Tanítók és tanítványok a buddhizmusban

A Buddha tanítása 2600 éve jelen van a tanító-tanítvány kapcsolatnak köszönhetően. Ha manapság egzotikusnak hat ez a tradíció, az azért lehet, mert megfeledkeztünk a nyugati kézművesek hagyományáról, amelyben a mesteremberek ugyanilyen módon adták át a tudásukat a tanítványaiknak. Mindössze néhány évtizede tanítják nyugati buddhista tanítók a hagyományt, amit így nehézség nélkül befogadhatunk. Problémák akkor merülnek fel, ha a tanítói szerep és a tanítvány elvárásai nem teljesen világosak; ezért érdemes áttekintenünk a tanító-tanítvány kapcsolat különböző formáit.

Mikor egy fiatal mesterséget szeretne tanulni egy mestertől, elvárja, hogy az illető rendelkezzen szakmai, technikai képzettséggel, és teljeskörű támogatást kíván tőle. Ez a tanító-tanítvány kapcsolatra is érvényes a Buddha tanításának átadásakor. A leendő tanítvány fel kell, hogy tegye a kérdést: mit fogok tanulni? Egy harmonikusabb életmódot? Buddhista filozófiát, pszichológiát vagy meditációt? Milyen cél felé törekszem? Relaxációt, nyugalmat, fizikai, lelki egészséget szeretnék, vagy arra vágyom, hogy bepillantást nyerjek a külső és belső valóság valódi természetébe, vagy magát a „megvilágosodást“ akarom? Mennyi időt, energiát akarok és tudok ebbe a tanulási folyamatba fektetni?

Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hol állok éppen most? Mire van szükségem? Mit akarok elérni? Lehet, hogy mindössze szeretnénk ellazítani, vagy belső nyugalmat, békét szeretnénk, vagy harmonikus életet. Lehet, hogy ezek elérése nem a végső célunk, de első lépésnek nagyon is jelentőségteljes, ugyanis amíg az életünk nem harmonikus, ha problémák tömegével terhelt, ez rányomja bélyegét a tanulmányainkra. Nem kolostori magányban, remeteségben elszigetelten élünk, hanem hétköznapi körülmények között, ezért ezt kell felhasználnunk a mindennapos gyakorlatként. Még ha a megvilágosodás legmagasabb céljára törekszünk is, nem veszíthetjük szem elől a hétköznapokat, az egyszerű emberek világát, ahol társadalmi elvárásokkal kell szembenéznünk, és ahol gyakran a munkával kapcsolatos ügyeink szorongatnak. Bármi legyen is a végső célunk, foglalkoznunk kell a hétköznapok valamennyi, velünk szembekerülő helyzetével.

Ugyanilyen módon, ahogy a Dharma-tanítványok eltérő körülmények között kezdik meg a képzésüket, a Dharma-tanítók is különböznek a képzésük módját, tudásukat, személyiségüket, megértésük és megvalósításuk mélységét illetően. Ezért a valóságtól elrugaszkodott volna, ha ugyanazt várnánk el minden tanítótól. Az ősi szövegek szerint egyfelől mindenkitől tanulhatunk, minden helyzetben, másfelől megemlítik azt is, hogy mind a tanítványnak, mind a tanítónak bizonyos minőségekkel rendelkezniük kell. A tanító és a tanítási módszerek legkiválóbb példáját maga a Buddha adta. Azt mondta Anandának: „Nem könnyű másoknak tanítani a Dharmát. A Dharma tanításában szilárdan tartsd magad a következő öt dologhoz, és kezdd el a tanítást:

– Fokozatosság elvét követve fogok tanítani.
– A tudat céljáról fogok beszélni.
– Kedvesen fogok szólni.
– Nem szerzés kedvéért fogok beszélni.
– Úgy fogok szólni, hogy azzal ne ártsak senkinek.” (MIL 183; G.S.III: 136)

