A homoksárkány

Egy nem túl távoli tenger Üveghegyen inneni partjára egyszer nyaralni ment egy család. Lakókocsijukkal leparkoltak egy csendes öbölben a magas pálmafák árnyékában, elővették kempingszékeiket, a napernyőket, a grillsütőt és minden olyasmit, amit ilyenkor az emberek magukkal visznek. Örültek, hogy rátaláltak erre a helyre, ahol csend és béke honolt, ahol a part sekély vizében a kislány és a kisfiú majd biztonságosan tud lubickolni, ahol gyönyörködhetnek a naplementékben.

Mikor mindennel elkészültek, együtt szaladtak le a lágyan hullámzó kristálytiszta tengerhez. Égette talpukat a napsugaraktól felhevült homok. Egyedül voltak az öbölben, s élvezettel fröcskölték egymást a hűs tengervízzel.
Mikor már eleget úszkáltak, játszottak, szaladgáltak, egyszer csak felfedezték, hogy a vizes homokból nagyszerű várat építhetnek. Anya, apa és a két kisgyerek lelkesen halmozta a nedves, omlós masszát, s hamarosan kis épületek, tornyok, alagutak, bástyák emelkedtek a fövenyen. Apa a két lábával egyszerre túrta-gyömöszölte a homokot. Hosszan tekergett a homok-valami, amiről még csak ő tudta, hogy mi lesz, ha elkészül. Közben a kisfiú a homokvárban élete kockáztatásával is megvédte a kislányt – mert minden kisfiúban él egy védelmező, harcos várkapitány és mert minden kislányban él egy királykisasszony, akit meg kell védeni. Anya közben átalakult vitorláshajóvá, ami épp az imént ért partot. Behunyt szemmel lehorgonyzott, ringatták a hullámok.

Apa kitartóan gyúrta a homokot, s a hosszú tekergőző valami hamarosan négy lábat kapott. Megjelent a hátán két furcsa szárny. Kitátott szájában hatalmas, fenyegető fogak és két óriási gülüszem a feje tetején. A kislány halkan felsikoltott, amikor felismerte. „Végünk! Eljött Plomptomocén Drolloszbollosz, a rettenetes homoki sárkány, hogy elraboljon. Felégeti a városunkat, engem pedig örökre magával visz. Brühühü!”

A várkapitány kisfiú is meghökkent a hatalmas szörnyeteg láttán. Szemeit összehunyorítva, fogai között sziszegte: „Nem adjuk olyan könnyen magunkat, te undorító martalóc!” Nem volt benne teljesen biztos, mit is jelent a martalóc, de a helyzet drámaiságához nagyon is illőnek találta.
A fregattból eközben visszaváltozott Anya elindult a lakókocsi felé, hogy vacsorát készítsen a családnak. Apa nyújtózott egyet és így szólt: „Vacsoraidő! ”. A két hős egy szempillantás alatt alakult vissza kislánnyá és kisfiúvá, s apjukat megelőzve rohantak anyjuk után.
Másnap furcsa látvány fogadta őket. A part éppen úgy festett, mint amikor előző nap megérkeztek: se vár, se épületek, se alagutak, se sárkány. A kislány megint felsikoltott: „Jaj, Plomptomocén Drolloszbollosz elrabolta az egész várost királylányostul, várkapitányostul, tornyostul, bástyástul!”

„De hiszen benne vagyunk a gyomrában!” – kiáltott a várkapitánnyá változott kisfiú. „Kimenekítelek benneteket, bízzatok bennem!”
Hamar újra felépült a város, amit elmosott a dagály, s előkerült a félelmetes fenevad is.
A kislány sóhajtott. „Nem sok esélyünk van. Hogyan törsz ki a sárkány gyomrából?” A várkapitány belevetette magát a vízbe és onnan kiáltotta: „Nem kell aggódnod, hamarosan kitalálok valamit.”

Teltek, múltak a napok a tengerparton és a kis öbölben minden reggel megjelent a vár, a tornyok, a bástyák, az alagutak és a homoksárkány. A várkapitány kisfiú és a királykisasszony kislány minden áldott nap megpróbálta legyőzni a sárkányt, hogy megszabadulhassanak a fogságból, s kikerülhessenek a gyomrából, de sehogy sem találták a módját.
„Hogyan juthatunk ki, ha egyszer a várost a tornyokkal és bástyákkal, a partot a tengerrel, az eget, a Napot és a Holdat mind-mind elnyelte a sárkány?” – szólt bánatosan a várkapitány. „Vészesen fogy az időnk. Mi lesz, ha elmegyünk haza úgy, hogy nem szabadultunk ki a rabságból?”

