A mettá meditáció lélektani vonatkozásai
A mettá meghatározása szerint olyan szeretet, amely nem támaszt feltételeket. S mivel nem kíván magának semmit és nem utasít el semmit, mindent átfogó lehet. E szeretet szívtudatunk valódi természetének – a buddha-természetnek – szerves része, mely a mások boldogságával való együtt örvendezésben, a mások szenvedésével való együttérzésben és tevékeny segítőkészségben nyilvánul meg. Egy olyan bátorság hatja át, amely minden felé egyformán odafordul, s nem retten meg semmilyen külső megjelenési formától. Így tud szeretni egy szabad, megvilágosodott lény.
Mi magunk még csak úton vagyunk efelé. Az alábbiakban szeretnék felvázolni néhány olyan egzisztenciális és lélektani körülményt, amellyel ezen az úton szembekerülünk.
Emberi lényként rendelkezünk ugyan a mindent átfogó szeretet potenciáljával, ezt azonban konkrétan is be kell gyakorolnunk. Utóbbi a szüleinkkel való kapcsolatban történhetne meg. A szüleink azonban nem voltak tökéletesen fölébredett Buddhák, hanem csak korlátozott módon voltak képesek szeretni; ők maguk is a szüleiktől vették át, illetve tanulták el a szeretet játékszabályait.
Miként gyakorolja be egy új lény az emberi szeretetet? Menjünk vissza a kezdetekhez.
A születésnél a gyermek szörnyű kínokat él át – miként az anya is. Ki van szolgáltatva e fájdalmaknak, teljesen egyedül. Amint megszületett, elválasztják az anyától, a védelem és táplálás forrásától. A kis lény teljes függésben van, mindenben segítségre szorul. Csak kívülről tud bármit is megkapni; ő maga semmit sem tud elérni, s teljesen tehetetlennek érzi magát. Nem képes kontrollálni sem a saját testét, sem más dolgokat, miközben kívülről és belülről egyaránt rengeteg inger éri. A testi-lelki szervezet erre feszültségekkel reagál. A feszültségek indulatokat váltanak ki: pánikot, kétségbeesést, szorongást, dühöt, undort, s a gyermek ezeknek is tehetetlenül ki van szolgáltatva. Önmagában életben sem tudna maradni. Éhezik és szomjazik, anélkül hogy képes lenne önmagát megvigasztalni és megnyugtatni, hiszen még nem tudhatja, kap-e segítséget.
Az ebben az életszakaszban szerzett tapasztalatoknak tehát egzisztenciális súlyuk van: az újszülött lény az életéért küzd, s ki van téve a halál fenyegetésének. Erre az alapvető egzisztenciális tapasztalatra minden ember szert tesz; hozzátartozik az emberi élethez, s mint lappangó alapfájdalom, egy életen át kísér bennünket.
Az embernek élete e szakaszában – a szeretetteli gondoskodás mellett – leginkább arra az érzelmi tükrözésre van szüksége, melyet a szüleitől kap, akik küzdelmét együttérzőn kísérik és arra vigasztalóan válaszolnak. Az újszülöttnek tulajdonképpen mettára– korlátlan, feltétel nélküli szeretetre – lenne szüksége huszonnégy órában, éjjel-nappal.
A hétköznapi valóságban mindez másként történik: a gyermek teljes függősége és rászorultsága a korlátozott és feltételekhez kötött szülői szeretetbe ütközik, s mindkét félnek meg kell tanulnia ezzel együtt élni. Ez tapasztalati tény és nem morális értékelés.
Mi történik ezután? A szülők fájdalmasan szembesülnek saját fogyatékosságukkal, gyengeségükkel, belső és külső korlátaikkal. A gyermek az egzisztenciális kényszer nyomása alatt megtanulja elviselni a feszültségeket. Fejlődése előrehaladtával kitalálja, mit kell tennie és milyennek kell lennie ahhoz, hogy megfeleljen szülei korlátozott szeretetének. Ha ezt teszem és nem teszem amazt…, Ha ilyen vagyok és nem olyan…, Ha ezt érzem és azt nem…, akkor van esélyem arra, hogy a szüleimtől figyelmet, odafordulást és választ kapjak, s én is ki tudom fejezni a szeretetemet irántuk, mert ezt a nyelvet értik.
Ilyen módon sajátít el minden gyermek egykorlátozott szeretetfogalmat: a szeretet meghatározott feltételek teljesítéséhez kapcsolódik. Azok az érzelmek, gondolatok, létállapotok, késztetések, belső és külső tapasztalatok vagy viselkedési módok, amelyek e feltételeknek nem felelnek meg, kizárásra kerülnek. A kizárt tartalmakkal a gyermek egyedül marad, magára hagyatva és vigasztalanul. Egyszerre érzi magát szeretve, másfelől pedig elhagyatva.
Ez a feltételektől függő szeretet alapdinamikája, melynek minden ember ki van téve. Konkrét, egyéni megjelenési formáit tekintve mindazonáltal nagy különbségek lehetnek aszerint, mennyire szűkek vagy tágak a határok, amelyek között a szülő-gyermek kapcsolat kibontakozik. A feltételektől függő szeretet szabályai lehetnek igen szűkre szabottak, s akár el is pusztíthatják vagy tönkretehetik az életet vagy korlátozhatják annak kibontakozását. De lehetnek tágan meghatározottak is, támogatva a gyermek fejlődését.
