Felkészülni a halálra

Ven. Vadzsramálá:

FELKÉSZÜLNI A HALÁLRA

A halál az egyetlen olyan téma, amiről nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden embert közelről érint, akkor is, ha a legtöbben nem szívesen foglalkoznak ezzel a ténnyel.

Sőt, sokan még akkor is megpróbálják eltávolítani maguktól, amikor ez az esemény – a halál – a saját környezetükben vagy saját magukat közvetlenül érintve bekövetkezik. Manapság a halál okairól úgy gondolkodunk, hogy az rendszerint betegség, baleset vagy pedig az öregség következménye. Úgy viszonyulunk ehhez, hogy azt reméljük, hogy mi azért nem fogunk megbetegedni vagy bennünket nem fog baleset érni. Úgy gondolkodunk, hogy bár az öregséget nem tudjuk elkerülni, de az még messze van, mire olyan öregek leszünk, hogy nekünk is számolnunk kelljen ezzel. Ez a fajta képzettársítás, amikor a halált automatikusan a betegséggel vagy az öregséggel kapcsoljuk össze, az egyik legalapvetőbb gondolkodási hiba, amit e jelenséggel kapcsolatban elkövetünk. Ez alapján képzeljük azt, hogy ha egy fiatal ember vagy egy gyermek meghal, akkor az valami kivétel vagy különös csapás, s ezért az a dolgunk, hogy az ilyen balszerencsét vagy csapást megpróbáljuk elkerülni, amennyire csak lehetséges.

Azonban a halál tulajdonképpeni mélyebb oka – amit a Buddha már kétezer ötszáz évvel ezelőtt megfogalmazott – nem a betegség vagy az öregség, hanem a születés. A születés a meghalás oka és előidézője. Miközben a születést rendszerint nagy ünnepléssel fogadjuk és örömteli eseményként üdvözöljük, a halállal szemben nem tudjuk ugyanezt az örömteli, várakozó beállítódást létrehozni magunkban. Annak ellenére, hogy ez a két dolog – születés és halál – egymással elválaszthatatlanul összekapcsolódik.

A japán kolostorokban minden reggel recitálnak egy mondást, amely állandóan a szerzetesek emlékezetébe idézi ezt a tényt, nehogy megfeledkezzenek arról, hogy ez a két dolog mennyire szorosan összetartozik: „A születés és a halál ünnepélyes alkalmak. Milyen tünékeny is az élet! Szűken van mérve minden pillanat, az idő nem vár senkire.”

Ez a beszorítottság, ez a feszültség a születés és a halál között, amelyet a tibetiek az élet vonatkozásában is bardónak, köztes létnek neveznek, ez olyan korlátozott intervallum, amely maga is további szakaszokra, időpillanatokra bomlik. Fel kell ismernünk ebből, hogy ez – az élet – valami olyasmi, ami határok közé van szorítva, és ezért rendkívül értékes; korlátozottan áll rendelkezésünkre, ezért minden pillanat rendkívüli kincs. (De nemcsak a modern értelemben érték, ugyanis a mai ember is úgy gondolkodik, hogy az idő pénz, és mindaddig, amíg valamit pénzzel mérhet, addig nagyon is jól meg tudja becsülni a dolog értékes voltát, ott azonban, ahol ez az érték nem forintosítható, vagyis nem váltható át pénz-ellenértékre, rendszerint tanácstalanná válunk.)

Ha az a célunk, hogy fel tudjunk készülni a saját halálunkra, sőt esetleg egy lépéssel tovább szeretnénk menni, és szeretnénk, hogy ebben a nagy jelentőségű életszakaszban mások mellé – a hozzátartozóink, a barátaink, a szeretteink mellé – is oda tudjunk állni, akkor fel kell ébresztenünk magunkban a készséget, a hajlandóságot arra, hogy szembemenjünk a modern kor e téren meglévő tanácstalanságával. Nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket azok a reakciók, amelyeket az ebbe a helyzetbe került, ezen életeseménnyel szembesülő emberek részéről tapasztalunk.

Az egyetlen lehetőség, hogy e nehézségeket és tanácstalanságot a saját környezetünkben le tudjuk küzdeni, abban áll, hogy mi magunk egy szilárd meggyőződésből táplálkozó bizonyosságot fejlesztünk ki a halál vonatkozásában. Ezáltal olyan biztonságot tudunk a környezetünkre sugározni, amely átsegíti a többieket is a saját reménytelenségükön vagy tanácstalanságukon, és megmutatja az ő számukra is, hogy lehetséges ezekhez az eseményekhez bizalommal közeledni. Felmutatja, hogy az utunk értelmes, jelentőségteli maradhat ebben a szakaszban is, s ezért érdemes hittel és bizalommal egészen a végéig járni.

Magam is átéltem ezeket a folyamatokat közeli hozzátartozóim halálakor, és kedvező tapasztalatokat szereztem. Olyannyira, hogy nemcsak a közvetlenül érintettek, hanem még a tágabb környezet is, akiknek ezekkel az eseményekkel dolguk volt – orvosok, nővérek vagy akár a temetői személyzet –, az összes modern szokás ellenére hagyták magukat meggyőzni és vezetni attól a belső biztonságtól és bizonyosságtól, amit sugározni tudtam feléjük. Vagyis ilyen módon az ember
meg tudja adni a bátorítást akár a szakszemélyzet számára is ahhoz, hogy merjenek olyan utakra vagy irányba lépni, ami esetleg a modern szokásokkal, közfelfogással ellenkezik vagy attól idegenné vált, s amelyet így nem ismernek, mert nem tanította meg nekik senki. Sőt olyasmire is rá lehetett venni a személyzetet, amit esetleg a bürokratikus szabályok nem is engedtek volna meg a számukra.

Gyakorlati szempontból is alapvető fontosságú, hogy saját magunkkal kezdjünk el dolgozni, hogy mi magunk tisztázzuk a halálhoz való viszonyunkat, és hozzuk létre önmagunkban azt a beállítódást és bizonyosságot, ami aztán képessé tesz bennünket erre a segítségnyújtásra.

Hogyan tudjuk felkészíteni magunkat egy haláleseményre?

Ha mi magunk nem vagyunk felkészülve, senkinek sem fogunk tudni segíteni, sőt saját magunkon sem fogunk tudni segíteni, amikor ránk kerül a sor. Ha azonban megfelelően felkészültünk, képesek leszünk másoknak is segítséget nyújtani, akik éppen a haláluk felé haladnak, és támogatni tudjuk őket, melléjük tudunk állni ebben a helyzetben. A következő lépés az, hogy megtanuljuk, hogyan tudunk gondoskodni és mit tudunk tenni buddhista értelemben azokért, akiknél már bekövetkezett a halál, akik azonban a buddhista tanítás és felfogás szerint közel sem annyira halottak, mint amennyire azt a mai modern felfogás szerint hisszük. Ez azt jelenti, hogy lehet ugyan, hogy a halott teste már nem mutat életjeleket, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne rendelkezne továbbra is – mint eszmélő, tudatos lény – teljes értékű tudatossággal és tapasztalással. Sőt, éppen hogy a test halálával egy olyan állapotba került, amely a szokott támaszték – a test – elveszítésével nagyon szokatlan és különös a számára, és ezért ebben a helyzetben különösen szüksége lehet a mi támogatásunkra, gondoskodásunkra és segítségünkre.

