Belépni a Buddhák nemes családjába

Menedék

Ven. Vadzsramálá:

Belépni a Buddhák nemes családjába

Olykor megkérdezik tőlem: „Hogyan lehetek buddhista?“ A buddhistává válás hagyományos rítusa a „menedékért folyamodás“ vagy „menedékvétel“. De mit is jelent ez?

A Buddha idejében senki nem akart buddhistává válni. Ehelyett inkább tanácsért fordultak hozzá, majd a kérdezők közül többen úgy határoztak, hogy tanítványaként fogják követni őt. Ma azonban fontos lehet megvilágítanunk a különbséget egy „izmus” követése és egy megvilágosodott tanító követése között.

„A nemesség kötelez”

Először is vegyük szemügyre magát a Buddhát: Sziddhárta herceg, aki később Buddha Sákjamuniként vált ismertté, a Sákja klán tagjaként, ksátrija, vagyis nemesi családban nőtt fel. A Buddha életével foglalkozó szentiratok kiemelt figyelmet szentelnek azoknak a kiváló minőségeknek, amelyekkel annak a családnak kell rendelkeznie, amelybe az eljövendő Buddha beleszületik: nemes származású kell legyen, dicsőséges, sikeres, egyenes, félelemmentes, hős, derűs, fukarságtól, mohóságtól mentes, ellenben nagylelkű, könyörületes, etikus és bölcs. Sziddhárta a magas státuszából fakadóan kiváltságokat élvezett: három palotával rendelkezett, minden évszakra jutott egy; szolgálók és művészek vették körül, akik kényelmessé és érdekessé tették az életét; korának valamennyi tudománya és művészete terén nagyszerű képzésben részesült.
Amikor azonban felismerte, hogy sem a képzettsége, sem a kiváltságos életmódja nem biztosít múlhatatlan boldogságot, mindent maga mögött hagyott: a családját, a luxus-életet, a karrierjét, és útra kelt, hogy meglelje a tökéletes békét. És vajon miért ért célba végül, hat évnyi aszketikus nélkülözés és kiábrándító tapasztalat után? Mert nem adta fel, amíg el nem érte a legmagasabb célt.

Buddha, a méltóságteljes

Mindenkit, aki csak találkozott vele, lenyűgözött a Buddha nemes tartása és viselkedése. A brahmin Szonadanda így magyarázza, hogy miért különb a Buddha másoknál, és miért forduljanak hozzá az emberek tanácsért: „Szép, szívélyes, karizmatikus, erényes, méltóságteljes. Értelmesen, helyénvalóan szól, beszéde udvarias, világos, bevilágító. Mentes a vágytól, békés, maga mögött hagyta a palota luxusát, családja biztonságát, és barátként, nyílt tekintettel, szívesen lát és bátorít mindenkit.” (Szonadanda Szutta, DN 4)

Így aztán nem meglepő, hogy valamennyi társadalmi osztályból érkeztek emberek a Buddhához, hogy meghallgassák a tanításait és kikérjék a tanácsát. Az ifjú Bimbiszára király bambusz-ligetet ajánlott fel neki Rádzsagrihában; Anáthapindika, a jómódú kereskedő Dzséta herceg Sráváhsztiban fekvő ligetét 18 millió aranypénzzel fedte be, hogy így a Buddha számára megvásárolja a területet; Ambapáli, a kurtizán pedig a Vaisaliban levő mangóligetét ajánlotta fel neki, így ezek szolgáltak szálláshelyül a Buddha és a szerzetesekből és apácákból álló kísérete számára az esős évszakban. Itt kezdte el intenzíven képezni a szanghát a Tan, a meditáció és az etikai szabályok oktatásával. Ha összeütközésbe kerültek a társadalommal vagy a közösség tagjaival, a Buddha a kölcsönös tiszteletre, segítőkészségre és barátságosságra épülő új szabályt alkotott. Az újonnan felavatott szerzetesek és apácák megtanulták, miként kell helyesen viselni a köntöst, hogy a tisztaságra odafigyeljenek, hogy visszafogottan és csendben várják az ételt, csendesen egyenek, tiszteljék meg az idősebb rendtársakat azzal, hogy kimossák a köntöseiket, az alamizsnás táljaikat és feltakarítják a szobáikat. E szabályok megtartása nemcsak szellemi gyakorlat volt, de egyben a szanghán belüli harmonikus élet és a társadalommal való békés együttélés garanciájául is szolgált.

