Amiről Buddha születése mesél...

A Buddha élettörténetéről írott szanszkrit, páli és kínai források elvarázsolnak szóképeik erejével és teljességével, s a mítoszok és mesék világába vezetik el az olvasót. Buddha történelmi élete — melynek bizonyíthatóságára a Nyugat oly nagy súlyt helyez —, felfejthetetlen egységbe fonódik össze a mítosszal. Az olvasó maga is elcsábul ebbe az álom és valóság közötti világba. E meseszerű világ arra szólítja fel az olvasót, hogy vessen mélyebb pillantást arra az illúziókban gazdag természetre, amelyet az indiai gondolkodás Májának nevez. Májá a Buddha anyja, aki őt szülte.

Májá a "má" szógyökből származik (melynek jelentése: "mérni, formálni, alakítani"), és a csalóka képek alkotására irányuló képességet fejezi ki. Ebben a jelentésben arra a "mágiára" utal, amely az érzéki csalódásokat is kelti. Buddha anyjaként azonban Májá alapvetően pozitív erő, aki előhívja az univerzum sokféleségét, és ezáltal megteremti a világ megtapasztalásának előfeltételeit, még akkor is, ha ezeknek a tapasztalatoknak sok-sok tévedésen kell áthatolniuk.

E tévedések elutasítása az elvakultság jele, mert minden baj és szenvedés okozója az a megszokott, de vak nézet, miszerint e világ dolgai objektumok, melyeket kívánhatunk vagy elutasíthatunk. Májá azonban valójában csupán rendezője a nagy világszínháznak, melyben a gyógyító és az ártó, a felismerhető és az eltitkolt, a látó és vak is megvalósulhat és eljátszhatja szerepét. Májá jelenti a tapasztalatok szerzésének, a meglátásnak és a Nagy Felébredés megvalósításának lehetőségét.
A Buddha születéséről szóló legendákban Májá pozitív aspektusa jelenik meg. A világ itt az »isteni« dinamikus aspektusának soha véget nem érő manifesztációja. Nem lenézett, megvetett, átkozott, hanem magasztalt, csodált és megértett. A beavatott a világot mint az isteni erő kinyilatkoztatását éli meg, mely játékosan és szándéktalanul új meg új jelenségeket produkál. Ez a beállítódás tükröződik a mítosz képeiben, melyek gazdag nyelvezete könnyen felfogható, érzékletes valóságot teremt, amely az ébredő tudat születésével bontja ki magát. Ennek az »illúziónak« és az így tapasztalható alkotó folyamatnak a megértése nélkül nem volna lehetséges az érzéki csalódásaink alapvető okát képező kettősség megszüntetése.

A félreértés abban van, hogy Máját a szándékos érzéki csalással azonosítják. E félreértés — melyet a buddhizmus is gyakran elkövet — abból fakad, hogy figyelmen kívül hagyja a nőiség természetét, mely a világ szamszára -szerűségét és az alkotói folyamatot állandóan mozgásban tartja. Láma Anagarika Govinda világosan fogalmaz: „Ő az illúzió oka, aki azonban maga nem illúzió; ő a folyamatokban a teremtői szerep, valamint a végtelen kapcsolat és az átalakító erő. Amikor azonban valamely alkotása mellett megállunk, és megpróbáljuk őt a létezésben lehatárolni, illúzióba esünk, az okozatot összecseréljük az okkal… Aki őt tanulmányozza, annak számára közel van a felszabadulás lehetősége.“ A keletkezett forma Májának az a fajta megjelenése, amelyet saját illúzióink idéztek elő, amennyiben ezek kiragadták őt élő összefüggéséből, és akadályt gördítettek folytonos átalakulása elé. Májá csak a lét dinamikájában nyilvánítja meg Buddha-léthez vezető felszabadító erejét. Így a képi gazdagságban, melyet a mítosz mozgalmas előadásmódja idéz fel az olvasóban vagy a hallgatóban, az ember hiteles útjelzőket fedezhet föl a felébredés felé vezető saját útján.

