A valóság három arca

A Felébredett három meghökkentő kijelentést tett a valósággal kapcsolatban. E kijelentések azért meglepőek, mert a hétköznapi tapasztalatainkat felszínesen szemlélve gyökeresen mást látunk: (1) bármilyen tartósnak látjuk is a jelenségeket, azok múlékonyak; (2) bármilyen vonzónak és kielégítőnek találjuk a jelenségeket, azok nem biztosíthatják elégedettségünket; (3) bármilyen múló jelenséggel azonosítjuk magunkat, biztosan tévedünk.

Múlékonyság és változás

Az első szerint a jelenségek nem tartósak. Ha most rátekintünk a lakásunk falaira, azt gondolhatjuk, hogy ezek elég régóta megvannak ahhoz, hogy tartósnak nevezhessük. Lehet, hogy erre nem vonatkozik a Buddha kijelentése?

A jelenségek múlékonyságát különböző szinteken értelmezhetjük. A legalapvetőbb szinten azt jelenti: bár igaz, hogy több éve áll az épület, amelyben lakunk, tízezer év múla valószínűleg nem sok minden fog belőle maradni.

Mélyebb szinten a jelenségek (a modern fizikai kutatásoknak megfelelően is) atomi és érzékszerveinkkel is tapasztalható szinten állandó átalakulásban vannak, vagyis soha nem maradnak ugyanolyanok, még ha ezeket a változásokat gyakran nem is vesszük észre.

A következő megközelítés egészen filozófikusnak hathat, pedig nagyon is gyakorlatias: a tartósság elképzelése együtt jár az idő tapasztalásával. Ugyanakkor az idő olyan fogalom, amit valójában a tudatunk alkot meg a jelenségek változását, áramlását tapasztalva. Az elmúlt pillanat éppúgy nem létezik a jelenben, mint az elkövetkező pillanat. Ezt nem könnyű belátni, de ha alaposabban belegondolunk, rájöhetünk, hogy a múlttal kapcsolatban pusztán emlékeink maradnak, de maga a jelenségvilág, amit az elmúlt pillanatban tapasztaltunk, örökre megszűnt létezni. Ha felidézünk is valamit, az pusztán egy-egy benyomás, emlékfoszlány lesz, nem maga a jelenség. Vagyis azt mondhatjuk, hogy valójában a tapasztalható jelenségek létezése csak a tapasztalatunk pillanatára korlátozódik, hiszen a következő pillanatban már el is múlt. Hova tűnt tehát a fal, amit tartósnak találtunk? Csupán azt mondhatjuk, hogy a tapasztaló tudatosságban a fal képe újra és újra felmerül, amire a tudatunk rávetíti a tartósság elképzelését.

Ennek a körülményes eszmefuttatásnak az életünkre nézve meglehetősen húsbavágó jelentősége van: minden megmozdulásunkat arra az elgondolásra építjük fel, hogy a jelenségek – beleértve saját magunkat is – tartósak. Mivel azonban ez az elgondolás téves, a reacióink hibásak lesznek és ebből adódóan szenvedésteli élethelyzeteket alakítunk ki. Olyasmire vágyunk, amitől nem várhatunk tartós boldogságot és reménykedünk, hogy elkerülhetjük a kellemetlenségeket: a betegséget, öregséget, stb.

Felismerve a valóság természetét felhagyunk azzal, hogy olyasmit várjunk el az élettől, amit nem tud teljesíteni. Rendkívül felszabadító pillanat ez, hiszen hatalmas energiát emészt fel, hogy ráerőltessünk a világra egy illuzórikus elképzelést.

Nem kielégítő

Sokszor azt hisszük, a boldogságunkhoz csak ez vagy az a tárgy, jelenség, személy társadalmi szerep hiányzik, ezért mindent megteszünk, hogy megszerezzük ezeket. Érezzük, hogy hiányzik valami az életünkből, s ezt a hiányt igyekszünk betölteni. Hiányzik a teljesség érzete, amit tökéletes elégedettségként élhetnénk át, mivel azonban a teljességet nem tudjuk külső jelenségek pótlásával megszerezni, rendszerint csalódunk. A Buddha felismerése szerint a szenvedésnek és a boldogságnak egyaránt a tudatban található a gyökere, ezért külső jelenségekkel nem szűntethető meg, illetve nem található meg. Sok kutatási eredmény állítja, hogy a gazdagság önmagában nem elég a boldogsághoz, ugyanakkor a belső béke fejlesztését támogató kulturákban élő emberek sokkal elégedettebbek, mint a főleg fogyasztásra épülő kultúrák lakói.

Nem „én”

A Buddha egyik legtitokzatosabb tanítása azt fejti ki, hogy egyetlen tapasztalható jelenség sem alkalmas arra, hogy az önazonosságunk, „énünk” alapjául szolgáljon.

Amikor önmagunkra, énünkre gondolunk, tulajdonképpen egy jelenséghalmaz jár a fejünkben, amiben bizonyos forma, alak, vagyis a testünk, testünkkel kapcsolatos érzeteink, tapasztalataink, emlékeink, valamint a érzelmeink, szándékaink, szerepeink stb. jelennek meg a tapasztalásra képes tudatossággal együtt. Többé-kevésbé ezek együtteseként határozzuk meg magunkat. Tudjuk, hogy nem vagyunk azonosak a szomszéddal, az autóval, a jelenségvilág bőrfelületünkkön kívül található részével, vagyis ezektől elkülönült, önállóan létező, folyamatosan, tartósan létező dologként látjuk magunkat. Természetesen ennek van egy viszonylagos, praktikus igazsága, mégis bizonyos problémák forrásává válhat ez a szemlélet.

A személyiségünk fejlődésének fontos szakasza, amikor gyermekként meg tudjuk különböztetni magunkat a környezettől. Felnőttként azonban minél erősebb bennünk az elszigeteltség érzete, annál magányosabbnak, kiszolgáltatottabnak érezhetjük magunkat, annál kevésbé leszünk képesek arra, hogy együttműködő, szeretetteli, együttérző emberként éljük az életünket, ugyanakkor ezek a minőségek alapvetőek a boldogság megtalálásában.

A szellemi út tehát leszoktat arról, hogy olyasmivel azonosítsuk magunkat, amik nem lehetünk, és így az önazonosságunk alapja az, ami nem változik, nem múlik el, s amit a buddhizmusban Buddhatermészetnek nevezünk.