotában fordulhatnak elő, hanem sok egyéb körülmény között is. A biológiai magyarázatok ezt kevésbé tudják megmagyarázni. Például egy debreceni fizikus azt mesélte nekem, hogy egyszer hazafele ment egy olyan autóval, amelynek rossz volt a fékje. A szürkületben elnézett egy útkereszteződést, ahol el kellett volna kanyarodnia, ám gyorsan még megpróbált letérni. Az autó azonban túl gyors volt a kanyarhoz. Beletaposott a fékbe, a fék azonban nem fogott. Az autó elkezdett kifelé sodródni és ebben a pillanatban elkezdtek előtte pörögni az életének a képei, újraélte életének minden eseményét. Közben automatikusan járt a keze, lába, s egyszer csak azt vette észre, hogy egyenesen áll a kocsi, megállt, nem történt semmi baj. Később – fizikushoz illően – nekiállt számolgatni. Nagyjából ismerte az autója sebességét, meg tudta becsülni, hogy mekkora utat tett meg a kocsi, kíváncsi volt arra, hogy mennyi idő telt el. A végeredmény az volt, hogy mindössze egy-két másodperc lehetett. Ez elég volt ahhoz, hogy ő szubjektíven azt érezze, hogy mindent, ami valaha is történt vele, nemcsak újra látta, hanem újra is élte.
Sokszor kérdezik tőlem, honnan tudom, hogy nem hazudnak azok, akik beszámolnak nekem a halálközeli élményükről. A válasz többek között az, hogy sok mindent tudnak, amit csak azok tudhatnak, akik átélték. Például azt, hogy milyen az, amikor az ember újraéli életének eseményeit. Azok, akik még nem éltek meg át ilyet, úgy képzelik el, hogy az ember ott ül, mint a moziban, és lepereg előtte élete filmje. Pedig teljesen más, és földi szavainkkal nehezen elmondható az, ami ilyenkor történik. Egyszer valaki úgy próbálta nekem ezt elmagyarázni, hogy olyan ez, mintha egy kör alakú teremben a terem minden pontjára vetítenék a filmet, és ő mindegyikben egyszerre lenne jelen.

Nem nézi őket passzívan, hanem megtörténik vele, jelen van. Minden egyszerre van ott, mint ahogy ez a férfi is arról számolt be, hogy egy-két másodpercben mindent újra átélt. Azt érzik, hogy az egész életük újra megtörténik velük.

A debreceni fizikus esetében nem volt szívleállás, nem lépett fel oxigénhiány – az ezen alapuló biológiai magyarázatok tehát nem tudnak mit kezdeni az ilyen jellegű tapasztalatokkal. Az archetípustan alapján azonban ezek az élmények is értelmezhetőek lehetnek.
Ezt támaszthatja alá az is, hogy át lehet élni ezt az élményt álomban vagy meditáció során is. Úgy gondolom, hogy a Tibeti Halottaskönyv valószínűleg meditáció útján keletkezett. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a bölcs buddhisták azt a rengeteg tapasztalatot, mely ebben benne van, egyszerűen csak összegyűjtötték volna a megfigyelések alapján. Valószínűbbnek tartom, hogy ez a tudás a meditáció terméke. Ha pedig ez így van, akkor ez alátámasztani látszik azt, amit a jungiánus pszichológusok is mondanak, hogy az arról szóló tudás, hogy milyen lesz meghalni, ebben a pillanatban is a fejünkben van. Ha megfelelően törekszünk a átélésére, akkor ezt meg tudjuk tapasztalni anélkül, hogy meghalnánk. Lehetséges tehát, hogy ezek a képek archetípusként folyamatosan jelen vannak a tudatunkban, és ha akarjuk, akkor tudatosíthatjuk őket.