Belépni a tanítványok világi közösségébe

Amikor upászakák és upászikák a Buddhához, a Dharmához és a Szanghához folyamodnak oltalomért, vagy amikor a szerzetesek és apácák a testvérek és nővérek kolostori közösségébe vonulnak, tulajdonképpen csak abban az esetben lépnek be ténylegesen a „Szanghába”, ha a tőlük telhető legnagyobb mélységben törekednek beépíteni a Buddha tanításait az életükbe azáltal, hogy komolyan követik az útmutatásait.
A mahájána közössége
A mahájána szentiratok említést tesznek a „kúla” témájáról. A Lótusz szútrában többhelyütt a tanítványokat „jó család sarjának” (kúla-putra) nevezik. A bódhiszattva-ösvényre lépett férfit vagy nőt a Buddha fiának, illetve lányának (dzsína-putra vagy szugáta-putra) tekintik. Ahogy Santidéva a Bódhicsárjaavatárában írja: „Amint megszületett benne a bódhicsitta, a szerencsétlen, akit foglyul ejtett a szanszára, azon nyomban a Buddha fiává, az istenek és emberek világában tiszteletre méltóvá válik.”

A Szív szútra említést tesz a nemesek bölcsességet kutató fiairól és lányairól. „A bódhiszattva-fogadalom húsz versszakában” Csandragómin ezt írja: A dzsínák (győzedelmesek) és tanítványaik ... örökké szeretett fiaiknak tekintenek téged.” Azonban azok, akik leteszik a bódhiszattva-fogadalmat, majd így szólnak: „Most a Buddha családjában születtem meg, a megvilágosodottak fia vagyok!”, ne feledkezzenek meg sohasem a nemes családhoz tartozás következményeiről: „Mostantól olyan tetteket kell végrehajtanom, amelyek nem hoznak szégyent e nemes és makulátlan családra.”

A nemes család tagjait megbecsülés illeti, de csak a számos kötelesség talaján. Nyugaton úgy mondjuk: „noblesse oblige” – a nemesség kötelez. A nemesi családban felnövő gyerekek e kötelességeket többnyire inkább teherként élik meg, mivel szigorú képzést és rengeteg feladatot kapnak, és magas elvárásokat támasztanak velük szemben. Ha kudarcot vallanak, elutasítással és akár kemény büntetéssel kell szembenézniük. Mivel a Buddha idejében a szerzetesek és apácák már pusztán a megjelenésükkel is magukra vonták a figyelmet, létfontosságú volt, hogy feddhetetlen legyen a viselkedésük és jó benyomást tegyenek az emberekre. A nyugati buddhistáknak is hasonló a helyzetük vannak, hiszen kisebbséget képviselnek; a környezet kritikusan figyeli őket és a viselkedésük alapján ítéli meg őket.

