Buddhizmus és a nemzeti identitás

Ha meg akarjuk határozni a „nemzet” szó jelentését, azt látjuk, hogy számos fogalom létezik ezzel kapcsolatban. E fogalmak azonban, amelyek egy-egy „nemzet”-nek nevezett embercsoportra vonatkoznak, meghatározott helyhez és időhöz kötődnek, s a valóságtól távol eső, korlátozott nézőponton és tapasztalatokon alapulnak. Sok ember azonosítja magát annak a nemzetnek a jellemző vonásaival, amelyhez tartozik, és ugyanígy, sok buddhista is egy meghatározott nemzeti buddhista hagyománnyal azonosul.

A Buddha azonban nem egy meghatározott nemzetnek adta tanításait, hanem mindenkinek, aki tanácsért vagy tanításért fordult hozzá. Nem tett különbséget tanítványai között aszerint, hogy azok Magadha, Kószala, Vaddzsí vagy Avanti királyságából, avagy Szakja, Malla, Liccshaví vagy Vidéha arisztokratikus köztársaságból érkeztek-e, netán a törzsi életformát folytató káláma vagy kólija népcsoporthoz tartoztak. Tanítása középpontjában mindig az útmutatást kérő egyéni szükségletei állottak. Ám miközben nagyon személyes módon, az egyén szükségleteihez igazodva tanított, egyúttal tagadta a személy mint függetlenül létező lény létét. Újra meg újra rámutatott arra, hogy az „én” fogalmával vagy egy bizonyos önképpel való azonosulás szenvedéshez vezet. Saját életünkben is számos tapasztalat mutatja, hogy ha cselekedeteinkben előtérbe állítjuk saját vágyainkat és szükségleteinket másokéval szemben, s utóbbiakat figyelmen kívül hagyjuk vagy akár küzdünk ellenünk, ez mindig szenvedést eredményez: szenvedést okozunk vele önmagunknak, másoknak, a környezetnek és a természetnek.

A nemzet fogalma nagyon hasonlít az egyéni „én” fogalmához. Az ilyen fogalmak behatárolják a fejlődés lehetőségeit, melyek elé mi magunk állítunk korlátokat, amikor önmagunkat vagy egy adott nemzetet kötött és rögzített tulajdonságokkal határozzuk meg. Abban a pillanatban, amint fejünkbe vesszük, hogy egy személy vagy egy nemzet ilyen vagy olyan, kizárjuk e korlátok meghaladásának lehetőségét.

A Buddha tanítása szerint az ilyen fogalmak bizonyos nézetekből születnek. E nézetek azonban nem a teljességet tükrözik, hanem a kortól és az ismereteinktől, érzékeinktől, érzelmeinktől, társadalmi hátterünktől és neveltetésünktől függenek. Nincs bennük állandóság, ezért szenvedés fakad belőlük. A nemzet – mint minden jelenség vagy szanszkára – maga is szenvedéssel jár. A Buddha tanítása szerint a szenvedés oka az önmagunk által meghatározott énképhez való ragaszkodás. Ugyanígy szenvedést okoz a nemzeti azonosságunkhoz való ragaszkodás és más nemzetek elutasítása is.

A következő példák saját személyes tapasztalataimat tükrözik. Sziléziában születtem, amely terület ma Lengyelországhoz tartozik. Németországban élek, de az irodám ablakából rálátok a Svájci Alpokra, és számos svájci tanítványom van. A magyarországi Buddhista Misszió szellemi vezetőjeként gyakran utazom Magyarországra, hogy a buddhizmust tanítsam. Sok Dharma-testvérrel találkozom Európa- és világszerte, akikkel tapasztalatokat cserélünk, és közösen igyekszünk otthont teremteni a Buddha-Dharmának Európában. Úgy látom, az egyes országok különböznek egymástól az öltözködés, étkezés, beszéd vagy humor tekintetében. Nem tudok azonban különbséget fölfedezni az emberek lényegi vonásaiban: reményeik, félelmeik és vágyaik jellegében vagy ítéletalkotásuk és helyzetértékelésük módjában. A múlt összes nagy mestere egyetértett abban, hogy a lények őseredeti természetében nincs különbség, s az független a (földrajzi és társadalmi értelemben vett) származástól, fajtól, nemtől, nemzetiségtől, életkortól és hasonlóktól. Lényegi természete a tiszta tudatosság és belátás; ez a felébredett tudat velünk született ékköve, a bennünk élő Buddha. Amikor valamely nemzetiséggel, fajjal, nemmel, státusszal sít. azonosítjuk magunkat, megfeledkezünk arról, hogy ezek az identitások csupán átmenetiek, mulandók, karma által teremtettek és ezért kölcsönösen függőek, vagyis üresek. Pontosan önmagunk ilyesfajta lehatárolása okozza kötöttségeinket, s képez akadályt a szabadság megvalósítása, a fölébredés útjában.