A fény talán egy pszichés termék
A jungiánus pszichológusok egy része azt mondja, hogy ezek a képek szimbolikusak, és különböző értelmezéseket is adnak nekik. Az alagútra például azt mondják, hogy ez a testüregünk, mások azt mondják, hogy ez egy szimbólum, ami az egyik dimenziónak és a másik dimenziónak az összekötése. A világ legkülönbözőbb részén élő népek mitológiájában a halottaknak és az élőknek a világát elválasztja valami. A Kharón című folyóirat is onnan kapta a nevét, hogy Kharón az alvilág révésze, aki az élők és holtak világát elválasztó folyón viszi át a halottak lelkeit. A legtöbb nép mitológiájában az élők és a halottak között van valami átjárás, és egyesek szerint az alagút ennek a megfelelője lenne. Ugyanezek az emberek azt is mondják, hogy a fény talán egy pszichés termék, s nem egy istenséggel találkozunk, hanem legmélyebb, belső önmagunknak az egyik részével. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a klasszikus analitikus tanok szerint van egy tudattalanunk, egy tudatos énünk, és egy – úgymond – szuperegónk. A tudattalanunkban vannak az ösztönkésztetések, a szuperegónkban vannak azok a társadalmi normák, erkölcsök, amelyek megpróbálnak rendet rakni, és amelyek megfékezik a tudattalan ösztönzéseket. Például, ha meglátunk egy terített asztalt, nem kezdjük el rögtön felfalni az ételeket, mert van egy olyan szuperegónk, amely ellene hat az ilyen törekvéseknek, és igyekszik ezeket az ösztönkésztetéseket kordában tartani. Önmagunkat valahol a tudattalan és a szuperegó között, középen éljük meg a mindennapokban, az egó szintjén. Vagyis azt élhetjük meg, hogy gyarló emberek vagyunk, akik viszont törekednek a jóra. De ebben az állapotban – mondják egyesek – találkozunk énünknek azzal a legmagasztosabb részével, ahonnan jönnek ezek az erkölcsi normák, utasítások, mindaz a szép, jó, ami igyekszik megfékezni ezeket a késztetéseket, és ezzel a felsőbb énünkkel a mindennapokban nem találkozunk, magunkat nem ezen a szinten éljük meg. Amikor látjuk ezt, akkor azt hisszük, hogy ez egy istenség. Tehát ebben a megközelítésben a nagy fény nem valami isten, nem valami csoda, hanem önmagunk része.

Természetesen vannak olyan teológusok, akik azt mondják, hogy nem, ez nem belső pszichés termék, hanem itt valóban Istennel találkozunk. Számukra a halálközeli élmény teljesen összeegyeztethető a bibliai tanításokkal. A klinikai halálból visszatértek ugyanis arról számolnak be, hogy van élet a halál után, az ember találkozik a teremtőjével, számot kell adnia az életéről, újra együtt lehet elhunyt szeretteivel – márpedig mindezek a Bibliában is így szerepelnek. No de mi van akkor a pokol kérdésével? Egyes teológusok azt mondják, hogy valójában sokkal nagyobb az isteni kegyelem, mint azt hittük volna. És vannak olyanok is, akik elfogadják azt a magyarázatot erre a kérdésre, amit a halálközeli élményt átélt emberek mondanak, hogy amikor ebbe az állapotba kerülünk, és áttekintjük az életünket, akkor önmagunk mondunk ítéletet fölötte. Kapunk egy isteni tudást, amivel mi magunk válunk tükörré, magunk ítéljük meg, hogy milyen volt az életünk. Amikor ez az önmegítélés megtörténik, akkor attól függően, hogy ennek milyen az eredménye, szeretnénk közelebb vagy távolabb lenni ettől a fénylő lénytől. Abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy gonoszak és bűnösek voltunk, akkor bánt ennek a fénylő lénynek a tisztasága, tökéletessége. Ez a pokol, mondják ezek az emberek. Hiszen itt lenne a lehetőség, hogy egyesüljünk ezzel a tisztasággal, ezzel a fénnyel, a tökéletességgel, és mi ostobák, képtelenek vagyunk erre, mert annyira rosszul éltünk, hogy nem tudjuk megtenni, hogy egyesüljünk ezzel a fénnyel, hanem eltávolodunk tőle. Tehát nem Isten taszít el bennünket, hanem mi vagyunk azok, akik nem vagyunk képesek egyesülni a fénnyel, a tökéletességgel. Ez a megközelítés egyúttal válasz lehet egy ősi vitára is, nevezetesen arra, hogy hogyan fér össze Isten jósága a pokol létezésével.

Nos tehát megismertük a biológiai, az orvosi megközelítést, a pszichológiai elméleteket, s a teológiai megközelítéseket – de hát melyik az igaz?

