Folytatása következik... de hogyan?

„A halál csupán a kezdet. A vég kezdete.“ hangzott el a misztikus, sokat sejtető frázis kamaszkorom egyik kedvenc hollywoodi mozijában. Ma úgy hiszem, hogy halálunk után újraszületünk valamilyen létformában. S mivel nem mindegy, hogy milyen testben találja magát az ember következő születésekor, tekintsük át, mit mond erről a buddhista tanítás. Megvizsgáljuk a tradicionális buddhista világképet egy olyan nézőpontból, amely közelebb áll a hétköznapi tapasztalatainkhoz. Bemutatjuk a karma természetét, majd betekintünk abba, mi történik velünk a halál után, és hogyan zajlik az újraszületés. Végül pedig megvizsgáljuk közelebbről a buddhizmus énképét és annak személyes vonatkozásait.

Egy kis buddhista kozmológia

A buddhista világkép szerint három nagy létbirodalom alkotja a szamszárát, a halál és újraszületés kezdettelen körforgását: az érzéki vágyak birodalma (kāma-vacara, vagy kāma loka), a finomanyagi birodalom vagy a formák birodalma (rūpa-vacara), és a formanélküliség birodalma (arūpa-vacaravacsara). Ezek alá tagozódik be az összes létsík.
Az érzéki vágyak birodalma a legalsó a három közül, nevét arról kapta, hogy ebben a birodalomban az öt érzékszerv uralja a lények cselekedeteit. Mivel jelenleg itt tartózkodunk, és nagy eséllyel a következő életünk is ide vezet minket, érdemes alaposan szemügyre venni, mi várhat még ránk ebben a létbirodalomban. Hat létsík tartozik ide: az istenek (devák), a félistenek (asurák), , az éhes szellemek (preták), az emberek, az állatok, és a poklok világai.
A buddhista pokol neve szanszkrit nyelven naraka. Többféle pokol létezik aszerint, hogy milyen kínokat kell átélniük azoknak, akik ide születnek. A mahájána szútrákban olvashatunk tüzes és jeges poklokról. A tüzes poklokban a lényeket katlanokban vagy sütőkben főzik-sütik meg, és válogatott kínzásoknak vetik alá. Majd amikor valaki már teljesen megfőtt, megégett, feldarabolódott vagy szétmorzsolódott, ismét életre kel, és kezdi elölről az egészet. A jeges poklokat pedig fagyott, sivár síkságként vagy hegyvidékként írják le, ahol a lényeknek mezítelenül kell lenniük, legszörnyűbb változatában a testük annyira megfagy, hogy darabokra esik szét. A pokolbéli újraszületés leggyakoribb okai a haraggal vagy gyűlölettel elkövetett, önmagunkat vagy másokat megkárosító tettek. Ám a vétkek karmája idővel kimerül, és az illető elhagyhatja a poklot, miután tettei gyümölcseit keserű szájízzel elfogyasztotta.
A poklokat ecsetelő borzalmas leírásoknak nyilvánvalóban az lehetett a célja, hogy elijesszék és távol tartsák az embereket a tévúton való járástól. Ami minden bizonnyal sok esetben sikerült is.

Az éhes szellemek vagy preták világában a lényeket folyamatos szomjúság és éhség gyötri. A fukarság, a mohóság és a ragaszkodás juttatta őket ide. A pretákat csontsovány alakként ábrázolják, nagy, kidomborodó hassal, hosszú, vékony nyakkal, rendkívül apró szájjal és torokkal. Ez valójában a mentális állapotuk metaforája: hatalmas az étvágyuk, amelyet rendkívül kis eséllyel tudnak kielégíteni, és ha sikerül is enniük, az sosem okoz számukra kielégülést. Helyzetük a múltban szerzett karmájuktól függően eltérő. Némelyikük képes enni keveset, de rendkívül nehezen jut élelemhez vagy folyadékhoz. Mások találnak ételt és italt is, viszont nehezen tudnak nyelni. Egyesek torkát nyeléskor égeti a táplálék, mások meglátnak valami élelmet, de mire odaérnének, elillan a szemük elől. Az éhségen felül a preták hatalmas hőséget és hideget kénytelenek elviselni, emiatt a szenvedésük valamelyest hasonló a pokollakók szenvedéséhez. Akadnak buddhista kolostorok, ahol a szerzetesek együttérzésből étel- vagy virágfelajánlásokat tesznek az éhes szellemek javára.

