Kezdőknek ajánljuk

Mi a buddhizmus?

Mi a buddhizmus?

A buddhista vallás több mint 300 millió követőjével ma is az egyik legnagyobb világvallás. Hívei a Buddha tanításait követik, aki történeti személy volt és a saját erejéből, meditációs gyakorlatai segítségével jutott el a megvilágosodáshoz. A buddhizmus az üdvözülést nem valamilyen hit vagy ideológia elfogadásától teszi függővé, hanem abban az emberi erőfeszítésnek tulajdonít nagyobb szerepet. Úgy véli, hogy legtöbb szenvedésünket magunk idézzük elő tudatlanságunk, agressziónk és mohóságunk következtében, s életünket az önzetlenség, bölcsesség, mértékletesség, együttérzés fejlesztésével tehetjük boldogabbá, örömtelibbé.

A buddhizmus hozzásegít ahhoz, hogy az életről és a világról valósághű képet alkossunk. Nem a valóságot akarja átformálni, hanem az ember saját szemléletmódját – azt, ahogyan az életre tekintünk. A változás, amit elő szeretnénk idézni, egyfajta belső változás.

A Buddha tanítása megmutatja az utat, amely a szabaduláshoz és a békéhez vezet. A Buddha nem tagadta a lét örömeit. Anyagi és szellemi örömökről egyaránt beszélt, de rámutatott: a szenvedés is létezik. Üdvös az, ami hosszú távú, valódi boldogságot ad önmagunknak és másoknak is, s nem csak rövid ideig nyújt szórakoztató vagy kellemes érzeteket.

A belső béke, a pozitív emberi tulajdonságok, a mérhetetlen szeretet és öröm kifejlesztésére a Buddha hívei az évszázadok során sokféle meditációs utat dolgoztak ki. A napjainkra kialakult sokféle iskolát ezért sajátos gyakorlási módszereik különböztetik meg egymástól, de a Buddha alapvető tanításait mindegyikük elfogadja. A buddhisták példaképe és eszményeik élő megtestesülése Őszentsége a XIV. Dalai Láma, aki 1989-ben Béke Nobel-díjat kapott.

facebook

A Buddha útja

A Buddha útja

2500 évvel ezelőtt élt Indiában egy herceg, akit Gótama Sziddhártának hívtak. Trónörökös lévén mindene megvolt, magas fokú képzésben részesült, udvarhölgyek vették körül, egyszóval élvezte az életet. Ezért viszont nagy árat fizetett: nem tudott semmit a külvilágról, nem tudta, hogyan zajlik az élet a palota falain kívül.

Egy alkalommal azonban, amikor mégis kikocsizott a városba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem csak fiatalság és gondtalanság van a világon. Öreg és beteg embereket látott, majd megpillantott egy halottas menetet, így szembesült az elmúlással. Ezek az élmények kizökkentették addigi életviteléből, elkezdett elmélkedni saját múlandóságán.

Egy másik alkalommal egy jógit látott, aki lemondó életet élt, és láthatóan felülemelkedett az élet kisebb-nagyobb bajain. A herceg tovább tépelődött, míg végül az aszkéta alakja döntő lépésre sarkallta: megszökött a palotából, hátrahagyva családját, gazdagságot, politikai pályafutást, kényelmes életet, és még ruhájáról is lemondva aszkétának állt. Egyetlen dolog foglalkoztatta: legyőzhető-e az elmúlás és az azt kísérő szenvedés?

Miután elhagyta a palotát és vándorolni kezdett, találkozott egy híres tanítóval, aki a védikus hagyomány alapján oktatta őt. Gótama elkezdte gyakorolni a meditációt, és igen komoly eredményeket ért el. Tanítója elégedett volt vele, s felajánlotta neki, hogy ő is tanítson, hiszen kiemelkedett a többi tanítvány közül. Kíméletlen őszinteséggel nézett szembe saját magával, és úgy találta, hogy még nem kapott választ azokra a kérdésekre, amelyek miatt rálépett a keresés nehéz ösvényére, ezért nem fogadta el a felkérést.

Mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennél a tanítónál nem tud továbbfejlődni, odébb állt. Kis idő múlva újabb közösségben találta magát, egy másik híres mester szárnyai alatt. Gótama szépen haladt a tanulmányaiban, kiváló képességei és elszántsága vitték tovább az úton. Azonban itt is elérkezett az idő, amikor úgy érezte, hogy nem tud már tovább fejlődni, s még mindig nem kapta meg a keresett válaszokat. Ezért elhagyta ezt a tanítóját is.

Ekkor lemondott arról, hogy másvalaki irányítását kövesse. Magányosan kezdett elmélkedni, miközben szigorú aszkétikus gyakorlatokat folytatott: csak minimális táplálékot vett magához, testének szükségleteivel egyáltalán nem törődött, elméjét a végletekig hajszolta. Csonttá és bőrré fogyott, testileg és mentálisan kimerült, ám égető kérdéseire még mindig nem talált választ.

Évek teltek így, míg fölismerte, hogy ez az önkínzás sem vezet eredményre, s újból változtatnia kell. E fölismerés után újra rendesen evett, rendszeresen fürdött, és igyekezett távol tartani magától a szélsőséges módszereket.

Meditációi közben túllépett a vágyakon, mégpedig nem azáltal, hogy elfojtotta őket, hanem megértette, hogy azok honnan erednek. Ráébredt arra, hogy a világ és a saját személyisége csupán állandóan változó jelenségek játéka. Testére, elméjére, érzéseire és gondolataira és a külvilág dolgaira ettől kezdve csak mint kölcsönös függésben levő jelenségekre tekintett.

Megértette, hogy a vágyak, az önzés, a düh mind onnan ered, hogy azonosítjuk magunkat ezekkel a jelenségekkel. Minden gondolat, érzés vagy tett lenyomatot hagy bennünk, amelyek később a megfelelő kiváltó okok hatására újra felbukkannak. Ezáltal újra meg újra átéljük azokat, ami a tartós létezés illúzióját kelti bennünk. Énünk tulajdonképpen nem más, mint a múló jelenségekkel való csalóka azonosulás.

Meghaladva a tartósan létező én illúzióját, Gótama megkapta a választ. Ettől kezdve Buddhának, azaz Felébredettnek hívjuk.

A Buddha megvilágosodása után hirdetni kezdte felismerését. Tanításait soha nem erőltette rá senkire, mindig az érdeklődők, a tudásra szomjazók voltak azok, akik felkeresték. Kérdéseikre adott válaszai erős hatást gyakoroltak a hallgatóságára, sokan tanítványául szegődtek, hagyományos szóhasználattal: „menedéket kértek” a Buddhánál, a Tanításánál és a gyakorlók Közösségénél. A menedékvétel formailag a következő szavak elmondásából áll: “A Buddhához (a Fölébredetthez) folyamodom oltalomért, a Dharmához (a Tanhoz, az Igazsághoz és a valóság Törvényéhez) folyamodom oltalomért, a Szanghához (a Megvilágosodottak és gyakorlók közösségéhez) folyamodom oltalomért.”