Úgy tűnik, hogy a különböző megközelítések a halálközeli élmények egészének egy-egy részét ragadják meg. A témát kutató mai orvosok többsége – én is közéjük tartozom – az úgynevezett kombinált megközelítések híve. Ez azt jelenti, hogy a korábban említett elméletek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő magyarázatok. A biológiai, a pszichológiai, a spirituális megközelítések a valóság megismerésének különböző síkjai, különböző szintjei. Nem mondanak tehát ellent egymásnak, még akkor sem, ha állításaikban látszólag teljesen különböznek. Ugyanúgy, mint a vak emberekről és az elefántról szóló példázatban, amikor a vakok az elefántnak különböző részeit tapogatják. Mindegyiknek van tapasztalata arról, hogy milyen az elefánt, és mindegyiküknek igaza van, pedig mást és mást mondanak el az elefántról. Így vagyunk mi is, amikor megpróbáljuk megérteni, a halálközeli élményeket. Az endopszichozin, a jungi archetípusok vagy a lélek testtől való elválása – mindezek különböző megközelítések, amelyek a valóság különböző rétegeit mutatják be.

Sokan úgy gondolják, hogy a halál valamiféle beavatás, és azok az emberek, akik a halálközeli élményt megtapasztalják, egy olyan többlettudással rendelkeznek, amelynek következtében jelentősen megváltozik az életük. Ha tehát valaki jól tud bánni ezzel a tapasztalattal, nagyon hasznos változásokat indíthat el az életében. Az, aki megtapasztalta, hogy van valami a halál után, nyilván kevésbé materiális beállítódású már. A halálközeli élményt átélt emberek gyakran úgy gondolják, hogy visszatérésük után is sokkal közelebbi kapcsolatuk marad ezzel a dimenzióval. Másképp gondolkodnak a vallások egymáshoz való viszonyáról is. A legtöbb ember egy ilyen élmény után nyitottabbá válik a többi vallás iránt, s úgy gondolkodik, hogy a vallások különböző utak, amelyek ugyanahhoz a forráshoz vezetnek. Egy újabb jelentős változás, hogy megváltozik az élethez való viszonyuk. Olyan extatikus életszeretet alakul ki bennük, amit nehéz szavakba önteni. Szerettem ezeknek az embereknek a társaságában lenni; béke, nyugalom, bölcsesség sugárzott belőlük. Szinte mindent elvesztettek, és ez átértékelte számukra a világot. Mi itt most nem figyelünk a légzésünkre, de ha csak egy kis időre fulladoznánk, felértékelődne számunkra a légzés jelentősége. Mindazok, akik visszatértek a klinikai halálból, s megtapasztalták azt, hogy mindent elveszíthetnek, új szemmel néznek a világra – s egyszerre elkezdik látni is mindazt, amit idáig pusztán nézni voltak képesek…

☸ ☸ ☸

Dr. Pilling János
Pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében dolgozik, ahol orvosi kommunikációt és tanatológiai ismereteket oktat. Orvostanhallgatóként kezdett el foglalkozni a klinikai halálból visszatért emberek élményeinek kutatásával: közel száz, halálközeli élményt átélt emberrel készített interjút. Polcz Alaine hatására csatlakozott a haldokló betegeket gondozó és hozzátartozóikat segítő hospice mozgalomhoz, amelyben eleinte önkéntesként, majd az akkoriban alakuló Magyar Hospice Alapítvány orvosaként dolgozott. Később megszervezőjévé vált a hazai hospice szervezetek együttműködését támogató Magyar Hospice Egyesületnek. Egyik alapítója a Kharón – Thanatológiai Szemle és a Hospice Hírek című lapoknak.

Szerző: 
Dr. Pilling János
facebook

A halál ajándékai

Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk:

A halál ajándékai

„Ám az emberek valóban meghalnak és elhagyják a világot;
ezért nevezik őket vendégeknek vagy idegeneknek.
A halál a sorsuk, Ilúvatar ajándéka, amelyet az idők múltával
még a hatalmasok is megirigyelnek.”

