A család Dharmája

David R. Loy:

A család Dharmája

A családok válsága és szétesése a buddhizmus aktuális kérdéseinek fontos része: a modern életvitellel való ütközése minden kétséget kizáróan a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett néznie.

A hagyomány szerint Sziddhárta, a későbbi Buddha spirituális útkeresésének elején elhagyta a feleségét és újszülött fiát. Ez egy csodálatos történet kezdete, de valóban csodálni való-e Buddha útjának indítása? A fiának így apa nélkül kellett felnőnie, a feleségének pedig egyedül, olyan társ nélkül kellett felnevelnie a gyermekét, akivel megoszthatta volna az örömöket és a felelősséget. A buddhista hagyomány nem vonta kétségbe Sziddhárta döntését, de ez mostanra kérdésként merül fel bennünk.

Buddha elvonulása a természetbe életre hívta a bikkhu (szerzetes) és a bikkhuni (apáca) fogalmát, akik elhagyják a világot, csatlakoznak az önmegtartóztatók közösségéhez (szangha) és minden időt a gyakorlásnak szentelnek. És akiknek nincs saját családjuk, ennélfogva családért való felelősségvállalásuk sincs. A páli kánon szerint világiak is elérhetik a megvilágosodást, de az ő elsődleges spirituális szerepük a szangha tagjainak támogatása, élelemmel, ruházattal, templomi felszerelésekkel történő ellátása.

A két szerep közötti különbség problémához, önmarcangoló kétségekhez vezetett a karma értelmezése kérdésében. Több buddhista kultúrában az elkötelezett világi követők számára gyakorlásuk középpontjában az érdemek gyűjtése áll, mert ez elvezethet egy kedvezőbb újjászületéshez. Ebből következően a szangha számára a legfőbb feladat az, hogy az érdemek gyűjtésének színtere legyen, a szigorú kolostori rendszabályokat betartó szerzetes pedig érdemesül a világi követők támogatására. Ennek eredményeként néhány ázsiai szangha és világi támogatóik bezárultak egy olyan függő viszonyba, amelyben igen nehézzé vált a változtatás bármelyik fél számára. Kétlem, hogy ez a fajta „spirituális materializmus” lenne az, ami a Buddha célkitűzése volt.

Ez a szerzetesi rend és világi követők között húzódó éles megkülönböztetés szerepet játszhatott a buddhizmus Indiából való eltűnésében. Jóval azelőtt, hogy a muszlim megszállók lerombolták volna a kolostorokat, a buddhizmust háttérbe szorította a hinduizmus, amely családbarátabb vallási gyakorlást kínált. A hindu eszménykép szerint rendjén való az erdőbe elvonulni, de csakis akkor, amikor az ember gyermekei már felnőttek és megházasodtak. A Bhagavad Gíta tanítása szerint nincs szükség a világi élet feladására a spirituális út követéséhez, vannak másfajta szellemi gyakorlatok, például a karmajóga, ami ugyanúgy magába foglalja a napi kötelezettségvállalást, mint az megtehető a független, elköteleződés nélküli úton, tekintet nélkül a következményekre vagy a cselekedetek „gyümölcsére”.

Más a buddhizmus helyzete Japánban, de nem feltétlenül jobb. 1872-től a templomokban élő szerzeteseknek megengedett volt a házasságkötés, ami azt jelentette, hogy kötelesek gondoskodni a családjukról. A templomok családi vállalkozásokká alakultak, a legidősebb fiúval szemben pedig – függetlenül a vallási hajlandóságától – gyakran elvárás volt, hogy szerzetesnek álljon azért, hogy a „vállalkozás” a családban maradjon. Ennek következtében a hagyományos japán buddhizmus napjainkban virágzó és hasznot hajtó iparág, ami főleg a temetések és búcsúztató, ünnepi szertartások lebonyolítására épül.