A Buddha tanítása megérintette az embereket és felnyitotta szemüket. Megértették, hogy a menedékvétel nem a valóság elől való elrejtőzés, de még csak azt sem jelenti, hogy mostantól fogva valaki másra bízhatjuk a problémáink megoldását. A Buddha nemcsak szembenézett a szenvedéssel és feltárta annak okait, hanem azt is mindig hangsúlyozta, hogy a félelem és fájdalom béklyóiból lehetséges a szabadulás. Ez a szabadulás nem valamiféle misztikus állapot vagy lebegő transz, hanem az élet tényeivel való bátor szembenézésből fakadó belső erő. Oltalmat az a bizalom nyújt számunkra, amit a Tanítás megértése kelt bennünk. Ebből a megközelítésből az is világos, hogy az utat senki sem járhatja végig helyettünk. A Buddha tisztelete nem a cél, hanem ez adja az elinduláshoz szükséges ösztönző erőt. Ő is olyasvalaki volt ugyanis, aki hozzánk hasonlóan a szenvedésteli életből indult el, hogy az Igazságot kiderítse, és a saját tudatával dolgozva el is jutott a valóság valódi természetének felismeréséig.

A menedékvétel tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk: a saját életünk sajátosságainak figyelembevételével a Buddha útját kívánjuk végigjárni. Ahogy Ő megtalálta a választ a bennünket is foglalkoztató kérdésekre, ezek a válaszok számunkra is elérhetők.

facebook

A meditáció

A meditáció

A buddhista út a problémákkal való szembenézéssel veszi kezdetét, s a meditáció célja éppen a szenvedés okainak legyőzése és pozitív tulajdonságaink kifejlesztése. A gyakorláshoz nem kell hátat fordítanunk eddigi életünknek és magunk mögött mindent felégetve remeteségbe vonulnunk. A legtöbb meditációt éppen emberi kapcsolatainkban, hétköznapi ténykedéseinkben lehet a legjobban alkalmazni.

A négy isteni állapot

Valamennyi buddhista iskola megegyezik abban, hogy a négy brahmavihára vagy isteni állapot kifejlesztése a legfontosabb meditációs gyakorlat. Ebből is látszik, hogy a buddhizmus nemcsak a szenvedésről szól, hanem sokkal inkább pozitív emberi tulajdonságaink erősítésére törekszik. E négy meditációt – a mérhetetlen szeretetet, mérhetetlen részvétet, mérhetetlen együttérző örömöt és mérhetetlen egykedvűséget – azért nevezik isteni állapotnak, mert aki ezeket kibontakoztatja, az már itt a földön isteni minőségű életet tud élni.

Ezek közül talán csak az egykedvűség szorul némi magyarázatra. Ez alatt nem közömbösséget értünk, hanem a túlfűtött érzelmektől való mentességet és az elfogulatlanságot. Az ember a vágyain és a személyes érdekein felülemelkedve képes olyannak látni a dolgokat, amilyenek azok valójában, s nem teszi hozzá azokhoz saját elképzeléseit, kivetítéseit.

A belső béke megvalósításához a négy brahmavihárát önmagunk és más lények felé egyaránt ki kell fejlesztenünk, enélkül nincs felszabadulás. A buddhizmus az én-érzetet káprázatnak tartja, s a megszabadulás érdekében el kell jutnunk annak fölismeréséhez, hogy az „én” és ”más” között nincs valódi különbség. A másokkal való közösség fölismeréséhez nagyon fontosak az emberi kapcsolataink. Sőt, a buddhisták a lények nagy közösségébe nemcsak az embereket, hanem minden más lényt – így az állatokat, isteneket, a poklok lakóit és más szellemi lényeket – is beleértik.

Az éber tudatosságot az úgynevezett szatipatthána gyakorlatok segítségével fejleszthetjük ki. Ennek néhány alapvető gyakorlata:

A légzés tudatosítása

Egyszerűen a légzésünk tudatos követéséről van szó. Nem kell befolyásolnunk, visszatartanunk vagy erőltetnünk, hanem csupán átlelkesülten figyelnünk. A gyakorlat bármilyen helyzetben és körülmények között végezhető, akár buszon is, hiszen csak a testünk és levegő kell hozzá. Bár megtévesztően könnyűnek és egyszerűnek látszik, valójában nem az. Gyakorlással egyre finomabb különbségeket is képessek leszünk észrevenni. S hogy mért érdemes gyakorolni? A légzés tudatosításának meditációja önmagában is elvezethet bennünket akár egészen a Felébredésig.

Testhelyzetek tudatosítása

Tudatában lenni a testünknek, bármit teszünk is éppen: akár ülünk, akár megyünk, akár fekszünk. Ha e gyakorlatot tiszta megértéssel végezzük, akkor még az olyan egyszerű dolgok is, mint mondjuk a fésülködés, a meditáció részévé válnak.
Egyéb testtel kapcsolatos gyakorlatok a testhez kötöttség nem vonzó jellegén való elmélkedés; a test négy elemre bontása (föld, víz, tűz, levegő); valamint a test halál utáni állapotáról folytatott elmélkedés.

Az érzések szemlélése

A megismerést mindig valamilyen érzés kíséri: ez kellemes, kellemetlen vagy semleges lehet. Az érzetek másfelől aszerint is csoportosíthatók, hogy milyen fajta megismerések váltják ki azokat. Eszerint vannak látási, hallási, szaglási, ízlelési, testi és közvetlen tudati érzések. Ebben a gyakorlatban a felmerülő érzéseket szemléljük anélkül, hogy azonosulnánk azokkal. Az érzések könnyen felszínre hozzák rejtett tudati szennyeződéseinket, melyeket így fölismerhetünk és megtisztíthatunk. Például ha kellemes érzés bukkan fel, akkor gyakran megjelenik a mohóság érzete is, amely megpróbálja a gyönyörteli érzést megragadni és megtartani. A kellemes érzésnek azonban nem kell feltétlenül mohósághoz vezetnie, sőt, a megragadástól megtisztult tudat képes igazán az elengedett örömet tapasztalni.

A tudatállapotok szemlélése

A buddhista tudat-tan nagyon sokféle tudatállapotot különböztet meg: pl: vágyteli tudatot, vágy nélküli tudatot, ellenszenvvel teli tudatot, ellenszenv-mentes tudatot, feszélyezett, görcsös, szétszórt tudatot, összpontosított, elengedett és higgadt tudatot, fejlett és fejletlen tudatot és így tovább. A meditálónak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy éppen milyen tudatállapotban van.

Fejlettebb szinten a meditáló minden jelenséget úgy szemlél, hogy azokban a Dharma végső igazságának kifejeződését látja.

Előkészítő gyakorlatok

A buddhista szellemi útra történő rálépéskor elkezdjük tanulmányozni a tanításokat. A tanulmányok során belátjuk, hogy életünk minőségének javulása csak abban az esetben lehetséges, ha a tanultakat átültetjük a gyakorlatba, más szóval elkezdjük szellemi útként élni az életüket. Az út elején hagyományosan az előkészítő gyakorlatok állnak, ezek teremtik meg a megértés és a további gyakorlás alapját. Tetteink és gondolataink szellemi értéke ugyanis nem azok tartalmától, hanem a belső attitűdünktől, szándékainktól függ. Mindaddig, amíg nem adtuk fel világias szemléletmódunkat, a szenvedés körében maradunk még akkor is, ha gondolatainkat vagy tetteinket valamelyik nagy szellemi hagyományból merítjük. Ezért lényeges, hogy legfőbb szellemi célunknak saját szemléletmódunk átalakítását tekintsük, és türelmesen dolgozzunk ezen mindaddig, amíg a Tökéletes Belátás teljesen természetünkké nem válik. Fontos a rendszeres gyakorlás, amely nem pusztán meditatív üldögéléseket jelent, hanem át kell, hogy hassa mindennapi tevékenységeinket is.