(J. R. R. Tolkien: A szilmarilok)

A halál ajándékot tartogathat a számunkra. Érdemes felidéznünk, hogy mikképpen figyeltünk fel erre a titokzatos árnyalakra, aki az élet ösvényén mellénk szegődött. Biztosak lehetünk abban, hogy a visszaemlékezés nem lesz hátborzongató, inkább szerfelett érdekfeszítő. Engem például megajándékozott a halál. Mindössze három éves voltam, amikor kapcsolatba kerültem a majdnem-elmúlással.

Édesanyám olyan szomorúnak találta a saját és a jelek szerint az én létezésemet is, hogy véget akart vetni az »életünknek«. Úgy alakult, hogy az orvosok elhárították a veszedelmet, és mi, egymástól biztos távolságban éldegéltünk tovább. Jó időn keresztül nem találkoztunk egymással. Nagykamasszá gömbölyödtem. Mit sem tudtam anyámról. Egy éjszaka azonban különös álmot láttam. Megjelent lelki szemeim előtt a ház, amelyben édesanyám éldegélt. Majd hirtelen kinyílt rajta a tető, mintha valamilyen gépvirág szirmai pattantak volna fel. Váratlanul elhervadtak az álombéli színek, és minden szürke lett. Az álombéli ház közelében található fákról egy szempillantás alatt lehullott az összes levél. Megpillantottam szülőanyámat. Ruhátlanul előlibegett a gépvirág kelyhéből, és hamarjában sodródott föl a magasba. Meg kell vallani, hogy szörnyűségesen káromkodott, és fölöttébb méltatlannak találta a helyzetet. Végül a szürke magasban elkerengett, elenyészett visszavonhatatlanul.

Az álom másnapján tudtam meg, hogy édesanyám azon az éjszakán meghalt. Természetesen a gyász minden ismeretes szakaszán keresztülhaladtam. Ugyanakkor lenyűgözött a tapasztalat, amiben részem volt. Mélyen átéreztem azt, hogy az álom és a halál édestestvérek, és az is bizonyossá lett a számomra, hogy nincsenek egymástól független létezők, önvaló-tudatok. Én beléptem az anyám halál bardójába, ő pedig belépett az én álom-bardómba.

A materializmus is megdőlt a számomra. Ama elhatározás is megfogant bennem, hogy a saját halálom idején nem kívánok trágárkodni, sem méltatlankodni, hanem félelem nélkül és méltósággal kívánok átmenni az átváltozáson.

Mindebből kitűnik, hogy a halál, és persze a maga különös módján az édesanyám is rendkívüli kinccsel ajándékozott meg engem. A későbbiekben gyakran előre ráéreztem általam ismert emberek, állatok halálára, sőt olyan is előfordult, hogy általam nem ismert, de a közelben tartózkodó illető halálakor is furcsa érzéseim támadtak, és csak később derült ki számomra, hogy a furcsa érzés idején, a házunk egy másik emeletén lakó személy távozott az átalakulásba. Ezek az érzések soha sem voltak félelmetesek, inkább rendkívül békések és megnyugtatóak, visszafogottan szépek.

Természetesen nem lehetek biztos abban, hogy valaha is lesz még ilyen átérzésben részem, és azt sem tudom, hogy az anyám halálában mutatott magatartással ellentétes viselkedést sikerül-e majd felmutatnom, midőn eljön az időm, és nekem kell helytállnom. Mégis mindezeket az eseményeket és élményeket ajándékokként fogom fel. Életem legnagyobb ajándékaiként. Ezeket a haláltól kaptam.
Biztos vagyok benne, hogy a halál másoknak is szokott ajándékokat adni. Igen nagyvonalú a természete. Érdemes tehát végiggondolni, hogy mit és hogyan ajándékozott nekünk a halál.

☸ ☸ ☸

Szerző: 
Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk
facebook

Közösség

A Buddhák étke

Az elvonulás utolsó estéjén a Malompark közös étkezőhelyiségében külsős, nem a csoportunkhoz tartozó vendégek számára terített asztalt találtunk. A konyhában véletlenül akadt meg egyik társunk szeme egy kis papírlapon, rajta a konyhai dolgozóknak szánt instrukció: „Azt eszik, amit a buddhák.”
Ez a kis mondat sokféle gondolatot, érzést indított el bennem.

