Khémá Ligeti Erika:
Élettel betelve
Gyerekkoromban a családunk nem nagyon járt nyaralni, aminek valószínűleg a pénzhiány volt az oka. Tizennégy éves koromban voltam először igazi egyhetes nyaraláson a Balatonon, az iskola szervezésében. Ez a hét nagyon mély hatással volt rám. A víz, a szabadság, a gyerektársak. Még a levegőnek is más illata volt. Teljesen eufórikus állapotba kerültem az élmények kavalkádjától. Eltűnt az időérzékem, elfelejtettem az otthoni dolgokat, minden pillanat új tapasztalatot hozott.
Aztán eltelt a hét, és haza kellett jönnünk. A hazatérés élménye is megdöbbentett: minden olyan más volt. Újra felfedeztem a házat, a tárgyakat, a növényeket, a szüleimet. Meglepett az érzések és tapasztalások intenzitása.
A következő évben ismét mehettem nyaralni az iskolával. Vágytam újra megélni a gyönyörűséges átváltozást. A Balatont, a napfényt, a nádast… Már maga a vonatozás is élmény volt. Aztán először megpillantani a vizet, és belezuhanni ebbe a gyönyörű, másik világba. Minden épp olyan volt, mint előző évben, sőt még szebb, és én nagyon boldog voltam.
A harmadik évben már életem részének éreztem ezt az egy hetes különleges boldogságot.
De a hét közepe táján különös szomorúság kerített hatalmába. Tudtam, hogy a csodának nemsoká vége lesz. Újra haza kell menni, ahol nem történik semmi. Az utolsó pár napban már egyáltalán nem tudtam örülni.
A következő évben – már tizennyolc évesen – igen elgondolkodtam ezen a nyaralás-dolgon. Már nem is vágytam rá olyan nagyon. Tudtam, hogy jó lesz a hét első fele, de utána jön a második fele, amikor majd szomorú leszek, és megint jön egy év, amikor nem történik semmi.
Aztán arra gondoltam, hogy itt valami nem stimmel. Ez így nem jó. Ötvenkét hétből egy hét boldogság, ötvenegy meg unalom. Mit tudok tenni? Ötvenkét héten át nem lehet nyaralni.
Hogyan lehetne, hogy ötvenkét héten át boldog legyek? Hiszen ez az én életem, és nem szeretnék arra berendezkedni, hogy egy évben csak egy heti boldogságom legyen.
Amikor hazajövök erről az egy hétről, folytatni szeretném a boldogságot. Nézzük, minek is lehetne örülni? Szépen elkezdtem összeszedegetni, mi az, ami jó itthon, és ettől megnyugodtam. Ennek a nyaralásnak a második része már nem lett szomorúság, ugyanis tudtam, hogy a hazatérés után is jó dolgok várnak.
Ettől kezdve minden napra úgy tekintettem, mint a boldogság lehetőségére.
Persze ez tizennyolc évesen könnyen megy.
Azóta eltelt negyven év. Már a nyaralás második felében járok…
Negyven éve gyakorlom, hogy a dolgokat meg kell becsülni, törődni velük, értékelni, az utolsó cseppig, az utolsó pillanatig. Nem gondolok semmiféle „nyaralás” végére. Minden nap igyekszem teljes szívvel azt tenni, amit aznap tennem kell. Ez Vörösmartynak arra a verssorára emlékeztet engem, amikor így szól: „Ez jó mulatság, férfi munka volt.”
Ha az ember mindent megtesz, amit az élete során tennie kell – kapcsolati-anyagi-spirituális tennivalókat –, akkor nem lesz hiányérzettel és félelemmel tele a lelke. Akkor az utolsó napra is juthat feladat, juthat mosoly.
Számomra célkitűzésként jelenik meg Jób könyvének utolsó sora: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.”
Hogyan lehet az élettel betelni? Úgy biztos nem, ha félúton azt számolgatom, mennyi van még hátra.
Inkább úgy, ha azt nézem, mit is tegyek ma a magam és mások boldogságáért.
Minden nap – ma van. Minden nap lehet boldogítani és boldognak lenni.
Gate, gate, gate …
☸ ☸ ☸