Gyökérjóga

Az úgynevezett »gyökérjóga« az indiai és tibeti gyémántút-buddhizmus ősi gyakorlatrendszere, amelyet tanítóink a nyugati buddhista gyakorlók számára alkalmas formába öntöttek, és magyar nyelvre is lefordítottak. Alapvető, egyszerű gyakorlatokat tartalmaz, amelyek kezdő és régebb óta az úton járó gyakorlók számára egyaránt ajánlottak.

A gyakorlások a helyes motiváció gerjesztésével kezdődnek, mert ez biztosítja az erőfeszítéshez szükséges energiát. Ennek során négy fontos gondolaton elmélkedünk: a szabad és szerencsés emberi születésünkön; arról, hogy milyen nehéz ezt elérni; az okok és következmények összefüggéseiről, valamint a mulandóságról. Az első két elmélkedésben arra emlékeztetjük magunkat, hogy jelenleg megvan a lehetőségünk a gyakorlásra, életminőségünk javítására, önmagunk és mások szenvedéseinek csökkentésére. Az állatok pl. kiszolgáltatottságuk és kötöttségeik következtében erre nem képesek. Ugyanakkor a tanítások figyelmeztetnek, hogy az értékes emberi újjászületésre nagyon nehéz szert tenni. Gondoljunk csak bele, hogy embertársaink között legtöbben szélsőséges nyomorban élnek, ahol a szellemi gyakorlás lehetősége nincs meg. Csekély a valószínűsége, hogy a halál után a mostanihoz hasonló kedvező körülmények közé születünk újjá. Ez az elmélkedés megtanít bennünket elfogadni és megbecsülni emberi testünket, és létrehozza bennünk a vágyat, hogy az általa biztosított életet szép és nemes célokra fordítsuk.

Az okok és következményeik elemzése rávilágít arra, hogy minden, amit teszünk, hatással van önmagunkra és másokra. A nem üdvös tettek szenvedéshez, az üdvös tettek pedig boldogsághoz vezetnek. Az igazi boldogsághoz azonban nem elég az üdvös tett, hanem ehhez arra is szükség van, hogy helyesek legyenek a szándékaink, és jó legyen a tett eredménye. Ennek eléréséhez pedig nem elég bizonyos szabályokat követni, hanem bölcsességre is szert kell tennünk. A következő lépés a mulandóságról folytatott elmélkedés.

El kell fogadnunk a tényt, hogy egyszer minden elmúlik. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy minden szüntelenül változik: megszületik, fejlődik, majd megszűnik. Ugyanígy van ez saját testünkkel is. Megszületünk, felnőtté válunk, megöregszünk, majd amikor eljön az idő, meghalunk. A halál perspektívájából mindennapi életünk átértékelődik, és megszokott tevékenységeink új megvilágításba kerülnek. Sok szükségesnek vélt dolog, amire oly nagyon vágyunk – pl. ruhák, szórakozás, egzotikus nyaralások stb. – hirtelen elvesztik a érdekességüket, és más értékek kerülnek előtérbe.

A meditáció minden esetben a cél tudatosításával kezdődik. Ez a lépés azért nélkülözhetetlen, mert enélkül nem tudhatjuk azt sem, hogy haladtunk-e egyáltalán, vagy csak vakon körözünk egyhelyben.
A meditáció másik kulcsa a helyes éberség. Az éberség tudatosságot, jelenlétet és emlékezést jelent. Az emberi lét három síkján – a testünkben, beszédünkben és tudatunkban – egyaránt megtanulunk nagyon tudatosan jelen lenni. A gyakorlás hatására nyitottá válunk minden tapasztalt jelenségre. Nem fojtunk el semmit, de nem is bonyolódunk bele a gondolatainkba, hanem csupán szemlélődünk. Ezáltal előítéleteink és megszokásaink sűrű hálója lazábbá, áttetszőbbé válik, és megmutatkozik valódi - szabad és világos - természetünk.

A meditáció másik kulcsa a koncentráció. Ha nem vagyunk képesek hosszasan egy választott tárgyra összpontosítani, akkor energiáink szétfolynak, s a meditációnk is csupán szétszórtságunkat erősíti meg. A koncentráció fejlesztésére sokféle gyakorlat létezik, ilyen a légzés folyamatának tudatosítása.

A légzésre irányuló éberség gyakorlása közben üldögélünk és egyszerűen tudatában vagyunk a be- és a kilégzésnek anélkül, hogy befolyásolnánk azt. Ahogy a Buddha tanította, a szerzetes “hosszan belélegezvén, tudja: ’Hosszan belélegzem’; hosszan kilélegezvén, tudja: ’Hosszan kilélegzem’; röviden belélegezvén tudja: ’Röviden belélegzem’; röviden kilélegezvén tudja: ’Röviden kilélegzem’.” Ezen kívül másra nincs is szükségünk. Hagyjuk a kósza gondolatokat és belső képeket jönni-menni, nem akadályozzuk felmerülésüket, de nem is bonyolódunk bele ezekbe.

Ezután következik az előkészítő gyakorlatok négy alapgyakorlata: a menedékvétel és leborulás, a Vadzsraszattva meditáció, a mandala felajánlás és a gurujóga.

Menedékvétel

A menedékvétel a bizalom kifejezése a tanítást megszemélyesítő mester és a Buddha által kinyilatkoztatott tanítás iránt. Ezzel a jelképes gesztussal kötelezzük el magunkat a felébredésre való törekvés, az igazság és a megvilágosodás útján járók közössége mellett. A menedékvételt leborulásokkal is megerősítjük, majd ezt követően együttérzést és szeretet fejlesztünk ki az összes élőlény irányában. Ez jelenti a kulcsot a harmonikus élethez, s mélyíti el törekvésünket a megvilágosodásra.

Vadzsraszattva meditáció

A Vadzsraszattva meditáció során egy olyan istenséghez fohászkodunk megtisztulásért, aki a tökéletesen tiszta tudatot személyesíti meg. Ez a gyakorlat segít elhárítani a szellemi út során felmerülő testi-szellemi akadályokat. A megtisztulás azért érhető el, mert a Buddha-természet mindannyiunkban jelen van. Ha ezt valójában megértjük, akkor minden erőlködés és kényszer nélkül, természetes módon harmóniába kerülünk a világgal és önmagunkkal.

Mandalafelajánlás

A mandalafelajánlás során képzeletben felépítünk egy világegyetemet, majd azt felajánljuk a megvilágosodottaknak. A gyakorlat hatására megszűnik bennünk a görcsös ragaszkodás a tárgyakhoz, nem rettegünk többé a dolgaink elvesztésétől, sem bármilyen más veszteségtől. Ezáltal felülemelkedetten és szabadon élhetünk.

Gurujóga

A gurujóga gyakorlata során saját mesterünket tökéletesen megvilágosodott Buddhaként képzeljük el és áldását kérjük. Az áldás hatására közvetlenül részesülhetünk a guru tiszta tudatállapotában. Ez lehetővé teszi, hogy intuitív módon megéljük, mintegy elővételezzük a megvilágosodottabb tudatállapotokat.

Tárá meditáció

Tárá női Buddha volt, aki a buddhaság elérése előtt sok-sok életen át hétköznapi emberi lényként gyakorolt. Fogadalmat tett, hogy női alakban fogja elérni a megvilágosodást, és azt követően is újra meg újra nőként fog megszületni. Így kívánta szolgálni valamennyi lény megmentését. Neve csillagot jelent, mert ahogy a csillag utat mutat az éjszakában, úgy vezeti át ő is a lényeket a szamszárán, az élet szenvedésteli körforgásán. Segítő erejéről régi legendák és mai történetek egyaránt szólnak; sok embert valóban megmentett veszélyes helyzetekben. Aki részt vett már néhány Tárá meditáción a közösségben, maga is kipróbálhatja mantrájának segítő, lelket-tudatot megvilágosító erejét.