Először egy kedves belső mosolyt: aki buddhista gyakorló, az még nem Buddha, a cédula írója ezt nyilván nem tudta. De milyen hízelgő, hogy valaki buddhának nevez minket... Ő nem tudja, hogy mi nem vagyunk buddhák, vagy mi nem tudjuk, amit ő már tud? Ki nem ismer fel kit? Ezzel sikerült is körbejárnunk a mandalát.
Egyébként rögtön az elvonulásunk elején tiszteletreméltó Vadzsramálá azt kérdezte tőlünk, hogy mi akadályoz bennünket abban, hogy Buddhák legyünk?
A válaszadáshoz mind az öt elem a segítségünkre sietett az elvonulás idején. Hol rendőrautó szirénázása, hol mennydörgés, villámlás, vagy éjszakai kutyaugatás, Margit lekvárjai, hőség, robajló repülőgép zúgása. Különböző formákban, mindig a legjobbkor, hogy megfelelően demonstrálják a tanításokat. Az „égbe” vezető meditatív lépcsőről nem is beszélve. Naponta többször leküzdendő akadály volt, hogy a második emeleten levő szertartásterembe eljussunk a malom tetején, ahol a tanításokban részesültünk.

Ahogy az öt Tathágata mandalájába sem könnyű bejutni.

A csoport fele már részt vett korábban a 2006-2007-ben tartott sorozaton, amikor hétvégi szemináriumok keretében jártuk körbe a mandalát. A csoport másik fele számára újdonság volt a tantrikus tanítás.

Vadzsramálá mesteri módon építette fel a gyakorlást. A nap kezdeteként helyet kapott benne az előző években tanult Mahámudra meditáció. Az öt Buddha szimbolikájának megismerését mélyítette az öt elemmel, a természeti képekkel, a társnőkkel való összekapcsolás. Bónusz ajándékként Gyógyító Buddha meditációkat is végeztünk. Az egészet megalapozta egy átfogó tanítás a buddhista tudattanról.

E hihetetlen bőség szintézise volt eddigi tanulmányainknak.

Az elméleti tudást meditációk követték, melyeket Vadzsramálá különböző módszerekkel és különböző szinteken vezetett, így a kezdők is követni tudtak mindent, másrészt a haladóbbak számára módszertani lehetőségek tárultak fel.

Az utolsó estén az öt Tathágata mandalája megjelent előttünk a kerek oltáron elhelyezkedő arany szobrok formájában, és egy gyönyörű púdzsa keretében felhatalmazást kaptunk a meditációk végzésére.

Lehet, hogy az öt külsős vendég Kerecsenden azt ette, amit a Buddhák. De vajon mi is azt ettük? Az otthoni gyakorlással lehetővé válik, hogy mi is a Buddhák étkét együk. Ehhez az egyik legjobb út: az öt Tathágata mandalájának körbejárása.
Köszönjük Mesterünknek az egyhetes gazdag és inspiratív útmutatást.

Békesség!

Szerző: 
Khémá Ligeti Erika
facebook

Élettel betelve

Khémá Ligeti Erika:

Élettel betelve

Gyerekkoromban a családunk nem nagyon járt nyaralni, aminek valószínűleg a pénzhiány volt az oka. Tizennégy éves koromban voltam először igazi egyhetes nyaraláson a Balatonon, az iskola szervezésében. Ez a hét nagyon mély hatással volt rám. A víz, a szabadság, a gyerektársak. Még a levegőnek is más illata volt. Teljesen eufórikus állapotba kerültem az élmények kavalkádjától. Eltűnt az időérzékem, elfelejtettem az otthoni dolgokat, minden pillanat új tapasztalatot hozott.
Aztán eltelt a hét, és haza kellett jönnünk. A hazatérés élménye is megdöbbentett: minden olyan más volt. Újra felfedeztem a házat, a tárgyakat, a növényeket, a szüleimet. Meglepett az érzések és tapasztalások intenzitása.

A következő évben ismét mehettem nyaralni az iskolával. Vágytam újra megélni a gyönyörűséges átváltozást. A Balatont, a napfényt, a nádast… Már maga a vonatozás is élmény volt. Aztán először megpillantani a vizet, és belezuhanni ebbe a gyönyörű, másik világba. Minden épp olyan volt, mint előző évben, sőt még szebb, és én nagyon boldog voltam.