Az állati létforma legfőbb jellemzője a félelem és az erős, tompítatlan ösztönök. A káprázat, a zavarodottság és az ostobaság juttatja ide a lényeket. Ebben a léttartományban a lények kiszolgáltatottak az embereknek, el kell tűrniük, hogy a húsukért, csontjukért, bőrükért vagy egyéb értékes részükért leöljék őket, s eközben hatalmas kínokat kell elszenvedniük. Az állatok viselkedése ösztönök által vezérelt, így alig van tudatos választási lehetőségük. Buddha idején Indiában sok parkba és ligetbe telepítettek állatokat, több tanítóbeszéde is ilyen helyeken hangzott el (mint például az Őz-parkban Benáreszben). A híres mesterek is gyakran alapítottak állatmenhelyeket, és látogatták ezeket a szerzetesekkel, hogy tapasztalatot szerezhessenek az állatok szenvedéseiről.
Az emberi létben (ITT ÁLL ÖN) a szenvedés fő oka az öregedésbe, a betegségbe és a halálba bele nem törődés. Ennek ellenére Buddha rámutatott arra, hogy a létezés összes síkja közül a mi világunk a legkedvezőbb hely a megvilágosodás keresésére, éppen ezért az ebbe a létformába születést „szerencsés emberi születés”-nek szokták nevezni. Az emberi lét elnyerésével kapcsolatban a szanszkrit durlabham szót is használják, melynek jelentése „nehezen elérhető”. Mindkét elnevezés arra utal, hogy igenis tekintsük magunkat kivételes helyzetben lévőnek azért, mert ilyen testben, ilyen világban születtünk meg. Itt ugyanis egyensúlyban vannak az élet ellentétes tényezői. Az emberi élet nem telített kibírhatatlan szenvedéssel (mint például a poklokban), de nem is olyan kellemes, hogy elmerüljünk a létezés élvezetében (mint a mennyei világokban), ugyanakkor elég rövid ahhoz, hogy belássuk az állandó változás igazságát. De ami még ennél is lényegesebb: az emberek világában megadatott számunkra a szabad, tudatos választás lehetősége, a magunk útját járhatjuk. „Ember voltunk ajándéka, hogy képesek vagyunk egy pillanat alatt egész eddigi életünkön változtatni.” Ezzel szemben a többi öt létsík esetében körülményeinket szinte kizárólag a korábbi tetteink összessége határozza meg.
A Buddha ide vonatkozó beszédei közül a Csiggala szutta a kedvencem, amelyben a következő hasonlattal próbálja érzékeltetni emberi mivoltunk értékességét: tegyük föl, hogy az egész földet ellepi a víz, és egy ember eldob egy karikát, amely egyre sodródik a víz felszínén. A vízben egy vak teknős él, aki százévente egyszer följön a felszínre. Amennyi esély van arra, hogy ez a vak teknős felbukkanva éppen a karikába dugja a fejét, éppen annyi a valószínűsége annak, hogy emberi születésre teszünk szert. Mennyire más lenne az élet, ha eszerint ítélnénk, értékelnénk magunkat és másokat!
Azok a lények érdemlik ki az emberként való újraszületést, akik kifejlesztették magukban a bölcsességet és az erényességet. Azok számára pedig, akik elérték a „folyamba lépett” (páli: sotāpanna) szintet, garantált az emberi- vagy magasabb világokban történő újraszületés.
A Buddha apjának, Suddhódana királynak előadott tanítóbeszédéből azt is megtudhatjuk, hogy az első emberek istenekből lettek, az alsóbb létformák pedig az emberek erénytelen cselekedetei folytán keletkeztek.

A félistenek vagy asurák világa az isteni és az emberi világ között helyezkedik el. E birodalom lakói sokkal kellemesebb életet élnek, mint az emberek, azonban ők az indulatoknak és a szenvedélyeknek a rabjai, s emészti őket az istenek iránti irigység. Három fejjel és több karral szokták ábrázolni őket. Ezt a létsíkot az eredeti csoportosításban az istenek világához sorolták, a hatos felosztás csak később született meg. A mítosz szerint az istenekkel együtt éltek a Méru-hegy tetején, ám mértéktelen viselkedésük miatt letaszították őket, így kénytelenek voltak a hegy lábánál letelepedni. A félisteneket a harag, büszkeség, hamisság, hatalomvágy és a becsvágy jellemzi. Irigykednek az istenekre, ezért számtalan háborút vívtak velük, de sorra elvéreztek, így idővel részleges egyezményt kötöttek. Ebbe a létformába a féltékenység és az irigység juttatja a lényeket.

Az istenek vagy devák világát mennyei világoknak is szokták nevezni. Az itt tartózkodó lények szépek, boldogok és erősek, ám mielőtt elkezdenénk ide vágyakozni, jó ha tudjuk: ők is ki vannak téve az elmúlásnak. Ragaszkodnak boldogságukhoz, hosszú, szórakoztató életükhöz, így életük végén nagy szenvedés sújtja őket, amikor mindennek vége szakad, hiszen nem készítették föl magukat a halálra. A legenda szerint Jáma, a Halál Ura gyakran feljön az istenekhez az alvilágból, hogy emlékeztesse őket életük múlandó voltára. Ő tartja kezében a Létkereket, amely egy hatalmas tükörként emlékeztet mindenkit a tettek eredményére. A büszkeség, az arrogancia és az én-központúság vezet a devaként való újraszületéshez. A mennyek birodalmához tartozik a Tusita mennyország is, ahol a Maitréja az eljövendő buddha is várja, hogy emberként megszületve elérje a tökéletes megvilágosodást.