Elsősorban védelemért és biztonságért fohászkodunk hozzá. Olyan istenség ő, aki minden kívánságot képes teljesíteni, még a megvilágosodás erőivel is fel tud ruházni bennünket. A nőiség alapelvét hordozza, amely életet ad, világra hoz, táplál és véd bennünket, de amelyhez a másik oldalon hozzátartozik az élet fogyatkozásának elfogadása is. Ezt a bölcsességet a természettől elszakadt modern ember szinte már elveszítette, ezért is fontos meditálnunk a Tárá által felmutatott jellegzetességeken.

Tárá azonban nemcsak szelíd, békés nő, nemcsak jótékony angyal, akinek egyetlen dolga, hogy minden kívánságunk teljesítse: “Lábai dobbantásával megrázkódtatja az egész Földet, sőt az egész világegyetemet… ellenségei halálra rémülnek, hacsak meghallják kacaját”. A megvilágosodás kifejlesztéséhez ezeket az intenzív, erőteljes energiákat is fel kell fedeznünk önmagunkban és a világban, nőknek és férfiaknak egyaránt.

Avalókitéshvara, az együttérző istenség

Tárán kívül még sok más meditációs istenségünk is van, akik közül Avalókitéshvara, a nagy részvét megtestesítője az egyik legfontosabb. Avalókitéshvara, vagy tibeti nevén Csenrézi Tárával is kapcsolatban áll: a hagyomány szerint Tárá Avalokitéshvara könnycseppjéből született, amely a világ iránti részvét hatására gördült ki az istenség szeméből. Gyakran ezer karral ábrázolják. Ez a sok kar arra utal, hogy az istenség egyidejűleg számtalan szenvedő lényen képes segíteni. A tenyerek közepén azonban mindenütt egy szemet is találunk, amelyek azt jelzik, hogy segítőkészsége bölcsességgel párosul. Képes arra, hogy ne csak a szenvedést, de azok rejtett okait és a valódi szükségleteket is fölismerje. Az istenség bármilyen formát fel tud ölteni annak érdekében, hogy valamely szenvedő lénynek segítséget nyújtson. A szíve előtt összetett két kezében vörös drágakövet tart. Ez a mani, a minden kívánságot teljesítő drágakő, amely a hatalmas részvétet jelképezi. További kezei közül az egyikben málát vagy imafüzért tart, amely az imádság és a koncentráció eszköze. Ennek segítségével szoktuk mantráinkat mondogatni. Ahogy azonban a virág szirmait nem lehet erőszakkal kinyitni, úgy a tudatot sem kényszeríthetjük megnyílásra. A mala és a mantra a tudat megnyitásának és fejlesztésének ügyes eszköze.

Egy újabb kezében lótuszt (tavirózsát) tart, amely a szellemi út kibontakozását jelképezi. Ez valamennyi virág közül a legértékesebb. Valamennyi Buddhát és Bódhiszattvát lótusztrónuson ábrázolják. A lótusz vízi virág, mely a legpiszkosabb pocsolyákban terem, maga a virág azonban meg sem érinti a víz felszínét, hanem a felett 20-25 cm-re bontja ki szirmait. Így egyben a tisztaság szimbóluma is. A buddhista tanítás szerint saját szellemünk is a világ szennyéből sarjad ki, s érzelmeink vize táplálja és öntözi, mégis ez a világ legtökéletesebb, legtisztább jelensége.

Harmadik pár kezében egyik oldalon a Tan Kerekét – a Dharmacsakrát – tartja, amely az állandó változást és az arról szóló tudás erejét szimbolizálja. A másik oldalon pedig íj és nyíl, amely a nyitott és mégis egyirányú, koncentrált, energiával teli tudatot jelképezi.

Egy további kezével az adás (dána) gesztusát mutatja be, az ezzel átellenes kezében tartott vázából pedig az örök élet vizét önti. A víz az érzelmeket és magát az életfolyamatot is jelenti. Amikor ez az állandó áramlás megszakad, az maga a halál. A tanítás szerint az áramlást nem az elmúlás szakítja meg, hanem éppen ellenkezőleg, a halált a változás megrekedése okozza. Az állandó változás az élet áramlása: ez a halhatatlanság kulcsa, ez jelenti az élet végtelenségét és örökkévalóságát. Mindaddig, amíg a víz be van zárva a vázába – vagyis amíg érzelmeink be vannak zárva testünk börtönébe, amíg elválasztva tartjuk és elszigeteljük azokat a körülöttünk lévő világtól –, a halált is tapasztalnunk kell. Az adás gesztusa ezzel szemben megnyitja az élet áramlását: a dolgokat nem törekszünk többé megtartani magunknak, hanem elengedjük és odaadjuk őket. Vagyis a halhatatlanságot azon keresztül érhetjük el, hogy megtanulunk adni, s nyitottá tesszük magunkat a körülöttünk lévő világra.

Még sokáig elmélkedhetnénk az istenség által viselt egyéb díszítések és szimbólumok jelentésén, s ennek során nagyon sokféle összefüggést tudnánk felfedezni. E szimbolikus jelentésrétegek felfejtése nagyon színessé teszik a meditációt. Sokféle ötletünk és ösztönzésünk támad közben, amelyekből inspirációt tudunk meríteni. Az ilyen istenség-meditációk célja azonban nem csupán abban áll, hogy ráébresszen bennünket az életünket mozgató rejtett fonalakra, hanem rajtuk keresztül tudunk kapcsolatot teremteni önmagunk magasabb lehetőségeivel. Az istenségekkel való azonosulás, az általuk megtestesített út követése nyomán tudjuk mi magunk is megvalósítani ugyanazokat az eszményeket: az önzetlenséget, együttérzést, tudást, bölcsességet, erőt, nyitottságot és belső szabadságot.

facebook

Változtatni = változni

Változtatni = változni

A változtatás lehetőségét sokszor elhessegetjük. Kifogásaink kifogyhatatlanok. Pedig mindannyian vágyunk az örömre, csak nem tudjuk pontosan, mit is kellene tennünk érte, min kellene változtatnunk. Érezzük, hogy nincsenek rendben a dolgaink, de nem látjuk, pontosan mi okozza ezt. Ezen a ponton nagy segítség lehet egy vallási vagy szellemi tanítással való találkozás. A probléma igazi oka ugyanis nem külső dolgokban keresendő. A különböző szellemi utak arra hívják fel a figyelmünket, hogy a változtatást magunkon kell végrehajtanunk.

Ezt könnyen beláthatjuk, ha megfigyeljük magunkat különböző élethelyzetekben. Például ha valaki megbánt bennünket, akkor felháborodunk vagy szomorúak leszünk, ki-ki vérmérsékletének megfelelően. Gondoljunk csak bele azonban, mit jelent az, hogy megbántottak minket? Természetesen gyakran úgy látszik, mintha tényleg kívülről jött volna a sértés. Ám ha valóban ez volna a meghatározó, akkor mindannyian ugyanúgy reagálnánk. Megtehetjük, hogy nem vágunk vissza, és nem is magunkban dúlunk-fúlunk tovább, hanem felülemelkedünk a helyzeten. Ehhez képesnek kell lennünk egyszerűen csak elengedetten szemlélni a történést, fölismerve, hogy a másik fél feltehetőleg szintén szenved tőle.