Haldokló hozzátartozójaként manapság nagy valószínűséggel fogunk olyan helyzetbe kerülni, hogy az ezen a területen működő szakemberekkel támad dolgunk – elsősorban egészségügyi dolgozókkal. Ezzel kapcsolatban jó tudatosítanunk magunkban, hogy a legtöbb orvos hivatástudata úgy működik, hogy azt tekinti feladatának, hogy megmentse az életet, vagyis gyógyítson. Ebből következően az orvos számára lélektanilag minden haláleset kudarcélmény. Ha olyan beteggel van dolguk, akiről a szakemberek megállapították, hogy gyógyíthatatlan, ez az átlagorvosból többnyire eleve kivált egy bizonyos rezignációt, elidegenedést és egy magára-hagyást, minthogy ez reménytelen eset. Ha jó orvos, meg fog tenni mindent, hogy csillapítsa az illető szenvedéseit, de magában valójában már leírja az ilyen esetet.
Ez az oka annak, hogy az egészségügyi dolgozók a legtöbben nem szívesen foglalkoznak gyógyíthatatlan beteggel. Úgy érzik, hasznosabban tudják eltölteni az idejüket, ha a munkájukat, energiájukat azokra a betegekre fordítják, akiken még lehet segíteni, ahol még elérhetnek valamit. Ezzel kapcsolatban történtek tudományos felmérések is, és ezek azt mutatták, hogy az egész gyógyító személyzetben – az orvostól a nővérig bezárólag – ha beteghez hívják, fellép egy húzódozás, ellenállás, hogy mennie kellene, de nem akaródzik. Kimutatható volt statisztikailag, hogy gyógyíthatatlan beteg esetében e húzódozás miatt hosszabb időt vett igénybe, mire az egészségügyi szakszemélyzet rászánta magát, hogy kimenjen, mint azoknál, ahol még remény mutatkozott a gyógyulásra. E mögött a jelenség mögött egy olyan felfogás húzódik meg – amely a mai nyugati kultúrába nagyon mélyen beleivódott –, hogy a tulajdonképpeni érték az kizárólag az élet, és hogy a halál nem több, mint ennek az értékes életnek a vége, a megszűnése. Bár elkerülhetetlen, de önmagában nem hord semmilyen értéket, kényszerű rossz.

Az ősi keleti kultúrák azonban másként szemlélték ezt a dolgot. Itt éppen fordítva van: az élet kizárólag a halál perspektívájából rendelkezik értelemmel, innen nyerheti el az értelmét. Egészen élesen fogalmazva, az ember tulajdonképpen azért él, az az életének az értelme, hogy megtanuljon meghalni. Ez a kétfajta megközelítés alapvetően szemben áll egymással. Ez az oka annak például, hogy a mi teljesítményorientált társadalmunkban a fiatal ember az, aki a legnagyobb értékkel bír, de ő is csak addig, amíg teljesítőképes, tehát amíg pénzt keres vagy létrehoz valamit. Ez azt jelenti, hogy nem az ember az érték többé, hanem a termelékenysége.

Az ember olyan gépezetté fokozódott le, akinek az összes értéke és funkciója abban áll, hogy termékeket állít elő.

Ebben a teljesítményorientált társadalomban teljesen normális és magától értetődő, hogy azok az életszakaszok, amelyek már nem termelékenyek, elveszítik a jelentőségüket és értéküket: ilyen például az öregkor, a betegség-állapot, sőt maga a halál is, ahol az összes termelőképesség végleg felhagy. Korábban tudták az emberek, hogy a betegség például fontos szerepet játszhat a személyiség érésében, tehát nem pusztán negatív. Az idős embert pedig – aki már nem tud többet termelni –, megbecsülték és tisztelték amiatt az élettapasztalat és bölcsesség miatt, amelyet élete során összegyűjtött és kiérlelt magában.

Manapság az a feladatunk, hogy újra kutatás tárgyává tegyük a saját lényegünket, és tudatára ébredjünk a saját jelentőségünknek, fontosságunknak, ugyanis nagyon közel kerültünk ahhoz a ponthoz, ahol a szélsőségesen felfokozott termelékenység oltárán immár teljesen feláldozzuk és elpusztítjuk önmagunkat. A halálnak ezt az aspektusát a modern világban még nem, vagy csak alig tudatosítottuk, keveset foglalkoztunk eddig ezzel. Ez az egyik oka például annak, hogy az életünk annyira perverzzé vált. Egy olyasfajta kifordultság, perverzitás jellemzi az életünket, ami egészen a halálig tart. Ez nem azt jelenti, hogy a mai világban nem foglalkozunk többé a halállal és a meghalással; minden este ott ülünk például a képernyő előtt, és a televízión keresztül tömegesen jelenik meg a tudatunkban a halál; még egy kamaszodó gyermek is sok száz, akár több ezer halálesemény tapasztalatával rendelkezik, amit a képernyő leperget előtte. Vagyis nem mondhatjuk azt, hogy a halál olyasvalami, ami ismeretlen lenne számunkra, vagy aminek ne volnánk a tudatában, azonban érezzük, hogy a halállal történő ilyesfajta foglalkozás, amely a tévéképernyőn történik, egészen más, mint az, amire mint értékre tekinthetünk.

De mi is történik itt, mitől torzul el a halálhoz való viszonyulás?

Ugyanattól, amitől a valódi lényegünkről való tudás feledésbe merült – ugyanilyen módon merült feledésbe számunkra a halál valódi arca is. Feledésbe merült, ami azt jelenti, hogy a szorongásunk, az életmohóság miatt elrejtettük önmagunk elől. Azért, mert nem akaródzik a valóságot olyannak látni, amilyen az ténylegesen. Vagyis a mai korban éppoly feladatunk a halál valódi arcának az újrafelismerése, mint amennyire feladatunk a saját valódi lényegünk újrafelfedezése és tudatosítása.
Azok az orvosok, akik nemcsak egyfajta technikai medicina felől közelítenek a haláleseményhez, hanem az orvoslás valódi értelmében, a gondoskodás felől, azok tisztában vannak vele, hogy ahhoz, hogy képesek legyenek a haldoklóról gondoskodni, egy olyan nyitottságra van szükség, amelyben az orvos a saját halállal kapcsolatos szorongásait, bizonytalanságait már leküzdötte vagy feldolgozta. A régi háziorvosi rendszerben még voltak olyan orvosok, akik tisztában voltak ezzel a feladatukkal is. A modern orvostudomány azt kívánja a háziorvosoktól, hogy a halál előtt álló pácienseket segítsék abban, hogy a megszokott életfunkcióikat – ameddig csak lehetséges – normális módon el tudják látni, a megszokott környezetükben. Ez az elmélet, vagyis így kellene működnie. A valóságban azonban rendszerint másként néz ki a dolog. Ugyanis a hozzáállás a gyakorlatban inkább az, hogy a betegért való aggódásban vagy az attól való szorongásban az orvos szeretne minden kockázatot elkerülni, és ezért a hozzáállása – és sokszor valójában a hozzátartozók hozzáállása is – az, hogy szeretnének a felelősségtől szabadulni. Ez a leggyakrabban úgy történik, hogy átrakják egy kórház vállára a felelősséget. Azért, hogy ne kelljen utólag a külső vagy belső vádakat elviselni, hogy esetleg gondatlanul vagy nem kellő segítő szándékkal jártunk el. Ez a fajta ambivalens viszonyulás húzódik végig az egész medicina elméletén és aztán az abból következő gyakorlaton is. A legtöbb orvos tisztában van azzal, hogy mi az, amire a haldoklónak valóban szüksége lenne és mi volna jó neki, de mégsem e belátásuk szerint cselekednek, hanem vélt elvárások szerint.