A fent taglalt hat létsík közül csupán kettő számít szerencsés helynek (sugati) az újraszületéshez: az emberi világ és a mennyei világok. Érdemes tehát betáplálnunk ezek koordinátáit tudatunk GPS-ébe. A többi négy létsíkot a boldogtalanság síkjának (dugati) nevezik. Ezek azok a helyek, ahol semmi esetre sem szeretnénk újraszületni.
Túl az érzéki vágyakon

Ha sikerül függetleníteni magunkat az érzékszervek keltette vágyaktól és ragaszkodásoktól, akkor képesek leszünk elhagyni az érzéki vágyak birodalmát, és belépni a formák birodalmába. Ennek a birodalomnak a lét- és tudatállapotai annyira eltérnek a hétköznapi tapasztalásainktól, hogy csak jelképesen ábrázolhatók. A létezés ezen állapota sokkal tisztább, mint a mennyei világokban, a tudat fényessé és ragyogóvá válik. A durva anyagi test itt már nem létezik, a lényeknek ragyogó finomanyagi testük van. Az élet rendkívül örömteli, sok világkorszaknyi időn át tart, ám egyszer ez is véget ér. Azok a lények kerülhetnek ebbe a birodalomba, akik elérték a szellemi megvalósítás bizonyos fokát, elsajátították az első négy dhyāna (páli: jhāna) valamelyikét és sikerrel leküzdötték magukban a rosszindulatot és a gyűlöletet. Ha valaki úgy hal meg, hogy éppen elmerül ezekben a meditatív állapotokban, akkor az adott meditációnak megfelelő létállapotban születik újra. Ehhez a birodalomhoz az Abhidharma szerint tizenhét mentális sík tartozik, ezeket tizenhét különféle isteni létforma népesíti be. A legmagasabb finomanyagi birodalmakban azok születnek újra, akik megvalósították a „vissza nem térő“ szintet.
A finomanyagi birodalom fölött már csak a formanélküliség birodalma foglal helyet. A létezés állapota itt teljesen tudati természetű, nincs többé fizikai test, a tudat elmerül a békében és az egykedvűségben. Ennek a birodalomnak nincs térbeli elhelyezkedése, négy világra osztható, melyek azok számára hozzáférhetők csupán, akik megvalósították a négy alaktalan dhyāna valamelyikét.

Az első formanélküli megvalósítás a végtelen tér állapotának felel meg, a második a végtelen tudatosságnak, a harmadik a „nincs semmi a tudatban” állapotnak. A legfelsőbb alaktalan dhyāna megvalósítása pedig a „sem észlelés, sem nem észlelés birodalmá”-ba vezet, ahol a lények úgy látják a valóságot, ahogyan az van, kendőzetlenül.
Noha emberi mértékkel mérve rendkívül hosszú ideig tart az élet a fenti két létbirodalomban, ezek az emelkedett tudatállapotok is feltételekhez kötöttek: a lények felhalmozott karmája elkerülhetetlenül kimerül, és máshol kell újraszületniük. Tehát ezen állapotok elérése nem egyenlő a megszabadulással.

Szó szerint vagy átvitt értelemben?

Az egyes birodalmakat nem feltétlenül kell konkrét helyekként értelmeznünk. Például a létsíkok képviselhetik saját változó pszichológiai állapotunkat, tudatállapotunkat vagy személyiségtípusainkat, de értelmezhetőek a tudati valóság egyfajta kivetítésének jelképes ábrázolásaként is. Ez utóbbi értelmezés bárki számára könnyen elfogadható, hisz mindannyian találtuk már magunkat olyan élethelyzetekben, amik a mennyhez vagy épp a pokolhoz hasonlatosak.
Valószínűleg nem visz minket közelebb a megvilágosodáshoz, ha a létsíkokat szó szerint értelmezzük, sőt, sok buktatót rejthet magában. Azt gondolhatjuk például, hogy ha nem követtünk el súlyosabb bűnöket, akkor nyugodtan hátradőlhetünk, és várhatjuk a jól megérdemelt jutalmunkat: azt, hogy a mennyek birodalmában szülessünk újra. Vagy épp ellenkezőleg, rosszabb esetben azt gondolhatjuk, hogy nekünk már úgyis mindegy, a pokolban fogunk elégni (vagy megfagyni), ezért bármit megtehetünk.
Az érzéki vágyak birodalmához tartozó hat létsík közös jellemzője, hogy ezekben a létezés feltételekhez kötött, átmeneti, időleges, tehát mulandó. Ez egyrészről jó hír, mivel azt jelenti, hogy nem létezik örök kárhozat, ugyanakkor a mennyekben sem időzhetünk időtlen időkig. A felsorolt létbirodalmak mindegyike a szanszárán belül található, vagyis egyik sem jelent kiutat a szenvedés forgatagából.