Ugyanez azonban fordítva is igaz: gyakran nem tudunk önfeledten örülni, s boldogan, átlelkesülten megélni a pillanatokat.

Ha belátjuk, hogy elsősorban önmagunkon, és nem csak az életünk néhány mozzanatán kell változtatnunk, akkor olyan módszert keresünk, ami ehhez hatékony segítséget nyújt. Tüneti kezelések nem hoznak tartós megoldást, de ha önmagunkkal kezdünk el dolgozni, akkor a problémákat a forrásuknál kezeljük.

Például nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbetegedjünk, mert kirúghatnak a munkahelyünkről, különben is a pirula rövid időn belül hat, és már mehetünk is tovább. Ezzel csak az a gond, hogy nem gyógyulunk meg! A tüneteket elfedjük ugyan, de ez annyit ér, mintha a gyomot félmagasságban vágnánk el: a gyökere benn marad a földben ezért csak idő kérdése és újra kihajt.

A vallási és szellemi tanítások fontossága abban áll, hogy a gyomot gyökerestül tépik ki. Nem csak kísérletezgetünk magunkon különböző pszichotréningek meg tanfolyamok segítségével, hanem feltárjuk személyiségünket a maga valójában úgy, ahogy az van. Tisztába jövünk önmagunkkal.
Megértjük, hogy mit miért teszünk, mondunk vagy gondolunk. Megtudjuk, honnan erednek félelmeink, vágyaink, önzésünk és szeretetlenségünk. Ez fog hozzásegíteni bennünket a belső békéhez és örömhöz, amelyre mindannyian vágyunk.

Hajlamosak vagyunk a vallásokat, különböző szellemi hagyományokat a hétköznapi élettől távoli dolgoknak tekinteni. Sokszor még azok is, akik vallásosnak vallják magukat, éles határvonalat húznak spirituális- és világi életük közé. Ez az idegenség érzés olykor abból is fakadhat, hogy a különböző hagyományok nem képesek megújulni és alkalmazkodni a fennálló körülményekhez, így nem tudják olyan nyelven megszólítani az embereket, amit azok ténylegesen megértenek.

A tanításokat azonban alapvetően mégsem ezért érezzük távolinak, misztikusnak, nehezen elfogadhatónak. A valódi ok ennél mélyebben húzódik. Ha nem is mindig fogalmazzuk ezt meg magunknak, legtöbbször tudatosul bennünk, hogy a transzcendensről, Istenről, a Megvilágosodásról szóló tanításokban több rejlik, mint amit elsőre megértünk. Nemcsak egy újabb ígéretről vagy újabb próbálkozásról van szó, hanem olyasmiről, ami túljuttat bennünket saját magunkon. S ez a lehetőség az egónk számára bizony akár félelmetes is lehet.

Ezért sajátos táncba kezdünk: hol közelítünk a választott hagyományhoz, hol eltávolodunk tőle, másikba kóstolunk, aztán visszatérünk, és ez így megy egészen addig, amíg az egónk szenvedésteli játszmáit véglegesen meg nem unjuk. Ekkor érik meg bennünk a valódi elköteleződés egy szellemi ösvény mellett. A belső irányváltásnak a formai kifejeződését a buddhizmusban a menedékvételnek nevezzük. Ez arra utal, hogy a szenvedéstől való tartós, és teljes megszabadulást tökéletes menedékként élhetjük meg.

facebook

A Buddha, mint menedék

A Buddha, mint menedék

A menedékvétel jelentősége – a megkeresztelkedéshez hasonlóan – abban áll, hogy tudatosan felvállaljuk az új irányt. Elköteleződünk amellett, hogy kilépünk mindennapi életünk kényszerítő szokásaiból, kicsinyességéből, önzéséből. Boldogságunkat ettől kezdve nem tesszük függővé pénztől, karriertől, anyagi dolgok gyűjtögetésétől. Nem azért, mintha ezek megvetendő dolgok lennének, hanem mert megértettük, hogy egy olyan hamis utat képviselnek, amely mindig csak ígér, de amelyen soha nincs beteljesülés.

A menedékvétel nagyon fontos fordulópont, amire – olykor számtalan csalódás és fájdalom árán – érünk meg. Bármennyire kényelmetlen is, ezt nem lehet megspórolni. E nélkül nem lehetne teljes az irányváltás: olyanok lennénk, mint a házasságtól félő ember, aki kacérkodik és flörtöl, de amikor előáll a komoly kapcsolat lehetősége, akkor megfutamodik.

Az elköteleződés természetesen nem azt jelenti, hogy az Út végére értünk. Sokkal inkább azt, hogy végre-valahára elkezdünk rajta járni. De mi is ez az Út, hogyan kell haladni rajta, mit kell tennünk?

Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Talán onnan érdemes elindulni, hogy míg a világban, amelyben élünk, minden kölcsönös függésben van egymástól, addig a Nirvána, ahová a Buddha eljutott, egy olyan állapot (vagy inkább nézőpont), ami nem függ semmi mástól, s nincs kitéve a körülmények változásának.

A különböző gyakorlatok célja pontosan az, hogy a valóságot megpillantsuk. A megértésnek ez a felvillanása ad értelmet az erkölcsi és viselkedésbeli szabályoknak, s ez képes kiigazítani azt a hibás nézetet, mely szerint valaminek a »megszerzésére« kellene törekednünk.

Akár mindennapi élethelyzeteinkkel dolgozunk, akár valamilyen meditációs gyakorlatot végzünk, a cél mindig az, hogy a dolgokat ne szokásaink és előítéleteink szűrőjén keresztül tapasztaljuk, hanem a maguk valóságában.

Fontos, hogy megértsük: jelen állapotunkban mintegy fura, személyre szóló »napszemüvegen« keresztül szemléljük a világot. Döntést kell hoznunk, hogy letesszük, tudván, hogy ez a szenvedésünk forrása.

Ehhez arra van szükség, hogy elengedjük az előítéleteinket, letegyük véleményeinket, mikor valakivel találkozunk meg tudjuk tenni, hogy ne a vele kapcsolatos emlékeink alapján ítéljük meg, hanem teljes nyitottsággal és őszinteséggel tudjuk elfogadni olyannak, amilyen.

Nézeteink, vélekedéseink e megmerevedett struktúráinak a lebontása nem könnyű feladat. Néha nem kellemes a vágyaink és elvárásaink fátylai nélkül tisztán látni önmagunkat, motivációinkat, érzelmeinket, a többi lényt, az élethelyzeteinket. Ezért fontos rendszeresen felidézni magunkban azt, hogy miért is vágtunk bele ebbe a szellemi felfedezőútba. Miért is kívántuk a valóság tiszta, torzításmentes látásából fakadó kényelmetlenségeket? Újra és újra tisztáznunk kell magunkban, hogy nincs más lehetőség, minden egyéb csak a probléma elodázása – tévút, pótcselekvés, megfutamodás.

Sokszor eltántorodunk, nemcsak a nehézségek miatt, hanem azért is, mert nem érezzük, hogy haladnánk, hogy elértünk volna már valamit. Ilyenkor érdemes felidéznünk, hogy a cél nem valaminek a teljesítése vagy megszerzése, hanem pontosan annak az egónak a meghaladása, amely állandóan gyűjtögetni akar, amely mindig elvár valamit cserébe a befektetéseiért.

facebook

Karanténbeli szemlélődések

Karanténbeli szemlélődések

Hogyan tehetjük gyümölcsözővé spirituális ébredésünk szempontjából a koronavírus-krízist?

