A halálközeli élményekről – tudományos szemmel

A halálközeli élményekről – tudományos szemmel

(Egy előadás hanganyagának leirata)


Saját kételyeimre igyekeztem választ találni akkor, amikor szerte az országban kerestem olyan embereket, akik ezt az élményt átélték. Közel száz ilyen emberrel találkoztam, és ma már nem kérdés számomra, hogy valóban vannak-e ilyen tapasztalatok. Egy idő után egyre inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy mi lehet ezeknek a jelenségeknek a magyarázata.

A halálközeli élmények témakörével fiatal orvostanhallgatóként kezdtem el foglalkozni. Nehezen hittem el mindazt, amit akkoriban olvastam erről: hogy az emberek kilépnek a testükből, kívülről látják önmagukat, találkoznak halott rokonaikkal, hozzátartozóikkal, vagy látnak egy fénylő lényt, amit aztán később a saját vallásuknak megfelelően neveznek meg.

Raymond Moody, az Élet az élet után című könyv szerzője százötven olyan emberrel találkozott, akik visszatértek a klinikai halálból. (A klinikai halál fogalma azt jelenti, hogy átmenetileg megszűnik a szívműködés, leáll a légzés. Ebben az állapotban átlagosan öt percig még újraéleszthető az ember.) Ezek az emberek sok esetben nagyon sajátságos jelenségekről számoltak be. A beszámolók alapján Moody felismerte, hogy e tapasztalatokban van egyfajta rend, megfigyelhetők bizonyos visszatérő elemek. Ezeknek az elemeknek a felhasználásával ő felállított egy elméleti modellt arról, hogy mi történhet velünk a klinikai halál állapotában. Ezek szerint a következőek: amikor valaki ebbe az állapotba jut, akkor a legelső élménye gyakran az, hogy az orvos, vagy baleset esetén egy járókelő azt állítja róla, hogy ő meghalt. Még csodálkozni sincs ideje ezen a furcsa tapasztalaton, mert a következő pillanatban azt érezheti, hogy nagy sebességgel halad át egy sötét alagúton. Ennek a végén – újabb nagy meglepetésére – saját testén kívül találja magát. Láthatja a körülötte zajló eseményeket, esetleg saját újraélesztésének a kísérleteit is. Erről rövidesen újabb események vonják el a figyelmét. Halott rokonainak, hozzátartozóinak a lelkét látja, akik közelednek hozzá, és mintegy köszöntik őt. Ebből a körből hamarosan kiválik egy kezdetben távoli, de egyre növekvő fény, amely egy idő után olyan nagy lesz, hogy betölti az illető egész látóterét. A legtöbben ezt a fényt egy náluk magasabbrendű lényként érzékelik, aki kérdéseket tesz fel nekik. A leggyakrabban olyan kérdéseket például, hogy „mit tettél az értékes életeddel?” vagy „mennyi szeretetet adtál másoknak?” Mintegy a válasz megkönnyítése érdekében az emberek ilyenkor újraélik az életüket. Ennek az áttekintésnek a végén sokan úgy érzik, hogy elérkeztek egy olyan határhoz vagy sorompóhoz, amelyet nem léphetnek át, és ekkor valahonnan – általában ettől a fénylő lénytől, néha más forrásból – megtudják azt, hogy az életük még nem ért véget, vissza kell térniük a földi létbe. Ilyenkor már belsőleg tiltakoznak ez ellen, mert időközben eltöltötte őket a boldogságnak egy olyan mélysége, amelyet a földi életükben soha nem tapasztaltak még meg, és szeretnének ebben maradni. Ám akaratuk ellenére – maguk sem tudják, hogyan – ismét a saját testükben találják magukat, és folytatódik az életük. Ez az élmény aztán maradandó hatást gyakorol rájuk és teljesen megváltoztatja a halálról, a túlvilágról, az Istenről alkotott képüket és viszonyulási módjukat.

Ez tehát az az elméleti modell, amelyet Moody megalkotott. Ez a modell egyesíti a leggyakoribb elemeket, a valóságban azonban nem éli át mindenki a halálközeli élmény minden elemét, ugyanakkor az egyedi halálközeli élmények gyakran tartalmaznak sajátos, csak az adott emberre jellemző elemeket is.