Ki mint vet...

A buddhista kozmológia roppant összetett, de egyben nagyon logikus is. A létszféráknak ez a fajta rendszere ugyanis tökéletes összhangban van a karma törvényével. A különböző minőségű létsíkok lehetővé teszik, hogy az eddigi életeink során felhalmozott karmánk érvényesüljön, legyen az akár pozitív, akár negatív. Hétköznapibb megfogalmazásban: azt kapjuk, amit érdemlünk. A korai buddhista szutták hangsúlyozták, hogy nem valamely isten vagy más természetfölötti intelligencia dönt a sorunkról. Bár a hétköznapi életben egyszerűbb másokat vagy a körülményeket hibáztatni sanyarú sorsunkért, mégiscsak igazságosabb, ha nem egy másik lény ítélkezik felettünk, hanem mi magunk. A karma törvénye viszont nem részrehajló, így nyilvánvaló, hogy nincs garantált helyünk a mennyei birodalmakban, hacsak nem teszünk ezért. A „mindenki saját sorsának a kovácsa” elv lehetővé teszi számunkra, hogy pozitív irányban változzunk, változtassunk életünkön, érdemeket halmozzunk fel, ezáltal kedvezőbb (kevésbé szenvedésteli) újraszületést érjünk el. Egy valami biztos: kizárólag a felsorolt birodalmak valamelyikében lehetséges az újraszületés, s az, hogy melyikben, az csakis rajtunk áll.

A karma karmában

Azon kívül, hogy embernek születtem, más miatt is különösen szerencsésnek érzem magam. A szüleim kiskoromtól fogva abban a szellemben neveltek, hogy úgy viselkedjek másokkal, ahogy szeretném, hogy velem viselkedjenek. Ezzel az intéssel már nagyon korán elültették bennem az ok-okozati összefüggések meglátásának képességét. Meglepődve tapasztaltam későbbi buddhista tanulmányaim során, hogy ezen alapszik a karma törvénye, és hogy ez számomra ennyire magától értetődő, nekik köszönhetem.
A buddhista tanítások szerint a halál pillanatában uralkodó karmánk a tudat előterébe kerül, és kormányozza a tudat áramlását az új születés felé. Éppen ezért a kedvező újraszületés eléréséhez nagyon fontos, hogy még ekkor is képesek legyünk fenntartani tudatunk éberségét, megelőzve a pánikot és a félelmet. Miután az újraszületés megtörténik, előző és az aktuális életünkben összegyűjtött karmacsíráink beérnek.

A karma-tan a Buddha előtti időkben is ismert volt, de ő volt az, aki a megvilágosodásának éjszakáján képessé is vált arra, hogy belelásson korábbi életeibe, és átlássa a halál és újraszületés körforgását. Ebből a két belátásból világossá vált számára, hogy az újraszületést korábbi életeinkben végrehajtott cselekedeteink határozzák meg.
A szanszkrit karma szó jelentése „tett, cselekedet”. Fontos megjegyezni, hogy a buddhizmusban csakis a szándékos, akaratlagos cselekedeteket értjük ez alatt, melyek a nekik megfelelő következményekkel járnak. A szándékos cselekedetek háromféle módon, három „kapun” keresztül nyilvánulhatnak meg: testi, szóbeli és tudati cselekedetek formájában. Buddha szerint a tudati cselekedeteknek van a legnagyobb hatásuk, a legsúlyosabb karmikus következményük, hiszen a másik két megnyilvánulási forma alapját képzik. Ez a kijelentés roppant elgondolkoztató, mivel a gondolatok is a tudati cselekedetek csoportjába tartoznak. A hétköznapi megközelítésben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak azok a cselekedeteink számítanak, amiket megtettünk vagy kimondtunk.

A cselekedetek szándéka szerint üdvös és nem-üdvös tetteket különböztethetünk meg. Az üdvös tettek boldogsághoz vezetnek magunk és mások számára, s az önzetlenségben, a jó szándékban és a bölcsességben gyökereznek. Ezzel szemben a nem-üdvös cselekedetek szenvedést okoznak, s a három „szellemi méreg” hajtja őket: a vágy, az ellenszenv és a hamistudat. Az üdvös cselekedetekből származó karma kedvező újraszületést és kedvező életkörülményeket eredményez, míg a nem-üdvös cselekedetek kedvezőtlen újraszületéshez és körülményekhez vezetnek.