– Sita Vajramati írása –

Egyszercsak minden megváltozott. Beteg lettem, súlyos influenzás beteg; ki tudja, hogy korona-vírus okozta fertőzés-e ez – vagy talán mégsem. Egyelőre nem végeztetek tesztet, hanem abban gyakorlom magam, hogy legyek bizalommal a saját immunrendszerem iránt. Ezúttal a másik oldalon állok: hetvenegy éves leszek, beletartozom tehát a rizikó-csoportba, amelyre nézve végzetessé válhat ez a betegség. Nagyon hamar be tud mindez következni. Fel is teszem magamnak a kérdést: vajon fellelhető helyen van-e a rendelkezésem a halálom utáni intézkedni valókról; elég világosan fogalmaztam benne, a végrendeletemben foglaltak nem vesztettek-e közben az érvényességükből és vajon minden szükséges előkészületet megtettem-e. Szinte még hallom magam nem is olyan régről azt mondogatni, hogy hiszen a szokásos influenza következtében is sok idős ember szokott elhunyni, és mostanság épp azok fognak, akiken rajtuk a sor. Vajon én is közéjük tartozom? Tisztán statisztikailag vizsgálva a halálozási adatokat, azok nem is olyan aggasztóak, legalábbis így hallottam. – Magam is így vélekedtem.

Aggasztó egészségi állapotom aztán hirtelen kirángatott ebből a nagyvonalú kívülállásomból. Valóban az öregek közé tartozom. Számomra már bármilyen fertőzés hordozhat veszélyt – mindezidáig ezt egyszerűen nem akaródzott tudomásul vennem. Az ilyesmi mindig másokra szokott vonatkozni, a többiekre, nem pedig énrám. „Általában azt gondoljuk, hogy mások azok, akik megbetegszenek” – számolt be az egyik ismerősöm arról, hogyan is szokott ő gondolkodni az ilyesmiről. Ez egy jól működő mentális elhárítás, amelynek az a feladata, hogy megóvjon bennünket a fenyegető tartalmú érzelmektől. Azonban megakadályoz bennünket abban, hogy eleven kapcsolatba kerülhessünk a jelenlegi történésekkel, és hogy ezekből a zajlásokból aztán maradandó belső változásokat elérve kerüljünk ki.

Nos, az influenzavírusok által okozott nyomorult állapotomban alkalmam nyílt arra, hogy tanulmányozhassam saját elhárító működéseimet. Még a megbetegedésem előtt, az első hathatós intézkedések kihirdetésekor feltűnt nekem az, hogy milyen sajátosan ünnepi hangulat lett úrrá rajtam, amely valahogy sehogy sem illett a helyzet komolyságához. Hogyan is magyarázzam meg magamnak mindezt? Végre történt valami, ami egyáltalán nem volt előre látható. Végre egyszer már nem folytatható simán minden ugyanúgy, mint azelőtt. Miről állítom azt, hogy az már egyszerűen nem volt vihető ugyanúgy tovább? A stressz, a felfokozott tempó, a túlhajtott igénybevétel, a kényszerű gazdasági növekedés, a klímaterhelés és ezt a felsorolást sok egyébbel lehetne kiegészíteni még. Történt valami, amely megálljt parancsol, és amely egycsapásra megszabadít bennünket mindennapi életrutinunk abszolút kötelezőnek vélt szükségszerűségeitől. Hisz ennek örülni lehet. Ha valamilyen vágyunk megvalósul, az pozitív érzést vált ki bennünk.

A fenyegető helyzet egyrészt, és a majdnem jó hangulat másrészt – nos, ezek két egymástól eltérő dologgal állnak kapcsolatban. Szét is kell nyomban választani őket: egyik oldalról itt van ez az egész világunkat sújtó, sokak számára életveszélyes fenyegetést hordozó-, és kiszámíthatatlan következményekkel bíró járvány, amelyben az egész emberiség érintve van. A másik oldalról viszont a társadalmi berendezkedéseink olyan módon vannak kitéve megrázkódtatásnak, amely ugyan néhány embernek elsőre jelenthet akár megkönnyebbülést is, azonban messze nem mindenkinél áll fenn ez a helyzet. Gondoljunk csak azokra, akik megélhetésük érdekében rá vannak utalva arra, hogy más emberekkel napi szinten kontaktusban legyenek, és akik most a semmi szélén tántorognak. Csak nagyon keveseknek adatik meg az, hogy hosszútávon elegendő anyagi tartalékokkal rendelkezzenek.

Nyomorúságos állapotomban lehetőségem nyílt arra, hogy pontos vizsgálódás tárgyává tegyem az ego által elhomályosult tudat működését. Azokat a kellemetlen érzelmeket, amelyek a testi szenvedésen és a szorongáson alapulnak, gondolkozásbeli, azaz mentalizációs folyamatok próbálják semlegesíteni. Ezeknek a működése a következőképpen néz ki: utánagondolok annak, milyen pozitív lehetőségekkel szolgál a krízis, mennyi kedvező dolgot köszönhetünk neki már eddig is. Próbálok elmélkedni a történteknek az értelméről - mind evolúcióelméleti, mind történelemfilozófiai alapokon. Az elmém fáradozik azon, hogy ki tudjon találni olyan pozitív elképzeléseket, amelyek szerint én magam képes leszek valamilyen produktív szerepet betölteni ebben az egészben. Vajon segít-e ez rajtam? Használ-e nekem mindez valamit is? A válasz erre: nem, mivel mindaz, ami elmém aktivitását irányítja, az nem egyéb, mint nagyzásos fantáziák, vágyakozó érzületek, és elutasító álláspontok halmaza. Jelenlegi állapotomban, tehát ennyire betegen egyáltalán nem vagyok sem abban a helyzetben, hogy bármiféle aktivitást fejtsek ki, sem abban, hogy képes lennék bármit is tenni a kiszolgáltatottság-érzésemmel szemben. Az agyalásom egyre csak tehetetlenségérzésbe fut. A pozitív gondolkodás nem segít, ellenkezőleg, agresszívvé és talajvesztetté tesz. Hányan vannak vajon olyanok, akiknél mindez hasonlóképpen zajlik? Én legalább képes vagyok reflektálni minderre, és így talán származhat valami nyereség is mindebből.

Váljunk nyitottá mindannak az irányába, amit érzéseink jelentenek!

Térjünk vissza az érzetekhez (buddhista nyelvezeten: vedanā! Mi is tulajdonképpen az a motívum, amely előhívja ezt a tudati aktivitást? Elsőre itt vannak ezek a nagyon is diffúz, kellemetlen tapasztalások, amelyeket nem megélni szeretnék, sokkal inkább minél hamarabb túllenni rajtuk. Az Ānāpānasati Sutta-ban Buddha ezt tanítja nekünk: légzési tudatosságunk segítsége révén hatoljunk át érzeteinken, mégpedig abból a célból, hogy ilyen módon elérkezhessünk az azok alapjául szolgáló érzésekig. Hogyan is írhatók le ezek? Előre bocsátva: amelyekről itt szó esik, azok az én egészen személyes érzelmeim. Azonban ennek a tudatosulási folyamatnak a leírása segítséget nyújthat másoknak abban, hogy a gyakorláskor kapcsolatba kerülhessenek az ő saját érzelmeikkel. Az érzelmekkel való bánásmód kapcsán egy széleskörűen elterjedt félreértés vert gyökeret kultúránkban. Nevezetesen az, hogy talán egyáltalán nem is kell foglalkozni ezekkel különösebben. Sok ember fél attól, hogy tehetetlenül ki lesz szolgáltatva nekik akkor, ha nem így tesz, mivel ezek elhatalmasodhatnak rajtuk; netalántán megeshet az is, hogy beleragadnak ezekbe, mivelhogy nem rendelkeznek a kezelésükre szolgáló eszközökkel. Ezért aztán az ilyen alkatú emberek általában gondolkodni hajlandóak ugyan az érzelmeiken, de erősen kerülik azt, hogy átéljék őket. Ez a hozzáállás az, ami a kontrollt biztosítja, mivel amúgy fennállna annak a félelme, hogy önmaguk és mások számára ártalmasak lehetnek a megélt érzelmek. Azonban mindennek épp az ellentéte az, amiről szó van. Az érzelmek az eleven létezésnek a kifejeződései, és épp azzal tudunk ártani magunknak, ha elfojtjuk ezeket. A Buddha azt tanítja nekünk, hogy érzelmeinknek kifejezést kell találniuk a tudatunkban. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár önmagunkra akár másokra irányuló cselekedetekben kellene ezeknek kifejeződniük.