Egy példa
Annak az illusztrálására, hogy milyenek a valóságban a halálközeli élmények, hadd mondjak egy példát az általam megismert történetekből! Egy idős férfi azt mesélte, hogy a II. világháborúban a galíciai fronton élt át halálközeli élményt. Ő egy összecsapásban tüdőlövést kapott. Ebből csak annyi emléke maradt, hogy felcsapott a torkában a vér, elkezdett forogni vele a világ, és a következő pillanatokban minden elsötétült előtte. A következő emléke az, hogy egy kórházi ágyon fekszik, és a vele szemközt levő ajtón – ahogy ő mondta – „behaladt” (mert nem belépett, hanem belebegett) egy fehér ruhás asszony, s intett neki a karjával, mire ő könnyedén kilépett a testéből, és elkezdte követni. Végigmentek a a folyosón, odaértek a kórház nagy kétszárnyas ajtajához, és ezen – ahogyan ez a hollywood-i filmekben is történni szokott – egyszerűen csak keresztülmentek. Ez úgy történt, hogy a következő pillanatban már a zárt ajtó túloldalán volt, maga sem tudta, hogyan. Itt egy nagy lépcső volt, amely levezetett a kórház előtti parkba, de ők nem mentek le ezen, hanem a lépcső magasságában továbblebegtek egy közeli hegyre. Mikor felértek a hegy tetejére, akkor egy hatalmas szakadékot látott maga alatt, ettől nagyon megrémült és felkiáltott. Később, mikor magához tért, az egyik orvos megkérdezte tőle, hogy mit álmodott, amitől ekkorát kiáltott. Ő pedig elmesélte az egészet. Az orvos ezen teljesen meg volt döbbenve, és odahívta egy másik kollégáját is, és kérte, hogy neki is mesélje el. Ő nem nagyon értette, hogy mit kell annyira csodálkozni egy álmon, hiszen ő is álomként fogta fel az élményét, de elmesélte újra. Később kiderült, hogy azért csodálkoztak, mert őt eszméletlenül hozták be egy számára idegen ország idegen kórházába, s azóta nem is kelt fel az ágyából. Ennek ellenére nagyon pontos leírást adott a kórház folyosójáról, a nagy, kétszárnyas ajtóról, a lépcsőről, a parkról, a közeli hegyről, miközben ezekről elvileg nem lehetett volna tudomása. Később, amikor már jobban érezte magát, végigjárta ezt az útvonalat, és azt látta, hogy tényleg minden úgy volt, ahogy látta, kivéve a szakadékot, amely csak a képzeletében létezett. Ebben a történetben tipikus elem a testen kívüli élmény, de sajátságos motívum a fehér ruhás asszony, amellyel nem találkoztam más halálközeli beszámolókban.

Moody leírja az első könyvében, hogy milyen korábbi történeti leírásokat találunk a halálközeli élményekről. A legteljesebb és legmegdöbbentőbb leírás Moody szerint a Tibeti halottaskönyv. Tudjuk, hogy ez a szöveg hosszú időn keresztül szájhagyomány útján terjedt, és az isz. 8. században jegyezték le. A Tibeti halottaskönyvben minden olyan elem megtalálható, amely a halálközeli élményekben megjelenik, de nagyon sok egyéb olyan élményt is tartalmaz, amelyekről a halálközeli élményt átélt embereknek nincsen tapasztalata. Egészen megdöbbentő részletességgel írja le, hogy mi történik az emberrel ebben az állapotban.
A XX. században, az újraélesztési technika fejlődésével nagyon sok ember tapasztalta meg ezt az élményt. Egy vizsgálat szerint például az amerikai lakosság 5%-a élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az USA-ban 8 millió embert jelent! Valójában tehát elég nehéz manapság kételkedni abban, hogy olyan emberek vannak közöttünk, akik átélnek ilyen tapasztalatokat, hiszen több millióan vannak. Fontos azonban azt is tudnunk, hogy nem mindenki él át halálközeli élményt, aki a klinikai halál állapotában van. Az emberek nagyjából kétharmada a klinikai halál állapotában semmit nem tapasztal, semmilyen emléke nem marad erről az állapotról, egyharmad pedig beszámol ezekről. Mi lehet az oka annak, hogy egyesek átélnek ilyen tapasztalatokat a klinikai halálban, mások pedig nem? Erre nincsen teljesen biztos válaszunk, van azonban számos, akár tapasztalati úton is igazolható feltevésünk.
Az ezzel kapcsolatos magyarázatoknak két fő csoportja van. Az első megközelítés szerint tévedés, hogy nincs mindenkinek halálközeli élménye, csak nem mindenki emlékszik rá, vagy nem mindenki tud beszámolni róla. Erre nagyon egyszerű analógiát szolgáltat az álom jelensége.

Az álom mint analógia
Mindenki minden éjszaka több alkalommal is álmodik – ez könnyedén igazolható például egy EEG-vizsgálattal, amelyen nagyon jellegzetes az álom mintázata. Ugyanakkor viszont a legtöbb ember a felébredése után nem szokott emlékezni az álmaira. Régi pszichológiai tapasztalat, hogy akik tudatosan foglalkoznak az álmaikkal, fontosnak tartják az álmaikat, azok általában jobban emlékeznek rájuk, mint azok, akik nem tartják fontosnak. Úgy tűnik, hogy a halálközeli élményekkel is hasonló a helyzet. Sok vizsgálat volt azzal kapcsolatban, hogy miben különbözik a két csoport: azok, akik a klinikai halál állapotában átélnek halálközeli élményt, s azok, akik nem. Kiderült, hogy ez nem függ attól, hogy az illető hívő-e vagy sem, férfi-e vagy nő, nem függ az életkortól, iskolázottságtól, intelligencia-szinttől, extroverziótól, introveziótól stb. Egy kutatás szerint azonban mindazok, akik már a klinikai halál előtt is nyitottabbak voltak a misztikus tapasztalatok világa iránt, nos ők nagyobb valószínűséggel számolnak be halálközeli élmény átéléséről a klinikai halál után. Elképzelhető tehát, hogy mindenkinek van halálközeli élménye, ám azok tudják jobban felidézni, akik jobban be tudják illeszteni a világképükbe.