Általánosságban, az ábrahámi tradíció szerinti judaizmus, kereszténység és iszlám jobb munkát végzett a vallásgyakorlás családba történő integrálásában (jóllehet a Biblia szerint Jézusnak nem volt gyermeke és tanításaiban nem hangsúlyozta a családi értékeket). Ez az integráció a nyugati buddhizmus komoly problémájává vált, különösen az olyan fehér, középosztálybeli, megtért buddhista gyakorlók számára (mint jómagam is), akik meditációs központokat és egyéb gyakorlóhelyeket látogatnak. A nyugati buddhizmus az elköteleződés új formáját teremti meg, ami megpróbálja meghaladni a szerzetesség-világiság kettősségét, de eddig – nagy általánosságban – ezek az újonnan intézményesülő szervezetek még nem oldották fel a régi buddhista kihívást, azt, hogy mi a helyzet a családdal. Jóllehet sok buddhista központ komoly erőfeszítést tesz arra, hogy a gyermekeket is bevonja a gyakorlásba, mégis az Egyesült Államokban számos központ érzékelhetően elöregszik és elszürkül, és sok amerikai buddhistát aggodalommal tölt el, mi történik a buddhizmussal, ha a jelenlegi generáció már nem lesz többé. A legtöbb követőnek van családja, de (saját tapasztalat alapján) kevés az olyan, akinek a gyermekei is buddhistaként azonosítják magukat. Becslésem szerint Japánban hasonló a helyzet a fiatalok tekintetében. Talán elmennek a templomokba a különböző ünnepi szertartásokra, de közülük vajon hányan érintődnek meg a buddhista alapelvek és értékek által?

Azért emelem ki a fentieket, mert kitágítják a kérdésfeltevést: a kérdés nem csupán az, hogy hogyan segíthet bennünket a buddhizmus a családok kritikus helyzetére adott válaszunkban, hanem az is, hogy ez a kihívás hogyan mutat rá a folyamatban lévő problémára a buddhizmusban magában. Ez nem egyszerűen annak a kérdése, hogy a Buddha és a követői mit mondtak a családi életről – mert összességében nagyon keveset mondtak.

A világi követők számára szóló általános előírások sajnos nem segítenek bennünket túlságosan, amikor szembetalálkozunk olyan speciális családi problémákkal, amelyek manapság széles körben terjednek a modern társadalmakban: családon belüli erőszak, fiatalkori bűnözés, étkezési rendellenességek, az iskolába járás megtagadása, és a növekvő szakadék az idősebb és fiatalabb nemzedékek között. Hogyan kell alkalmaznunk a Buddha tanácsait napjainkban, amikor a szülői tekintély olyan gyorsan semmibe vész; amikor a válás olyan gyakorivá és természetessé válik; amikor olyan sok szülő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy több időt töltsön a gyermekeivel?

A családok válsága és szétesése egy nagyobb kérdés része a buddhizmus számára: a modern világgal való találkozása kétségkívül a legnagyobb kihívás, amivel valaha is szembe kellett néznie. A buddhizmus sok mindennel rendelkezik, amit a válságban lévő világnak felajánlhat, de annak érdekében, hogy ezt jól tegye, le kell tisztítania a saját alaptanításait. Javaslatom szerint innen kell indítanunk.

Buddha korának kezdetétől a megvilágosodás (nirvána, szatori stb.) természete homályos: vajon a buddhista „felébredés” magában foglalja-e egy másik realitás megtapasztalását (hová kerülünk a halál után), vagy a világ valódi természetének realizálását? A népszerű buddhizmus általában az elsőt emeli ki, de akár létezik, akár nem halál utáni folytatás, ma annak hangsúlyozására van szükség, hogy a buddhizmus hogyan formálja az életünk minőségét itt és most. A Buddha szerint, amikor a cselekedeteink a mohóság, rosszakarat és a többi embertől való függetlenség hamis illúziója által hajtottak, akkor szenvedést okozunk saját magunknak és másoknak, amikor pedig a nagylelkűség, szerető kedvesség és a másokkal való egymásrautaltság bölcs felismerése késztet bennünket, akkor egészségesebb kapcsolatokat tudunk teremteni, és ekkor tud az életünk boldogabbá, kiteljesedettebbé válni.

Hogy alkalmazható ez a családi dinamikára?

Buddhista nézőpontból a kérdés kétoldalú: hogyan tudja egy ilyen szemléletváltás a családot segíteni, és hogyan tud a család segíteni abban, hogy ez az átváltozás megtörténjen?