A gyermekkorunkban szüleinktől átvett és eltanult szeretetfogalom minden esetben alapvetően befolyásolja életünk alakulását. Kihat az életszeretetünkre, az önmagunk és mások iránti szeretetünkre. Hogyan történik ez?
Egyrészt olyan kapcsolatokat, élethelyzeteket és munkahelyi körülményeket keresünk és találunk magunknak, amelyek az általunk ismert mintának felelnek meg, vagyis ugyanazt a fajta lemondást követelik meg tőlünk, mint amit annak idején a szüleink. Jóllehet ott munkál bennünk a gyógyulás és az átfogó szeretet iránti sóvárgás, tudattalanul mégis a gyermekkorunkban bevésődött minták szerint választunk, s ezáltal a szenvedésünket ismételjük.
Másfelől a többi embert és saját magunkat is csak akkor találjuk szeretetreméltónak, ha megfelelünk a korlátozó feltételeknek. Ez olyasmit jelenthet, mint például: csak akkor szabad szeretnem magamat, ha teljesítek, erős vagyok, tökéletes vagyok, nem vétek hibát. Vagy mindig mások rendelkezésére állok, én magam igénytelen vagyok s mindent odaadok. Vagy függő módon viselkedem, s hagyom, hogy mások gondoskodjanak rólam. Vagy hibásnak tartom és összehúzom magamat, hagyva, hogy mások uralkodjanak fölöttem és kizsákmányoljanak. Hosszan sorolhatnánk a példákat.
Az első esetben másokkal méretjük magunkra, a második esetben pedig mi magunk hozzuk újólag létre a feltételekhez kötött szeretet fájdalmait, melyektől mindig is szenvedtünk.
Hogyan kerülhetünk ki ebből? Úgy biztosan nem, ha fel sem ismerjük ezt az egész szenvedést, hanem ráépítünk arra egy erkölcsi vagy idealista indíttatású mettá gyakorlatot a feltétel nélküli szeretet kifejlesztésére.
Milyen más lehetőségünk van? Szeretnék bemutatni erre egy meditációs sorvezetőt, amelyet a schaffhauseni Dharma-központban alkalmazunk.
A mettával való módszeres foglalkozás tudatossá teheti számunkra, hol vannak a szeretetre való képességünk korlátai, s milyen szenvedés áll ezek hátterében? Ennek során föltesszük magunknak a kérdést: mi az bennem és másokban, amit mindeddig ki kellett zárnom az odaforduló észlelésem köréből? Ezt úgy tudjuk a legkönnyebben megtalálni, ha felderítjük az ellenszenveinket.
Az éberség gyakorlásával tudatosíthatjuk ezeket, első lépésben egyszerűen elismerve, hogy ez a helyzet.Ez a változás kiindulópontja.
A második lépésben elemző megértésre és megkülönböztető tudatosságra van szükségünk, hogy megvizsgáljuk, mivel függ össze ez a szeretetre való képtelenség. Feltesszük magunknak a kérdést: vajon mi történt velem az élettörténetem során ezen a ponton, ami miatt most így reagálok? E vizsgálódás során szinte bizonyosan felszínre kerülnek olyan fájdalmak, amelyeket nekünk magunknak kellett elszenvednünk, anélkül, hogy valaki szeretettel odafigyelt volna ránk és kísért volna bennünket.
A harmadik lépésben azután megkérdezzük magunktól: együtt tudok-e érezni magammal, mindazzal, ami történt velem, még az elutasításommal is? El tudom-e fogadni magamat a korlátaimmal együtt olyannak, amilyen most vagyok, anélkül, hogy el kellene ítélnem magamat, mert értem, hogyan alakult ki ez a helyzet? Képes vagyok-e elengedni az ezzel való azonosulásomat és megnyitni a szívem afelé, amit eddig ki kellett zárnom? Megengedhetem-e, hogy mindaz, amit eddig kizártam, az érzéseim és tudásom részévé váljék, s átalakítson engem egy olyan emberré, aki átfogóbban, feltételek nélkül képes szeretni?
E mettá gyakorlat utolsó lépése abban áll, hogy felidézzük mindazokat, akik hozzánk hasonló sérülésektől szenvednek, s talán szintén nem volt más választásuk, mint hogy kizárjanak és megtagadjanak valamit. S e többi lényt is, akiknek száma végtelen, bevonjuk az együttérzésünk körébe, mely ezáltal erősebbé és kiterjedtebbé válik.
Majd a feltétel nélküli szeretet és átfogó együttérzés állapotában nyugszunk, ameddig csak lehetséges. Tudatában vagyunk a létesülés körforgásában élő összes lény lényegi azonosságának: mindannyian boldogságra vágynak és szenvedést tapasztalnak. És tudatában vagyunk a megszabadulás lehetőségének, mert nincs semmi – még a legnagyobb szenvedés sem –, ami függetlenül és önmagában létezne, s ne lenne megváltoztatható.
Az írás alapjául szolgáló előadás az Árya Maitreya Mandala
2009. május 1–3-i szangha-ünnepén hangzott el
a svájci Schaffhausenben.