Egy másik megközelítés szerint is mindenkinek vannak ilyen élményei a klinikai halál állapotában, ám szégyellnek erről beszámolni. A halálközeli élmények ugyanis látszólag ellentmondanak a Biblia tanításainak. Az egyik ilyen kérdéses pont a pokol léte. A legtöbb halálközeli élményt átélt ember ugyanis elképzelhetetlen boldogságról, fényről és szeretetről számol be. Egyes keresztény teológusok ugyanakkor azt fogalmazzák meg, hogy valószínűleg a legtöbben pokoli élményeket élnek át, csak nem számolnak be ezekről, vagy azért, mert elsüllyesztik azt a tudattalanjukban, vagy egyszerűen azért, mert szégyellik, ami velük történt.

Egy amerikai intenzíves orvos, Maurice Rawlings egy publikációjában leírja, hogy ő nagyon gyakran azonnal tud beszélni az emberekkel, miután újraélesztették őket, és ő sokszor találkozott pokoli tapasztalatokkal. Amikor néhány nap múlva ugyanezek az emberek a tapasztalataikról beszámolnak, akkor azt mesélik el, hogy nincs ott semmi, csak nagy sötétség. Rowlingsnak ez a munkája nagy vihart kavart. A témát kutatók közül sokan hozzászóltak, köztük egy Michael Sabom nevű orvos is, aki azt mondja, hogy szintén intenzív osztályon dolgozik kardiológusként, és ő is azonnal szokott beszélni azokkal, akiket gyakran ő maga éleszt újra. Mióta praktizál, egyetlenegy negatív halálközeliélmény-beszámolóval sem találkozott, amelyben ilyen pokoli tapasztalatok szerepeltek volna. Egyesek szerint Rawlings, aki maga is hívő keresztény ember, ezzel az írással kívánta jó útra téríteni a szerinte rossz útra tért emberiséget, hiszen rajta kívül nem akadt halálközeliélmény-kutató, akinek ugyanilyen tapasztalata lett volna. Hozzá kell tegyem, én sem találkoztam pokolbeli élményekkel. Közel száz emberrel beszéltem, és közöttük egy sem volt, akinek pokolbéli vagy egyéb, rendkívül negatív tapasztalatai lettek volna. Voltak olyanok, amelyekbe beszűrődtek negatív elemek, azonban összességében ezek sem voltak kellemetlenek, sőt a legtöbben azt mondták el, hogy életük legboldogabb állapotában voltak ekkor.

Bár nagyon ritkák a negatív élmények, néha mégiscsak előfordulnak. Ezek az élmények – nem kizárólag, de gyakran – öngyilkosoktól származnak. Azonban az öngyilkosokkal kapcsolatos kutatások is ellentmondásosak. Ebben a körben is végeztek vizsgálatokat, amely nem talált érdemi különbséget az öngyilkosok és a nem öngyilkosok halálközeli élményei között.

A másik megközelítés szerint valóban nincs mindenkinek halálközeli élménye a klinikai halál állapotában. Lehetséges, hogy a halálközeli élmény során lejátszódnak az agyban olyan folyamatok, amelyeknek a kialakulásához időre van szükség. Ha valaki csak rövid időt tölt el ebben az állapotban, akkor nem történik vele semmi, amire vissza tudna emlékezni. Kétségtelen, hogy valaki minél hosszabb ideig tartózkodik ebben az állapotban, annál gazdagabbak a halálközeli élményei, annál több standard motívumot él át. Sőt vannak olyan élményelemek, amelyek csak azokra jellemzőek, akik a szokottnál hosszabb ideig tartózkodnak a klinikai halál állapotában. Ezt az időtartamot ugyanis több tényező is befolyásolhatja. Például ha valaki egy hideg vizű folyóba fullad bele, akkor a hideg lelassítja az életműködéseket, ennek következtében a vérben levő oxigén (a lelassuló életműködések, a lelassuló sejtanyagcsere miatt) hosszabb ideig elegendő, és emiatt valakit még hosszabb idő, akár 15-20 perc után is újra lehet éleszteni. Akik ilyen hosszabb időt töltöttek el a klinikai halál állapotában, azok sajátságos jelenségekről is beszámolnak, olyanokról, amelyeket csak ők élnek át. Ilyen például a fény városának látása, vagy ahogyan mások nevezik, az „Aranyváros”. Csodálatos, fényből lévő épületekkel teli helyen találják magukat ilyenkor az emberek, azonban azt mondják, hogy az általunk használt földi szavak alkalmatlanok arra, hogy le tudjuk írni ezt a másik dimenziót, amelyben ilyenkor voltak, és emiatt nehéz arról is beszélni, hogy milyennek látják ezt a fénylő várost. Úgy mondta az egyikük, hogy olyan volt ez, mintha az épületek és minden más dolog is fényből lenne, de mégis létező épületek ezek, nem csak fények. Ebben a fénylő városban sok hozzájuk hasonló szellemi lényt látnak, akik a visszatérők leírása alapján egyetlen dologgal töltik az idejüket, nevezetesen, hogy folyamatosan tanulnak, fejlődnek. Az egyik ember úgy írta le ezt, hogy úgy érezte, a tudás forrásánál áll, minden csatornán keresztül áramlottak bele az információk, és úgy érezte, hogy ebben az állapotában mindent megértett. Úgy érezte, hogy érti a teremtettség célját, értelmét, nem csak azt tudta, hogy ő maga miért született meg erre a világra, hanem egyúttal azt is, hogy az univerzumnak, a teremtettségnek mi az értelme, a célja. Aztán nagy szomorúságukra, amikor visszatértek ebből az állapotból, elfelejtik azt. Pusztán halvány sejtelem marad meg belőle, hogy van valami, amit ott, akkor megtanultak és megértettek, de most már elfelejtették. Nagyon sokan emiatt kezdik el később keresni az életük értelmét, célját. Sokszor hatalmas változásokat vált ki a halálközeli élmény átélése az emberekből.