Tanulhat tehát e legendákból az, aki a felébredés felé vezető útján kerülni akarja a világgal való kapcsolatot. A bódhiszattva anyja, Májá testébe — a világ közepébe — kerül, anélkül azonban, hogy e világról való lenne, majd 10 boldog (hold) hónapot tölt ott. Májá ezen idő alatt — míg a bódhiszattvával terhes —, képes meggyógyítani minden betegséget, mindenekelőtt a legsúlyosabbat: az elvakultság betegségét, mely okozója a többi betegségnek is. Ezért a felébredés okai között Májá illúziószerű valóságát is tekintetbe kell venni.

A Bódhiszattva születésétől kezdve felmutatja a buddhaság fennállásának valamennyi jelét, még akkor is, ha erről nem mindegyik szöveg tesz említést. Születése nem apja palotájában történik, hanem öreg fák ligetében, melyet anyja — az ébredő természet szépsége utáni vágyában — felkeres. "Állandó lakhely" nélkül jön erre a világra, mégis, ebben az otthontalanságban biztonságot talál, mert a fák ágaikkal lehajlanak hozzá, az istenek gondoskodóan felemelik és drága ruhákba öltöztetik őt. A felébredés nem szűken lehatárolt térben és az ember alkotta konstrunkciók biztonságában történik, hanem a burjánzó természetben, mely teljes szépségét, bőségét és gazdagságát megmutatja.

A Bódhiszattva úgy születik meg, hogy teljesen öntudatánál van, mert egy felébredett tud az ébredéséről, és ezt nem is leplezi. Nem marad meg a karmikus nyomok "szennye" sem, mely az érző lényeket az anyaöl elhagyásakor szokásosan belepi, s rájuk tapad, csakúgy, mint a virágok: Buddha egyik prédikációja alkalmával az összegyűlt bódhiszattvákra esőként hullottak a virágok, azonban nem álltak meg rajtuk, hanem leperegtek róluk, mert a bódhiszattvák mindenfajta ragaszkodást és kötődést feladtak.
A Magasztos közvetlenül születése után a földre csúszott, és így teremtett — a Tusita-mennyből jövet — kapcsolatot a Legfelsőbb és a Legalsóbb között. A Föld később, a bódhi-fa alatt történt megvilágosodás idején is hátán hordta őt, és igazolta bódhiszattvaként végrehajtott önfeláldozó tetteit. A föld az az elem is, mely az emberek testének anyagát adja. Benne, a földben bízik a meditáló is, amikor elmélyültségében rajta ül. A legenda szerint a Földet az ébredő szellem óriási lótuszvirága öleli körbe. És ezen a virágon állva a bódhiszattvát két nága meleg és hideg vízforrással fürdette meg. Kinek ne jutna eszébe e kép alapján a jóga energiacsatornákról és energiaáramokról szóló tanítása, melyek szabad áramlása a lelket a felébredésre stimulálja?

Az újszülött bódhiszattva hét lépést tesz a négy világtáj irányába — a hét a mindenség számszimbóluma —, és a világ urává teszi magát; ámde nem azért, hogy uralkodjék felette. Mert ahová ő lép, lótusz nyílik a lába alatt. Olyan figyelemmel és gyengéden érinti a világot, hogy a lények szívüket és lelküket mint lótuszt nyitják meg, és felismerik képességeiket a megvilágosodásra.

Így mesél Buddha életének legendája a megvíilágosodás mítoszáról, ahogyan az újra és újra megtörténhet, és ezért mindig és mindenhol igaz. A képek és szimbólumok — anélkül hogy profanizálnák — láthatóvá teszik a titkot, hogyan fordíthatja az ember életét a megvilágosodás felé. Az elmondhatatlant, mely minden szótól különbözik, sohasem lehet konkrétan megragadni, akkor sem, ha a szavak között újra meg újra fel is csillan egy-egy érzékelhető tapasztalat.
Ha zavartalanul belemerülünk a csodálatraméltó dolgok e világába, akkor itt-ott még ma is érvényes és használható útbaigazító jeleket fogunk találni.