Élet a guru-kúlában az ősi Indiában

Ven. Vadzsramálá:

Élet a guru-kúlában az ősi Indiában

Az úgynevezett „guru-kúla” a család afféle kiterjesztése volt a régi Indiában,
amely garanciát jelentett a hagyomány továbbélésére.

Az úgynevezett „guru-kúla” a család afféle kiterjesztése volt a régi Indiában,
amely garanciát jelentett a hagyomány továbbélésére.

Az ősi Indiában az emberek nagycsaládokban éltek együtt, amelyek a korai házasságkötés miatt gyakran négy-öt generációt is felöleltek. A lányok 13-16 éves korukban elhagyták eredeti családjukat, így kiestek az otthoni munkamegosztásból, ráadásul a szüleiknek hozományt kellett fizetniük a vőlegény családjának. Ez többnyire meglehetősen nagy terhet rótt a családra. Ezen túlmenően a lánynak szolgálnia kellett a férj családját, különösen a szülőket. Még a Buddha is hangsúlyozta azon kötelességüket, hogy a család minden tagjának kedvében kell járniuk, így biztosítva a harmonikus együttélést. Az egyedüli menekülési lehetőség az élet minden területét meghatározó család és az ezzel járó felelősség elől a jógiként, aszkétaként (sramana), szerzetesként (bhiksu) vagy apácaként (bhiksuni) az otthontalanságba távozás volt.

A család afféle kiterjesztése – amely művészi körökben még ma is jellemző – az úgynevezett „guru-kúla“ volt. A fiúgyermeket – nagyon ritkán lányokat is – hat és tíz éves kora között egy olyan tanítóhoz küldték, akinek a saját gyermekei már felnőttek, hogy kézművességet, művészetet,vagy a szent szövegeket tanulja. Onnantól a többi tanítvánnyal, a sisjákkal élt együtt a guru családjában és otthonában. A tanulmányokért cserébe, fizetség helyett a szolgálatait ajánlotta fel. E szolgálatok (karmajóga) sokfélék lehettek: a tanítványok hordták a vizet, gyűjtötték a tüzelőt, ételt főztek, ruhát mostak, takarítottak, mezőgazdasági munkát végeztek és őrizék az állatokat. Az indiai ásramokban ez az elv a mai napig érvényes, mindössze az a különbség, hogy újabb feladatok is bekerültek: adminisztratív és irodai tevékenységek, kiadványok gondozása, fordítás és sok más.

Nagy kiváltságot jelentett – és jelent mind a mai napig –, ha valakit személyes tanítványként elfogadtak, ezért a tanulók nagy odafigyeléssel, buzgón próbáltak minden rájuk bízott feladatot a tőlük telhető legjobban elvégezni. Aki nem fogadta el ezeket a szabályokat, azt visszaküldték a szüleihez. A karmajóga azonban nem pusztán a gurunak járó fizetség volt, hanem inkább a képzés részének tekintették. A karmajóga révén a tanítvány éberséget, szorgalmat, fegyelmet, odaadást és önzetlenséget tanult egyben. Manapság ezeket „puha faktoroknak” nevezik és a modern oktatásban sokkal fontosabbnak tartják, mint a szakmai képességeket, ugyanis a szakmai tudásanyag olyan gyorsan változik, hogy mindössze öt-tíz évig vagy még ennél is kevesebb ideig alkalmazható.

Az ősi indiai mesterek biztosak voltak abban, hogy csak a jellemformálásnak ezen a talaján gyümölcsözhet a szellemi képzés. A tanulóidő végeztével a tanítvány értékes ajándékot ajánlott fel, amelyet ő maga alkotott, vagy amelyet elő tudott adni. A tanulásnak ezt az időszakát brahmacsarjának nevezték. Ez volt a négy hagyományos indiai életszakasz vagy „ásrama” közül az első. Ezt rendszerint egy a családnak szentelt második (grhastha) követte, a Dharmának megfelelő összes kötelezettséggel együtt; a harmadik ásrama a vanaprastha volt, amikor a férfiak és nők letették a családjukért vállalt felelősséget, és guruként vagy a fiatalabb nemzedékek tanácsadójaként a társadalmi munkának szentelt szellemi életet kezdtek. A negyedik ásrama a remeteélet (szannyászin), vagyis a megszabadulás keresésének szentelt volt. Valamennyi ásrama nagyjából huszonöt évet tett ki.