Az édesanyámnak hosszú ideig egyáltalán nem volt háziorvosa, de az utolsó két évben ez már elkerülhetetlen lett. Az orvos odaadóan, gondosan kezelte őt, amikor azonban az édesanyám nagyon legyengült, és már láthatóvá vált, hogy meg fog halni, akkor még ez a megértő és bölcs háziorvos is mindenáron meg akart győzni bennünket, hogy azért csak jobb lenne bevinni a kórházba. Ezért nyíltan elbeszélgettem vele, mert észrevettem, hogy bár már idősebb, de benne is van valamennyi bizonytalanság vagy habozás ebben a dologban. Megpróbáltam tisztázni, hogy számunkra nem az az érdekes, hogy az édesanyám néhány nappal tovább vagy rövidebb ideig fog-e élni, hanem sokkal fontosabb az, hogy milyen körülmények között és milyen környezetben, milyen szellemi közegben fog meghalni. Megpróbáltam megmagyarázni ennek az orvosnak, hogy a kórház a legalkalmatlanabb környezet erre. Azonban ez a fajta észérv nem tudta az orvost meggyőzni. Szerencsére eszembe jutott egy jobb ötlet, és visszakérdeztem, mit tenne akkor, ha az ő édesanyjáról volna szó. Erre az illető nagyon elcsendesedett, és elismerte, hogy ebben az esetben valószínűleg ő sem szállítaná már be. Ez az eset jó tanulsággal szolgált, mert megmutatta, hogy még egy alapvetően jó hozzáállású orvos, aki ráadásul vallásos ember is, még ő sem tud kibújni a szakmai neveltetése zubbonyából, hacsak az ember nem talál egy ilyen ötletet, amivel kisegítheti őt ebből.

Ebben a helyzetben tehát nem is annyira az a fontos, amit az ember az eszével tud, hanem az, hogy mélyen, belül a szívében meg legyen győződve arról, hogy mi a helyes.

Az orvosi kézikönyvek azt tanácsolják másfelől, hogy a pácienst segíteni kell abban, hogy minél tovább aktív, tevékeny tudjon maradni. Ami azt jelenti, hogy az ideális az volna, ha a haldokló egészen az utolsó pillanatig sem tekintené magát valami különleges esetnek, és különösen nem alakulna ki benne az a tudat, hogy ő beteg, akinek ágyban a helye. Ugyanilyen fontos volna az is, hogy a haldokló lehetőleg családi körben, a hozzátartozói között tudjon meghalni, tehát azok között, akikhez érzelmileg szoros kapcsolat fűzi, mert az a fajta intimitás és bizalom, ami a családban körülveszi, tud számára egy olyan belső nyugalmat és kiegyensúlyozottságot biztosítani, ami megkönnyíti számára a halál elviselését.

Manapság ezért már egyre általánosabban hangoztatják az ember jogát a természetes – tehát nem gépek által levezérelt – halálra, arra, hogy emberhez méltó módon tudjunk meghalni. Ez a szép elmélet, amit eszmei szinten sokan felismernek, de amikor tényleg oda kerülünk, akkor a gyakorlat még mindig az, hogy az embereket röviddel a haláluk előtt kitesszük egy olyan igénybevételnek és rendkívüli megterhelésnek, amivel a kórházba történő beszállítás jár. Ilyen módon elszigetelődnek a hozzátartozóktól, bezárjuk őket gépek közé az intenzív osztályon, idegen emberek közé, idegen szobába, elidegenedett környezetbe, és a külső és belső nyugalomról való gondoskodást – amire a haldoklónak szüksége volna – rendszerint feladjuk azért, hogy a felelősséget el tudjuk magunktól hárítani. Szorongunk a felelősségtől, és ez nagyon sajnálatos. Ha valaki esetleg ilyen helyzetbe kerül, érdemes feltennie önmagának a kérdést, hogy ha a saját halálát illetően teljesen szabadon dönthetne, vajon mit választana? Vajon szeretne-e úgy meghalni, hogy az utolsó pillanatban is berángassák még az intenzív osztályra, és ott mindenfélével gyötörjék? Most nem arról beszélünk, amikor baleset történik, és van reális esély arra, hogy az intenzív beavatkozással esetleg tényleg meg lehet menteni – ilyen helyzetben természetesen mindent meg kell próbálni –, hanem azokról az esetekről, amikor mindenki – aki kellő nyíltsággal képes a halállal szembenézni – saját szemével láthatja, hogy az élet az illetőből immár végérvényesen visszahúzódott, hogy az életereje megfogyatkozott, sőt a továbbélés iránti érdeklődése, vágya is megszűnt.

A keleti felfogás szerint ugyanis a halál végső soron nem testi okokra vezethető vissza – eltekintve a balesettől és egyéb kivételektől –, hanem valójában abban a pillanatban következik be, amikor az egyén életerői kimerülnek. Ezt más szavakkal is ki lehet fejezni. Jézus azt mondta egy viszonylag megbízhatóan ránk maradt tanításában: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani! Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél.” (Máté 10, 28–31) Tehát nincs értelme félni. Vagy egy másik helyen az olvasható, hogy senki sem hal meg, mielőtt be nem töltötte volna a sorsát.

Buddhistaként ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy bármi legyen is a látszólagos külső halálok, a halál tulajdonképpeni oka – ugyanúgy, mint az élet összes többi eseményének is – nem más, mint a saját karmánk. Vagyis a saját korábbi cselekedeteink következményei. Mindaddig, amíg ez a karma nem tölti be önmagát – akár pozitív, akár negatív értelemben és módon –, meghalni sem fogunk. Azonban amikor a karmánkat betöltöttük, eljön az a pillanat, hogy a halálunknak be kell következnie a saját korábbi cselekedeteink következményeképpen. Ettől a pillanattól kezdve a legjobb orvostudomány vagy a legkifinomultabb technika sem fog tudni segíteni rajtunk.

Ebből meríthetünk egy belső bizonyosságot, hogy tulajdonképpen nincs semmi, ami veszélyeztethetne bennünket; semmi baj nem történhet velünk, kivéve abban az esetben, ha az van megírva, hogy a dolog megtörténjen, az a sorsunk vagy küldetésünk, hogy valamit elszenvedjünk. Ha az ember ezt megérti, ez egy nagyfokú könnyedséggel, oldottsággal, belső nyugalommal ruház fel bennünket, egy olyan elengedettséget kölcsönöz számunkra, ami lehetővé teszi, hogy az egyes események – bármilyen esemény – jelentőségét se alá ne becsüljük, se túl ne becsüljük, hanem megtanuljuk azt összefüggésében látni, és megértsük minden eseménynek az értelmét. A mi esetünkben, amiről most itt szó van, például meglássuk a halál értelmét, és felismerjük a halál jelentőségét a maga összefüggésében. Ez az elengedettség tudja számunkra megadni azt a belső erőt is, amely képessé tesz bennünket arra a nyitottságra, hogy a saját helyzetünket vagy egy hozzánk közelálló szeretett személy állapotát a valóságnak megfelelően tudjuk látni. Ez szükséges ahhoz, hogy ne torzításokkal vagy elfedéssel értékeljük a helyzetet.