Ha elég sokszor ismétlünk egy cselekvést, akkor az idővel szokásunkká válik. Mivel mindennapi cselekedeteink túlnyomó részét rutinszerűen, megszokásból végezzük, ezért nagyon nem mindegy, hogy milyenek ezek a berögzült cselekedetek. Fontos, hogy tudatában legyünk az üdvös és a nem-üdvös szokásainknak egyaránt, és hogy belássuk: minden egyes tettünk vagy a megvilágosodás, a belső szabadság és boldogság felé visz, vagy eltávolít attól. Harmadik kategória nincs.
Nagárdzsuna – a mahájána „középút” (madhjamaka) iskola alapítója – szerint a kedvezőtlen újraszületést és az abból adódó kínokat a következőképpen lehet elkerülni:

„Minden erőddel arra törekedj,
Hogy a test, beszéd, és tudat hibás tevékenységéből
Egy porszem se maradjon, amelyből az erénytelen,
Mint gyümölcs a magjából, kihajthat!”

Nem könnyű átlátnunk a karma bonyolult működési mechanizmusait, ám alapelve könnyen megérthető. A tetteink által generált energia eltárolódik tudatunk áramlatában, mint a magok, amelyeket ősszel elvetünk a talajba. Ezek az úgynevezett karmikus lenyomatok nem meríthetők ki egyetlen élet leforgása alatt. Amikor a megfelelő körülmények összeállnak, a magok kicsíráznak, tudati késztetésként jelennek meg számunkra: vágyként, érzelemként, ötletként, tehát cselekvéseink mozgatórugóiként. Újabb cselekedeteinkkel pedig újabb karmikus magokat vetünk el, és az újraszületés körforgása folytatódik.

A karma tehát egyetemes, mindenkire egyaránt vonatkozó törvényszerűség. Azonban tévedés lenne azt hinni, hogy saját karmánk gúzsba köt minket. Ennek a fogalomnak két oldala van, és a teljességhez az kell, hogy mindkettőt lássuk és értsük. A karma passzív oldala az előző életeinkből hozott képzőerőkben nyilvánul meg. Ide tartoznak a berögzült szokásaink, melyeken nagyon nehéz változtatni, vagy azok az adottságaink, amiket kénytelenek vagyunk elfogadni. Létezik viszont egy aktív oldal is, ez pedig a jelenlegi életünk döntéshelyzeteiben nyilvánul meg, abban a lehetőségben, hogy szabad akaratunknak megfelelően változtathassunk életünkön. A múltbeli tetteink hatnak ránk, ugyanakkor a jelenlegi tetteinkkel szabadon formálhatjuk a jövőnket.

Ha pedig kozmológiai szempontból tekintünk az ok-okozatiság törvényére, a szútrák és a tantrák tanításai szerint az egész világegyetemet a karma hozta létre. Ez azt jelenti, hogy a különféle tettek hozzák létre a létezés különféle állapotait.

A döntés szabadsága

A karma törvénye határozza meg, hogy hová és milyen körülmények közé kerülünk, milyen tapasztalásokkal találkozunk. Ugyanakkor bizonyos tekintetben mindig van szabad választásunk: eldönthetjük, hogyan reagálunk ezekre. Például ha a metrón rálépnek a lábunkra, elnézően mosolyoghatunk és mondhatjuk, hogy „semmi baj, bárkivel megesik“, vagy dühtől fortyogva elküldhetjük az illetőt melegebb éghajlatra. Számtalan választási lehetőségünk van minden egyes percben, melyeknek sokszor csak a töredéke fut át az agyunkon. A hétköznapi, beszűkült, merev tudatállapot meggátolja, hogy számba vegyük ezeket a lehetőségeket és szabadon válasszunk közülük. Beprogramoztuk magunknak, hogy ha valaki kiabálni kezd velünk, arra kiabálással feleljünk, hogy elfordítsuk a fejünket, ha egy földön fekvő hajléktalant látunk, hogy csak egyféle igazság van, és az mindig, minden körülmények között az, amit mi annak gondolunk. Ez a beprogramozott reakcióáradat egészen addig szépen működik, amíg nem tűnik fel egy „hiba a mátrixban“, egy olyan váratlan dolog, ami kizökkent minket a megszokásból. Ez lehet egy szeretett személy elvesztése, sőt, akár a saját halálunk is.

Mi az, ami újraszületik?

Buddha nem hitt a lélek hallhatatlanságában, vagy ahogyan Popper Péter találóan megfogalmazta: „az ember őszibarackszerű voltában, miszerint kívül van a romló test, belül pedig a kemény és örök mag.” Éppen ezért a buddhizmusban nem lélekvándorlásról, hanem újraszületésről beszélünk. Ám joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy ha nincs halhatatlan lélek, akkor mégis mi az, ami elkísér minket következő életünkbe, mi születik újra? Egyáltalán van-e bármi is, ami „továbbmegy” mostani életünkből a következőbe?
Buddha így beszél erről Suddhódana királynak:
„Amikor valaki e világról távozik és újraszületik, nem valami állandó megy át a következő életbe. Nem szűnik meg semmi, és nem válunk semmivé. Ok nélkül nem történik semmi, így véletlen keletkezés sincs. Nem is valamely alkotó-teremtő hozza létre, hanem összegyűlt okok és feltételek, tettek és romboló érzelmek hatására születünk újra.”