Tanítványa, Sáriputta ezt mondta a tanítóról: „Megfelelő időben szól, arról beszél, ami valós, finom szavakkal szól a célról, szeretettel eltelt tudattal.” (A. III. 195)
A Buddha kritikus beállítottság fenntartását javasolta a tanítások hallgatásakor: „Hallgassatok ide, kálámák! Ne hallgassatok mendemondákra, hagyományokra, napi véleményekre, szent iratok tekintélyére, puszta észokokra, logikai következtetésekre és kiagyalt teóriákra; ne hallgassatok előnyben részesített véleményekre, személyes erények benyomására és egyetlen egy Mester tekintélyére sem! Ha azonban, kálámák, ti magatok felismertétek, hogy ezek a dolgok jók, ezek a dolgok nem megvetendők, ezeket a dolgokat a bölcsek is dicsérik, gyakorlásuk és betartásuk jó hatású és boldogsághoz vezet, akkor fogjatok hozzá, és tartsatok ki mellettük.” Hangsúlyozta, hogy „nektek magatoknak kell erőfeszítést tennetek a megszabadulásotokért, s a Buddha megtanítja, hogyan nyerhetitek el azt.” „A megszabadulásotok ne másoktól függjön, de fejlesszétek az önbizalmat, hogy magatok elérhetitek azt.“

Az első lépéseinket az úton jó Dharma-könyvek segítségével tehetjük meg. Ezekben sok hasznos információt találhatunk, amelyekre támaszkodva célzottan folytathatjuk a keresgélést. Megtudhatjuk belőlük, hogyan élt a Buddha, melyek a legfontosabb tanításai, milyen különböző hagyományvonalak bontakoztak ki az idők során, melyek ezek jellegzetességei, sajátosságai. Vagyis már ebben a szakaszban is felismerhetjük, hogy az Európában is megtalálható hagyományvonalak közül melyikhez vonzódunk. Az ázsiai országokban jellemzően csak egy tradíciót tanítanak és követnek. Azonban Nyugaton valamennyi buddhista hagyomány képviselteti magát, központokat alapítottak, programokat kínálnak, így könnyen megismerhetjük őket, és akár csatlakozhatunk is valamelyikhez.

A következő lépésben tehát el kell látogatnunk csoportokba, hogy lássuk, jól érezzük-e ott magunkat, hogy vajon a tanító hitelesen képes-e közvetíteni a Dharmát, és megválaszolja-e a kérdéseinket. Itt nem csak hasonló gondolkodású társakra lelhetünk, de az ösvényen tapasztaltabb barátok támogatását is élvezhetjük. A gyakorlók közt érzékelhető légkör sokat elmond az őket vezető tanítóról.

Az emberi élet különleges értékének egyik aspektusa az, hogy olyan korban élhetünk, amelyben élt egy Buddha, akinek a tanításai még ma is elevenek. Ennél lényegesen ritkábban fordul elő, hogy egy teljesen felébredett Buddhával találkozhatunk. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy olyan tanítóktól tanuljunk, akik több tudással, belátással, tapasztalattal rendelkeznek, mint mi, ha a Buddha által áthagyományozott szabályok és tanítások szerint él.
De ki is tekinthető tanítónak, és milyen tanítóba vethetjük a bizalmunkat? Az élet egyéb területeihez hasonlóan a buddhista tanítók esetében is különbséget tehetünk hagyományvonaluk, képzettségük és tapasztalataik szerint. Vannak olyan tanítók, akik információt és tudást közvetítenek a buddhista filozófia és pszichológia terén, akik meg tudják tanítani a meditációs technikákat és szertartásokat. Ezeknek a tanítóknak átfogó tudással és tanítói képességekkel kell rendelkezniük, azonban nem feltétlenül kell megvilágosodottnak lenniük ahhoz, hogy tanulhassunk tőlük. Ezért gondoljuk át, hogy vajon a saját aktuális szintünkön szükségünk van-e olyan tanítóra, aki elérte a Buddha tökéletességét, vagy elegendő, ha rendelkezik bizonyos képességekkel? Ha egy tanító képes precíz információt és betekintést nyújtani a buddhista filozófiába és pszichológiába, akkor sokáig elkísérhet bennünket az úton. Azt is kérdezzük meg magunktól, hogy vajon tényleg teljesen megvilágosodott Buddhára van-e szükségünk a meditáció első lépéseihez – hogy megfelelően tudjunk ülni, hogy le tudjuk csendesíteni a tudatunkat –, vagy elegendő, ha egy jó meditációs oktatóval konzultálhatunk, aki a Buddha tanításainak megfelelő, helyes instrukciókat képes adni?