Ahogy azt az előbb az orvos példáján megmutattam, a legtöbb ember nagyon is jól tudja, hogy mi volna a helyes, vagy mit kellene tenni, de nem meri azt tenni, amit egyébként helyesnek tartana. Ebben a helyzetben ez különösen tragikus, mert ennek az a következménye, hogy a haldokló magára marad, mert a környezet nem fogadja el, nem hajlandó tudomásul venni az állapotát. Így olyasfajta belső elszigeteltségbe és magányba kerül, aminek következtében lassanként azokban az emberekben is elveszíti a bizalmát, akikben tulajdonképpen bízhatna, akiktől támaszt remélhetne.
Végeztek felméréseket haldokló gyermekeknél, és megállapították, hogy

... a gyermekek a harmadik vagy negyedik életévtől kezdve nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mit jelent az, hogy meghalni.

Már akkor is, amikor még nem rendelkeznek azzal a nyelvi készséggel, hogy ezt ki tudnák fejezni egy olyan nyelven, amit mi felnőttek is megértünk. Megállapították, hogy ezek közül a gyerekek közül sokan – például akik leukémiában szenvednek – nagyon gyorsan felismerik a felnőttek rettegését, szorongását. Észreveszik, nagyon is tisztán látják, hogy a felnőttek milyen kínosan, kényelmetlenül érzik magukat az ő betegségük és közeli haláluk miatt. Miután ezt nagyon világosan érzékelik a felnőtt környezetben, ez az egyik oka annak, hogy szégyenkezésből vagy tapintatból inkább visszahúzódnak, és nem beszélnek a betegségükről a felnőttekkel, gyakran még a saját szüleikkel sem, mert nem akarják, hogy a szülőnek ez még több fájdalmat okozzon.

Ha tudatosítjuk ezt, talán segíthet abban, hogy mi magunk bátrabbakká váljunk, és képessé nyíltan beszélni ezekről a kérdésekről. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy egy adott helyzetben nekünk kellene kezdeményeznünk vagy rá kellene terelnünk a beszélgetést erre a témára, hanem hogy készen kell állnunk, nyitottnak kell lennünk egy ilyesfajta párbeszéd irányába. Azonban egy ilyesfajta párbeszédre csak akkor válunk képessé, ha eljutottunk oda, hogy a halált és a meghalást a saját életünk szerves részévé tudtuk tenni, integrálni tudtuk az életünkbe. Valóban tragikus, amikor a környezetben nincs egyetlen felnőtt sem, aki képes volna válaszolni azokra a kérdésekre, amiket egy haldokló gyermek szívesen megbeszélne. Például amikor megkérdezi a szülőjét: „Meg kell halnom?” Mennyire egyszerű volna erre az a válasz: „Természetesen, mindenkinek meg kell halnia. Neked is meg kell halnod, nekem is meg kell halnom, sőt senkiről nem tudunk, akinek ne kellene meghalnia.” Ennek a tudatossága, ez a bizonyosság szilárdan meg kell, hogy gyökerezzék a tudatunkban. Ugyanis csak ebben az esetben leszünk képesek arra, hogy valóban teljes természetességgel, meggyőződéssel és bizonyossággal szóljunk erről. De ugyanakkor azzal a tiszteletteli hozzáállással is, amit a halál kérdése megkíván. Vagyis olyan szavakkal, amelyek bár nyíltak és elengedettek, ugyanakkor méltóak az alkalom ünnepélyességéhez, a dolog jelentőségéhez. Ahhoz, hogy képesek legyünk ilyen módon az életünk részévé tenni, alapvető feltétel, hogy mi magunk tisztába jöjjünk azzal, mi is történik a halálban.

A legtöbb ember számára a halál az valami homály, sötétség, ismeretlen. Egy olyan kapu, ami egyszer csak majd kinyílik, el fogunk tűnni mögötte, de senki nem tér vissza soha, és nem tudja elmondani, hogyan is néz ki ott. Teljesen természetes, hogy szorongásokhoz vezet, ha így látjuk a dolgot, hiszen ha csak egy idegen országba utazunk, már maga az is szorongató élmény, különösen, ha olyan országba utaznánk, amelyről tudjuk, hogy még soha senki nem tért vissza onnan. Lehetséges persze, hogy most túl ünnepélyesen fogjuk fel a kérdést, mert fogalmazhatnánk úgy is, hogy végül is mi magunk bár már sok halált tudhatunk magunk mögött, eddig még valamennyit túléltük, mert az, hogy itt ülünk, az végül is azt jelenti, hogy megszülettünk.

A keleti hagyományok egész Ázsiában meg vannak győződve arról, hogy nemcsak hogy minden születésre szükségképpen a halál következik, de ugyanennek a fordítottjáról is teljes bizonyossággal tudnak: minden halált elkerülhetetlenül újabb születés követ. Aki azonban ennek most hirtelen megörülne, és azt gondolná, hogy akkor ez a halál talán nem is olyan rossz dolog, azt ki kell ábrándítsam, ugyanis a nagy mesterek kicsit másképp látták élet és halál, születés és halál kérdését, mint mi, akik még nem vagyunk megvilágosodva.

Ezek a bölcsek tudták ugyanis, hogy a halálban végül is nincs semmi különösen borzasztó, amitől rettegni kellene, hiszen minden halált újabb születés követ, és akkor megint vissza fogok kerülni olyan dolgok közé, amelyeket már jól ismerek és megszoktam, és valószínűleg a következő életben majd hasonlóan fog továbbmenni, mint most. Vagyis nincs ok az izgalomra. Megint meg fogok születni, lesznek szüleim, akik felnevelnek – jól vagy rosszul –, többé-kevésbé szeretni fognak, tanulnom kell majd, iskolába járni, lehet, hogy megint fogok családot alapítani és lesznek gyerekeim, el fogok követni mindent, hogy egy kis vagyont gyűjtsek. Aztán esetleg eljön az idő, amikor megint fel fog ébredni bennem az a kérdés, hogy mire is volt jó ez az összes erőlködés, hiszen minden, amit összegyűjtöttem, megteremtettem, minden, amiért küszködtem, minden öröm és bánat, amiben részem volt, mindez most örökösen ismétlődni fog? Ha most meghalok, akkor az egészet megint itt kell hagynom, a gyerekeket, akikért annyit fáradoztam, a szakmámat, amiért az egész életemben keményen dolgoztam, a feleségemet, akire egész életemben féltékenykedtem, amikor meghalok, akkor ez az egész odavan. Akkor mire van ez az egész küszködés?
Milarepa tanítójának, Marpának az egyik kortársa, egy Jungnádzsor nevű jógi mondotta:

”A haláltól nem félek egy cseppet sem, mert tudom, hogy a kerék az tovább forog, és ha nem teszek semmit ellene, akkor a következő életem pontosan ugyanúgy fog lezajlani, mint ez a mostani. Az újraszületés az, amitől rettegek.”