Mi a „nemzet” meghatározása? A nemzet (náció) szó a latin natióból származik, melynek jelentése: „születés; nem, faj, osztály, állatfaj; néptörzs, népfaj, népség, nemzet”. A nemzet az önmagukat – etnikai vagy kulturális kapcsolat alapján – azonos nemzeti identitással meghatározó emberek együttese. Egy nemzet tagjai azok leszármazottaiként írják le magukat, akik korábban a nemzeti területet, a haza földjét lakták, a nemzet nyelvét beszélték vagy ugyanazon kultúrához tartoztak. A nemzet tehát egy önmaga által meghatározott kulturális vagy társadalmi közösség. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a nemzetként való önmeghatározás gondolata csak a 18. és 19. században jelent meg Európában, amikor megkérdőjeleződött az addigi uralkodó osztály, az arisztokrácia hatalma, majd az 1789-es francia forradalom idején ezt a hatalmat a nép vette át.

Én magam a németországi buddhistákat képviselem. Azonban német nemzet sem létezett 1870 előtt. A rómaiak ugyan egy közép-európai területet Germániának neveztek már az időszámításunk utáni első évszázadot megelőzően, e területet azonban számos nép lakta: szászok, bajorok, poroszok, svábok, alemannok és így tovább. A X. századtól kezdve ezek a területek alkották a Német-római Birodalom központi részét, amely 1806-ig állt fenn. A „Németország” néven ismert állam csak 1871-ben jött létre, mint modern nemzetállam, amely a legnagyobb Porosz Királyság mellett számos kisebb fejedelemséget egyesített az újonnan megalakult Német Birodalomban. Ez a birodalom egybefogta Németország szétszórt területeit. A német nemzet fogalma csak 1848-ban merült fel s vált a gondolkodás témájává, mindazonáltal Németországban az emberek mind a mai napig inkább a törzsi nyelvjárással és szokásokkal azonosítják magukat, mintsem a közös német identitással. Ezek a nyelvjárások északtól dél felé számottevően különböznek egymástól, olyannyira, hogy például a bajor tájnyelvet nem értik meg az északi tenger partján és fordítva. A szabványosított német nyelv kialakulása Luther Márton Biblia fordításának köszönhető, melyet latinból készített a türingiai középnémet nyelvjárásra.

Egyes „nemzetek” tagjai úgy osztoznak a közös identitásban, nyelvben és kultúrában, hogy származásuk tekintetében nincs meg ez a közösség. Ilyen például a magyar nép, amely a közép-ázsiai Altáj-hegység vidékéről vándorolt nyugatra, ma már azonban a népességnek csak legfeljebb tíz százaléknyi kisebbsége valóban magyar nemzetiségű. A többség azoknak a bevándorlóknak a leszármazottja, akik a XII. századtól kezdve érkeztek erre a területre Európa minden részéből. Így a magyarok sem tekinthetők többé homogén népcsoportnak, hanem csupán a közös nyelv, kultúra és terület az, amiben osztoznak. Ez a példa jól mutatja, hogy a nemzetet a hozzá tartozó emberek határozzák meg, és e meghatározás alapja tetszőleges lehet, amint ezt a következő példa is alátámasztja.