Halálunkkor testünk és tudatunk kapcsolata felbomlik. Miután testünk szétesik, látszólag ugyan megszűnik létezni, ám anyagi részecskéi megváltozott formában, de továbbra is léteznek. Valami hasonló megy végbe a tudatunkkal is, amely magában foglalja korábbi cselekedeteinket, gondolatainkat, érzéseinket és az ezek mentén kialakult szokásainkat. Ez a fajta tudati folytonosság határozza meg következő születésünk minőségét. A tudat jelen van a halál idején, a bardóban, a köztes létben (két élet között), a születés idején, és az azt követő létezésben. Ám az, hogy ez a tudat ugyanaz-e vagy csak hasonló, netán teljesen más, mint előző életünkben, az már más kérdés. Buddha az életváltás mikéntjéről szóló tanítóbeszédében úgy nyilatkozik erről a kérdésről, hogy az újraszületéshez szükségszerű, hogy a jelenéletbeli tudatunk véget érjen, megváltozzon és „valami mássá” alakuljon át. Éppen úgy, ahogy a magnak is el kell veszítenie korábbi formáját ahhoz, hogy később a csíra kihajthasson belőle.

A testetöltés bardója

A bardóról szóló buddhista tanításokban meglepően részletesen olvashatunk arról, hogy mi történik velünk halálunktól a következő újraszületésünkig. Az egyes tanítók különbözőképpen osztják föl ezt az időszakot köztesállapotokra, ám a testetöltés vagy újraszületés bardója (sidpa-bardo) mindegyikben szerepel. Erről részletesen ír a Tibeti halottaskönyv.

Ez a szakasz akkor veszi kezdetét, amikor a tudat elhagyja a testet, s egészen a következő fogantatásig tart, és teljes zavarodottság jellemzi. Mint minden bardóban, ebben is lehetőségünk nyílik a megvilágosodásra azáltal, hogy felismerjük a tudat valódi természetét. Erre akkor vagyunk képesek, ha nem gátoljuk meg a minket ért tapasztalatokat, de nem is erőlködünk azon, hogy fenntartsuk őket. Legtöbbször azonban a szokatlan, félelmetes tapasztalások hatására pánikba esünk, és csak egyet akarunk: elmenekülni. Ez a fajta „életösztön” sodor minket az új testetöltés felé. Ekkor megismétlődik a haldoklás során átélt folyamat, csak éppen fordított sorrendben.
Mivel nem voltunk képesek felismerni a tudat valódi természetét, létrejön a „nemtudás” (avidjā) és az azzal kapcsolatos tudatállapotok, a ragaszkodás és az elutasítás. Tehát minden a „nemtudás”-ból, a szellemi vakságból fakad. Megjelenik egy mentális test és a szokásokhoz kötődő tudat. Ez a test a vágyból született, éppen ezért a Tibeti halottaskönyvben „vágytest”-ként emlegetik. Mivel nincs fizikai testünk, képtelenek vagyunk kapcsolatba lépni a fizikai világgal vagy szeretteinkkel, így amíg ebben az állapotban időzünk, csak a bardóban lévő lények képesek érzékelni minket. Ez sokkolóan hat ránk, még zavarodottabbá válunk, és hajt minket a vágy, hogy találjunk magunknak egy új fizikai testet.

Ez idő tájt fények és látomások jelennek meg előttünk, és tudati hajlamaink és érzelmeink határozzák meg, hogy ezek közül melyikhez vonzódunk. Ha a karmánk szele az isteni birodalmak felé terel bennünket, halvány fehér fényt érzékelünk. Ha egy félisteni lét felé sodródunk, a fény zöld, az emberi lét esetében sárga, az állatoknál kék, az éhes szellemeknél pedig vörös. „Ha karmánk a szenvedéssel teli poklokba való születést hozza magával, ekkorra már valószínűleg ott is vagyunk, mivel ebben a kellemetlen esetben nem megyünk keresztül a teljes bardón, hanem szinte azonnal benne találjuk magunkat a pokolállapotokban.”
A Tibeti halottaskönyv utasításai szerint úgy tudjuk kiküszöbölni a hat létbirodalomba való újraszületést, ha nem engedünk a fent leírt látomásoknak, összpontosítjuk tudatunkat, és megtartjuk azt a „test-nélküli-ragaszkodás-nélküli” állapotban. Ha ez nem sikerül, ott van még lehetőségként a védőistenségünkön vagy a gurunkon való meditáció. Ha ezek segítségével sem érjük el a megszabadulást, még mindig számos út áll előttünk. Megakadályozhatjuk az „anyaölbe való belépést”, vagy ha ezzel kudarcot vallunk, kiválaszthatjuk, hogy melyik anyaölbe szeretnénk belépni.