A harmadik évben már életem részének éreztem ezt az egy hetes különleges boldogságot.
De a hét közepe táján különös szomorúság kerített hatalmába. Tudtam, hogy a csodának nemsoká vége lesz. Újra haza kell menni, ahol nem történik semmi. Az utolsó pár napban már egyáltalán nem tudtam örülni.

A következő évben – már tizennyolc évesen – igen elgondolkodtam ezen a nyaralás-dolgon. Már nem is vágytam rá olyan nagyon. Tudtam, hogy jó lesz a hét első fele, de utána jön a második fele, amikor majd szomorú leszek, és megint jön egy év, amikor nem történik semmi.
Aztán arra gondoltam, hogy itt valami nem stimmel. Ez így nem jó. Ötvenkét hétből egy hét boldogság, ötvenegy meg unalom. Mit tudok tenni? Ötvenkét héten át nem lehet nyaralni.

Hogyan lehetne, hogy ötvenkét héten át boldog legyek? Hiszen ez az én életem, és nem szeretnék arra berendezkedni, hogy egy évben csak egy heti boldogságom legyen.

Amikor hazajövök erről az egy hétről, folytatni szeretném a boldogságot. Nézzük, minek is lehetne örülni? Szépen elkezdtem összeszedegetni, mi az, ami jó itthon, és ettől megnyugodtam. Ennek a nyaralásnak a második része már nem lett szomorúság, ugyanis tudtam, hogy a hazatérés után is jó dolgok várnak.
Ettől kezdve minden napra úgy tekintettem, mint a boldogság lehetőségére.

Persze ez tizennyolc évesen könnyen megy.

Azóta eltelt negyven év. Már a nyaralás második felében járok…

Negyven éve gyakorlom, hogy a dolgokat meg kell becsülni, törődni velük, értékelni, az utolsó cseppig, az utolsó pillanatig. Nem gondolok semmiféle „nyaralás” végére. Minden nap igyekszem teljes szívvel azt tenni, amit aznap tennem kell. Ez Vörösmartynak arra a verssorára emlékeztet engem, amikor így szól: „Ez jó mulatság, férfi munka volt.”

Ha az ember mindent megtesz, amit az élete során tennie kell – kapcsolati-anyagi-spirituális tennivalókat –, akkor nem lesz hiányérzettel és félelemmel tele a lelke. Akkor az utolsó napra is juthat feladat, juthat mosoly.

Számomra célkitűzésként jelenik meg Jób könyvének utolsó sora: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.”
Hogyan lehet az élettel betelni? Úgy biztos nem, ha félúton azt számolgatom, mennyi van még hátra.
Inkább úgy, ha azt nézem, mit is tegyek ma a magam és mások boldogságáért.

Minden nap – ma van. Minden nap lehet boldogítani és boldognak lenni.

Gate, gate, gate …

☸ ☸ ☸

Szerző: 
Khémá Ligeti Erika
facebook

Közös nevező

Közös nevező

Szubhá Horváth Diána

„Mi lehetne dermesztőbb kritikája a modern világnak, mint az a tény, hogy a legtöbb ember úgy hal meg, hogy nem készült fel a halálra, mint ahogy úgy is élt, hogy nem készült fel az életre.”
(Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról)

Mi az, ami közös benned, Elton John-ban, a közértes néniben, bennem és a Dalai lámában? Az, hogy embernek születtünk, képesek vagyunk tapasztalni, van szabad akaratunk, ugyanarra használjuk a wc-t és tömérdek más dolog mellett még az is, hogy egészen biztosan mind el fogunk távozni egyszer.

A buddhista tanítások azért ragadtak meg engem, mert nagyon keményen és ellentmondások nélkül fogalmazzák meg az elmúlás tényét és mindenkire érvényes voltát. A tibeti buddhista hagyomány rávilágít arra, hogy valójában születésünktől kezdve minden egyes percben haldoklunk, egyre csak haladunk a halálunk felé. Ilyen módon semmi olyan nem fog megtörténni velünk életünk végén, ami most ne történne meg.

Ezt és az ehhez hasonló tanításokat olvasni olyan, mintha arcul csapnának. Ezzel a témával kapcsolatban úgy gondolom, ez a megfelelő módja annak, hogy felrázzuk magunkat. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy a hétköznapi életünkben olyannyira megszokott „ejj, ráérünk arra még...” hozzáállást csak akkor vagyunk képesek leküzdeni, ha mindenekelőtt könyörtelenül szembesülünk az igazsággal.