Tudományos kutatások
Valójában a tudomány sokkal többet tud ma már erről a jelenségről, mint amennyit feltételeznek az emberek. Én ifjú orvostanhallgatóként a halálközeli élmények egy új, idegélettani megközelítéséről írtam a diplomamunkámat, amely már az agyban lévő receptorok szintjén igyekszik magyarázatot találni arra, hogy mi történik az agyban a halálközeli élmény során.

A téma legelső vizsgálata – meglepő módon – még a hatvanas években jelent meg, akkor, amikor Moody könyve még előkészületben sem volt. Idegsebészek egy tanulmányban bejelölték az agyban azokat a területeket, amelyek felelősek lehetnek a testen kívüliség kódolásáért. A hatvanas években tehát, egy orvosi folyóiratban már egy ilyen agytérkép jelent meg! Hogyan lehetséges ez? Bizonyára sokan emlékeznek még Karinthy „Utazás a koponyám körül” című könyvére, melyben maga is leírja, hogy az agyműtéte alatt mi minden történt vele. Nem azért, mert utólag elmesélték neki, hanem azért, mert tudatánál volt, ugyanis az agyműtéteket olykor nem altatásban végzik. Az agyban nincsenek fájdalom-érzékelő receptorok, ennek következtében lehet úgy operálni az agyat, hogy a páciens nem érez fájdalmat közben. Amikor altatás nélkül végeztek ilyen műtéteket, nemegyszer azt tapasztalták, hogy a páciensek arról számolnak be, hogy most éppen ott állnak a testükön kívül. Nem minden agyterület operálásánál számoltak be ilyen tapasztalatokról, viszont akik beszámoltak ilyenről, azok jellemzően olyan műtéteken estek át, amelyek bizonyos agyterülethez kapcsolódtak. Ilyen volt például az agy halántéklebenye. Ez később a halálközeli élmény kutatói figyelmének a középpontjába került.

A halántéklebenyben van többek között a hallás központja. A halálközeli élmények – érdekes módon – gyakran kezdődnek zajjal, zörejjel, vagy valami csodálatos zenével, amelyet az illető még soha addig nem hallott. A halántéklebenyben van az emlékezés egyik fő központja is, és a halálközeli élményt átélők újraélik életük eseményeit. A korábban említett agytérképen a halántéklebeny volt az az egyik fő centrum, amelyet bejelöltek a testen kívüliség egyik lehetséges területeként is. Az már korábban is ismert volt, hogy az epilepsziás betegek egy része testenkívüliséget élhet át.

Nem véletlenül nevezték az epilepsziát „szent betegségnek”. Az epilepsziás betegek egy része ugyanis a roham alatt azt tapasztalta, hogy kívül van a testén, kívülről látja a dolgokat, találkozik szellemi lényekkel, akár látja úgymond Jézust is. Még ma is a tananyag része, hogy az epilepszia a „szent betegség.” De nem minden esetben vannak ilyen tapasztalatai a betegeknek, csak azok tapasztalnak ilyet, akiknek a halántéklebenyében van az epilepsziát okozó elváltozás. Úgy tűnik tehát, hogy a halántéklebenynek fontos szerepe van a halálközeli élménynek a kialakításában.