Ez itt Európában meglehetősen zavarba ejtően hangzik, ugyanis az az elbűvöltség, amivel az újraszületés eszméjét az újabb korban a nyugati ember a magáévá tette és boldogan zászlajára emelte, az éppen nem az, ahogyan azt keleten gondolják. A nyugati ember azért vette olyan örömmel ezt a tanítást, mert abban reménykedik, hogy ez az örök élet lehetőségét hordja magában. Mi nyugati emberek tulajdonképpen nem akarunk meghalni. Ugyanúgy, ahogy az istenek sem akarnak meghalni, mi is abban bízunk, hogy azért csak tovább lehet élni, mivel jó dolgunk van. Kelet-Európában egy kicsit kevésbé jó, mint Nyugat-Európában, de ha összehasonlítjuk azzal, hogy például Indiában milyen, akkor itt még mindig egész jó. Nagyon ragaszkodunk ehhez, és szívesen születnénk meg újra, hogy megismételjük ezt az életet. Persze kigondoljuk, hogy azért itt-ott lehetne még egy kicsit javítani rajta, azonban az alapvető életvágyon nem próbálunk változtatni. Azért esünk ebbe a tévedésbe, mert nem értettük meg jól a karma tanítását.

Jungnádzsor tanítása ugyanis folytatódik, és meg is magyarázza, miért retteg az újraszületéstől. Azt mondja, hogy az újraszületés a karma lépéseit fogja követni. Mit jelent ez? Hogy az újraszületésben nem leszünk szabadok. Vagyis nem úgy fogunk újraszületni, ahogy szeretnénk, nem a kívánságainkat, vágyálmainkat fogja követni, hanem az újraszületésben az a karma fog beérlelődni, amelyet a múltban vetettünk el. Vagyis az elkövetkező életekben azokat a gyümölcsöket fogjuk learatni, amelyeket az elmúlt cselekedeteinkkel hoztunk létre, akár tetszik, akár nem. Ezért irányul a keleti ember egész fáradozása arra, hogy valamilyen módot találjon a karma által való megkötöttség feloldására. A karma ugyanis olyanfajta létezésbe vet állandóan vissza bennünket, amely megfelel a rajtunk keresztül és bennünk megnyilvánuló belső hajlamainknak, tendenciáinknak. A nehézség abban rejlik, hogy még azok a hajlamaink is tendenciáink kiváltják a maguk hatását és előidézik a maguk következményeit, amelyek nem is nagyon tudatosak bennünk.

Ezért fontos, hogy valamennyi élettapasztalatunkban felismerjük, melyek azok a bennünk magunkban rejlő tendenciák, hajlamok, amelyek lehetővé tették egy ilyesfajta élettapasztalásnak a megjelenését. Az átlagember, ha történik vele valami, rendszerint úgy gondolkodik, hogy ez a csapás vagy nemkívánatos esemény valamilyen külső körülmény következtében érte őt, vagy hogy más emberek váltották azt ki, idézték elő. A karma tanítása értelmében azonban ez a fajta gondolkodás alapvetően téves.

Semmi olyasmi nem történhet velünk, és semmi olyasmivel nem találkozhatunk, amit nem mi magunk lendítettünk mozgásba.

Lehet, hogy ez olyan időpontban történt, amire már nem is vagyunk képesek visszaemlékezni. Olyan hajlamainkon keresztül esetleg, amelyek hosszú időn keresztül a felszín alatt csörgedeztek, és amelyeket lefedtünk. A buddhizmusban azonban ennek a tanításnak nem az az értelme, hogy önvádlásokat építsünk ki, önmagunkat hibáztassuk vagy verjük a mellünket, hogy „Én egy nagy bűnös vagyok, és ezt érdemeltem, ez a vezeklésem.” A buddhizmusban arról van szó, hogy meg kell próbálnunk belátásra, megértésre jutni a saját természetünket illetően, rá kell döbbennünk arra sok gyakorláson keresztül, hogyan is működik a saját tudatunk, hogyan mozgatják a hajlamaink a tudatunkat, és hogyan gerjesztik ezen keresztül azokat a megismeréseket, élettapasztalatokat, amelyekkel szembekerülünk. Hasonlóan ahhoz, ahogy az égben a felhők összesűrűsödnek, és aztán a különböző szelek az ég minden irányába sodorják őket. Ugyanígy sodorják a saját tudatunkat is, a saját tudatunkban megjelenő gondolatokat, képzeteket azok a belső szelek, amelyek a saját hajlamaink, tendenciáink, vágyaink.

Vannak olyan emberek, akiknek a kedélyét inkább mozgatják a vágy, vonzódás, ragaszkodás, kötődés erői, és vannak olyanok, akiknek a tudatában inkább az ellenszenv és a gyűlölet szelei vannak jelen. Vannak, akikben a fő mozgatóerő a félelem, a szorongás, a bizonytalanság, másokban a gőg, a büszkeség, a hiúság vagy éppen az irigység. Nagyon sokféle ilyen mozgató emóció rejlik mindannyiunkban. Ezek az érzelmek azok, amelyek valóban mozgatnak bennünket, amelyek belesodornak a különböző létállapotokba – ezeket nevezik a buddhizmusban világoknak vagy létsíkoknak –, amely világok arról ismerhetők fel, hogy ezekben jellegzetes, rájuk jellemző érzések és tapasztalási események az uralkodóak. Ezek között a világok között sodródunk a különböző születésekben úgy, hogy gyakran az egyik végletből a másikba zuhanunk, például a gőg és az agresszió világából egy következő szakaszban esetleg átbillenünk a pokoli kínszenvedések világába. Mivel nem tudjuk elviselni ezeket a kínszenvedéseket, a tudat beszűkülésével védekezünk ellenük, így a következő életben megszületünk a tudati tompaság és elhomályosultság világaiban. A dolog lényege az, hogy amíg ezek a belső emóciók, hajlamok hajtanak bennünket, mindaddig nincs esélyünk arra, hogy kimeneküljünk vagy kiszakadjunk ebből az állandó körforgásból, ahol a különböző tapasztalási tartományok között vándorlunk. Ez az oka annak, hogy az ázsiai ember retteg az újraszületéstől. Az újraszületéseknek a jelképét, a létkerék-szimbólumot ugyanis Jáma, a halál ura tartja a markában. Ha ezt úgy fogalmazzuk, hogy a halál az, ami az életet, az élet körforgását a kezében tartja és mozgatja, akkor ezt mi európaiak esetleg hajlamosak lehetünk pozitív módon felfogni vagy kedvezően értékelni. Egy buddhista számára azonban mindezek a tünetek arra hívják fel a figyelmet, hogy a halál ura, Jáma az olyasvalami, amit le kell győzni, amit le kell küzdeni, különben az ember kilátástalanul benne marad a létkerékben.

Hogyan győzhető le a halál ura, hogyan lehet ehhez a kérdéshez közelíteni?