Kétségtelenül könnyebb lenne a helyzetünk, ha ez a szembesülés már gyerekkorban megkezdődne, és nem lenne tabu beszélni a halálról, elmenni egy temetésre, vagy akár az, ha a gyerekünk „halottasat” szeretne játszani.

Amíg a közvetlen környezetemben, a családomban nem szembesültem a halállal, addig én is a „halogatók” csoportjába tartoztam, és nem szerettem ezzel a témával foglalkozni. A szüleim kiskoromban sosem tiltottak el attól, hogy temetésre menjek, elmagyarázták, hogy a halál természetes dolog, mégis rosszul voltam már a gondolattól is, hogy anyu és apu egyszer majd nem lesz többé, és reménykedtem, hogy ha mással meg is történik, velük nem fog soha.

Másfél éve hirtelen, egy balesetet követően, pár nap leforgása alatt elvesztettem a nagymamámat. Így visszagondolva még mindig borzasztó érzés, hogy egy kórházban és nem a saját otthonában ment el, mégis szerencsésnek tartom magam, mert elmondhattam neki, hogy szeretem, és foghattam a kezét.

A megrázkódtatás ellenére és saját tudtán kívül nagyon sokat segített nekünk, miután bekerült a kórházba. Tél volt, már csak pár nap volt hátra karácsonyig, az utak csúszósak voltak. Amikor nagymamám megtudta, hogy édesanyámék kocsival jöttek föl Pestre, csak annyit mondott, hogy „vigyázzanak a hazafelé úton”, mintha csak az lett volna akkor a legfontosabb...

Az ilyen helyzetekben az ember szinte önkéntelenül is elkezdi mondogatni, hogy „nem lesz semmi baj”, miközben retteg a legrosszabbtól. Érdekes belegondolni, hogy ezt nem is annyira mások, mint saját magunk megnyugtatására ismételgetjük, hiszen az eltávozottal nem történik semmi olyan, ami ne lenne természetes. Jó lett volna, ha ismerek akkor néhány gyakorlatot, amivel segíteni tudtam volna neki, a családomnak és magamnak átvészelni azt az időszakot, ám ezeknek híján maradt a kézfogás és a nyugalmam (látszólagos) megőrzése, ami bevallom, nem ment jól.

Éppen ezért fontosnak tartom, hogy felkészítsem a tudatomat az elmúlásra, dolgozzak az élményekkel.

A munkálkodás során lényeges dolog megkülönböztetni a haláltól való félelmet és a halállal való belső munkát. Ugyanis igaz, hogy mindkét esetben aktívan foglalkozunk az elmúlás gondolatával, de korántsem ugyanolyan módon. Ha félünk a haláltól, az egyfelől jó, hiszen azt jelenti, hogy elismerjük, belátjuk, hogy nincs mese, ez bizony meg fog történni velünk is és mindenki mással. Ugyanakkor magától az élet élvezésétől fosztjuk meg magunkat azzal, ha rettegünk az elkerülhetetlentől. Ezzel szemben belső, szellemi munkával lehetőségünk nyílik leküzdeni ezt a félelmet, és egyfajta alapként felhasználni, beépítve az elmúlással kapcsolatos tapasztalataink, ismereteink közé. Mert amit megismerünk, az sokkal kevésbé lesz számunkra félelmetes.

Évek múltán is eszembe jut Lílávadzsra egyik hétfő esti előadása, ahol arra bíztatott mindenkit, hogy számoljuk ki, hány napunk, óránk, percünk van még hátra az életből. A születéskor várható élettartam hazánkban a férfiak esetében 72, 2 év, a nőknél pedig 79,1 év. Eszerint van még hátra hozzávetőleg 50,1 évem, vagyis 18 286 és fél napom. Az annyi, mint 438 876 óra, melyek egyre csak fogyatkoznak, miközben írom ezeket a sorokat. Tegyük föl, hogy mindenki, aki olvassa ezt a cikket, kiszámolja, hogy számára mennyi idő van még hátra, majd nekiáll és készít egy jó vaskos naptárat annyi rubrikával, amennyi nap kijött a számítás során. Majd ezután minden egyes este, mielőtt elalszik, egy vastag fekete filctollal végérvényesen kihúz egyet. Mint a rabok a börtönben, akik kitörő lelkesedéssel várják az utolsó rubrikát: a szabadulást.