Kábítószerek a kutatás szolgálatában

Hogyan jönnek létre ezek az élmények? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segített a kábítószerek hatásmechanizmusának tanulmányozása is. Az LSD, a hasis, a meszkalin olyan szerek, amelyeknek a hatására sokan élnek át olyan elemeket, amelyek a halálközeli élmények során is előfordulnak, például testenkívüliséget, egy fénylő lénynek a látását, az életút áttekintését. Joggal lehet azt kérdezni, hogyan is jön ez az egész ide, hiszen amikor a klinikai halál állapotában van valaki, akkor nincs kábítószer hatása alatt. Nem véletlen azonban, hogy ezek a szerek az agyunkban hatást fejtenek ki. De mi az oka annak, hogy az LSD lekötődik az agyunkban a neki megfelelő receptorhoz? Mi az oka annak, hogy az evolúció évmilliókkal ezelőtt létrehoz egy receptort csak azért, hogy a XX. században egy új anyagot szintetizáljanak, ami majd kötődik hozzá? Vagy ha valaki az isteni teremtettségben hisz, akkor a Jóisten azért teremt-e az agyunkba egy ilyen receptort, hogy majd egyszer LSD-s utazásokat tudjunk átélni? Bizonyára nem. Valószínűbb az a válasz, hogy az a receptor nem azért van, hogy az LSD-t kösse, hanem azért, mert van saját, a szervezetünkben termelődő anyag, ami hozzá kötődik. A receptorhoz tehát egy olyan ligand kötődik, aminek a szerkezete hasonlít az LSD-re. Az LSD becsapja ezt a receptort, az megköti, és mivel az LSD nem pont olyan, mint az, ami az agyban van, egy csomó egyéb hatást is kivált. Egyes elméletek szerint tehát ezek az anyagok – az LSD, a meszkalin, a ketamin – olyan kábítószerek, amelyeknek megvannak a hasonló szerkezetű megfelelői az agyunkban. Elkezdték kutatni ezeket az agyi megfelelőket, és így sikerült rábukkanni egy nagyon érdekesnek tűnő anyagra, amelyet endopszichozinnak neveztek el, amely a ketamin nevű altatószernek az agyi megfelelője. A ketamin maga is egy kábítószerből szintetizált műtéti altatószer. A PCP-nek (az úgynevezett „angyalpornak”, ami a hatvanas években elég népszerű kábítószer volt) az egyik változata a ketamin, amelyet altatási céllal fejlesztettek ki. Ez elég jó altatószer, csak egy probléma van vele – ami máig benne van az orvosi alkalmazási leiratában is –, mégpedig az, hogy a használata alatt sajátos álmokat, hallucinációkat válthat ki, és ezek jelentős mértékben beszűkítik a felhasználási lehetőségeit is. A ketamin alkalmazása során sokan pontosan ugyanolyan élményeket élnek át, mint amilyenek a halálközeli élmények, miközben nem kerülnek a klinikai halál állapotába! Műtétek alatt monitorozzák az életműködéseket, és utólag igazolható, hogy nem állt le az illető szíve, légzése, és mégis arról számol be, hogy áthaladt egy sötét alagúton, találkozott Jézussal stb.

A ketamin tehát képes halálközeli élményre emlékeztető hatást kiváltani. Itt is ugyanaz érvényes, mint az LSD esetében: azért köti le a ketamint az agyunk, mert ennek a receptornak is van egy saját ligandja. Ezt az agyban lévő ligandot nevezték el endopszichozinnak. Ez egy olyan anyag, amelynek az egyik fő feladata, hogy csökkentse az agy oxigénhiány miatti károsodását. Amikor fulladozunk, vagy megáll a szívműködésünk, és a szív nem szállít több friss oxigént az agyba, akkor az endopszichozin felszabadul a raktáraiból, lekötődik a receptoraihoz, és igyekszik a károsodásokat megelőzni.

Azt mondjuk, hogy a klinikai halál állapotából öt percnél hosszabb idő után a legtöbb embert már nem lehet visszahozni, mert amikor az agyban kialakul egy oxigénben szegény állapot, akkor az idegsejtekben az úgynevezett ioncsatornák az oxigénszegénység hatására kinyílnak. Az ioncsatornákon keresztül szabadon kezdenek el áramlani az ionok az idegsejt egyik és másik oldala között. Biológia-tanulmányainkból talán emlékszünk arra, hogy az idegrendszerben a sejthártya két oldalán nagyon érzékeny ionegyensúly áll fenn. Az ionok külső és a belső szintje nagyon jelentősen eltér, és ez az idegműködés egyik élettani alapja. Ha ez az egyensúly felborul, akkor az idegrendszer működésének vége. Tehát nagyon veszélyes dolog, hogy kinyílnak az ioncsatornák, és kuszán, kaotikusan elkezdenek áramlani az ionok az ozmózis hatásának megfelelően az egyik oldalról a másikra, ez ugyanis tönkreteszi az emberi agyat. És valóban, öt perc után, ha nem történik változás, tönkremegy az agy. Nos, ezt a folyamatot próbálja megakadályozni az endopszichozin. Amikor ez lekötődik, elkezdi lezárni az ioncsatornákat. Főleg az agy halántéklebenyében és a limbikus rendszerben találhatók azok a receptorok, amelyekhez lekötődik.

A limbikus rendszer az érzelmek kialakításáért felelős, és sokan ezzel magyarázzák, hogy ezért élnek át extatikus boldogságot az emberek. Ez az elmélet tehát tulajdonképpen azt mondja ki, hogy a halálközeli élmény gyakorlatilag egy agyi védekező mechanizmus mellékterméke. Amikor kialakul az agyban egy oxigénszegény állapot, beindul egyfajta önvédő mechanizmus. Ennek következtében bizonyos agyterületek fokozott izgalmi állapotba kerülnek, miközben más agyterületek – amelyeken nem kötődik le ilyen anyag – már egyre inkább kezdik elveszíteni az aktivitásukat. Tehát a halántéklebeny és a limbikus rendszer izgalmi állapotba kerül, más agyterületek gátlódnak, mindez pedig egy nagyon sajátos tudatállapotot alakít ki, amelyet a hétköznapokban nem tapasztalunk meg – ez a halálközeli élmény.

