Nem kapcsolódnak a szemek.
A szétpergő esőt hallgatom.
Másokra gondolok.
Akik voltam: kisfiú, kamasz, apuka;
olyan idegenek, mint bárki más.
Most se sokkal közelibb
az, akinek látszom ablakban, tükörben,
fémfelületeken.
Nem leszek boldog úgy,
ahogyan terveztem. Máshogy meg minek?
’A lélek balga fény űzése’,
a test meg szokványos formaság.
Számomra legalábbis. Jó.
Nem kenem a benyomásaimat
újabban senkire. Szelídülök?
Vagy hibbanok? Az is egyre megy,
ha mindenre más a megoldás
mint amiket én találtam.
Rutinos élet maradt hátra.
Le kell tudnom fegyelmezetten.
A hitelek, a számlák,
talán egy új macska s az emberi
halmazok, amelyek igazak rám is
hiába húzom a számat.
Holnap nem fogom hallgatni az esőt.
Vásárolni fogok
vödrös tejberizst a boltban, otthon takarítok,
majd egy Bach
darab hallgatása közben
kvázi-jelmezeket vasalok;
ingeket, pólókat, hideg szöveteket.
Meleget adok
nekik, mint az ’esetleg-cica’ a leendő,
üres ölemnek.
Most még pereg az eső az ablakon,
de lesz dorombolás
is az új életemben.
Ki hitte volna, hogy ilyen hamar elfáradok?