A tanítványt brahmacsárinak nevezték, aki cölibátusban élt a társaival, és a testét, beszédét és tudatát teljes egészében a szellemi tanulmányoknak, képzésnek és az elterelődéstől mentes gyakorlásnak áldozta. Kizárólagosan a guru útmutatásainak szentelte magát.

Ezen ősi indiai, különösen a védikus oktatási rendszer a guru természetes tekintélyére, tudására és bölcsességére épült. Az Athara Védából való idézet (2, 3, 5) jól mutatja, hogy a gurunak milyen nagy körültekintéssel kellett ezt a feladatot végeznie: „A tanító védelmezze a gyermeket, akit magához vett, mint ahogy a várandós asszony óvja a méhében növekvő gyermeket!” A guru feladata az volt, hogy a tanítványt egyéni szükségleteinek megfelelően, minden társadalmi előítélettől mentesen támogassa. A guru jóval több volt, mint a nyugati iskolarendszer tanárai: példa volt, apakép, szerepmodell, aki a saját képességei, tapasztalatai és bölcsessége teljességét kívánta a tanítványainak átadni, hogy ily módon ők maguk is mesterré váljanak. Ez az attitűd a guruk és sisják sok-sok életen keresztül tartó megszakítatlan körét hozta létre. Olykor a gurut felesége segítette, aki anyjukként törődött a tanítványokkal. Nem volt azonban könnyű beilleszkedni a guru családjába. A tanítványnak bizonyítania kellett, hogy kész komolyan tanulni, és valamennyi munkát elvállalja – még a legalantasabbakat is. Az elköteleződése sziklaszilárd, megingathatatlan kellett legyen ahhoz, hogy a képzés során és a kúla tagjaival való kapcsolatból adódó valamennyi kihívásnak eleget tehessen.

A tibetiek átvették és máig ápolják ezt a rendszert. Ennek az egyik leglenyűgözőbb példája a fordító Marpa és szívbéli fia, Milarepa kapcsolata. Marpa együtt élt a tanítványaival, figyelmesen viselte gondjukat, alapos képzésben részesítette őket, megadta számukra az összes titkos beavatást és tanítást, amelyeket Indiából hozott. Milarepa azonban nem kapott semmit, neki nem volt szabad részt vennie a tanításokon, hanem pirkadattól napestig rabszolgaként kellett dolgoznia, jóllehet több ízben összeesett és még az öngyilkosságot is fontolgatta. Damema (bDagmedma, szanszkrit.: Nairatmyā), Marpa felesége volt az egyetlen, aki vigaszt nyújtott neki és anyjaként teljesen önzetlenül támogatta. Azonban titokban Marpa nagyon szenvedett attól, hogy ilyen sokat látta szenvedni szívbéli fiát, s abban bízott, hogy elég erős lesz mindezeknek a nehézségeknek a legyűréséhez, és így megtisztulhat a korábbi életszakaszában, mágusként teremtett akadályoktól. Marpa soha nem vesztette el Milarepa képességeibe vetett bizalmát, tudta, hogy bele fog tudni nőni a következő nemzedékek tökéletes tanítójának szerepébe.

A guru-kúla tehát – mind a hindu, mind a buddhista hagyományban – valamelyest garanciát jelentett arra, hogy az értékes hagyomány továbbadódik gururól tanítványra végtelen láncolatban évszázadokon keresztül, s ilyen módon eleven marad. E folyamatban az új nemzedék tapasztalatai és az új idők szükségletei gazdagabbá tették a hagyományt. Ezért írta Govinda láma: „Az igazságokat lehetetlen pusztán utánozni, hanem ehelyett azokat újra fel kell fedezni, újra kell formálni, meg kell újítani, át kell alakítani, ha a mögöttes értelmüket, élő szellemüket és szellemi tápláló erejüket meg kívánjuk őrizni.”

(Fordította: Amóghavadzsra Hargitai Gábor)