Nem lennék meglepődve, ha most sokan azt gondolnák, hogy ez az elmélet túlzottan leegyszerűsíti a halálközeli élmények témáját, és mindjárt rátérek arra, hogyan lehet mégiscsak hasznosítanunk azt, hogy ilyen felismerések is vannak.

Hogyan lehet, hogy látom kívülről a szememet?
Ez az idegélettani elmélet sem magyaráz meg ugyanis mindent. Az egyik ilyen kérdés például a testen kívüli érzékelés témaköre. Az ugyanis rendben van, hogy a halántéklebenyünkben kódolva van a testenkívüliség, amikor az ember kívülről látja önmagát, de hogy hogyan van kódolva, azt nem tudjuk pontosan. Joggal merül fel a kérdés: mi az, ami lát ebben a helyzetben? Hogyan lehet, hogy látom kívülről a szememet? Nincs az az idegélettani magyarázat, ami erre a kérdésre egyértelmű választ tudna adni. De még ennél sokkal egyszerűbb kérdésekre sem tud választ adni a fenti elmélet, például arra: miért éppen az alagút képe jelenik meg olyan nagy gyakorisággal? Miért éppen a halott rokonaikat látják az emberek a klinikai halál állapotában? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre igyekeznek választ adni a különböző pszichológiai elméletek.

Az egyik megközelítés szerint a halálközeli élmény olyan, mint a születés. Az ember áthalad egy szülőcsatornán, s amikor kiér, ott nagy fényesség fogadja. Lehet, hogy ennek az újraélése a halálközeli élmény? Ez népszerű elmélet volt egy időben, jelenleg azonban sokan vitatják, ugyanis több dolog is ellentmond ennek. Az egyik például, hogy a születés valószínűleg nem éppen kellemes állapot. Az ember egy védett, puha, meleg helyről, hosszú összepréselődés során egy hideg helyre kerül, ahol mindenféle kellemetlen dolgot csinálnak vele. Ha emlékeznénk erre, valószínűleg nem öntene el bennünket az a nagy boldogság, mint a halálközeli élmény során.
Mások azt mondják, hogy az újszülött agya nem is alkalmas arra, hogy részletesen rögzítsen, és évtizedek elteltével is fel tudjon idézni ilyen emlékeket. Vannak azonban olyanok, akik azt mondják, hogy ezt a megközelítést át lehet menteni egy másik gondolatmenetbe. Vannak olyan pszichológusok úgy gondolják, hogy a halálközeli élmények maguk is úgynevezett archetípusok. Jung szerint születésünk óta mindannyiunk fejében vannak olyan ősi képek – ezeket nevezte ő archetípusoknak –, amelyek különböző formában, álmok, meditálás során felszínre kerülhetnek. Nagyon sokféle ilyen archetípus van, amelyek magukba sűrítenek olyan kollektív tapasztalatokat, amelyeket egy-egy szóba nem is tudnánk belefoglalni. Például ilyen a férfi és a nő archetípusa is, amely nem egy konkrét férfira vagy nőre vonatkozik. Talán a halálközeli élmények elemei is ilyen archetípusok. Ezek szerint már születésünk óta a fejünkben vannak, és csak különböző körülmények kellenek ahhoz, hogy felszínre kerüljenek. Ezt az elméletet több megfigyelés is alátámasztani látszik. Az egyik például az, hogy a halálközeli élmények nemcsak a klinikai halál állapotában fordulhatnak elő, hanem sok egyéb körülmény között is. A biológiai magyarázatok ezt kevésbé tudják megmagyarázni. Például egy debreceni fizikus azt mesélte nekem, hogy egyszer hazafele ment egy olyan autóval, amelynek rossz volt a fékje. A szürkületben elnézett egy útkereszteződést, ahol el kellett volna kanyarodnia, ám gyorsan még megpróbált letérni. Az autó azonban túl gyors volt a kanyarhoz. Beletaposott a fékbe, a fék azonban nem fogott. Az autó elkezdett kifelé sodródni és ebben a pillanatban elkezdtek előtte pörögni az életének a képei, újraélte életének minden eseményét. Közben automatikusan járt a keze, lába, s egyszer csak azt vette észre, hogy egyenesen áll a kocsi, megállt, nem történt semmi baj. Később – fizikushoz illően – nekiállt számolgatni. Nagyjából ismerte az autója sebességét, meg tudta becsülni, hogy mekkora utat tett meg a kocsi, kíváncsi volt arra, hogy mennyi idő telt el. A végeredmény az volt, hogy mindössze egy-két másodperc lehetett. Ez elég volt ahhoz, hogy ő szubjektíven azt érezze, hogy mindent, ami valaha is történt vele, nemcsak újra látta, hanem újra is élte.
Sokszor kérdezik tőlem, honnan tudom, hogy nem hazudnak azok, akik beszámolnak nekem a halálközeli élményükről. A válasz többek között az, hogy sok mindent tudnak, amit csak azok tudhatnak, akik átélték. Például azt, hogy milyen az, amikor az ember újraéli életének eseményeit. Azok, akik még nem éltek meg át ilyet, úgy képzelik el, hogy az ember ott ül, mint a moziban, és lepereg előtte élete filmje. Pedig teljesen más, és földi szavainkkal nehezen elmondható az, ami ilyenkor történik. Egyszer valaki úgy próbálta nekem ezt elmagyarázni, hogy olyan ez, mintha egy kör alakú teremben a terem minden pontjára vetítenék a filmet, és ő mindegyikben egyszerre lenne jelen.