Ahogy mi egyénileg nem vagyunk függetlenek a többi embertől, úgy családjaink sem függetlenek más családoktól és társadalmi szervezetektől. Az az elképzelés, hogy a család és annak problémái értelmezhetőek és megoldhatóak a nagyobb társadalmi változások nélkül, illúzió. A család soha nem volt egy biztonságot adó „mennyországa” a szívtelen világnak, – és ez még inkább igaz manapság a modern technológiai és társadalmi szorítás tükrében. Az elektronikus média hatása, az iskolai elvárások, a feljebbvalók részéről történő fokozódó nyomás stb. következtében a határ a család és a társadalom többi része között fokozottan átjárható és gyakran igen törékeny. Ezen külső hatásoknak elkerülhetetlenül következményei vannak az egyes családtagok többiekhez való viszonyulásában.
Ha a család egy mikrokozmosz a társadalom makrokozmoszában, akkor illúzió azt gondolnunk, hogy a családi problémák megoldhatóak anélkül, hogy számolnánk a növekvő mértékben zavart működésű szociális-társadalmi rendszerrel. Amikor a gazdasági rendszerünk intézményesíti a mohóságot, és a reklámok által folyamatosan a „vásárolj!, vásárolj!, vásárolj!” nyomása alatt vagyunk, akkor szinte természetes, hogy a fiatalok értékrendjében a pénzimádat és a fogyasztás-központúság kiemelt helyen szerepel. Ha a média az extra-sovány sztárocskákat isteníti, mint követendő példákat, akkor sok fiatal mindent el fog követni, hogy hozzájuk hasonló legyen. Ha a tanulók úgy érzik, hogy az ismétlésen alapuló, memorizáló tanulás értelmetlen, és csak arra való, hogy átmenjünk a vizsgán, akkor ennek nyilvánvaló következménye lesz, hogy a diákok elidegenednek az ilyen féle tanulástól és másban keresik az „értelmeset”. Talán elkerülhetetlen a kamaszkornak az a problémája napjainkban, hogy amint önállóbbakká válnak a fiatalok, meg kell tanulniuk a túlélést és a boldogulást egy beteg társadalomban. Ha a munkahelyek elvárása az, hogy az egyik – vagy mindkét – szülő a munkája rabja legyen olyan mértékben, hogy a társára és gyermekeire csak kevés ideje maradjon, akkor valami hiány keletkezik otthon.

Értelmetlen azt feltételeznünk, hogy elszigetelten élő, meghasadt családok egészségesek és boldogok lehetnek toronyházakban élve, minimális kapcsolattal és szociális érzékenységgel a környezetük iránt.

Ebből a nézőpontból a családok szétesése egy nagyobb társadalmi szétesést tükröz vissza, és nem várhatjuk annak helyreállítását az átfogóbb társadalmi problémák rendezése nélkül. De abban sem reménykedhetünk, hogy a nagyobb társadalmi változások meg fogják oldani a saját helyzetünket. Tehát mit kellene tennünk? Mit mondanak a buddhista tanítások, ami alkalmazható lenne a családi életre napjainkban?

Az a kevés, amit sugallhatok, Buddha azon tanácsának szabadabb értelmezése, miszerint „csökkentsd a rossz hatások lehetőségét, és növeld a jókét”. A lényeges pont, hogy nem prédikálni kell, hanem példákat felmutatni. Ez talán túlságosan is magától értetődő, és mégis, az egyik legfontosabb dolog, amit szülőként megtanultam, hogy amikor dühbe jövök a fiamra amiatt, hogy olyasmit tesz, amit én nem szeretek, akkor ő valójában azt tanulja meg tőlem, hogy szabad dühbe gurulni, haragudni emberekre, ha olyasmit tesznek, amit nem szeretsz. Ez más dolgokra is alkalmazható: például, ha a gyerekem olyan értékeket teremt, amelyeket nem kedvelek, az első dolog, hogy tükörbe nézek. Mivel ő most kamasz, óriási a kortárs csoport hatása rá, talán nagyobb, mint a szülőké; mégis az az érzésem, hogy az alapértékek már kialakultak benne.

Az értékek középpontba állítása ugyanakkor nem homályosíthatja el egyéb érdeklődések, egészséges szokások kifejlesztését. A legfontosabb buddhista alapelv az éberség fontosságának hangsúlyozása, a tudatosság és a figyelem felébresztése és fejlesztése. Az illúziók és a felébredés közötti különbség megértésének egyik módja az, hogy ha felismerjük a különbséget aközött, amikor a tudatosság egészségtelen szokásokhoz tapad, illetve amikor a tudatosságunkat megszabadítjuk ezektől. Amit csinálok, az meghatározza azt, hogy milyen személyiséggé válok. Egy ismeretlen szerző verse nagyon jól rámutat erre:

Mutass fel egy gondolatot és arass egy tettet,
Mutass fel egy tettet és arass egy magatartást,
Mutass fel egy magatartást és arass egy személyt.
Mutass egy személyt és arass egy rendeltetést.