Azt gondolhatnánk, hogy ha nem a származás, akkor a közös nyelv és kultúra az, ami a nemzetet összetartja. Svájc példája azonban rávilágít, hogy ez nem szükségképpen van így. A svájci állam négy népcsoportot és négy hivatalos nyelvet olvasztott egységbe, az ezeknek megfelelő kultúrával: az északkeleten élő svájci németeket, a nyugati területeken honos, francia ajkú romandokat, a déli olaszokat és a délkeleten, Grischun kantonban letelepedett rétorománokat. Sok svájci kettőt-hármat is folyékonyan beszél az állam hivatalos nyelvei közül. E kis hegyi államban azonos politikai jogokat biztosítanak a kisebbségeknek. A politikai döntések meghozatala folyamatos kihívást jelent, mivel minden kérdésben konszenzust kell elérni. Mindannyian nagyon büszkék azonban arra, hogy ezeket a döntéseket ők maguk hozták, egy valóban demokratikus eljárásban.
E példák azt mutatják, hogy a „nemzet” fogalma nagyszámú, változó jellegből és tulajdonságból került megalkotásra, amelyek közül az emberek hol ezt, hol azt ragadják ki. Hasonló fogalomról van tehát szó, mint az „én” esetében. A „nemzet” egyfajta kollektív „én”, melynek kapcsán az emberek valamely csoportja meghatároz a maga számára bizonyos közös jellemzőket, például egy közös nyelvet vagy nyelvjárást, egy meghatározott külsőt vagy gondolkodásmódot, közös szokásokat, ünnepeket, konyhát stb. Mint minden jelenség – s különösen, mint minden fogalom – ez is mérhetetlen számú feltétel függvényében merül fel, s üres az önmagában vett létezéstől.

Ha azonban a „nemzet” nem több, mint ember alkotta meghatározás, mely gyakran mögöttes célokat szolgál, nagyon körültekintőnek kell lennünk azzal, hogy függővé tegyük magunkat tőle. Amikor az árja hódítók India földjére léptek, a győztes törzsekkel határozták meg, ki tekintendő árjának. Századokkal később viszont, amikor a létszámuk annyira lecsökkent, hogy nem voltak képesek többé az országot irányítani, bevezettek egy szertartást, amelynek révén a nem árják árjává válhattak. Az emlékezetes Dzsingisz Kán a közép-ázsiai törzseket egyesítve mindenkit mongollá tett, aki osztotta a Mongol Birodalomra vonatkozó látomását s támogatta őt. A buddhizmus történetében számos alkalommal a vallás vált államformáló erővé, s ezt használták azonosulási mintaként a nép összetartására.

A XX. század súlyos nemzeti konfliktusok időszaka volt. A két világháború alatt emberek milliói tapasztaltak szélsőséges szenvedést egy olyan embertelen ideológia következtében, amely valamely faj vagy nemzet magasabbrendűségét hirdette. Helyzetünk a XXI. században átfogó változásra szólít fel bennünket. Fel kell fedeznünk a különböző kultúrák gazdag örökségét mind az öt földrészen, s különösen nekünk, nyugatiaknak fel kell adnunk azt, hogy uralkodni akarjunk más kultúrákon, ahogyan ezt, sajnos, a múltban nem egyszer tettük. Ehelyett nekünk is képessé kell válnunk arra, hogy tanuljunk tőlük a legkülönbözőbb területeken: az orvoslásban, művészetekben, filozófiában, vallásban.

A sokféle létező nemzet modell rávilágít arra, hogy minden meghatározás megalkotójuk szándékától függ. Mindezek a meghatározások és jellemzők azonban idővel megváltozhatnak, mivel csak a valóság viszonylagos szintjén érvényesek. Manapság egyre inkább tudatára ébredünk a világméretű kölcsönös függésnek és felelősségnek. A fiatalabb nemzedék sok különböző életformára nyitott, és nem kötődik többé egy meghatározotthoz. Ez lehetőség és veszély is egyben.

Vizsgáljuk meg először a veszélyes oldalát. Az ázsiai buddhista hagyományok sok szokást, művészeti formát, színes szertartást és a kulturális örökséget építettek be a Dharma gyakorlásába. Ha a Dharma és a buddhista hagyomány túlságosan hozzákapcsolódik bizonyos nemzeti szokásokhoz és olyan szerepmintákra épül, amelyek akkor alakultak ki, amikor a Dharmának egy meghatározott nemzet kultúrájába történő integrálására volt szükség, sok ember fogja úgy érezni, hogy ezek nem illenek a modern korhoz és társadalomhoz, nem felelnek meg a XXI. században élő modern ember szükségleteinek. Amíg a rákövetkező nemzedék még értette ezt az örökséget, az remek módszer vagy „upája” volt arra, hogy a Dharmát eljuttassa az emberek szívéhez. Ha azonban a kulturális befolyást a Dharma lényegének tekintjük, sok mai fiatal inkább olyan vallási minták után fog nézni, amelyek mentesek az idejét múlt formáktól. Hiszen a legtöbb ember olyan új ösvényeket és lehetőségeket keres, amelyek ebben a nehéz korban is segítenek megbirkózni az élet kihívásaival.