Nem nézi őket passzívan, hanem megtörténik vele, jelen van. Minden egyszerre van ott, mint ahogy ez a férfi is arról számolt be, hogy egy-két másodpercben mindent újra átélt. Azt érzik, hogy az egész életük újra megtörténik velük.

A debreceni fizikus esetében nem volt szívleállás, nem lépett fel oxigénhiány – az ezen alapuló biológiai magyarázatok tehát nem tudnak mit kezdeni az ilyen jellegű tapasztalatokkal. Az archetípustan alapján azonban ezek az élmények is értelmezhetőek lehetnek.
Ezt támaszthatja alá az is, hogy át lehet élni ezt az élményt álomban vagy meditáció során is. Úgy gondolom, hogy a Tibeti Halottaskönyv valószínűleg meditáció útján keletkezett. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a bölcs buddhisták azt a rengeteg tapasztalatot, mely ebben benne van, egyszerűen csak összegyűjtötték volna a megfigyelések alapján. Valószínűbbnek tartom, hogy ez a tudás a meditáció terméke. Ha pedig ez így van, akkor ez alátámasztani látszik azt, amit a jungiánus pszichológusok is mondanak, hogy az arról szóló tudás, hogy milyen lesz meghalni, ebben a pillanatban is a fejünkben van. Ha megfelelően törekszünk a átélésére, akkor ezt meg tudjuk tapasztalni anélkül, hogy meghalnánk. Lehetséges tehát, hogy ezek a képek archetípusként folyamatosan jelen vannak a tudatunkban, és ha akarjuk, akkor tudatosíthatjuk őket.

A fény talán egy pszichés termék
A jungiánus pszichológusok egy része azt mondja, hogy ezek a képek szimbolikusak, és különböző értelmezéseket is adnak nekik. Az alagútra például azt mondják, hogy ez a testüregünk, mások azt mondják, hogy ez egy szimbólum, ami az egyik dimenziónak és a másik dimenziónak az összekötése. A világ legkülönbözőbb részén élő népek mitológiájában a halottaknak és az élőknek a világát elválasztja valami. A Kharón című folyóirat is onnan kapta a nevét, hogy Kharón az alvilág révésze, aki az élők és holtak világát elválasztó folyón viszi át a halottak lelkeit. A legtöbb nép mitológiájában az élők és a halottak között van valami átjárás, és egyesek szerint az alagút ennek a megfelelője lenne. Ugyanezek az emberek azt is mondják, hogy a fény talán egy pszichés termék, s nem egy istenséggel találkozunk, hanem legmélyebb, belső önmagunknak az egyik részével. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a klasszikus analitikus tanok szerint van egy tudattalanunk, egy tudatos énünk, és egy – úgymond – szuperegónk. A tudattalanunkban vannak az ösztönkésztetések, a szuperegónkban vannak azok a társadalmi normák, erkölcsök, amelyek megpróbálnak rendet rakni, és amelyek megfékezik a tudattalan ösztönzéseket. Például, ha meglátunk egy terített asztalt, nem kezdjük el rögtön felfalni az ételeket, mert van egy olyan szuperegónk, amely ellene hat az ilyen törekvéseknek, és igyekszik ezeket az ösztönkésztetéseket kordában tartani. Önmagunkat valahol a tudattalan és a szuperegó között, középen éljük meg a mindennapokban, az egó szintjén. Vagyis azt élhetjük meg, hogy gyarló emberek vagyunk, akik viszont törekednek a jóra. De ebben az állapotban – mondják egyesek – találkozunk énünknek azzal a legmagasztosabb részével, ahonnan jönnek ezek az erkölcsi normák, utasítások, mindaz a szép, jó, ami igyekszik megfékezni ezeket a késztetéseket, és ezzel a felsőbb énünkkel a mindennapokban nem találkozunk, magunkat nem ezen a szinten éljük meg. Amikor látjuk ezt, akkor azt hisszük, hogy ez egy istenség. Tehát ebben a megközelítésben a nagy fény nem valami isten, nem valami csoda, hanem önmagunk része.

