Semmi különös - interjú Vídzsájavadzsra Máthé János ügyvivővel

Máthé János és Szofi

Amóghavadzsra Hargitai Gábor:

Semmi különös - interjú Vídzsájavadzsra Máthé János ügyvivővel

A Buddhista Misszió ügyvivőjét, Rev. Vídzsájavadzsra Máthé Jánost kérdeztem a családi dharmagyakorlással kapcsolatban szerzett tapasztalatiról.

– Nem buddhista családban születtél, mégis fiatalon kerültél kapcsolatba a buddhizmussal. Hogyan történt ez?

– Gyerekkoromban a katolikus vallással kerültem kapcsolatba, a mélyen vallásos nagymamám sokszor vitt templomba, misére. Kisgyermekként is szerettem ezeket az alkalmakat. Ugyanakkor a mindennapi életünket nem nagyon itatta át a szellemi út. A rendszerváltás előtti időszakban nem volt jellemző, hogy az emberek túlságosan vallásosak lettek volna. Nyolcadikos koromban az iskolába megjelent egy tai-chi edző, akihez elkezdtem járni edzésekre. Visszatekintve ezekre az alkalmakra már tudom, hogy a tai-chi mellett buddhista meditációt és jógát is tanított. Egyszer megkérdezte, hogy volna-e kedvünk meditációs elvonulásra menni, amire többen azt mondtuk a csoportból, hogy „Persze, miért ne?”, és tényleg el is mentünk. Maga az elvonulás elég szigorú volt, 4:30-kor keltünk.

– Ez volt a híres nagyhideghegyi elvonulás?

– Igen, a Missziónak ez volt a második nyári elvonulása. Manapság ilyen korai ébresztést már nem is biztos, hogy be tudnánk vezetni az elvonulásokon... Este tízig meditáltunk, tanításokat hallgattunk, mantráztunk. A közösségünk szellemi vezetője, Tiszteletreméltó Vadzsramálá a különböző buddhista tanítók életéről tartott előadásokat. Ezeket nagyon élveztem. Aztán Lílávadzsrától hallgattunk sokat az üresség buddhista jelentéséről és a hétköznapi élet csodáiról. Esténként a rendi púdzsával zártuk a napot, amelynek máig is az a kedvenc része számomra, amikor Maitréja világosságát, vagyis a szeretet lángját adjuk körbe és közben énekeljük a mantráját. Úgy éreztem, mintha a szívemhez és szívemből szólna, nagyon megérintett, tudtam, hogy én ezt szeretném gyakorolni, és onnantól elkezdtem olvasni a buddhista könyveket és gyakorolni. Később egyre rendszeresebben, egyre mélyebb gyakorlatokat kezdtem végezni.

– A szüleid hogyan fogadták azt, hogy olyan, a kereszténységtől távol eső dolgokkal kezdtél el foglalkozni, mint a tai-chi meg a buddhizmus?

– Érdekes módon, a szüleim nagyon jól fogadták, mert talán ők is meglátták benne az egyetemes értékeket. Jóra tanítottak, jó erkölcsi magatartásra, tudatos, szeretetteli, együttérző attitűdre neveltek, ami – azt gondolom – minden vallás sajátja, és ezeket a szüleim is azonnal felismerték.

– Beszélgettél velük ezekről a dolgokról?

– Igen, sokszor. És nem csak én, hanem az tai-chi edző is. Később össze is barátkoztak vele.

– Talán el is kezdtek tai-chizni?

– Nem, de később kipróbálták a meditációt. Sokszor segítségemmel vezetett meditációban nagyon jó tapasztalatokat szereztek.

– Akkor lényegében szellemi tanítójukká váltál, amiben ők partnerek voltak, ez csodálatos!

– Inkább csak próbáltam segíteni, ahol szükség volt rá. Mert bármennyire felnőttek a felnőttek, sokszor előfordul, hogy egy adott problémába annyira belegubancolódnak, hogy nem látják a megoldást.

– Ez már akkor volt, amikor elhagytad a szülői fészket. Milyen iskolába jártál?

– Műszaki iskolákat végeztem: elektronikát, számítástechnikát tanultam, végzettségem szerint villamosmérnök vagyok. Ennek nem sok köze van a szellemi dolgokhoz, de azt gondolom, hogy nem is ezen múlik.

– Miközben egyetemre jártál már intenzíven gyakoroltál buddhista meditációkat, hogyan épült be az életedbe a szellemi gyakorlás?

– Akkoriban nagyon sok buddhista témájú könyvet olvastam, meditáltam. A kollégiumi szobatársaim is nagyon pozitívan fogadták ezt, valószínűleg azért, mert nem volt semmi különös. Teljesen átlagos életet éltem, de azzal az attitűddel, amit a buddhizmusban megtanultam. Nem az a lényeg, hogy az ember beöltözzön japán vagy tibeti szerzetesi ruhába, és telerakja a lakását egzotikus tárgyakkal, hanem hogy az életében át tudja ültetni a gyakorlatba azt a szemléletet, amit a Buddha tanított. Azokban az országokban, ahol elterjedt a buddhizmus, beolvadt az ország kultúrájába. Így kialakult jellegzetesen tibeti, japán stb. buddhizmus.

– Milyen lett a te buddhizmusod?

– Semmi különös. Meditációs tartásban, behunyt szemmel üldögélek a párnámon, illetve éberen és nyitottan teszem a dolgom.

– Amikor először kapcsolatba kerültél a buddhizmussal, láttál egy egzotikus formavilágot, ahol bordó köntösbe öltözött emberek egzotikus nyelveken érthetetlen dolgokat mondogattak. Láttál egy csomó szimbólumot, hallottál olyan fogalmakat, amelyeket nyilvánvalóan nem értettél. Hogyan hatott rád ez az egész?

