Vacakot kacatra

A szellemi útkeresés mozgatórugója az az általános tapasztalatunk, hogy semmi nem olyan a világunkban, mint amilyennek szeretnénk. Hogy bármilyen kívánságunk, vágyunk teljesül, hamar megjelenik egy újabb, mert mindennél van szebb, jobb, tartósabb, elegánsabb, biztonságosabb. Így akármit is szerzünk meg, amint a birtokunkba került, azonnal összevetjük azzal, ami még nem a miénk, s ebből az összehasonlításból a meglevő sokszor nem győztesként kerül ki. A szerzés pillanatnyi extázisa gyorsan elmúlik, és a nyomában állandó elégedetlenség jár. Ez pedig épp eléggé bosszantó ahhoz, hogy bizonyos idő után elegünk legyen belőle, és valódi megoldást keressünk. Ekkor állunk készen a szellemi útra.
A buddhista hagyomány úgy tartja, hogy valamennyi tökéletesen és teljesen felébredett Buddha, mielőtt emberként megszületve a Megvilágosodást elérné, a Tusita nevű mennyei birodalomban időzik, s onnan száll alá, hogy a Nagy Művet bevégezze. Ezt a mennyországot az Elégedett Istenek Birodalmának is nevezik. Tehát nem olyanok laknak ott, akiket fűt a lelkesedés, hogy megmentsék a világot, nem is a Hatalmas Erejűek, vagy a Mindentudók, esetleg a Végtelenül Szelídek, hanem: Elégedettek. Azt gondolom, ez roppant fontos üzenetet hordoz a saját szellemi utunk szempontjából: a Tökéletes Felébredést akkor érhetjük el, ha elégedettek vagyunk.

Tudni és szeretni azt, ami van

Saját korszakunk Buddhája is ebből a birodalomból született meg emberként és érte el a tökéletes Felébredést, s az eljövendő Buddha, Maitréja is most itt várakozik arra, hogy eljöjjön az Ő ideje. Sakjamuni két és félezer évvel ezelőtti felébredésének esszenciája: tudni, érteni azt, ami van. Maitréja felébredése: elfogadni, szeretni azt, ami van. Sakjamuni Buddha ébersége, kristálytiszta világossága kiterjed minden létezőre, ami csak megjelenik, míg Maitréjának a szeretete az, ami megkülönböztetés nélkül árad mindenre és mindenkire, ami, aki csak létezik. Tudni azt jelenti, nem hagyni figyelmen kívül. Semmit sem kirekeszteni a világosság fényéből. Látni és méltányolni a világ, a jelenségek sokszínűségét, egyediségét, pillanatnyiságát. Szeretni azt jelenti, elfogadni szőröstől-bőröstől, hibáival, botlásaival, tökéletlenségével együtt, és észrevenni és méltányolni benne azt, ami szabad, boldog, és igen, tökéletes vagy teljes. Sakjamuni világossága a szemünkre ereszkedő fátylakat lebbenti el, s megmutatja, hogy amire annyira vágyunk, az – bármi is legyen – ócskaság, kacat, olyasmi, amitől nem remélhetünk tartós boldogságot. Maitréja szeretete a szívünket bezáró falakat dönti le, amelyek miatt állandó szorongás ül rajtunk. Az elválasztottság, a magány illúzióját feloldva szünteti meg a félelmet, az aggódást, hogy valamit meg kellene védenünk, ám azt mi nem tudjuk megóvni, mert nem vagyunk elég erősek, ügyesek, sikeresek, tökéletesek hozzá. Maitréja olyan belső bizonyossággal áraszt el, ami lehetővé teszi, hogy megnyugodjunk. Felismerjük, hogy valójában nem veszíthetünk semmit. Mert amit veszíthetnénk, azt így is, úgy is elveszítjük, az valójában nem lényeges, nem annyira fontos, hogy aggódnunk kellene miatta. Minek az elvesztésétől félünk igazán? Félünk, hogy kiderül: olyasvalamiért aggódunk, amiért nem volna muszáj. Rettegünk, hogy lelepleződik az igyekezetünk, hogy a világ viharában szalmaszálakba próbálunk kapaszkodni. Szorongunk, mert úgy érezzünk, ha lelepleződik az illúziónk, minden reményünk szertefoszlik.
Nemrég előadást tartottam valahol, s míg a beszédemre készültem, a lépcsőházban sétálgatva farostlemez táblát találtam. Először a feliratára nem is figyeltem fel. Mivel nem volt szék a folyosón, egyszerűen ráültem, hogy a hideg kövön nehogy felfázzak. Aztán, ahogy közeledett az előadás kezdete, felálltam és csak akkor tűnt fel a tábla üzenete. Ki tudja, ki és miért hagyta ott? Miért készítette? Milyen alkalommal akarta használni? Kiknek kívánta ezt hirdetni? Csupa rejtély! Mindenesetre fogtam és magammal vittem az előadóterembe, és beépítettem az előadásomba, ugyanis csodálatosan megragadta azt, amiről beszélni szerettem volna. A táblán ez a felirat állt:

Vacakjaimat kacatra cserélném!

Ennél találóbban nem tudtam volna megfogalmazni a létforgatag, a szenvedés világának, a szanszárának a működését. Ugyanis éppen ez az, ami állandó elégedetlenségben tart bennünket. Bármilyen körülmények között élünk is, pusztán az, hogy tudunk jobb körülményekről, feszültséget gerjeszt bennünk, hogy megszerezzük, megvalósítsuk, ami nincs, de még lehet. Erőfeszítéseinket több-kevesebb siker koronázza, s a megszerzett újdonság rövid ideig úgy tűnik, kielégíti a vágyainkat és akár elégedettek is lehetnénk. De mégsem vagyunk. Mert a jónál is van jobb. Ezért a feszültség újra gerjed, és mi ismét mozdulunk, hogy megszerezzük vágyaink újabb tárgyát. Ismerős, ugye? Ez az állandó kielégítetlenség az, amit a Buddha a Felébredését követően megfogalmazott az első Nemes Igazságában. Ez a szenvedés. Ehhez nem kell, hogy ordítsunk a fájdalomtól, nem kell, hogy a halál küszöbén érezzük magunkat. Elég az, hogy nem vagyunk elégedettek. Vagyis nem vagyunk elégedettek azzal, ami van.
Körülnézünk és azt látjuk, hogy ami van, az vacak, de látjuk azt is, hogy ami nekünk nincs, másnak viszont van, az vonzó, jobb, szebb stb. Még nem rendelkezünk elegendő tapasztalattal arról, hogy amink nincs, általában csak addig vonzó, amíg át nem kerül abba a tartományba, ami már „van”. Ezért amíg meg nem szerezzük, értékesebbnek látjuk azt. Meggyőződéssel hisszük, hogy az új szerzemény majd elégedetté tesz, ezért mindent megteszünk, hogy megkaparintsuk. Aztán, amikor megvan (vagyis már „van”), akkor hamar értékét veszti, így újabb dolog után nézünk (ami még „nincs”). Ekkor a korábban oly mértékben vonzó dolog bekerül a „vacak” kategóriába. Így „teljes joggal” nézünk más után. Ez a „más” lesz a „kacat”, aminek kacatságát rendre csak akkor vesszük észre, ha már birtokunkba került. Így cserélgetjük a dolgainkat: vacakot kacatra. Vég nélkül.
A fiamnak is elmagyarázatam ezt. Noha sok játéka van – valójában sokkal több, mint amennyi nekem valaha volt –, mindig feltűnik egy újabb, ami izgalomban tartja. Legutóbb a már „nem fokozható” kategóriába tartozó LEGO robot tartotta lázban. Drága dolog, nem olyasmi, amit bármikor megengedhetük magunknak. Valóságos kis számítógép. Még egyetemeken is használják a robotika oktatásra. Fiam, ha kiszemelte, mint a bulldog, nem eresztette. Vártam, hátha lecseng ez a vihar, és valami egyszerűbb tetszik meg neki. Mikor a zsebpénzét komoly munkájának gyümölcsével és némi segítséggel kiegészítve az összeg előállt, végül megrendeltük a robotot. Felhőtlen volt az öröme, de én – merő jószándékból – figyelmeztettem a „vacakból kacat” törvényre. Nem hitt nekem. Azt mondta: „Nem, ez más, ez nem úgy lesz.” Aztán kis idő elteltével feltűntek az újabb kacatok a láthatáron. S akkor, azt hiszem, valamit megértett.
Mi felnőttek is ugyanígy pörgünk. Csak talán rafináltabban tudjuk magunkat becsapni: az új autó jobb, gazdaságosabb, szebb, jobban reprezentál. Játsszuk ezt a játékot kicsiben is, nagyban is: ház, lakás, konyhai robotgép, víztisztító, porszívó, ruha, sőt: feleség, férj, barát, barátnő, szerető. Egyre csak pörgünk, miközben állandó elégedetlenség szorongat bennünket. Tulajdonképpen meglepő kellene legyen, hogy ezt nem vesszük észre sokkal hamarabb, de hogy mégsem tűnik nyilvánvalónak, azt az bizonyítja, hogy az egész fogyasztói kultúránk erre épül. Cserélgetjük a vacakjainkat kacatokra.
Ez a véget nem érő cserebere borzalmas energiafogyasztással jár. És nem pusztán azért, mert nagy erőket kell megmozgatnuk azért, hogy újra és újra sikeresen megszerezzünk dolgokat, hanem főleg azért, mert el kell hitetnünk magunkkal, hogy van értelme ennek az egésznek, annak ellenére, hogy minden tapasztalatunk ez ellen szól. Persze, a kultúránk mindent megtesz azért, hogy ebbe az illúzióba kényelmesen beleringassuk magunkat. Erről szólnak a reklámok. És mi készségesen elhisszük, hogy igen, jobb lesz nekünk, ha ezt vagy azt megszerezzük. Hajlandóak vagyunk nagyvonalúan megfeledkezni eddigi tapasztalatainkról is, csak elégedettek legyünk! Tulajdonképpen a motivációnk rendben van, hiszen az elégedetlenségből szeretnénk az elégedettségbe eljutni, csak nem vesszük észre, hogy rossz úton járunk. Olyan úton, ami nem vezethet elégedettséghez.
Mikor a partneredre nézel, azonnal összehasonlítod azzal, aki fiatalabb, aki a magazinok címlapján digitálisan retusálva néz rád. Ebből az összevetésből a hús-vér partner nem jöhet ki jól. A nemlétező legyőzi a létezőt, és te csalódottan sóhajtasz, mikor reggel ránézel az ágyban. Kiábrándulsz, de a kiábrándulásod alapja az összehasonlítás egy illuzórikus képpel.
Ennek felismerése vezette Gautama Sziddhártát, a későbbi Buddhát arra, hogy elinduljon és valódi megnyugvásra leljen. Rájött, hogy a kacatokkal semmire sem megy, még ha gyémántokkal vannak is kirakva. Vacaknak látta a palotát, gyönyörű ágyasait, a finom ételeket és remek ruhákat, de már nem akarta magát újabb kacatokkal becsapni. Az elégedetlenség tüzét akarta kioltani, s nem újabb olajjal táplálni a szevedés lángját.
Ha új autót veszel, abban reménykedsz, hogy azzal sokáig nem lesz gondod. Micsoda meglepődés, ha pár hét után motort kell benne cserélni! Persze garanciális még a kocsi, nem kerül plusz pénzedbe, de mégis bosszantó, hiszen nem ezért cserélted le a vacak korábbi kocsidat, hogy egy kacattal több legyen. Mégis így lett. Tragikus történet!