Másfelől vannak olyan szellemi mentorok, akik a gyakorló fejlődését részben vagy teljesen végigkísérik. A sutrayanában ezt a fejta mentort „kalyanamitrá”-nak“ jóbarátnak, a vajrayanában „guru”-nak nevezik.

A tanítóválasztásunk az elérendő céltól függ. A buddhizmust és annak rendszereit kívánom tanulmányozni? Mit akarok tanulni? Képezni akarom a tudatomat a meditációban? Jobb körülményeket kívánok biztosítani az életemben, vagy a felébredés ösvényére kívánok lépni? Melyik utat választom? Milyen szintű elköteleződést tartok elfogadhatónak a magam számára? Nagyon fontos, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, mivel nem fogunk mást kapni, mint amire törekszünk.
A tanító-tanítvány kapcsolatban kulturális különbségek is vannak. Az ázsiai tanítók a régi sváb szóláshoz hasonlóan viselkednek: „Ha nem dorgálok, az már elég dicséret.“ Az ázsiai tanítványok el is várnak némi kritikát. Ez annak a jele, hogy a tanító támogatja őket, és szívén viseli a fejlődésüket. Kifejezetten gyanús volna, ha a tanító dicsérné őket. Sajnos sok nyugati emberben nincs annyi önbizalom, amely az efféle kritikát elbírná. Lelkesítésre van szükségük, mielőtt ugyanolyan követelményt lehetne támasztani velük szemben, mint ázsiai társaikkal szemben. A nyugati tanítványok elvárják, hogy a tanító barátságos és empatikus legyen velük. Türelmesen, együttérző módon meg kell hogy hallgassa őket, inspirálnia és támogatnia kell őket, ha bajba kerülnek. Azonban ez könnyen a szerepek felcserélődéséhez vezethet, ugyanis a tanítvány dolga, hogy hallgasson a tanítóra és gyakorlatba ültesse a hallottakat.

Különbséget találunk Kelet és Nyugat között abban is, ahogyan a hierarchiáról gondolkodunk. Nyugaton az egyházi hierarchia feje az igazság megkérdőjelezhetetlen birtokosa. Mindenki, aki ebben a rendszerben kíván élni, el kell, hogy fogadja ezt az igazságot. Az efféle rendszerek ismeretlenek a buddhista világban. Mindenki szabadon választhatja meg azt a hagyományt, amely leginkább megfelel neki, s azt a tanítót, akiben megbízik. Nincs abszolút tekintély, amit el kell fogadnunk. Ezért ne vigyük át a hierarchiával kapcsolatos nézeteinket a buddhizmusra! Itt a tekintély nem egy funkcióra, hanem a spirituális tapasztalatra és megvalósításra épül. Megengedett, sőt ajánlatos megvizsgálni a tanítót, mielőtt a vezetésére bíznánk magunkat. Azonban ha már megbízunk egy tanítóban, magától értetődik, hogy követejük az útmutatásait.

A keleti és nyugati gyakorlók gyakran nagyon különböző életmódot élnek. Ázsiában még manapság is sok a „főállású“ gyakorló, főként kolostorokban. Egész életüket a filozófia komplex rendszere tanulmányozásának, illetve elmélyült meditációnak szentelik. Kolostori szabályok szerint élnek, és a mi egyetemeinkhez hasonló hierarchikus struktúrákba illeszkednek. Mivel nincs semmilyen végzettségük, rendszerint nincs módjuk elhagyni a kolostori intézményt, mert egzisztenciálisan függnek tőle. Nyugaton viszont az emberek – férfiak és nők egyaránt – nincsenek elzárva a szakmai és kulturális képzéstől, a tanulmányaiknak és képzettségüknek köszönhetően gazdaságilag függetlenek. Másfelől viszont világi állást vállalva kell megteremteniük a megélhetésüket és általában egyéb társadalmi kötelezettségeik is vannak. A Dharma tanulmányozására és gyakorlására így a szabadidő marad; a nyolcórás munkanap és ötnapos munkahét mellett ugyanakkor ez korábban soha nem ismert mértékben áll a rendelkezésünkre, ezért a Dharma-gyakorlatunk intenzitása csak a prioritásainkon múlik.