Menedék a tantrikus ösvényen, avagy az „isteni büszkeség”

A tantrikus ösvényen meglepve halljuk, hogy ki kell bontakoztatnunk az „isteni büszkeséget”. Hát nem azt mondták nekünk mindig, hogy legyünk szerények, ne tekintsük magunkat annyira fontosnak, és kifejezetten óvakodjunk a büszkeség megjelenésétől? Az arrogancia vagy önhittség (māna) nem-üdvös tudati tényező, az öt méreg és a tíz béklyó egyike, amelyek a szanszárához, a létesülés körforgásához láncol bennünket. Ez a többiek tekintetbevételének hiánya, amikor magunkat másoknál különbnek érezzük; ugyanakkor ide tartozik saját magunk méltánylásának a hiánya is, amikor másokhoz képest alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat. Az önteltséget csak akkor győzhetjük le, ha leszokunk arról, hogy magunkat másokkal vetjük össze. Ugyanis az összehasonlítás szokásunkká válhat, ami hátrányos megkülönböztetésekhez vezet. Ezért adta Govinda láma a következő jó tanácsot a szanghájának:
„Közös erőfeszítéseink célja, felismerni a bennünk levő világosságot (bódhicsitta), vagyis azt a fényt, amely a növekedésével azonos mértékben egyre szélesebb körben világít, ezért minden szakaszban más és más képet mutat, míg végül elérjük a „képnélküliséget”. Ennek az érési folyamatnak a megtapasztalása egy természetes türelem forrásává válik, amelyből minden egyes személy feltételektől mentes, és az állapotának megfelelő elismerést élvez.” (Az Arya Maitreya Mandala Rend Alapszabálya, 1970.)

A fenti okokból kifolyólag az „isteni büszkeség” fogalma félrevezető lehet. Ez ugyanis nem az arrogancia kifejeződése, sőt épp az ellenkezője annak, nevezetesen annak felismerése, hogy ki tudjuk bontakoztatni az isteni tudatállapotokat (brahmavihára): a szeretetet (maitrí), együttérzést (karuná), együttérző örömet (muditá) és a megingathatatlan belső egyensúlyt (upéksá). A tantrikus ösvény egy sor köztes lépésen keresztül Buddhává változtatja át a gyakorlót. Azonban ez csak azért lehetséges, mert a buddhaság csírája (tathágatagarbha) szunnyadó állapotban már jelen van bennünk. Ahogy egy gyermek az emberi lény valamennyi lehetőségét képes kibontakoztatni, és ezt egy nap kétségkívül meg is teszi, hasonlóképpen minden érző lény rendelkezik a tökéletes felébredés (szamjak szambódhi) teljes potenciáljával. Pusztán erőfeszítés és idő kérdése, mikor teljesíti be ezt a célt.

„Az isteni büszkeség” az a megingathatatlan bizonyosság, hogy képesek vagyunk kibontakoztatni a lehetőségeink teljességét, és meg tudjuk tapasztalni a Buddha felébredett tudatát. Mivel azonban valamennyi élőlény rendelkezik e potenciállal, ennek az attitűdnek természetes velejárója az alázat és a teremtménytársak iránti mély tisztelet.

A menedék: erőforrás az akadályok legyőzéséhez

Azt, aki a Buddhánál, a Dharmánál és a Szanghánál háromszoros menedékért folyamodik, és magára veszi a bódhiszattva-fogadalmat a tökéletességek (páramiták) gyakorlására vonatkozóan, úgy nevezik: „A Buddha nemes családjának fia vagy lánya”. A szangha valamennyi tagja kifejezi szívbéli kívánságát: „Bárcsak jó gyümölcsöt hozna az életed! Bárcsak az emberi életed sok lény megszabadulását szolgálná! Bárcsak a lények megszabadulásáért és boldogságáért végzett munkálkodást képes lennél tökéletesen bevégezni, együttérzésből a világ iránt, istenek, emberek, állatok javára, üdvére!” Ez a jókívánság alkalmassá teszi az új „családtagot” arra, hogy elvégezze a sok feladatot, úrrá legyen a nehézségeken és legyőzze valamennyi akadályt.

(Fordította: Amóghavadzsra Hargitai Gábor)
☸ ☸ ☸

Szerző: 
Ven. Vadzsramálá
facebook
A weboldalunk cookie-kat használ azért, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudja nyújtani.
A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.