A Német Buddhista Szövetség minden évben rendez egy kongresszust, amelyre meghívja a nyilvánosságot is. A hallgatóság létszámából nyilvánvaló, hogy azok a témák a legvonzóbbak, amelyek az emberek mindennapi problémáira kínálnak választ. Miként győzhetjük le a betegség, öregség, halál miatti aggodalmainkat? Hogyan tudnánk kevésbé agresszívak, mint inkább türelmesebbek és együttérzőbbek lenni? Miként teremthetünk békés jövőt a következő nemzedékeknek? Hogyan bánjunk a zaklatottságunkkal? Hogyan lehet sztressz nélkül élni a munkában és a családban? Sohasem kérdeznek azonban olyasmit, hog „Miként lehetnék jó német?” Láthatóan az emberiség kérdései ma is ugyanazok, mint a Buddha korában.

A Buddha tanítását az alapvető, mindenütt azonos emberi problémák egyetemes megközelítése virágoztatta fel minden országban, nemzetben és társadalomban. A Dharma azért tudott erős gyökeret ereszteni a legkülönbözőbb kultúrákban, mert akik terjesztették, megértették, hogy a lényeget ezek a Buddha által tanított egyszerű igazságok tartalmazzák. Nem mindenki értette meg azonnal e tanítások mélységét, hiszen azokat könnyű elfogadni, de nehéz őket átültetni a gyakorlatba. Amikor a Buddhát megkérték, hogy fogalmazza meg egy mondatban Dharmája lényegét, a következőt válaszolta: „Tenni a jót, kerülni azt, ami nem üdvös, és megszelídíteni a tudatot.” Ez meglepte az embereket, mert azt gondolták, e tanításban nincs semmi különös, hiszen ezt minden gyermek tudja. A Buddha egyetértett ezzel és így válaszolt: „Igen, minden gyerek tudja, de kevés meglett emberrel találkoztam, aki ennek megfelelően cselekszik.” Ez a történet arra a mély igazságra is rámutat, hogy rengeteget tudunk a Dharmáról, de nem cselekszünk e tudásunknak megfelelően. A Buddha idejében még sok tanítvány közvetlenül követte tanítója útmutatását és megvalósította a szentséget.

Amikor a Buddha tanítani kezdett, nem a saját nemzetségéhez szólt, hanem azokhoz, akik a tanácsát kérték, függetlenül etnikai hátterüktől, foglalkozásuktól, kasztjuktól és nemüktől. Mindenkihez volt szava, akinek szellemi vezetésre volt szüksége. Királyoknak és koldusoknak, brahminoknak és érinthetetleneknek, szerzeteseknek és a világiaknak egyaránt üzent, amikor azt tanította, hogy emberi életünk célja és értelme az elpusztíthatatlan boldogság megvalósítása. „Minden lény boldogságra vágyik, mindegyikük rettegi a kínt. Látva a hasonlóságot önmagához, ne használjon erőszakot és másokat se késztessen erre.” (Dhammapada X, 129.)

A Buddha idejében nem nemzetek voltak, hanem rádzsák és mahárádzsák által kormányzott királyságok. E kor eszménye még a csakravartin vagy világuralkodó király volt, aki békét és jólétet hozott a birodalmában élő minden embernek, ahogyan Asóka király tette ezt a Buddha parinirvánába térése után néhány száz évvel. Amikor Sziddhártha herceg megszületett, egy látnok azt jövendölte, hogy a gyermek vagy világuralkodó király lesz, vagy tökéletesen felébredett Buddha. A herceg azonban elhagyta a palotát és szülőföldjét, megszakítva minden kapcsolatot a családjával és nemzetségével. Még olyan szerepekkel sem azonosította magát, mint a szakja herceg vagy az arisztokratikus lovagi kaszt, a ksatrija varna tagja.

Az egyén szokásait a koragyermekkori nevelés lenyomatai teremtik meg egy adott országban, nemzetben vagy társadalmi osztályban, s e szokások gyakran erős függőséget okoznak. Hozzászokunk egy sajátos konyhához, életmódhoz vagy öltözködéshez, melyekhez később is ragaszkodunk, s nem akarunk többé változtatni rajtuk. Ezért tanácsolta a Buddha és az őt követő mesterek is, hogy a gyakorló hagyja el családját és szülőföldjét, mert különben a szokások és a családi, illetve származásával összefüggő kötelezettségek lehetetlenné teszik számára, hogy megtalálja a valódi szabadságot. Sok régi mester e tanács hatására hagyta el Indiát, s távozott Sri Lankára, Közép-Ázsiába, Kínába, Indonéziába, Tibetbe, Japánba, sőt nyugatra is, hogy a Dharma terjesztésének szenteljék az életüket.