A tantrikus buddhizmusban a tanító-tanítvány kapcsolat egészen különleges pozíciót foglal el. Itt a tanítvány olyan ösvényt választ, amely egyetlen élet alatt elvezethet a célhoz. Egy ilyen út mindkét részről átlagfeletti elkötelezettséget, erőbevetést és hatalmas bizalmat kíván, továbbá egy guru irányítását. Nyugaton a „guru“ szó meglehetősen negatív mellékzöngét kapott. A média gyakran használja ezt a kifejezést a pszichoszekták vezetőire, ahol jellemző a guru feltétel nélküli imádata és vak követése. Ezek az álguruk rendszerint veszélyes függőségeket hoznak létre. Egy felelősségérzettel rendelkező szellemi mentor a szabadsághoz vezeti a tanítványát. Ezért szívesebben használom a tanító kifejezést a „guru“ szó helyett, de nem árt, ha az utóbbit alaposabban szemügyre vesszük. Azt jelenti, „nehéz, súlyos, fontos, értékes“, és a latin gravis szóval rokon. Egyfajta szellemi szülőnek felel meg, egy tiszteletreméltó mentornak, aki beavatja a tanítványt valamely művészetbe vagy tudományba. Ez a sajátos jelentés jut kifejezésre a tantrikus buddhizmusban is, ahol a guru a tantrikus meditációs rendszerek titkaiba avatja be a tanítványt. A tibeti „láma“ szó szintén hordozza ezt a jelentéstartalmat: „bLa“ annyit tesz: guru, míg a „ma“ anyát jelent, ami az anyai szeretetre és gondoskodásra utal, annak legmagasabb értelmében mindazonáltal Prajnaparamitát, a transzcendens bölcsességet, minden Buddhák anyját jelenti. Ahogy a prajna, a bölcsesség buddhaságot szül, az igazi guru hozzásegíti a tanítványt a bodhi, a felébredett tudat kibontakoztatásához.

A guru személyiségének döntő tényezője azonban mégsem a tudása, ez sokkal inkább csak egy eszköz. A guru olyan személy, aki számos jó tulajdonsággal bír. Bárki találkozzon egy igazi guruval, feltűnik neki, hogy nem közönséges ember. Mikor Őszentsége a Dalai Láma tanításokat adott Magyarországon, megtöltötte az egész teret a jelenlétével. Minden szavának súlya volt. A hallgatóságában mindenki azt érezhette, „Éppen arról beszél, ami lényeges számomra.“ Ez az, ami miatt a gurunak tulajdonítják a Buddha minden kiváló minőségét. Govinda láma így írt erről: „A guru olyan személy, aki egy mester mellett töltött sokéves odaadó tanítványság alatt a képességeket és tudást olyan szinten fejlesztette ki, hogy a személyisége tökéletessé érett, s ez meghatározza minden cselekedetét, erőfeszítését, és lehetővé teszi számára, hogy továbbadja a megszerzett tudás kincseit a celái, tanítványai számára.“

