Az ébredés ajándéka

Nekem a megújulás a reggeli ébredést jelenti. Egy új napot, egy új lehetőséget arra, hogy igen-t mondjak az életnek.
Ez az ébredés ajándéka.

Az élet maga a megújulás. Egy állandó áramlás, mely mindenütt jelen van; úgy az évszakok váltakozásában, mint a saját testem több milliárd mikro-folyamatában, sejtjeim osztódásában, vagy hangulataim táncában. És ha ez maga az élet, amelyre reggelente igen-t mondok, akkor mégis mi az a fel-felbukkanó ellenállás, amikor a változás szele erőteljesebben megsuhint? Van itt valami, ami szeretné megragadni azt, ami nem megragadható. Pontosabban szeretné kiragadni és megállítani az egészből azt, ami örömteli és pozitív, míg tétovázás nélkül elengedi, sőt taszítja el magától a nem kívánatos fájdalmakat.

Amikor megújulásról beszélünk – s ennek legfőképp szellemi formájáról – talán épp ott kezdődik az elakadás, amit sokan tapasztalunk, hogy szeretnénk megőrizni néhány kellemes állapotot (emléket, élményt, énképet, álmot), míg nagyon szívesen megszabadulnánk ezek ellentét párjától, azaz olyan állapotoktól, melyeket kellemetlennek ítélünk. Én viszont úgy érzem, hogy állapot, mint olyan, valójában nem létezik, csak az elménkben. A Valóság ugyanis egy folyamat, melynek egyetlen pillanatát sem lehet megragadni és megállítani. Hiszen minden látszólagos »állapotot« le tudunk bontani apróbb es apróbb részecskékre, mikro folyamatok sokaságára, és ha elég mélyre merülünk ebben a vizsgálódásban, rá kell jönnünk, hogy semmi sem áll”.
Ha viszont elfogadjuk, hogy a megújulás egy folyamat, mely maga az élet áramlása, akkor felmerül a kérdés, hogy megújulásunk kizárólag egy pozitív élmény, pontosabban pozitív folyamatok összessége lehet? Mert maga a szó olyan ígéretes, olyan frissen, kellemesen cseng, hogy szinte félrevezető. Elvégre mindannyian szeretünk időnként újjászületni - persze a saját elképzeléseink és feltételeink szerint -és talán épp ezért a legkülönbözőbb reklám fogásokban is előszeretettel alkalmazzák a bűvös szót, mint valami varázsigét...
Vajon hol kap helyet az a »valóságos« lelki megújulás, mely veszteségek, betegségek, azaz olyan élmények után ér bennünket, melyeket önmagukban negatívnak, vagy akár tragikusnak ítéltünk meg? Azt, hogy egy betegség valójában álruhába bújtatott áldás volt, csak utólag látjuk át, mert a betegség is egy folyamat (és nem valamiféle állandó állapot), melynek egyaránt lehetnek nagyon fájdalmas és egyben felébresztő aspektusai. Akit már próbára tett a veszteség, elmúlás vagy betegség valamilyen formája, és ezt képes volt hittel és nyitott szívvel megélni, tudja, hogy az a fajta szellemi megújulás, melyet az élet néha ilyen könyörtelenül az arcunkba vág, nem pótolható semmivel. Ennek nincsenek »lájtosabb« formái, és nem vezet ide rövidebb út sem.

Miközben az élet minden reggel megajándékoz bennünket a megújulás lehetőségével, az elménk végzi a dolgát és rendszerint kiválóan akadályoz bennünket ennek a lehetőségnek a felismerésében. Ezt a bölcs mesterek réges-rég felismerték, és különböző módszerekkel álltak elő annak érdekében, hogy az elme valódi természetét megismerjék, illetve azt megtanulják uralni. Bár gyakorlásom jelen fázisában nem hiszem, hogy az elmémet valaha képes leszek a szó szoros értelmében »uralni«, a meditáció és mantrák segítségével mindenestre egyre közelebb kerülök ahhoz a perspektívához, ahonnan panoramikus kilátás nyílik elmém játszmáira.

A mantra szó jelentése annyi, mint a tudat védelmzője (egyik indiai jóga mesterem vicces megfogalmazásában az „elme antibiotikuma”), mely megóv a majom módjára ugrándozó elme ide-oda rángatásaitól. Amikor figyelmem egy mantrára irányul és abban megpihen, az elme tevékenysége elcsendesedik és a fókusz fokozatosan áthelyeződik a szemlélődés végtelenjébe. Ehhez a folyamathoz hozzátartozik az is, hogy magamat megnyitom és a mantra erejének megadom. Ahelyett, hogy én alkotnám a mantrát, egyszerűen csak hagyom, hogy az rajtam keresztül megszülessen és megszólaljon. Itt nincs helye elmének, akarásnak, vagy irányításnak, ezeket mind felváltja az az »igen«, mely lényem mélyéről sokszorosan visszhangzik.
Ez számomra azért is érdekes, mert a művészi alkotó tevékenység során valami hasonló játszódik le. Megnyitjuk magunkat az inspirációnak és ráébredünk, hogy ami ebből a kitárulkozásból születik, az inkább egy misztikus alkímiai folyamat eredménye, mint egyéni irányításé. (Ebben az értelmezésben az »alkotás« és »tevékenység« kifejezések akár félrevezetők is lehetnek, mert az elme szintjére röpítenek bennünket és hamis énképpel ruháznak fel.)

Mantra, meditáció, jóga, kreativitás...ez mind szép, de mit ér az egész, ha a gyakorlásnak szentelt időn túl az életem minőségén semmi nem változik? Lehetséges, hogy ezek a »tevékenységek« túlmutatnak önmagukon és egyfajta analógiaként szolgálhatnak a hétköznapokban? Hogy amikor ellenállás nélkül megnyílok a mantra erejének és elmém elcsendesedik, az magában rejt egy útmutatást, és segít, hogy egy nagy IGEN-nel az élet felé is kitárjam a karomat, és felhagyjak a küzdelemmel? A megújulás titka számomra valahol itt rejlik. Az egyetlen valóságos döntés részemről csak az, hogy készen állok-e elengedni az irányítás illúzióját és méltósággal meghajolni a megújulás előtt úgy, ahogy azzal az élet épp megajándékoz.

☸ ☸ ☸