Vajon továbbra is...
...mérgelődnénk a dugóban?
...lefeküdnénk aludni haraggal a szívünkben?
...megvennénk a huszonharmadik cipőt és/vagy ruhát, amire semmi szükségünk?
...azt hazudnánk a hajléktalannak, hogy nincs nálunk apró?
...megkérdeznénk, hogy „hogy vagy?”, majd fittyet sem hánynánk a válaszra?
...meg lennénk győződve arról, hogy a mi problémáinknál nem létezik nagyobb?

Aztán ahogy telnek a napok, lapozzuk a naptárat és gyarapodnak a fekete ikszek, még az is lehet, hogy egyszer csak rájövünk, hogy tulajdonképpen ugyanazt várjuk mi is, mint a rabok, csak a mi cellánk falai jóval távolabb vannak...

Nosza, filctollakat kézbe!

☸ ☸ ☸

Szerző: 
Szubhá Horváth Diána
facebook

Zene a Bardóból

Vázsonyi János:

Zene a Bardóból

A hétköznapi tudatunk nehezen boldogul a születés előtti és a halál utáni világ jelenségeivel. Leköti sok más fontosabbnak látszó probléma. Amikor viszont elvesztünk valakit, akihez nagyon kötődünk, akkor felerősödik az erre a fajta érzékelésre való képességünk.
A zene lényege az emlékezés olyan, számunkra fontos dolgokra, amelyeket azonban Májá fátyla gyakran eltakar előlünk. Amikor édesapám meghalt, kétszer is látni akartam még őt. Megérintettem a homlokát, mielőtt lezárták a koporsóját. A temetés után hazafelé egy dallam szólt végtelenítve az elmémben. Azt hittem egy létező ének, amit talán a kántor énekelhetett. Annyira megtetszett, hogy hazamentem és leírtam. Azóta majdnem minden koncertemen eljátszom, ha tehetem. Benne van ebben a dalban az édesapámmal való viszonyom, s minden, amit felfogtam az életútjából. Amint megszólal, titokzatos módon koncentrálódik a figyelmem, sőt – úgy érzem – a közönség figyelme is.

Utánanéztem: nincs ilyen ének a liturgiában. Azóta üzenetként tekintek erre a dalra. Érzéseket generál, amelyek születésről, szeretetről, ragaszkodásról, elengedésről, életről és halálról szólnak. Ritka ajándék.

Vegyük észre az ilyen üzeneteket, és tekintsünk erre a világra is úgy, mint az univerzum egy olyan létsíkjára, ahonnan egyszer mindenképp tovább kell mennünk! Az üzenetek azt sugallják, hogy azokat a világokat, ahova megyünk majd – bár ismeretlennek tűnnek – mégis hasonló, vagy éppenséggel ugyanolyan törvények mozgatják, mint azt, amelyben most élünk.
Adjunk hálát, hogy létezik, adjunk hálát hogy létezünk! És adjunk hálát, hogy szeretteink léteznek, bárhol is vannak most!

☸ ☸ ☸

facebook

Humor

Mennyire vagy megvilágosodva?

Mennyire vagy megvilágosodva?

Ha megvagy koffein nélkül is,
Ha vidám tudsz lenni akkor is, ha fájdalmaid vannak,
Ha lepereg rólad a panaszkodás,
Ha megérted, hogy az, akit szeretsz, néha nem ér rá veled foglalkozni,
Ha neheztelés nélkül viseled a kritikát,
Ha megállod, hogy ne javítsd ki, ha a barátod valamit rosszul tud,
Ha ugyanúgy kezeled a tehetős embertársadat, mint a szegényt,
Ha csalás és hazugság nélkül tudsz a világ elé állni,
Ha le tudod győzni a stresszt gyógyszer nélkül is,
Ha ital nélkül is tudsz lazítani,
Ha el tudsz aludni altató nélkül.
Ha őszintén állítod, hogy nincsenek vallási, faji, nemi vagy politikai előítéleteid,

Akkor a spirituális fejlődésben már majdnem elérted azt a szintet, ahol a macskád áll.

facebook