Nem olyan egyszerű azonban hiteles tanítvánnyá válni. Érettséget kíván, és azt, hogy felelősséget tudjunk vállalni a tetteinkért. A tanítvány mintaképe Milarepa volt, aki egy rakás embert megölt és megsebesített fekete mágiával. Rendíthetetlen bizalommal fordult tanítójához, Marpához, aki bár megtisztította őt a tettei következményeitől, mielőtt rábízta volna az értékes tanításokat, nem kímélte a nehézségektől és a megaláztatástól. Ily módon Milarepa ténylegesen megszabadulhatott e leküzdhetetlen akadályoktól. Marpa keménysége durvának tűnhet számunkra és megriaszthat, míg meg nem tudjuk, hogy Marpa mennyire aggódott, és milyen mélyen remélte, hogy tanítványa elviseli mindezeket a nehézségeket. Ha egy tanító manapság megpróbálja lemásolni Marpa módszereit, akkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy maga Marpa e módszereket abszolút kivételesnek tekintette: meghagyta Milarepának, hogy a saját tanítványaival ne bánjon ugyanilyen módon. A tanító tisztán kell lássa, hogy a tanítványának mire van ténylegesen szüksége, ugyanis ez nem mindig egyezik azzal, amit szeretne. Ekkor a közös erőfeszítésük eredménye ugyanaz lesz, mint Milarepa esetében.

A nyugati emberek olykor összekeverik a különböző motivációkat, és nem túl szerencsés módon összemossák a vágyaikat és érzelmi szükségleteiket a szellemiekkel. Ez kihat a tanító-tanítvány kapcsolatra, és gyakran vezet csalódottsághoz. Az ideális feltételek akkor adottak, ha a tanítvány egy felnőtt, érett személyiségként találkozik a tanítóval, aki már kibontakoztatta és integrálta az igazi guru jellemzőit. Ez felkelti a tanítványban a vágyat, hogy kibontakoztassa ugyanazokat a jellemzőket, amelyeket felfedezett a tanítójában. Egy ilyen példakép olyan ösztönző erővé válik, amely megerősíti a saját erőibe vetett bizalmat, de nem szabad, hogy kritika nélküli csodálat tárgyává váljon, ami inkább gátolja a továbbfejlődést. Ha valaki pusztán csodál egy gurut, többnyire nem veti be minden erejét, hogy kifejlessze az ő képességeit. Ez a sport és a sztárok világára is igaz. Elegendő számunkra, ha egy tiszteletreméltó tanító tanítványa lehetünk, vagy készek vagyunk arra is, hogy azt a nehéz utat, amelyet a gurunk korábban megtett, mi magunk is megjárjuk?

Ha beleragadunk egy ilyen passzív csodálásba, a „gurut“ eltárgyiasítjuk, puszta kivetítéssé változtatjuk. Ekkor a „tanítvány“ a mestere aurájában sütkérezik és részesedik a kisugárzásában. Ez azért veszélyes, mert itt minden további fejlődés megtorpan. Hasonlóan ártalmas a tanítvány részéről, ha olyan figyelemre vágyik, amit a szüleitől nem kapott meg. A tanítónak nem az a feladata, hogy mindig kedves legyen, védelmezzen, támogasson és megerősítsen. Sokkal inkább az a feladata, hogy a transzformáció ösvényén kísérje a tanítványt, ami azt jelenti, hogy támogatja őt a szokásai és karmikus feltételei megváltoztatásában és a szemlélete megtisztításában. Ezért nagyon alaposan vizsgáljuk meg magunkat: Miért vagyok itt? Miért akarok ezen az úton járni? Miért választottam ezt a tanítót?
Govinda láma gyakorta beszélt a tanítókat a tanítványokkal összekötő szellemi rokonságról. Őszentsége a Dalai Láma mindig hangsúlyozza, hogy a tanítványoknak és a tanítóknak ismerniük kell egymást, mielőtt ilyen spirituális kapcsolatba lépnek, ugyanis ez alapvetően különbözik azoktól a kapcsolatoktól, amelyekben az emberek egymás kölcsönös szükségleteit kívánják kielégíteni. Itt mindkét félnek ugyanaz kell, hogy legyen a célja: a szabadság. Mikor a tanítvány bizalmat, elkötelezettséget, odaadást bontakoztat ki, katasztrofális volna, ha a tanító függne ettől. A Buddhának nincs szüksége a tiszteletünkre, és nem volna szabad tisztelnünk az olyan tanítót, akinek számára ez szükséglet. Ez csak érzelmi bonyodalmakhoz vezet.

