ma este nálam álomkor

Nem kapcsolódnak a szemek.
 A szétpergő esőt hallgatom.
Másokra gondolok.
 Akik voltam: kisfiú, kamasz, apuka;
olyan idegenek, mint bárki más.
 Most se sokkal közelibb
az, akinek látszom ablakban, tükörben,
 fémfelületeken.
Nem leszek boldog úgy,
 ahogyan terveztem. Máshogy meg minek?
’A lélek balga fény űzése’,
 a test meg szokványos formaság.
Számomra legalábbis. Jó.
 Nem kenem a benyomásaimat
újabban senkire. Szelídülök?
 Vagy hibbanok? Az is egyre megy,
ha mindenre más a megoldás
 mint amiket én találtam.
Rutinos élet maradt hátra.
 Le kell tudnom fegyelmezetten.
A hitelek, a számlák,
 talán egy új macska s az emberi
halmazok, amelyek igazak rám is
 hiába húzom a számat.
Holnap nem fogom hallgatni az esőt.
 Vásárolni fogok
vödrös tejberizst a boltban, otthon takarítok,
 majd egy Bach
darab hallgatása közben
 kvázi-jelmezeket vasalok;
ingeket, pólókat, hideg szöveteket.
 Meleget adok
nekik, mint az ’esetleg-cica’ a leendő,
 üres ölemnek.
Most még pereg az eső az ablakon,
 de lesz dorombolás
is az új életemben.
 Ki hitte volna, hogy ilyen hamar elfáradok?