Zene a Bardóból

Vázsonyi János:

Zene a Bardóból

A hétköznapi tudatunk nehezen boldogul a születés előtti és a halál utáni világ jelenségeivel. Leköti sok más fontosabbnak látszó probléma. Amikor viszont elvesztünk valakit, akihez nagyon kötődünk, akkor felerősödik az erre a fajta érzékelésre való képességünk.
A zene lényege az emlékezés olyan, számunkra fontos dolgokra, amelyeket azonban Májá fátyla gyakran eltakar előlünk. Amikor édesapám meghalt, kétszer is látni akartam még őt. Megérintettem a homlokát, mielőtt lezárták a koporsóját. A temetés után hazafelé egy dallam szólt végtelenítve az elmémben. Azt hittem egy létező ének, amit talán a kántor énekelhetett. Annyira megtetszett, hogy hazamentem és leírtam. Azóta majdnem minden koncertemen eljátszom, ha tehetem. Benne van ebben a dalban az édesapámmal való viszonyom, s minden, amit felfogtam az életútjából. Amint megszólal, titokzatos módon koncentrálódik a figyelmem, sőt – úgy érzem – a közönség figyelme is.

Utánanéztem: nincs ilyen ének a liturgiában. Azóta üzenetként tekintek erre a dalra. Érzéseket generál, amelyek születésről, szeretetről, ragaszkodásról, elengedésről, életről és halálról szólnak. Ritka ajándék.

Vegyük észre az ilyen üzeneteket, és tekintsünk erre a világra is úgy, mint az univerzum egy olyan létsíkjára, ahonnan egyszer mindenképp tovább kell mennünk! Az üzenetek azt sugallják, hogy azokat a világokat, ahova megyünk majd – bár ismeretlennek tűnnek – mégis hasonló, vagy éppenséggel ugyanolyan törvények mozgatják, mint azt, amelyben most élünk.
Adjunk hálát, hogy létezik, adjunk hálát hogy létezünk! És adjunk hálát, hogy szeretteink léteznek, bárhol is vannak most!

☸ ☸ ☸