Ez belátást enged abba, hogy miként működik a karma, és megegyezik az én-nélküliségről szóló buddhista tanítással is. A buddhizmus ott kezdődik, hogy mit gondolok, mivel ez határozza meg a szándékomat, ami azután motiválja a tetteimet, és a tettek ismétlése válik megszokássá. A megszokás alakítja a személyiségemet, mivel az én-érzetet a szokásokon alapuló gondolkodás, érzések és cselekedetek hozzák létre. Önmagam ilyen módon való érzékelése határozza meg azt, hogyan viszonyulok a világhoz, és erősen kihat arra is, hogy a világ hogyan hat vissza rám.

Ez egyszerű, de mélységes belátás, és annak felismerése, hogy a szülő felelős azért, hogy gyermeke idejekorán kifejlessze a helyes tudatosság képességét. (Korán, mivel tinédzserkorban már túl késő.) Másrészt jelenti ez a függőség kialakulását segítő elektronikus média mellőzését, de legalább is használata korlátozását, különben szokásukká válik a rádió, tv, telefonok, videó-játékok, internet, e-mail, közösségi oldalak szünet nélküli, megszállott használata. Nagyon fontos az olyan aktivitásokra fordított idő korlátozása, amelyek elvonják a figyelmet az otthontól, és megzavarják a mindennapi oda-vissza kapcsolatot a családban. Ez a korlátozás a gyakorlatban is működjön, vagyis fontos, hogy a családon belüli kommunikáció kölcsönösen megfelelő legyen. Ha az apa az újságolvasást előnyben részesíti, az anya pedig a hosszú telefonos csevegést a barátnőivel, akkor nem tisztességes elvárni a gyerektől, hogy másképp cselekedjen.

Másrészt a tudatosság minőségének hangsúlyozása fejleszti a család spirituális gyakorlását – a meditációt, mantrázást, vallási szertartást –, ami, jó esetben, az egész családot bevonja. Az ilyen gyakorlatok segítenek összpontosítani, és megszabadítani tudatunkat a figyelem-csapdáktól, amelyek elterelik azt. Fogyasztói társadalomban élve nem tudjuk kikerülni a hirdetések üzeneteit, amelyek mindinkább behatolnak a tudatunkba, és öntudatlanul is arra tanítanak bennünket, hogy a boldogsághoz vezető út az, hogy vásárolj többet! Meg kell tanulnunk, hogy ne vegyünk tudomást ezekről.

Kétlem, hogy bármi is sikerülhet ezekből anélkül, hogy más családokat is támogatnánk abban, hogy hasonlóan cselekedjenek. Az egyik oka annak, hogy a modern családok olyan nehezen tudnak ellenállni a külső nyomásnak, az, hogy meghasadt két generáció, és a család ennek következtében feszültségekkel terhes és gyenge. Mindannyian éhezzük a közösséget. Egy lehetséges válasz erre az, hogy fejlesztjük és erősítjük a kapcsolatunkat más családokkal, akikkel közösek az értékeink és a törekvéseink. Az anya és az apa is segítségre szorul: a családok szétesése legalább akkora nyomás a szülőkre, mint a gyerekekre. A tv – mint univerzális bébiszitter – helyett játszócsoportok, közös kirándulások adhatják azt a fizikai és érzelmi támogatást, amelyre a fiatal szülőknek olyan nagy szükségük lenne.

Annak ismeretében, hogy milyen hatalmas kihívásokkal találják szembe magukat a családok manapság, teljesen tudatában vagyok annak, hogy ezek az általános javaslatok milyen szomorúan elégtelenek.

Párhuzamban azzal, ahogy a buddhizmus hangsúlyozza az egymásrautaltságot, talán a legjobb visszatérni a kiindulási ponthoz: nem remélhetjük a saját problémáink megoldását anélkül, hogy módot találjunk a tágabb közösség betegségének kezelésére, ami visszatükröződik ránk – lásd: intézményesült pénzimádat, fogyasztáskényszer, munkarabszolgaság, oktatási rendszer, mely diákokat arra nevel, hogy utálják a tanulmányaikat, és így tovább...
Talán a legjobb következtetés az a sajátságos ellentmondás, mely szerint a saját problémáink megoldásához manapság a buddhistáknak sokkal aktívabbnak kellene lenniük társadalmilag, és elköteleződniük a közösség felé. A saját családi problémáink nem függetlenek más családok problémáitól. A modern világnak újabb bódhiszattvák születésére van szüksége.

(The Dharma of Family by David R. Loy - Fordította: Vaszetthi Hoyer Erzsébet)