Szellemi fejlődés csak akkor lehetséges, ha a tanítvány és a tanító együttműködése lehetővé teszi, hogy az ösvény valamennyi kihívásával szembe tudjanak nézni, és fel vannak készülve a rájuk váró megannyi akadály leküzdésére. Idézzük fel még egyszer Milarepa történetét. Vajon Marpa a megvilágosodott tanító szerepét játszotta? Dühbe gurult, a többi tanítványát megkülönböztetett bánásmódban részesítette, látszólag értelmetlen feladatokat adott, besörözött és eszméletlenségig itta magát. Néha olyan részeg volt, hogy nem tudott egyetlen instrukciót sem adni Milarepának, így felesége, Damema titokban adott neki egy könyvet, hogy legalább el tudja olvasni azokat a szentiratokat, amelyeket tanulmányozni szeretett volna. Mindent megtett tehát annak érdekében, hogy lerombolja a „megvilágosodott“ tanító képét. De már az ő tanítója, Narópa is így viselkedett: azt követelte Marpától, hogy ahelyett, hogy az oltáron levő Buddha előtt tenné, őelőtte boruljon le; elvárta, hogy sok pénzt fizessen a tanításaiért, csak azért, hogy az értékes aranyport azután szétszórja a szélben. Azonban Naropa szintén megtapasztalta a saját gurujának, Tilopának a szigorát, aki ütötte és sértegette őt, és olyan utasításokat adott neki, amelyek bajba sodorták. Vajon ezek a kiemelkedő tanítványok, akik később maguk is mesterek lettek, miért nem menekültek el? Mert nem azért jöttek, hogy csodálják a gurut, hanem hogy megtalálják a szabadságot, hogy legyőzzék minden akadályukat és ráébredjenek a valódi természetükre.

Ezek a történetek azt mutatják, hogy könnyen elbukhatunk, ha kötődünk egy tanítóval kapcsolatos saját elképzeléseinkhez. Ha Milarepát zavarták volna Marpa szokásai, nem egykönnyen fogadta volna el gurujaként. Ha egy tanítvány elvárja, hogy a tanító váltsa valóra a tökéletességről kialakított elképzeléseit, mielőtt tanulna tőle, jónéhány esélyét el fogja szalasztani. Természetesen egy tanító számára kiemelten ajánlatos, hogy viselkedése összhangban legyen a Buddha által adott, és saját maga által megfogadott erkölcsi szabályokkal. Azonban a tökéletességről sok más elképzelés is élhet bennünk, amelyek csapdává válhatnak.

Egy jó tanító nem próbál szerepet játszani, vagy tökéletesnek tűnni. A Buddha gyakorta rámutatott arra, hogy ő sem nem isten, sem nem szellem, hanem hétköznapi ember. Ehhez hasonlóan nekünk is egyszerű emberi lényként kell elfogadnunk a tanítót, annak minden érzésével, reakciójával, s talán gyengeségével együtt. Azt hiszem, a megvilágosodás szempontjából érdektelen, hogy a tanító vajon szereti-e a csokoládét, a fagyit, vagy sem. Lama Govinda nagylelkűen és örömmel osztotta meg tanítványaival mindkettőt, mikor meglátogatták őt. Azok, akik szívesebben láttak volna egy aszketikus tanítót, talán csalódtak, azonban ugyanilyen kiábrándító lehet valaki számára az a tanító is, aki megköveteli ugyanazt a lemondást, amit neki kellett elviselnie. És Govinda láma képes volt erre is. A tanítvány csak nyitott tudattal „tud megbírkózni a nehézségekkel a hosszú és veszélyes úton, és csak így képes elkerülni a mély kétségbeesést a képzése során.” Aztán egy nap „a gurujától kapott inspirációt képes lesz integrálni és saját tapasztalatává tenni, olyannyira, hogy az a legbensőbb lényegének kifejeződésévé válik...”

Fordítás: Amoghavajra Hargitai Gábor