Te miben veszel menedéket?
A menedékvétel a buddhista hagyomány legfontosabb lépése. Ez az a pillanat, amikor elegünk lesz ebből a véget nem érő játszmából. Elhatározzuk, hogy többé nem keresünk megnyugvást, elégedettséget sem vacakokban, sem kacatokban. Az elégedettségünk forrása, a valódi menedékünk az lesz, amit nem lehet birtokolni. Megszerezni sem. A buddhizmusban a menedék „tárgyai” a Buddha, a Dharma és a Szangha. Azért tettem idézőjelbe, jóllehet így szokták megfogalmazni, mert ezek „nemtárgyak”. Minden más: tárgy, de ezek túl vannak a megfogható, megragadható, megszerezhető, birtokolható, sőt: elgondolható kategórián. Éppen ezért lehetnek menedékek. Mikor elégedetlen vagy, csak tedd fel magadnak a kérdést: miben próbálok menedéket venni? Vonzó tárgyakban? Biztonságot nyújtó címekben, szerepekben, pozíciókban? Szavakban, gondolatokban, eszmékben, ideológiákban? Sőt: vallásban, egyházban, szertartásokban? Érdemes továbbmenni: menedéket keresek a házi oltáromban, a meditációban, a mantrában, az istenségekben? Menj tovább!

OM GATÉ GATÉ PARAGATÉ PARASZAMGATÉ BÓDHI SZVAHÁ!