Az alapvető tévedés abban a feltevésben áll, miszerint az érzelmektől meg kellene valahogy szabadulni. Nem, az érzelmekkel semmi ilyesmit nem kell tennünk – azon kívül, hogy megéljük és tudomásul vesszük őket. Máskülönben bemerevednek és energiáink folyamatos bevetésére lesz szükség majdan ahhoz, hogy megakadályozzuk újbóli felmerülésüket. Életünk szempontjából fontos üzeneteket hordoznak érzelmeink. Ilyen értelemben ezek nem mások, mint bölcsesség-energiák. Ám vajon képesek vagyunk-e ezeket ebben a minőségükben meghallani, vagy pedig torz módon reagálunk rájuk – a pszichológiából jól ismert elhárító mechanizmusokkal: elutasítással, hasítással, projekcióval, ellentétbe fordítással és elfojtással. Amint érzelmeink hamisítatlan üzenetei megérkeznek tudatunkba, ők nyomban »elnyugszanak«, hiszen ekkor már elérték a céljukat, tehát azt, hogy valamilyen létfontosságú dologra figyelmeztessenek bennünket. Az üzenet értelmével összhangban álló cselekvésnek csakis ezt követően van itt az ideje.

Veszem tehát a bátorságot, és alászállok a mélységekbe.
Amivel ott szembesülnöm kell, az előbb hitetlenség, aztán döbbenet, majd végül mély szomorúság. Azzal az érzéssel szembe néznem, hogy megsebesültem, hogy halálos betegségben szenvedek - és ráadásul nem csupán a magam egyedi mivoltában, hanem mint az egész emberiségnek a részét alkotó egyik elem. Mindez ugyanis magát az egész emberiséget érintő dolog – kibillentve azt teljesen eddigi kerékvágásából. Folyamatosan mond csődöt valamennyi olyan kísérlet, amely a fenyegetettséget csupán az idősökre igyekezne korlátozni, hiszen a pandémia elleni szükséges korlátozó intézkedések kivétel nélkül mindenkire érvényesek: gyermekekre, fiatalokra, felnőttekre, és ez így van a világ minden országában. Ez azt jelenti, hogy még ha nem betegszik is meg valaki, egzisztenciálisan azonban fenyegetettséget kell átélnie. A gazdasági és a társadalmi krízis elkerülhetetlenné vált. Az én érzésem is ennek megfelelően lett általános érvényű: nincs, nem létezik sem hátsó ajtó, sem kiút vagy menekülő útvonal, semmi olyasmi nem áll rendelkezésre, amelynek a segítségével ki lehetne szabadulni ebből a mind a külső-, mind a belső világunkban zajló megrázkódtatásból. Nagyon nehéz mindezt tudomásul venni – kibírni még inkább. Egyik barátnőm a következő meditációs tapasztalatáról számolt be: ellentétben az összes eddigi gyakorlása során szerzett élményével, amikor is belső békére sikerült szert tennie, mostanában ez nem adatik meg neki. Ellenkezőleg, nemhogy csökkennének, hanem inkább fokozódnak benne a mély szomorúságnak és a kiúttalanságnak a fenyegető érzései. Meg tudtam nyugtatni őt, hogy semmi hibás elem nem került be a meditációs gyakorlatába, sokkal inkább van szó arról, hogy a meditációval szemben támasztott elvárásai azok, amelyek nem feleltethetők meg teljesen a meditáció tulajdonképpeni értelmének. Az elménkben beköszönő nyugalom és a harmónia ugyanis a meditációnak csupán örömteli melléktermékét jelentheti. A buddhista gyakorlás legvégső célja az, hogy általa a létezés valóságával kerüljünk mélyebb kapcsolatba. És éppen ez az, amire mostanság világszerte kényszerítve vagyunk. A Tökéletesen Felébredett három olyan univerzális jellegzetességet nevezett meg, amelyek az egész létezésünket meghatározzák: a szakadatlan változást, a szubsztancialitás hiányát/az énnélküliséget és a szenvedésteliséget. Azok a rendszerek és tapasztalati világok, amelyek miáltalunk, emberek révén jöttek létre, híján vannak a szubsztanciának és a tartósságnak, és így az ezekre alapozott bizonyosságok is csupán illúziók lehetnek. Ez az, ami mostanság teljességgel nyilvánvalóvá válik. Ez bizony szenvedést eredményez. Hogyan is tudnánk úgy viszonyulni ehhez a helyzethez, hogy közben se kétségbe ne essünk, se a bennünk támadó érzelmeket ne próbáljuk elfojtani, de ne is keressünk menedéket szokásainkká vált, lelki megkönnyebbülésünket szolgáló elfoglaltságainkban?

Menedékre márpedig szükségünk van. A barátnőmmel folytatott beszélgetés elvezetett annak a kérdéséhez, hogy lehetséges-e, és ha igen, akkor mi módon, hogy a személyes érintettség és az általános szomorúság átélése közepette is békés állapotba kerülhessünk, éspedig oly módon, hogy ezeket az előbb említett érzelmeket mégse kelljen - reménytelen tehetetlenségünkből adódóan - félretenni. Elmagyaráztam neki a Buddhába, a Dharmába és a Szanghába történő buddhista menedékvétel szükségességét. Beszélgetésünk további részében arra a felismerésre jutottunk, hogy ő tulajdonképpen, anélkül, hogy mindennek tudatában lenne - tehát egészen intuitív módon - igenis a Buddhánál vesz menedéket.

Menedéket venni

Menedéket venni a Buddhában mostanság annyit jelent, hogy a jelen valóságában nyílt és éber tudattal továbbá szeretettel teli szívvel élünk, és készek vagyunk arra, hogy önmagunk és mások jóléte érdekében megtegyünk minden tőlünk telhetőt. Ilyen értelemben menedéket a saját Buddha-természetünkben veszünk, amelyet az a képességünk tesz ki, hogy képesek vagyunk felébredni az illúzióinkból, és alávetni magunkat az élet törvényszerűségeinek.