Ezzel kapcsolatban Alexandra David Neel írja az egyik könyvében a következő kedves történetet. Egy fiatalember nagyon sikeres üzletemberként működött Tibetben, ügyes kereskedelmi utazásokat tett és ezen keresztül jelentős vagyonra tett szert. E vagyonnal már álomszép feleséget is tudott keríteni magának, aztán szép gyermekei születtek, és alapvetően nagyon elégedett lehetett az életével. Egy nap azonban észrevett magán egy különös bőrkiütést. Elment az orvoshoz, megvizsgáltatta magát, és az orvos megállapította, hogy sajnos bizony leprája van. Ez egy olyan betegség, ami azon a tájékon még ma is gyakori. A történet ettől kezdve nagyon tibeti módon folytatódik – nem tudjuk, hogy vajon a nyugati emberek között volnának-e olyanok, akik hasonlóképpen lépnének ebben a helyzetben. A főszereplő a következőket mondja magának: „Végül is ez azt jelenti, hogy kézhez kaptam a halálos ítéletet. Lehetséges ugyan, hogy a leprával még el lehet éldegélni néhány évig esetleg, de a feleségem biztosan nem akar tudni már rólam, s a barátaim sem fognak találkozni velem ebben az állapotomban.” Ezért aztán elbúcsúzott a környezetétől és otthagyta a családját és egy remetebarlangba vonult. Megállapodott a fivérével, hogy az minden évben egyszer visz neki egy nagy zsák árpát. Noha korábban semmilyen szellemi életet vagy lelki gyakorlatot nem folytatott, annyira elmélyedt a halállal történő szembenézésben, hogy ezen a gyakorlaton kívül semmi más nem létezett többé a számára. Nem is tudta, mennyi időt töltött el így pontosan. Egy nap kiesett egy kő a remetelak falából, de nem vette a fáradtságot, hogy visszarakja a téglát a falba, mert nem akarta ennyi időre sem megszakítani a meditációját. Ennek következtében, ahogy a hónapok továbbra is teltek-múltak, a fal egyre inkább omladozni kezdett, és a befalazott bejárat egyszer csak teljesen összeomlott. Ekkor vetett egy pillantást önmagára, ránézett a bőrére, és a betegségnek semmi jelét nem látta magán. Vagyis a gyakorlatai nyomán a halált nemcsak meditációban győzte le, hanem testileg is leküzdötte. Mire azonban erre a pontra eljutott, nem érdekelte már többé, hogy vajon meggyógyul-e vagy sem, még az sem, hogy tovább él-e vagy meghal. Ezért aztán otthagyta a remeteséget, de nem tért többé vissza az elhagyott otthonába – ahogy esetleg mi tennénk –, ugyanis a halál legyőzése azt jelenti, hogy az ember mindent maga mögött hagyott, nincs már többé otthon, ahova visszatérhetne.

Ez az önmagunk mögött hagyás olyasvalami, amit mi magunk is elkezdhetünk gyakorolni, csak mi ritkán figyelünk fel azokra az alkalmakra, amikor lehetőségünk nyílna ilyesfajta gyakorlatot végezni. Megtehette volna ez a fiatalember is, hogy sorscsapásnak tekinti a betegségét, ő azonban ehelyett úgy tekintette, mint jó alkalmat arra, hogy elkezdje ezt a bizonyos meditációt. Ugyanígy mi is, ha nyitva tartanánk a szemünket, igen sok alkalmat vehetnénk észre, amelyek segítségünkre lehetnének abban, hogy felkészüljünk a halálra. Gondoljunk csak arra, mennyi mindent kell elsajátítanunk az életünk folyamán gyakorlás útján: az írást és az olvasást, kézműves képességeket, és így tovább.

A halálról pedig azt gondoljuk, hogy tanulás, gyakorlás és felkészülés nélkül is sikerülni fog. Ez azonban alapvető tévedés.

Valójában a halált is gyakorolnunk kell – mégpedig nagyon tudatosan – ahhoz, hogy képessé váljunk azt kezelni. Milyen gyakran van részünk olyan szituációkban, amikor el kell szakadnunk vagy el kell válnunk dolgoktól vagy emberektől: például egy életszakasztól vagy élethelyzettől, egy hivatástól, állástól, egy embertől, akit szeretünk, a gyermekeinktől, akik idővel elhagyják a házat? Végtelenül sok ilyen esemény történik mindannyiunkkal. Azonban ezeket az alkalmakat mi rendszerint nem üdvözöljük, nem örülünk neki, nem úgy tekintjük, mint esélyt, és nem azt mondjuk, hogy „Ó, milyen érdekes, milyen fantasztikus lehetőségek rejlenek ebben a veszteségben, amely engem most ért; milyen jó alkalmat kaptam arra, hogy gyakoroljam az elszakadást és a búcsúvételt, hogy tapasztalatokat szerezzek arról, milyen érzéseim támadnak, mi minden bontakozik ki bennem az elszakadás kapcsán, hiszen most megismerhetem, hogyan reagálok egy ilyen helyzetben!” Ugyanis az, ahogyan ilyen helyzetekben reagálunk, mély bepillantást enged számunkra annak a megismeréséhez, milyen hajlamok munkálnak bennünk, milyen erők azok, amelyek mozgatják a reakcióinkat. Vagyis ezekben a helyzetekben bepillantást nyerhetnénk azokba az erőkbe, amelyek a karmánkat teremtik és ezen keresztül a sorsunkat meghatározzák. Ebben az értelemben ezek az események igen értékesek lehetnének a számunkra, nagy segítséget nyújthatnának, azonban tudatlanságunkban legtöbbször úgy reagálunk, hogy elutasítjuk, eltoljuk magunktól ezt a lehetőséget.