Minden országban szembetalálkoztak a helyi kulturális örökséggel, de annak bírálata, megtámadása és megsemmisítése helyett, amint ezt a keresztény misszionáriusok tették olykor, beépítették a Buddha-Dharmát a meglévő szellemi hagyományok hatalmas áramába. Egy hasonlat szerint a Dharma olyan, mint az Amazon folyó: ennek is megvan a maga fő folyása és ezernyi mellékága, melyek összevissza folynak, időnként úgy tűnik, még visszafelé is, vagy egyes ágai eltűnnek; mégis, az egész rendszer összefügg egymással, s egy napon minden víz az óceánba ömlik. Ugyanígy, csak a Dharma teljes árama képes megmutatni a valóság örök törvényszerűségének gazdagságát és erejét.

Amikor egy gyermek megszületik, nem a nemzetiségét látjuk, hanem csupán egy emberi lényt, akinek szeretetre és gondoskodásra van szüksége, akinek ennie, innia, aludnia és sírnia kell. Amikor a nemzetiségem felől kérdeznek, azt szoktam mondani: „Német útlevelem van.” Érzem magam éhesnek és szomjasnak, boldognak vagy szomorúnak, egészségesnek vagy betegnek, fáradtnak vagy ébernek, de „német”-nek nem érzem magam. A felsorolt alapvető érzések nem különböznek annak függvényében, hogy német vagyok-e vagy kínai, svájci vagy japán, magyar vagy mongol. A német nyelvet viszont szeretem. De miért? Mert ez az anyanyelvem és annyira jól ismerem, hogy mindent nagyon pontosan ki tudok fejezni rajta: gondolatokat, érzelmeket, érveket. Biztonságban érzem magam ezen a nyelven, és ez a biztonság és meghittség az, amit szeretek. Ha elsajátítunk más nyelveket, ugyanígy fölfedezhetjük azok szépségét és sajátos stílusát, amellyel leírják a valóságot s kifejezik az érzelmeket.

Buddhistaként kora gyermekkorom óta világosan tudatában vagyok a korábbi életek lehetőségének, melyeket a jelenlegi születésemben soha nem látott, távoli országokban is leélhettem. Ezért sohasem jutott eszembe, hogy azonosítsam magam azzal az országgal, amelyben éppen élek. Úgy vélem, bármely országhoz vagy nemzethez való kapcsolódás csupán átmeneti és nem tart tovább néhány életnél.

A Sákjamuni Buddha fölismerte az egyetemes törvényt, de csak azt tanította, ami a maga idejében a hallgatósága számára lényeges volt. Ugyanígy a többi megvilágosodott mester is mind a tanítványaik szellemi képességeinek és kulturális hátterének megfelelően tanított, hogy azok képesek legyenek megérteni az emberiség születéssel és halállal, nyereséggel és veszteséggel, szenvedéssel és boldogsággal kapcsolatos örök kérdéseit. Az alapvető kérdések és problémák nemzetiségtől függetlenek, s az egész világon minden ember, asszony és gyermek számára ugyanazok. A három gyökérméreg: a mohóság, a gyűlölet és a hamistudat nem korlátozódik valamely kontinensre, fajra, országra vagy nemzetre. Buddhista gyakorlóként tudjuk, hogy nemcsak minden emberben, de minden érző lényben is megvan a tathágatagarbha, a buddhaság bennünk rejlő csírája.

Ha ragaszkodunk a nemzeti buddhista hagyományokhoz és megfeledkezünk a Dharma lényegéről, a Buddha tanítása nem fog tudni elterjedni a világban, és nem tudja elérni a fiatalabb nemzedéket sem keleten, sem nyugaton. Pedig ennek a nemzedéknek is, amely egy sokkultúrájú társadalomban nő fel, megvan ugyanaz a látomása a boldogságról, mint az őt megelőző összes kor emberének. A Buddha üzenete egy olyan ösvényre nyit kaput, amely az egyetemes békéhez és a népek és nemzetek közötti harmonikus együttéléshez vezet.

Elhangzott a World Buddhist Forum 2009. évi kongresszusán, a kínai Xinhuában.

facebook
A weboldalunk cookie-kat használ azért, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudja nyújtani.
A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.