A halál ajándékai

Kalszang Püncog Bártfai Attila Márk:

A halál ajándékai

„Ám az emberek valóban meghalnak és elhagyják a világot;
ezért nevezik őket vendégeknek vagy idegeneknek.
A halál a sorsuk, Ilúvatar ajándéka, amelyet az idők múltával
még a hatalmasok is megirigyelnek.”
(J. R. R. Tolkien: A szilmarilok)

A halál ajándékot tartogathat a számunkra. Érdemes felidéznünk, hogy mikképpen figyeltünk fel erre a titokzatos árnyalakra, aki az élet ösvényén mellénk szegődött. Biztosak lehetünk abban, hogy a visszaemlékezés nem lesz hátborzongató, inkább szerfelett érdekfeszítő. Engem például megajándékozott a halál. Mindössze három éves voltam, amikor kapcsolatba kerültem a majdnem-elmúlással.

Édesanyám olyan szomorúnak találta a saját és a jelek szerint az én létezésemet is, hogy véget akart vetni az »életünknek«. Úgy alakult, hogy az orvosok elhárították a veszedelmet, és mi, egymástól biztos távolságban éldegéltünk tovább. Jó időn keresztül nem találkoztunk egymással. Nagykamasszá gömbölyödtem. Mit sem tudtam anyámról. Egy éjszaka azonban különös álmot láttam. Megjelent lelki szemeim előtt a ház, amelyben édesanyám éldegélt. Majd hirtelen kinyílt rajta a tető, mintha valamilyen gépvirág szirmai pattantak volna fel. Váratlanul elhervadtak az álombéli színek, és minden szürke lett. Az álombéli ház közelében található fákról egy szempillantás alatt lehullott az összes levél. Megpillantottam szülőanyámat. Ruhátlanul előlibegett a gépvirág kelyhéből, és hamarjában sodródott föl a magasba. Meg kell vallani, hogy szörnyűségesen káromkodott, és fölöttébb méltatlannak találta a helyzetet. Végül a szürke magasban elkerengett, elenyészett visszavonhatatlanul.

Az álom másnapján tudtam meg, hogy édesanyám azon az éjszakán meghalt. Természetesen a gyász minden ismeretes szakaszán keresztülhaladtam. Ugyanakkor lenyűgözött a tapasztalat, amiben részem volt. Mélyen átéreztem azt, hogy az álom és a halál édestestvérek, és az is bizonyossá lett a számomra, hogy nincsenek egymástól független létezők, önvaló-tudatok. Én beléptem az anyám halál bardójába, ő pedig belépett az én álom-bardómba.

A materializmus is megdőlt a számomra. Ama elhatározás is megfogant bennem, hogy a saját halálom idején nem kívánok trágárkodni, sem méltatlankodni, hanem félelem nélkül és méltósággal kívánok átmenni az átváltozáson.

Mindebből kitűnik, hogy a halál, és persze a maga különös módján az édesanyám is rendkívüli kinccsel ajándékozott meg engem. A későbbiekben gyakran előre ráéreztem általam ismert emberek, állatok halálára, sőt olyan is előfordult, hogy általam nem ismert, de a közelben tartózkodó illető halálakor is furcsa érzéseim támadtak, és csak később derült ki számomra, hogy a furcsa érzés idején, a házunk egy másik emeletén lakó személy távozott az átalakulásba. Ezek az érzések soha sem voltak félelmetesek, inkább rendkívül békések és megnyugtatóak, visszafogottan szépek.

Természetesen nem lehetek biztos abban, hogy valaha is lesz még ilyen átérzésben részem, és azt sem tudom, hogy az anyám halálában mutatott magatartással ellentétes viselkedést sikerül-e majd felmutatnom, midőn eljön az időm, és nekem kell helytállnom. Mégis mindezeket az eseményeket és élményeket ajándékokként fogom fel. Életem legnagyobb ajándékaiként. Ezeket a haláltól kaptam.
Biztos vagyok benne, hogy a halál másoknak is szokott ajándékokat adni. Igen nagyvonalú a természete. Érdemes tehát végiggondolni, hogy mit és hogyan ajándékozott nekünk a halál.

☸ ☸ ☸