Ha azonban ez történik – tehát elhárítjuk magunktól –, akkor nem fogunk tudni tanulni sem belőle. Ha pedig nem tanulunk belőle, akkor ugyanez a helyzet újra meg újra fel fog merülni, ismétlődni fog állandóan – talán kisebb módosulásokkal –, mert elszalasztottuk az alkalmat, hogy feltegyük a kérdést, hogy melyek voltak azok a tendenciák bennünk, amelyek ezekben az eseményekben, ebben az élethelyzetben manifesztálódtak. Csak abban az esetben tudjuk elérni, hogy az ilyenfajta események, tapasztalások ne tudjanak többé megnyilvánulni vagy megteremtődni, ha sikerül ezeket a hajlamokat, tendenciákat saját magunkban feloldani. Ami a konkrét témánkat illeti: mindaddig, amíg elmulasztjuk a halállal való szembenézést, és elmulasztjuk tudatos tapasztalássá tenni azt, ami a halálban lejátszódik, újra meg újra, állandóan ismétlődve el kell azt szenvednünk, passzív és öntudatlan módon sodortatva végig ezen a folyamaton.
A húzódozás attól, hogy az ilyesfajta tapasztalásokat önként és tudatosan vállalva magunkra vegyük, abból fakad, hogy nem ismertük fel, nem értettük meg, milyen lehetőségek rejlenek ebben, ehelyett inkább hagyjuk, hogy az érzelmeink rángassanak bennünket ide-oda. Ebben a rángatottságban annyira kiszolgáltatottá válunk, hogy nem vagyunk többé abban a helyzetben, hogy egyáltalán észlelni tudjuk, fel tudjuk ismerni azokat az erőket, amelyek ezt az egészet mozgatják. Ha meglátnánk ezekben az eseményekben azt az lehetőséget, ami a mindenkori helyzetünk tudatos megtapasztalásában, az azzal való szembenézésben rejlik, valószínűleg annyira elbűvölne bennünket a megismerhetőségnek az a hallatlan gazdagsága, ami feltárul, hogy soha többé nem szalasztanánk el egyetlen alkalmat sem arra, hogy ilyen tapasztalatokat szerezzünk.
Rendszerint csak azt vesszük észre ezekben a helyzetekben, hogy elveszítünk valamit. Teljesen ez van jelen a köztudatban is, hogy ha az ember meghal, akkor mindent elveszít. Ebben a jelenlegi életben pedig, amikor egy élethelyzet feloldódik vagy egy életszakaszt egy következő vált fel, gondolhatjuk azt, hogy elveszítettünk valamit vagy akár azt is, hogy mindent elveszítettünk. Azonban tényleg így van ez? Nem lehet, hogy amit nyerünk a változás következtében, az sokkal nagyobb, több, átfogóbb? Gondoljunk például a lepkére, amely amikor kikel, bebábozódik, és egy olyan tehetetlen létállapotba kerül, ami nem enged számára semmilyen mozgást, majd pedig amikor ebből kiszáll, teljesen átváltoztatja az alakját egy gyönyörű, repülni képes rovarrá! Vajon a báb veszteségként értékeli-e az otthagyott létállapotát, amikor kikerül a szabad térbe, ahol oda repülhet, ahova kedve tartja? Természetesen ez a hasonlat csak akkor volna érvényes, ha feltételeznénk, hogy a rovar ezt az átváltozást teljes tudatossággal tudja végigkövetni és átélni, vagyis tudná, hogy honnan hová érkezett. Azt nem tudjuk, hogy tud-e erről, mert már nem emlékszünk arra, milyen volt, amikor bábok vagy lepkék voltunk, de valójában a folyamat a saját magunk átváltozásaival kapcsolatban is nagyon hasonlóan zajlik – és ez sok tanításban, hagyományban fellelhető.

Mi magunk olyan bábhoz vagyunk hasonlatosak, aki húzódozik attól, hogy lepkévé váljék, s ragaszkodik ahhoz, hogy megmaradjon a saját begubózottságában.

Ha képessé tennénk magunkat arra, hogy ezt az átváltozást tudatosan tapasztaljuk, tudatosan tudjunk átmenni a lepke állapotába, az valóban tudna rajtunk segíteni. Ez a tulajdonképpeni célja valamennyi olyan meditációs gyakorlatnak, amely a halállal foglalkozik. Úgy mondják ugyanis az ősi írások, hogy azok, akiknek sikerül a meditációjuk során keresztülmenniük ezeken a tapasztalásokon, azok számára lehetségessé válik a halál tudatos megtapasztalása. Sőt, nemcsak hogy képessé válhatunk e gyakorlatokon keresztül a halál tudatos tapasztalására, de a halálnak ez a tudatos átélése egy mély találkozást tesz lehetővé a legbensőbb valódi lényegünkkel. Vagyis a halál minden lény számára olyan tudatos tapasztalásra ad esélyt, amelyet mi buddhisták megvilágosodásnak nevezünk, s amely az élet során csak sokévi kemény gyakorlás útján lehetséges. Vagyis a buddhista gyakorló számára a halál nem a végét jelenti valaminek, hanem sokkal inkább egyfajta áttörési lehetőség a saját legbelső lényegéhez. Egy olyan lehetőség, amely nagyon sok fáradságos erőfeszítést megtakarít a számára. Olyan esemény, amelyet az ember mintegy ajándékba kap. Egy különleges lehetőség, amely az ölünkbe hull, azonban a felkészültségünkön múlik, hogy élni tudunk-e vele, hogy képesek vagyunk-e ezt az eseményt valóban teljes tudatossággal tapasztalni, vagy pedig egyszerűen csak keresztülszalad rajtunk ez az egész eseménysor anélkül, hogy a valódi jelentőségéről akárcsak sejtelmünk is támadna. Ilyenformán a buddhista gyakorló számára a halál tulajdonképpen életének a megkoronázása, csúcspontja, és minden, amit az életében tesz, erre irányul, a meghalás e pillanatának az előkészítésére. Azért, mert ez az élet legjelentősebb pillanata.

Amikor ezt mondjuk, ezzel azt is kifejezésre akarjuk juttatni, hogy az, amit halálnak nevezünk, az élet szerves része. Olyan tudatállapot, amely a legtöbb ember számára annyira ismeretlen, hogy nem tud vele mit kezdeni, és ezért értelmezni sem képes azt. A jelenségeket, amelyeket az ember ebben a tudatállapotban átél, a legtöbben nem tanulták meg érteni, értelmezni. Azt, amit nem tudnak megérteni, tudatlanságukban úgy nevezik, hogy halál. Ugyanis közülünk nagyon kevés olyan ember van pillanatnyilag, aki képes volna ennek a halálnak nevezett eseménysornak az éber tudattal történő átélésére. Egyszerűen olyan tüneteket tudunk csak megfigyelni, hogy a testi működés felmondja a szolgálatot, a test nem tud többet megmozdulni, hogy a légzés nehézzé, lassúvá válik, hörögni kezd, majd végül teljesen leáll, hogy a testi meleg fokozatosan elhagyja a testet, s a test kihűl. Vagyis az egész, amit látunk belőle, hogy az eseménysor végén ott marad egy élettelennek kinéző test. Az azonban, amit hullának nevezünk – tehát az életműködések nélküli test, ami a
halálesemények végén visszamarad – nem mutat mást valójában, mint hogy az az erő, amely ezt az élettelen testet éltette és mozgatta, a halál eseményei során kiköltözött ebből a testből, attól elvált. A test most éppen olyan, amilyen valódi természete szerint mindig is volt: halott anyag. De ha a test mindig is halott anyag volt, akkor olyasmit, hogy halál, elvileg nem is tapasztalhat a test. Ha pedig az, ami ezt a testet éltette és most elhagyta, tehát a tudat vagy szellem, amely a testet átlelkesítette, lélekkel és mozgással töltötte meg, ha ez olyasvalami, amely tapasztalni tudja a halált, és tudatosan át tudja élni ennek a átváltozásnak vagy átmenetnek az egyes szakaszait, sőt ezt követően képes arra, hogy új alakot öltsön és egy új testi formát bontakoztasson ki, akkor ennek a szellemnek a számára a halál ugyancsak nem jelent semmit.

Mi az, hogy halál egyáltalán? A halál nem lehet azonos a halott anyaggal, mert az sosem élt, nincs semmi, ami megváltozott volna rajta, hiszen a test csak annyiban rendelkezik élettel, amennyiben tudat tölti meg. Ha pedig a tudat olyasvalami, ami nem hal meg, akkor a halál valójában semmi más, mint egyfajta fogalom, egy olyan elképzelés, amelyet olyan emberek alkottak maguknak, akik tudatlanságukban nem voltak képesek a halál tudatos átélésére, tehát nem tapasztalták a valóságnak megfelelően ezt a folyamatot. Ezért aztán olyan következtetésre jutottak, hogy kell valaminek léteznie, amit halálnak nevezünk. Rendelkezünk azonban sok olyan tapasztalattal, amely olyan mesterektől származik, akik képesek voltak ezeket a történéseket tudatosan átélni és tapasztalni, és ők valami egész másról számolnak be. Arról, hogy olyan, hogy halál, tulajdonképpen nem is létezik, az csak egy elképzelés, egy fogalom. Azok a tapasztalások, megismerések, amelyeket az úgynevezett meghalás során szerezhetünk, annyira mély élmények, amilyeneket nagyon kevés más élethelyzetben van alkalmunk ugyancsak tapasztalni. A halálhoz való célszerű hozzáállást leginkább talán a kisgyermek karácsonyhoz való viszonyához lehetne hasonlítani.