„És ha el is pusztítjuk a sárkányt, mi lesz velünk, hiszen benne vagyunk?!”
Érezték, hogy csak valami rendkívüli megoldás segíthet rajtuk. Talán egy varázslat, egy tündér, csoda vagy ilyesmi, de nem találkoztak sem tündérrel, sem varázslóval.
„Nem megy. A tér bármelyik irányába fordulok, csak belé botlok. Ez így nem fog menni.” – roskadt le a homokba a várkapitány.
„Akkor nem arra kell menni!” – kiáltott a királykisasszony.
„Hát merre? Nem érted, hogy bármerre mész benne vagy?”
„Ez az! Nem bármerre kell menni!”
„Már ne is haragudj, de úgy tűnik, napszúrást kaptál. Ha nem bármerre, akkor merre?” – a várkapitány nevetett, de nevetése keserű volt.
„Nem térben kell mennünk! Hát nem érted?”
„Hát persze! Zseni vagy! Hogy erre nem gondoltam! Időben kell visszamennünk!” – a várkapitány lelkesedése határtalan lett, de amilyen gyorsan az égbe szökött, olyan hirtelen le is lohadt. „Hogyan menjünk időben?”
„A múltba könnyű, a jövőbe valamivel nehezebb.” – kacsintott a királykisasszony. „Csak emlékeznünk kell. Hátha megtaláljuk azt a pillanatot, amikor még nem rabolt el a sárkány. Akkor aztán meglógunk.”

Leültek a pálmafák tövébe, behunyták a szemüket és képzeletben elindultak visszafelé az időben. S mivel a képzelet olyan játék, aminek mi szabjuk a szabályait, bármelyik pillanatra is gondoltak, olyan gyorsan jutottak el oda, amilyen gyorsan csak akartak. Felidézték a sárkánnyal való küzdelem küszködéseit, a lubickolásokat és azt is, amikor megérkeztek ide, a partra. Ekkor elbizonytalanodtak: nem lehet, hogy már akkor is a sárkány gyomrában voltak, amikor megérkeztek ide? Ezért még tovább mentek időben, visszafelé, régi korokba, mikor valódi lovagok harcoltak valódi lovagokkal és talán sárkányokkal, vissza azokba az időkbe, mikor még ember lába nem is taposhatta a tengerek partjait, vissza azokba az időkbe, mikor hatalmas, buja növényzet borította a Földet, és még korábbra, mikor még egyetlen élőlény sem jelent meg e bolygón. Tűzhányókat, füstöt, forróságot láttak, de talán épp akkor volt elemében a sárkány, ezért még messzebb mentek, addig, amikor még csak csillagpor keringett a végtelen térben.
„És most?” – összenézett a két hős kisgyerek. Sokáig szótlanul ültek. A várkapitány törte meg a hullámok halk súgásától mély csendet:
„Kiderült, hogy az idő is zsákutca.”

„Akkor csak egyetlen módon juthatunk ki: úgy döntünk.” – szólt a királykisasszony. A kisfiú értetlenkedve nézett rá. Valami harcos dologra vágyott, látványos vívásra, lángra, füstre, s amit a kislány mondott, bár teljesen érthető volt, egyáltalán nem tűnt látványosnak. Csalódottan kérdezte:
„Úgy döntünk?”
„Igen. Nézz körül! Ha bent vagy, ugyanaz, mintha kint volnál. Mégis bent küzdelem vár és félelem, kint szabadság és boldogság. ”
A várkapitány meg a királykisasszony ekkor megfogta egymás kezét, behunyták a szemüket s egy pillanat alatt kinn teremtek a sárkány gyomrából.

Másnap összecsomagolták a kempingfelszerelést, búcsút intettek a kis öbölnek, a tengernek, a homokvárnak, tornyoknak, bástyának, s a sárkánynak is. Már nem rabolhatja el őket sosem.

facebook
A weboldalunk cookie-kat használ azért, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudja nyújtani.
A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.