Közös nevező

Szubhá Horváth Diána

„Mi lehetne dermesztőbb kritikája a modern világnak, mint az a tény, hogy a legtöbb ember úgy hal meg, hogy nem készült fel a halálra, mint ahogy úgy is élt, hogy nem készült fel az életre.”
(Szögyal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról)

Mi az, ami közös benned, Elton John-ban, a közértes néniben, bennem és a Dalai lámában? Az, hogy embernek születtünk, képesek vagyunk tapasztalni, van szabad akaratunk, ugyanarra használjuk a wc-t és tömérdek más dolog mellett még az is, hogy egészen biztosan mind el fogunk távozni egyszer.

A buddhista tanítások azért ragadtak meg engem, mert nagyon keményen és ellentmondások nélkül fogalmazzák meg az elmúlás tényét és mindenkire érvényes voltát. A tibeti buddhista hagyomány rávilágít arra, hogy valójában születésünktől kezdve minden egyes percben haldoklunk, egyre csak haladunk a halálunk felé. Ilyen módon semmi olyan nem fog megtörténni velünk életünk végén, ami most ne történne meg.

Ezt és az ehhez hasonló tanításokat olvasni olyan, mintha arcul csapnának. Ezzel a témával kapcsolatban úgy gondolom, ez a megfelelő módja annak, hogy felrázzuk magunkat. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy a hétköznapi életünkben olyannyira megszokott „ejj, ráérünk arra még...” hozzáállást csak akkor vagyunk képesek leküzdeni, ha mindenekelőtt könyörtelenül szembesülünk az igazsággal.

Kétségtelenül könnyebb lenne a helyzetünk, ha ez a szembesülés már gyerekkorban megkezdődne, és nem lenne tabu beszélni a halálról, elmenni egy temetésre, vagy akár az, ha a gyerekünk „halottasat” szeretne játszani.

Amíg a közvetlen környezetemben, a családomban nem szembesültem a halállal, addig én is a „halogatók” csoportjába tartoztam, és nem szerettem ezzel a témával foglalkozni. A szüleim kiskoromban sosem tiltottak el attól, hogy temetésre menjek, elmagyarázták, hogy a halál természetes dolog, mégis rosszul voltam már a gondolattól is, hogy anyu és apu egyszer majd nem lesz többé, és reménykedtem, hogy ha mással meg is történik, velük nem fog soha.

Másfél éve hirtelen, egy balesetet követően, pár nap leforgása alatt elvesztettem a nagymamámat. Így visszagondolva még mindig borzasztó érzés, hogy egy kórházban és nem a saját otthonában ment el, mégis szerencsésnek tartom magam, mert elmondhattam neki, hogy szeretem, és foghattam a kezét.

A megrázkódtatás ellenére és saját tudtán kívül nagyon sokat segített nekünk, miután bekerült a kórházba. Tél volt, már csak pár nap volt hátra karácsonyig, az utak csúszósak voltak. Amikor nagymamám megtudta, hogy édesanyámék kocsival jöttek föl Pestre, csak annyit mondott, hogy „vigyázzanak a hazafelé úton”, mintha csak az lett volna akkor a legfontosabb...

Az ilyen helyzetekben az ember szinte önkéntelenül is elkezdi mondogatni, hogy „nem lesz semmi baj”, miközben retteg a legrosszabbtól. Érdekes belegondolni, hogy ezt nem is annyira mások, mint saját magunk megnyugtatására ismételgetjük, hiszen az eltávozottal nem történik semmi olyan, ami ne lenne természetes. Jó lett volna, ha ismerek akkor néhány gyakorlatot, amivel segíteni tudtam volna neki, a családomnak és magamnak átvészelni azt az időszakot, ám ezeknek híján maradt a kézfogás és a nyugalmam (látszólagos) megőrzése, ami bevallom, nem ment jól.

Éppen ezért fontosnak tartom, hogy felkészítsem a tudatomat az elmúlásra, dolgozzak az élményekkel.

A munkálkodás során lényeges dolog megkülönböztetni a haláltól való félelmet és a halállal való belső munkát. Ugyanis igaz, hogy mindkét esetben aktívan foglalkozunk az elmúlás gondolatával, de korántsem ugyanolyan módon. Ha félünk a haláltól, az egyfelől jó, hiszen azt jelenti, hogy elismerjük, belátjuk, hogy nincs mese, ez bizony meg fog történni velünk is és mindenki mással. Ugyanakkor magától az élet élvezésétől fosztjuk meg magunkat azzal, ha rettegünk az elkerülhetetlentől. Ezzel szemben belső, szellemi munkával lehetőségünk nyílik leküzdeni ezt a félelmet, és egyfajta alapként felhasználni, beépítve az elmúlással kapcsolatos tapasztalataink, ismereteink közé. Mert amit megismerünk, az sokkal kevésbé lesz számunkra félelmetes.

Évek múltán is eszembe jut Lílávadzsra egyik hétfő esti előadása, ahol arra bíztatott mindenkit, hogy számoljuk ki, hány napunk, óránk, percünk van még hátra az életből. A születéskor várható élettartam hazánkban a férfiak esetében 72, 2 év, a nőknél pedig 79,1 év. Eszerint van még hátra hozzávetőleg 50,1 évem, vagyis 18 286 és fél napom. Az annyi, mint 438 876 óra, melyek egyre csak fogyatkoznak, miközben írom ezeket a sorokat. Tegyük föl, hogy mindenki, aki olvassa ezt a cikket, kiszámolja, hogy számára mennyi idő van még hátra, majd nekiáll és készít egy jó vaskos naptárat annyi rubrikával, amennyi nap kijött a számítás során. Majd ezután minden egyes este, mielőtt elalszik, egy vastag fekete filctollal végérvényesen kihúz egyet. Mint a rabok a börtönben, akik kitörő lelkesedéssel várják az utolsó rubrikát: a szabadulást.

Vajon továbbra is...
...mérgelődnénk a dugóban?
...lefeküdnénk aludni haraggal a szívünkben?
...megvennénk a huszonharmadik cipőt és/vagy ruhát, amire semmi szükségünk?
...azt hazudnánk a hajléktalannak, hogy nincs nálunk apró?
...megkérdeznénk, hogy „hogy vagy?”, majd fittyet sem hánynánk a válaszra?
...meg lennénk győződve arról, hogy a mi problémáinknál nem létezik nagyobb?

Aztán ahogy telnek a napok, lapozzuk a naptárat és gyarapodnak a fekete ikszek, még az is lehet, hogy egyszer csak rájövünk, hogy tulajdonképpen ugyanazt várjuk mi is, mint a rabok, csak a mi cellánk falai jóval távolabb vannak...

Nosza, filctollakat kézbe!

☸ ☸ ☸