Emberi életünk során az állandó változásnak köszönhetően minden pillanatban megtapasztaljuk a bardót, azt, hogy milyen egy gondolat, érzelem, érzet, élethelyzet elmúlása és újrakeletkezése. Éppen ezért nem ismerjük fel a köztes állapotot, mert állandóan, ebben tartózkodunk. Amíg el nem érjük a megszabadulást, mindig egyik vagy másik bardó részesei vagyunk. Így valójában „a bardó ott végződik, ahol a megvilágosodás kezdődik.“

„Mi mind egyéniségek vagyunk!”

A Buddha szerint a személyiségünk nem más, mint az öt személyiséghalmaz (skandha) együttese. Az öt összetevő nem más, mint a forma (rūpa), minősítő érzetek (vedanā), észlelés (saṃjñā), karmikus késztetések (szaṃskāra) és a tudatosság (vijñāna). Van egy testünk, amivel érzékeljük a külvilágot, érzékszerveinkkel felfogjuk az érzeteket, ezekre reagálva működésbe lépnek a késztetéseink, szándékaink és mindez a tudatunkban zajlik. Az érzéki tapasztalás önmagában nem szándékos, a megvalósulását mondhatjuk automatikusnak. Ám a gyakorlatban az embert folyamatosan saját vágyai, céljai, hajlamai, ösztönei hajtják, pillanatnyi elhatározásai, illetve a múltból eredő késztetései, és ezek a dolgok mintegy rárakódnak, kiegészítik és meghatározzák az érzéki tapasztalatokat is. „A személyiségünk nem más, mint az összes szándékos tettünk összegzése, összes felhalmozott kammánk keresztmetszete.” .

A személyiség-összetevők mindegyikére jellemző az, hogy egyik sem állandó. Az emberben mint jelenségben nincs semmi biztos, állandó, az alkotórészei egymástól függenek, és egyikben sem találjuk meg az ember örök lényegét, szubsztanciáját (ātman). A Buddha egyik legfontosabb tanítása ez az anātman-tan. Ezzel kapcsolatban Laár András egyik humoros előadásában azt boncolgatta, hogy mit is jelent az, hogy „ülőgarnitúra“, hiszen ha jobban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy az csupán két fotel meg egy kanapé. Akkor hol is van az „ülőgarnitúra“? Bár személyiségünk számunkra kompakt és megbonthatatlan egységnek tűnik, de mégsem az. Halálunkkor összetevői szétesnek, és az oly nagyon dédelgetett „én”-ünk megszűnik létezni.

„Credo, quia absurdum“

„Hiszem, mert lehetetlen“ – szól a 2. században élt keresztény teológusnak, Tertullianusnak tulajdonított latin szállóige. Sok évvel ezelőtt éppen az fogott meg leginkább a buddhizmusban, hogy nem a hiten, hanem sokkal inkább a személyes tapasztalaton alapuló vallás. Buddha maga mondta a tanítványainak, hogy ne higgyenek el semmit anélkül, hogy ki ne próbálták volna, és meg nem bizonyosodtak volna arról maguk is. Ám az újraszületés mikéntjéről – jobb esetben – még egy ideig nem fogunk személyes tapasztalatot szerezni. A korábbi tapasztalatainkra pedig általában nem emlékszünk, így, ha nem tudjuk mély meditációban felidézni ezeket, jobb híján marad a hit.
De az sem biztos, hogy az ezzel kapcsolatos tudás bármin is változtatna.

Amikor a Buddhát arra kérték a tanítványai, hogy válaszoljon meg olyan metafizikai kérdéseket, mint hogy a világ véges-e vagy végtelen, a lélek azonos-e a testtel vagy sem, a Magasztos igyekezett rávilágítani, hogy ezek a kérdések nem visznek közelebb a szenvedés megszüntetéséhez. Ahhoz hasonlította az ilyen kérdéseken való töprengést, mint amikor valakit meglőnek egy mérgezett nyíllal, de addig nem engedi kihúzni a nyílvesszőt, amíg meg nem tudja, hogy milyen anyagból készült a nyílvessző, ki lőtte meg, és így tovább. Ehelyett tanácsosabb a lényeges dolgokra koncentrálni:
„...egy bizonyos: van születés, van öregség, van halál, van szomorúság, fájdalom, szenvedés, bánat, gyötrelem, és én csak azt hirdetem, hogy mindezeknek már ebben az életben végét lehet vetni.“

Harc a tigrissel

Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy ha éppen nem volt semmi problémája, akkor pillanatok alatt gyártott magának egyet. Ilyen esetekben tisztán megfigyelhető, ahogy a hétköznapi értelemben vett „én”-ünk, az egó folyamatosan munkálkodik azért, hogy létjogosultságát fenntartsa. A hétköznapok során megteszünk mindent, hogy szolgáljuk és kielégítsük, féltve őrzött kincsként bánunk vele ahelyett, hogy megtanulnánk uralni.

