A buddha korábbi életeit elbeszélő – Dzsátaka – történet
Egyszer, régen a Buddha egy kis papagájként született meg. Egy nap hatalmas zivatar zúdult arra az erdőre, ahol lakott. Csattogtak a villámok, s az egyik belecsapott egy kiszáradt fába, és lángra is lobbantotta azt. A szikrákat felkapta a szél, és hamarosan az egész erdő lángokban állt. A megrémült állatok fejvesztve szaladtak szerte, hogy a tűztől és a füsttől meneküljenek.
Tűz van! Tűz! – kiabálta a kis papagáj – A folyóhoz! A folyóhoz!
Kitárta a szárnyait és a dühöngő viharba vetette magát, feljebb emelkedett és a biztonságot nyújtó folyó felé röpült. Fentről azonban észrevette, hogy megannyi állat rekedt a lángokkal körbezárt területen, akiknek így semmi esélyük nem maradt a menekülésre.
Kétségbeesett ötlet jutott eszébe hirtelen, hogyan is menthetné meg őket.
A folyó felé száguldott, megmártózott a vízben és visszarepült a most már dühöngő tűz fölé. A lángoló erdő fölött oly nagy volt a hőség, mint egy forró kemencében. A sűrű füst miatt szinte lehetetlen volt lélegezni. Tűzfal csapott fel hol az egyik, hol a másik oldalon. Perzselő lángok pattogtak a kis papagáj előtt. E tüzes útvesztőben villámgyorsan fordult hol jobbra, hol balra, és bátran repült tovább. Végül, mikor az erdő közepénél járt, megrázta a szárnyait és a tollain levő néhány csepp vizet lerázta róluk. Az apró vízcseppek ékkövekként hullottak a tűzvész szívébe, hogy halk szisszenéssel váljanak semmivé.
Ekkor a kis papagáj újra átrepült a lángokon és füstön a folyóhoz, megmártózott a hűs vízben, hogy megint a lángoló erdő fölé repüljön. Így repült oda-vissza újra és újra a folyó és az égő erdő között. Tollai megpörkölődtek, lábai megperzselődtek, fájt a tüdeje, és füst marta szemei vörösek voltak, mint az izzó szén. A gondolatai szédülten pörögtek, mint a tűz fölött táncoló zsarátnok, mégis tovább repült.
Ekkor néhány déva – a mennyei birodalom istenei – fent az égben éppen a felhők feletti elefántcsont és arany palotáik felé tartott. Úgy esett, hogy lepillantottak a földre, s meglátták a kis papagájt, amint a lángok között repült. Tökéletes kezeikkel rámutattak, mézédes csemegéjük falatozása közben felkiáltottak:
– Nézd azt a bolond maradat! Néhány csepp vízzel próbálja eloltani az erdőtüzet. Micsoda badarság! – és kinevették.
Azonban az egyik isten megrázta magát, szirti sassá változott és alászállt, s a kis papagáj tüzes ösvénye felé suhant.
A kis papagáj épp a lángok felé vette az irányt, mikor a nagy sas – szemei mint az olvadt arany – megjelent mellette, és ünnepélyes, magasztos hangján így szólt hozzá:
– Fordulj vissza kicsi madár! A küldetésed reménytelen. Néhány vízcsepp nem képes kioltani egy erdőtüzet. Hagyd abba most, és mentsd magad, mielőtt késő lesz!
Azonban a kis papagáj csak folytatta az útját a lángokon és füstön át. Míg a tűz még dühödtebben tombolt alant, hallotta a fölötte szálló nagy sas hangját:
– Hagyd abba, bolond kis papagáj! Mentsd magad! Mentsd magad!
– Semmi szükségem ilyen nagy, ragyogó sasoknak efféle tanácsaira! A saját édesanyám, ez a drága jó madár mondott nekem ilyeneket réges-régen. Tanácsok... khhh...khhh... – szinte fuldoklott a köhögéstől – nincs szükségem tanácsokra! Inkább ... khhh ... valakinek a segítségére volna szükségem.
Ekkor az isten – aki a nagy szirti sas volt–, látván a kis papagájt keresztülrepülni a lángokon, hirtelen a gondolataiba mélyedt. Látta önmagukat ott fenn: a gondtalan isteneket, amint nevetgélnek és cseverésznek, miközben számtalan állat jajveszékel odalenn a tűz miatt fájdalmában és félelemtől eltelve, és mélységesen elszégyellte magát. Ekkor egyetlen kívánság jelent meg a szívében. Noha isten volt, mégis olyan szeretett volna lenni, mint ez a bátor kis papagáj, és segíteni vágyott.
– Segítek! – kiáltott fel, és az új szándékától eltelve könnyekben tört ki. Szemeiből egyre csak záporozott a könny. Hűs esőként zuhogott a könnye a tűzre, az erdőre, az állatokra és magára kis papagájra. A lángok kihunytak és a füst hamarosan szétoszlott. A kis papagáj, aki tiszta és ragyogó lett a könnyesőtől, felröppent az égbe és örömmel nevetett fel:
– Na, ez már sokkal jobban tetszik!
A sas könnyei csepegtek a megperzselt ágakról, füst szállt fel az üszkös földről. Csodálatos módon azonban ott, ahol a könnyek érték a talajt, új élet fakadt: friss hajtások, szárak, levelek jelentek meg. Zöld fű tört fel a még izzó faszén alól.
Ahol a sas könnyei áztatták, a papagáj szárnyain új tollak nőttek: vörös tollak, zöld tollak, sárga tollak – micsoda ragyogó színek! Micsoda szépséges madár!
Az állatok csodálkozva néztek egymásra. Épek és egészségesek voltak, egyikük sem sérült meg. Fölöttük, a tiszta kék égen látták a bátor barátjukat, a kis papagájt, amint bukfenceket vet és repdes örömében. Mikor minden remény elveszett, ő valahogyan mégis megmentette őket.
– Hurrá! – kiáltották – Hurrá a bátor kis papagájnak és hurrá a csodálatos esőnek!
Forrás: http://www.ic.sunysb.edu/ [1]
Fordította: Amoghavadzsra