– Érdekes módon akkor sem a forma érintett meg. Már abban az időben sem a forma számított, hanem hogy mi a tartalma, mi van mögötte. Ebből a szempontból nekem közömbös volt, hogy bordó ruhában vannak az emberek. Sokkal inkább az számított, hogy mit csinálnak, miért csinálják, és mit lehet abból megtanulni, hová vezet az útjuk.

– Később neked is lett bordó ruhád.

– Ez így van. Talán még az elején, gyerekkoromban voltak ambícióim rendtagsággal kapcsolatban, de ahogy egyre többet gyakoroltam, ez az ambíció elpárolgott. Végül Vadzsramálá kérésére vettem fel a bordó ruhát, valamint beláttam én is, hogy esetleg ezzel néhány embernek tudok segíteni, inspirációt tudok adni a gyakorláshoz.

– Mindez hogyan érinti a családi- és párkapcsolatodat?

– A feleségem támogat, és a kislányommal együtt részt vesznek a rendezvényeken.

– Aztán jelentős fordulatot vett az életed, és nemsokára a bordó ruha mellé új szerepet is felvettél: esténként te fürdeted a kislányodat.

– Kilenc hónapos Szofival töltött minden egyes percet szeretek. Azt figyeltem meg, hogy amit a buddhizmusban megtanultam és a szemléletembe igyekeztem beépíteni, azok a gyerekhez fűződő kapcsolatomban is jelentősek. Például amikor a baba sírni kezd, az a szülő számára általában egy stresszhelyzet. Ha Szofi sír, számomra az olyan, mintha én sírnék. Teljesen átérzem az ő fájdalmát. Ő nem tudja még elmondania problémáját, csak sírásával jelzi, hogy valami nincs rendben. Ha ilyenkor a szülő elveszti a fejét, akkor elkezd kapkodni. Én a higgadtságomat és józanságomat igyekszem megőrizni, és nagyon tágas szeretettel fordulok felé, amiben ő meg tud nyugodni. Szüksége van odafigyelésre és törődésre. Az apró jeleket előítéletektől és elgondolásoktól mentesen próbálom észrevenni és megérteni, majd erre reagálni. Ez a nyitott, szeretetteli, együttérző, ugyanakkor józan és megfontolt attitűd lehetővé teszi, hogy valóban hatékonyan segítsek.
Egyszerű dolgok ezek: észreveszem, hogy pelenkát kell cserélni, szomjas vagy éhes. És persze sokat játszunk együtt, játékosan tanítgatom kúszni, mászni, stb. Korábban a padlón forgolódással is eljutott azokhoz a tárgyakhoz, amelyek felkeltették az érdeklődését, de egyszer az az ötletem támadt, hogy a mobiltelefonomon bekapcsoltam egy zenét a Szofinak és úgy tettem le elé, hogy ne érje el. Nagyon izgatta a telefon, ezért kinyújtotta a kezeit, de így sem érte el. Kis közreműködéssel azonban előrébb jutott, s akkor megint próbálkozott. Néhány pec múlva már rájött, hogy maga is előrébb tudja tolni magát, vagyis rájött a kúszás technikájára.
Egy másik alkalommal láttam, hogy egy játék nagyon megtetszett neki, ekkor a lábamat, afféle akadályként elé tettem, amin segítségemmel és némi erőfeszítés árán hamarosan megtanult átmászni, sőt ezzel a trükkel rájött arra, hogyan kell térdelni. Szofi nagyon szeret tanulni, minden kihívás és „legyőzött akadály” felvillanyozza, pl. miután sikerült átmásznia a lábamon oda-vissza átmászott többször is, nagyon élvezte. Szofi boldog és mosolygós.
Azt gondolom, hogy a tanítónak – a buddhista tanítónak is – hasonló a módszere. Az embereket nem világosíthatja meg, ez lehetetlen, inkább ügyes és megfelelő módszereket mutat fel, amiket alkalmazva ők maguk tudják felfedezni a tudatukat, a képességeiket és magát a megvilágosodást.

– Mit tanultál Szofitól? Változtál?

– Magától értetődő. Nagyon sokat segített abban, hogy az addigi szokásaimat átértékeljem. Egy teljesen más életritmusra kellett átállnom. Remek lehetőséget ad arra, hogy újabb és újabb „ügyes módszereket” fedezzek fel. Szofi nagyon gyorsan változik, így folyamatos éberséget igényel részemről is.

– Nehezebb a dharmagyakorlás a családban?

– Az esszenciális gyakorlatok ugyanúgy, sőt jobban gyakorolhatók családban, mint elvonultan. Megvan a szerzetesi életnek is a maga nehézsége, de a szellemi út szempontjából ez azért lényegesen könnyebb. Egy szerzetes felelőssége sokkal kevesebb, mint a világban élő emberé. Akik a világi életben gyakorolják a buddhizmust, azoknak nehezebb a dolguk, mégis sokkal több lehetőségük van a gyakorlásra. Például aki a barlangjában ül, elvi szinten gyakorolhatja az együttérzést, ezzel szemben a világban élő ember nap mint nap szemben találja magát olyan helyzetekkel, ahol az együttérzést tudja gyakorolni. Jelenleg az elvonultságban való gyakorlás számomra nem aktuális, de ha ők is eljönnek az elvonulásra...

– Benke fiam fél éves volt, amikor az első elvonuláson részt vett. A kislányod nyáron már egy éves lesz és talán még a meditációs gyakorlatokba is be tudna kapcsolódni.

– Kíváncsian várom, Szofi hogyan fogadja majd a nyári elvonulást...

Szerző: 
Amóghavadzsra
facebook