Természetesen vannak olyan teológusok, akik azt mondják, hogy nem, ez nem belső pszichés termék, hanem itt valóban Istennel találkozunk. Számukra a halálközeli élmény teljesen összeegyeztethető a bibliai tanításokkal. A klinikai halálból visszatértek ugyanis arról számolnak be, hogy van élet a halál után, az ember találkozik a teremtőjével, számot kell adnia az életéről, újra együtt lehet elhunyt szeretteivel – márpedig mindezek a Bibliában is így szerepelnek. No de mi van akkor a pokol kérdésével? Egyes teológusok azt mondják, hogy valójában sokkal nagyobb az isteni kegyelem, mint azt hittük volna. És vannak olyanok is, akik elfogadják azt a magyarázatot erre a kérdésre, amit a halálközeli élményt átélt emberek mondanak, hogy amikor ebbe az állapotba kerülünk, és áttekintjük az életünket, akkor önmagunk mondunk ítéletet fölötte. Kapunk egy isteni tudást, amivel mi magunk válunk tükörré, magunk ítéljük meg, hogy milyen volt az életünk. Amikor ez az önmegítélés megtörténik, akkor attól függően, hogy ennek milyen az eredménye, szeretnénk közelebb vagy távolabb lenni ettől a fénylő lénytől. Abban az esetben, ha úgy érezzük, hogy gonoszak és bűnösek voltunk, akkor bánt ennek a fénylő lénynek a tisztasága, tökéletessége. Ez a pokol, mondják ezek az emberek. Hiszen itt lenne a lehetőség, hogy egyesüljünk ezzel a tisztasággal, ezzel a fénnyel, a tökéletességgel, és mi ostobák, képtelenek vagyunk erre, mert annyira rosszul éltünk, hogy nem tudjuk megtenni, hogy egyesüljünk ezzel a fénnyel, hanem eltávolodunk tőle. Tehát nem Isten taszít el bennünket, hanem mi vagyunk azok, akik nem vagyunk képesek egyesülni a fénnyel, a tökéletességgel. Ez a megközelítés egyúttal válasz lehet egy ősi vitára is, nevezetesen arra, hogy hogyan fér össze Isten jósága a pokol létezésével.

Nos tehát megismertük a biológiai, az orvosi megközelítést, a pszichológiai elméleteket, s a teológiai megközelítéseket – de hát melyik az igaz?

Úgy tűnik, hogy a különböző megközelítések a halálközeli élmények egészének egy-egy részét ragadják meg. A témát kutató mai orvosok többsége – én is közéjük tartozom – az úgynevezett kombinált megközelítések híve. Ez azt jelenti, hogy a korábban említett elméletek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő magyarázatok. A biológiai, a pszichológiai, a spirituális megközelítések a valóság megismerésének különböző síkjai, különböző szintjei. Nem mondanak tehát ellent egymásnak, még akkor sem, ha állításaikban látszólag teljesen különböznek. Ugyanúgy, mint a vak emberekről és az elefántról szóló példázatban, amikor a vakok az elefántnak különböző részeit tapogatják. Mindegyiknek van tapasztalata arról, hogy milyen az elefánt, és mindegyiküknek igaza van, pedig mást és mást mondanak el az elefántról. Így vagyunk mi is, amikor megpróbáljuk megérteni, a halálközeli élményeket. Az endopszichozin, a jungi archetípusok vagy a lélek testtől való elválása – mindezek különböző megközelítések, amelyek a valóság különböző rétegeit mutatják be.

Sokan úgy gondolják, hogy a halál valamiféle beavatás, és azok az emberek, akik a halálközeli élményt megtapasztalják, egy olyan többlettudással rendelkeznek, amelynek következtében jelentősen megváltozik az életük. Ha tehát valaki jól tud bánni ezzel a tapasztalattal, nagyon hasznos változásokat indíthat el az életében. Az, aki megtapasztalta, hogy van valami a halál után, nyilván kevésbé materiális beállítódású már. A halálközeli élményt átélt emberek gyakran úgy gondolják, hogy visszatérésük után is sokkal közelebbi kapcsolatuk marad ezzel a dimenzióval. Másképp gondolkodnak a vallások egymáshoz való viszonyáról is. A legtöbb ember egy ilyen élmény után nyitottabbá válik a többi vallás iránt, s úgy gondolkodik, hogy a vallások különböző utak, amelyek ugyanahhoz a forráshoz vezetnek. Egy újabb jelentős változás, hogy megváltozik az élethez való viszonyuk. Olyan extatikus életszeretet alakul ki bennük, amit nehéz szavakba önteni. Szerettem ezeknek az embereknek a társaságában lenni; béke, nyugalom, bölcsesség sugárzott belőlük. Szinte mindent elvesztettek, és ez átértékelte számukra a világot. Mi itt most nem figyelünk a légzésünkre, de ha csak egy kis időre fulladoznánk, felértékelődne számunkra a légzés jelentősége. Mindazok, akik visszatértek a klinikai halálból, s megtapasztalták azt, hogy mindent elveszíthetnek, új szemmel néznek a világra – s egyszerre elkezdik látni is mindazt, amit idáig pusztán nézni voltak képesek…

☸ ☸ ☸

Dr. Pilling János
Pszichiáter, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetében dolgozik, ahol orvosi kommunikációt és tanatológiai ismereteket oktat. Orvostanhallgatóként kezdett el foglalkozni a klinikai halálból visszatért emberek élményeinek kutatásával: közel száz, halálközeli élményt átélt emberrel készített interjút. Polcz Alaine hatására csatlakozott a haldokló betegeket gondozó és hozzátartozóikat segítő hospice mozgalomhoz, amelyben eleinte önkéntesként, majd az akkoriban alakuló Magyar Hospice Alapítvány orvosaként dolgozott. Később megszervezőjévé vált a hazai hospice szervezetek együttműködését támogató Magyar Hospice Egyesületnek. Egyik alapítója a Kharón – Thanatológiai Szemle és a Hospice Hírek című lapoknak.

Szerző: 
Dr. Pilling János
facebook
A weboldalunk cookie-kat használ azért, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudja nyújtani.
A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.