Korábban úgy történt ez, hogy a szülők zárt ajtók mögött díszítették fel a karácsonyfát, és azt a gyerekek elől az ünnepet megelőzően nagyon titkolták, aztán az ajándékokat kirakták a karácsonyfa alá. A gyerekek tele voltak feszültséggel, amely egyre fokozódott, és abban az eseményben csúcsosodott ki, amikor egyszer csak feltárult az ajtó, és megpillantották a gyertyák és csillagszórók ragyogását. Egy olyan sugárzó fényt, amely ma, a neonreklámok korában talán már nem olyan elementárisan érinti az embert, de a gyerekkorunkból talán néhányan még emlékszünk erre. Erre a fajta örömteli találkozásra, az örömteli feszültség extázisszerű tapasztalására, amely a karácsonyfa megpillantásában tetőzik, mindannyiunknak módunk volna, ha ezzel a várakozással és nyitottsággal tudnánk a saját halálunkba belépni, ha megértenénk, hogy most az fog megvalósulni, és azt fogjuk megpillantani, amiért egész életünkben fáradoztunk. Így egy gyakorló számára, aki az életét meditációval töltötte, a halál nem valamiféle gyászesemény, hanem sokkal inkább örömünnep. Nem olyasvalami, amitől félni kellene, ami szorongást kellene, hogy keltsen bennünk, hanem az a pillanat, ami a legmagasabb elvárásaink örömteli beteljesülése. Egy olyan pillanat ez, amely lehetőséget nyújt számunkra arra, hogy kiemelkedjünk a megszokott hétköznapi emberi világunk kereteiből. Ebből a perspektívából tekintve talán érthető, hogy e különleges élmény, e minden keretet szétfeszítő és felszabadító élmény megkívánja a megfelelő körülmények és a megfelelő környezet megteremtését, ami ehhez méltó és alkalmas. Amelyben ennek a tapasztalásnak a lehetőségei valóban kimeríthetők, és a haldokló teljes mélységéig élni tud ezekkel. Ezért oly végtelenül fontos számunkra, buddhisták számára – talán mondhatnánk, hogy a legfontosabb gondoskodási feladat, különösen, ha olyasvalaki távozik az életünkből, akit igazán szeretünk –, hogy módja legyen az illetőnek a lehető legkedvezőbb és legjobban előkészített körülmények között találkozni az életének eme legnagyobb pillanatával.

Bármennyire szeretnénk is bíztatni mindenkit, hogy vállaljon magára ilyesfajta felebaráti szolgálatokat, tudnunk kell, hogy ez mindig nagy felelősséget is jelent. Amilyen nagy segítséget nyújthatunk ugyanis ebben a helyzetben, ugyanolyan nagyok a veszélyek is, amiket előidézhetünk, tehát ugyanolyan sokat árthatunk is a haldoklónak abban az esetben, ha nem a megfelelő megértéssel vagy hozzáállással végezzük ezt a szolgálatot.

A helyes beállítódás nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk rákényszeríteni a haldoklóra azt, amit mi helyesnek vélünk.

Ugyanis a halál fényében nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen, különösen világnézet vagy felfogás nem létezik helyes vagy helytelen. A halál minden ember számára ugyanaz, legyen az keresztény vagy buddhista, hívő vagy nem hívő. Azok az egyéni különbségek, amelyeket esetleg tapasztalhatunk, egyike sem olyan, amely az ember valódi lényegét érintené. Ezért nagyon világosan és határozottan le kell szögeznünk, hogy a halálban történő segítségnyújtás vagy melléállás esetén soha nem lehet szó valamiféle világnézet közvetítéséről vagy meggyőződés átadásáról, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy egy ember számára egy nagyon nehéz életszakaszban egyszerűen szeretettel és együttérzéssel az oldalára állunk, és segítünk neki abban, hogy olyan tiszta tudatossággal tudjon keresztülmenni ezen a megismerésen, amennyire csak lehetséges, és úgy tudja azt megismerni, ahogyan az számára jelentkezik.

Ha ebben a helyzetben félretesszük az elképzeléseinket és a szemléletbeli különbözőségeinket, akkor ez mind a két résztvevő számára segítséget tud nyújtani ahhoz, hogy közel kerüljön annak a megtapasztalásához, amely bennünket, embereket – valamennyi embert – összeköt. Ez a közös tapasztalás, ez a valamennyiünket összekötő lényeg nem más, mint a tiszta tudatosság megtapasztalása, amelyet nem homályosít el és nem zavar meg többé semmilyen emóció, elképzelés, világszemlélet, koncepció. Az az ember, aki saját tudatának tisztaságában, önmaga lényegében nyugszik, vagy ide vissza tud térni, képessé válik arra, hogy békében haljon meg, és lehetősége nyílik arra, hogy eljusson a legmélyebb tapasztaláshoz, amely ember számára egyáltalán lehetséges. Ezért a halálban minden véleménykülönbség, sőt minden hit és vallásbeli különbség is végleg eltűnik. A cél az, hogy önmagunk gyökeréhez érkezzünk vissza. Az életünknek, élményeinknek ezt a végső gyökerét a buddhizmusban a szellemünk vagy tudatunk őseredeti, primordiális állapotának nevezzük. A halál lehetőséget ad számunkra arra, hogy a tudatunknak ezt az őseredeti állapotát átéljük. Ha ezzel a tudatossággal megyünk keresztül az egész meghalási folyamaton, akkor ebben egyúttal meg is szabadulunk.
Az ezzel való mindennemű foglalkozás és a segítségnyújtás, amit másoknak adunk e folyamatban, egyben önmagunknak történő segítségnyújtás is, mivel ez a segítő számára is lehetőséget ad arra, hogy közel jusson, bepillantást nyerjen egy olyan misztériumba, amelyet a maga ténylegességében tulajdonképpen csak a meghaló személy tapasztal meg. Amíg mi magunk csak nézői vagy kísérői vagyunk, addig nem tudunk teljes bepillantást nyerni ennek valódi mélységeibe. Amit végzünk, az tulajdonképpen arra szolgál, hogy felkészítsen bennünket erre a tapasztalásra. Ugyanakkor ezek a gyakorlatok egyszersmind az életünket is szolgálják, mivel az élet minden egyes pillanata, minden légvétel egyszerre megszületés és meghalás is.

Fordította: Lílávadzsra
(Elhangzott a Búcsú és remény című előadássorozatban 1995-ben)

☸ ☸ ☸

Szerző: 
Ven. Vadzsramálá
facebook
A weboldalunk cookie-kat használ azért, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudja nyújtani.
A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.