A tibeti buddhizmusban az egóval való tudatos szellemi munkálkodást a „tigris meglovaglása”-ként szokták emlegetni. Ez azt jelenti, hogy nem térünk ki a veszedelmes erő elől, és még kevésbé fordulunk közvetlenül szembe vele, hanem rápattanunk a hátára. Ugyanis amikor már nem tudunk sem elfutni, sem elbújni a tigris elől, az egyetlen hely, ahol nem tud felfalni, az a háta. Ezért felülünk rá, és jól megkapaszkodunk, hogy ne essünk le. Azért, hogy ne érjen el és ne vessen le, a természetének megfelelő vágtára sarkalljuk. Vágta közben lassan átvehetjük az irányítást a tigris felett: teljesen kifullasztva veszély nélkül leszállhatunk róla, és a saját céljaink felé vehetjük az irányt. Ilyen módon szellemileg győzzük le a tigrist, önmagunk tudatos meghaladásával. A buddhizmus szerint ugyanis nem az a cél, hogy megsemmisítsük az egót, hanem hogy a mélyére tekintsünk, kiismerjük működési mechanizmusait, és ezáltal kivonjuk magunkat a bűvköréből. Ilyen módon képesek leszünk felhasználni a megszabadulás eléréséhez. Ugyanis az egó táplálja a ragaszkodást, aminek megszűntetésével megszűnik a szenvedés is.

Az egó munkálkodásának „sikere”, hogy a bennünk lévő hétköznapi tudatosság tévesen azzal azonosul, amit élővé tesz: a testünkkel. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „ez vagyok én”. Azonosulunk a szokásainkkal, gondolatainkkal, a rangunkkal, a munkánkkal, mindazzal, amit a személyiségünknek hiszünk. Holott ezek mind csupán körülmények összeállásai. Érdemes elgondolkozni azon, mi mindennel azonosítjuk magunkat, és feltenni magunknak a kérdést: „Mindabból, amiről azt hiszed, hogy te vagy, mi fog maradni a halálod után? Akkor mi az, ami igazán fontos?”

Merre tovább?

A buddhista tanítások szerint az az út, amin a tudat eltávozik a fizikai testből, meghatározza a következő újjászületést. Kilenc különböző nyílás van, amin a tudat távozhat. Ha a végbélen keresztül távozik, az illető a poklok birodalmában fog újjászületni, ha a nemi szerveken keresztül, akkor az állatok birodalmában, ha a szájon keresztül, akkor az éhes szellemek birodalmában, ha az orron, akkor az emberek birodalmában, ha a köldökön, akkor a vágyakozó istenek birodalmában, ha a fülön át, akkor az asurák vagy féltékeny istenek birodalmában, ha a szemeken át (beleértve a harmadik szemet is), akkor a forma isteneinek a birodalmában, és ha a fejtetőn, akkor a formanélküli isteneinek a birodalmában. Sőt, egyesek szerint ha itt – a Brahma-nyíláson keresztül – távozik, akkor a lény Amitábha nyugati paradicsomába (tibeti nyelven Devachen, szanszkrit nyelven Sukhāvatī, vagyis „tiszta föld“) kerül. Aki erre méltó, az egy lótuszbimbóban születik újra, mely csak akkor nyílik ki, ha a lény már teljesen megtisztult, majd a Paradicsomban marad a végső megvilágosodásáig.

Azonban fontos, hogy értsük: az, ahol a tudat távozik, csupán jelzi a következő újraszületés helyét, és nem okozza azt. Az okokat sokkal inkább a karma egyetemes törvényében és saját cselekedeteinkben kell keresnünk.

A koporsón nincs zseb

Számtalan ember tölti az életét azzal, hogy tökéletesre formálja testét, akár még sebészeti beavatkozásokat is bevállal a hőn áhított eszményi cél eléréséért. Óriási energiát fektetünk azokba a dolgokba, amikkel azonosítjuk magunkat. Ám amikor meghalunk, el kell hagyni a testünket, amelyre annyi gondot fordítottunk, és tárgyainkat, vagyonunkat, sőt még szeretteinket, barátainkat sem vihetjük magunkkal. Egyedül tudatunk tapasztalja meg múltbéli cselekvéseink eredményét. Így hát könnyen belátható, hogy ha a tudatunk művelésére fordítanánk azt a temérdek időt, amit a szenvedélyeinkkel töltünk, még az is lehet, hogy mindannyian elérnénk a megvilágosodást. De annyi biztos, hogy jóval közelebb kerülnénk hozzá. Még ebben az életben.

☸ ☸ ☸