Hogyan vegyünk mostanság menedéket a Dharmában? Úgy, hogy megfelelő módon próbálunk viszonyulni a realitásokhoz, és tartózkodunk attól, hogy ítélkezzünk. Kívül helyezkedünk azon az elképzelésen, hogy »rossz film« vetítésére ültünk be, és hogy nincs is egyéb dolgunk, mint kivárni, amíg lefut az egész. Ehelyett hagyjuk megérinteni magunkat az élettől – abban a formájában, ahogyan az manapság megnyilvánul: egy bizonyos vírus mutációja miatt az emberiség számára veszedelmes helyzet van kialakulóban, mivel mi emberek nem tudunk alkalmazkodni ehhez a mutációhoz. A mutációk nem egyebek, mint olyan természeti folyamatok, amelyek lehetővé teszik magát az evolúciót. Mindebből az következik, hogy mi emberek nem tudjuk fenntartani az ezeket uraló és velük megküzdő rendszereinket, mert a rendelkezésre álló forrásaink arra használódnak fel, hogy a magunk módján el tudjuk kerülni a halált. Nem tudjuk egyelőre, mi is lesz ennek a folyamatnak a vége, de akármi legyen is, abban is benne lesz majd annak a lehetősége, hogy a »lényegi valóságot«, azaz az »olyanságot« felismerhessük benne.

Hogyan is történjen meg mindez? A legutóbbi időkben olyasféle változások zajlanak, amelyekről azelőtt senki sem tudott volna még álmodni sem. Semmi sincsen kőbe vésve, és nincs is semmi olyan, ami szubsztanciális lenne. Megtapasztaljuk azt, hogyan kerülnek hatályon kívül a társadalmi együttélésünket mindig is valamilyen módon meghatározó rendszerek, mégpedig emberek által hozott döntések következtében, és így tudatára ébredhetünk annak, hogy igen, végső soron ezek is csak emberek létrehozott ügyek voltak. Ugyanez érvényes személyes élményvilágunkra is. Mindarról, amit kényszerítő erejű és objektív hatótényezőnek véltünk idáig, kiderül, hogy olyasféle motívumok csupán, amelyeknek forrásai a saját magunk elképzelései, értékei és prioritásai voltak. Mostanság azonban van módunk bőségesen megtapasztalni, hogy a dolgok történhetnek, alakulhatnak és megnyilvánulhatnak egészen másféle módokon is. Előfordulhat, hogy mindez nem mindenkire hat pozitív módon, valójában arról van szó, milyen helyzetben vagyunk épp, és, hogy miféle jelentést vagyunk képesek adni tapasztalatainknak.

Vegyünk menedéket a Dharmában, ha így teszünk, akkor most lehetőségünk nyílik arra, hogy felszabadító erejű belátáshoz juthassunk arra nézve, hogy az objektívnak vélt világunk híján van bármiféle szubsztanciának (buddhista terminológia szerint: śūnyatā). Rendre esendőnek bizonyulnak azok a tervek és koncepciók is, amelyeket mi magunk alakítottunk ki, hiszen híján vannak annak a megváltoztathatatlan én-szubsztanciának, amely meg tudta volna akadályozni ellehetetlenülésüket. Ez a feltöredezési folyamat megajándékoz bennünket mindannak a megtapasztalásával, amelyet ürességnek és énnélküliségnek hívunk, és amely fogalmakról így kiderül, hogy semmiképpen sem tekinthetők csupán elméleti konstrukcióknak. Mindez elősegítheti azt, hogy megszabaduljunk. Ugyanakkor konfrontálódunk azoknak a támasztékainknak az elvesztésével is, amelyek az én létezésébe vetett hitünket életben tartották idáig – ezek lehettek a mindennapjaim, a családi életem, a munkarendem, a jelentőségem, a teljesítményem, a kapcsolataim, a jövedelmem, a szabadidős tevékenységeim, a jövőbeni terveim – és folytathatnánk a sort akármeddig. A Buddha ezt a fajta az »enyémnek-tulajdonítást« tartotta a szenvedésokozó elvakultság gyökérokának. Általa rögzítünk ugyanis magunkban egy olyan én-identitást, amely aztán nem tud lépést tartani a változásokkal. Mindennek a következménye az, hogy megsemmisülési érzelmek lépnek fel bennünk akkor, ha a körülményeink alapvetően megváltoznak. Hogy milyen mértékben függ az önmagunkról szóló elképzelésünk bizonyos feltételektől, nos, napjainkban könnyen felismerhető. A függőség nem túl kívánatos érzelem, karöltve jár a reménytelenséggel, a tehetetlenséggel és a haraggal. Nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy mostanság növekedőfélben van a családon belüli erőszak. Azonban nem csupán a stresszel sújtott családok, hanem közülünk is bárki átélheti mostanság, hogy a szokásaink általi megerősítéseknek az elmaradása mit tud művelni a tudatunkkal – függetlenül attól, hogy különleges bevetések résztvevőiként vagyunk kénytelenek félelmet átélni, vagy pedig - tétlenségre kárhoztatva – anyagi egzisztenciánk miatt kell aggodalmakat elszenvednünk.

Hogyan lehet segítségünkre ilyenkor az, hogy a Dharmában veszünk menedéket?
A Dharmában történő menedékvétel a második értelmében azt jelenti, hogy a tudat iskolázásának azokat a módszereit gyakoroljuk, amelyek segítenek bennünket abban, hogy megismerjük az igazi »valóságot«, azaz hogy egyrészt felismerjük a Dharmát abban a minőségében, hogy nem egyéb, mint természeti törvényszerűség, és másrészt abban, hogy a későbbiekben mindennek megfeleltethető módon legyünk képesek élni. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a meditációban a saját stesszreakcióim szeretetteljes tudomásulvételét gyakorlom. Felismerem azt, hogy ezek a reakciók nem a megváltoztathatatlan én-identitásomnak a részét képezik, hanem hogy amiként annyi más egyéb dolog, úgy ezek is bizonyos feltételek függvényében állnak fenn. Nem azonosulok velük, és nem is engedek nekik szabad folyást a cselekedeteimben. Jelen szemlélődéseimnek az elején szóltam erről a fajta meditációról. Ha nem ezen a módon gyakorlunk, úgy épp a tudati mérgeknek és a nehéz érzelmeknek az elhárítása miatt maradunk megtapadva hozzájuk. Az életenergia nem képes tovább áramlani és éppen ezért átalakulni sem. Ha azonban lehetővé tesszük mindezt, tehát ha szabad utat biztosítunk neki, akkor valami újszerű dolog fog történni. Az erők újra tudnak szerveződni és nemcsak arra lesznek elegendőek, hogy kibírjuk a krízist, hanem hogy nyitottakká váljunk a változásra.

Sokan élnek meg közülünk manapság újfajta minőségeket az életükben. Érkeznek tudósítások kreatív közösségi megmozdulásokról, szívbéli találkozásokról, segítőkészségről, szeretetről, újfajta értékekről és spontán megnyilvánuló, nyílt felebarátságról. Mivel a vírus az egész világon bárkit mindenféle megkülönböztetés nélkül megfertőzhet, így valamennyi ember lényegi azonosságának a tudatára ébredhetünk. Ez a valóságnak megfelelő kommunikációnak és a kölcsönös gondoskodásnak újfajta stílusát tételezi fel.
Mindennek a tudatos gyakorlása jelenti azt, amit a spirituális közösségben vett menedéknek nevezhetünk (buddhista nyelvezeten: Szangha). Az, hogy az emberek pillanatnyilag mindenféle kontaktusra vonatkozó tilalom ellenére is mennyire kreatívok egymás irányába, az azt mutatja, hogy a Szanghában fellelt menedék valóban létezik. A Szangha a tudatunknak egy mélységi dimenziója, amelynek révén megéljük azt, hogy mindnyájan összekapcsolódunk mindennel, tehát minden emberi és nem emberi lénnyel, a bolygónkkal és az egész kozmosszal. Ez az igazi felebaráti szeretetnek és a valódi együttérzésnek az egzisztenciális alapja. Ha az élet és a halál kérdése forog kockán, akkor meg tud nyílni ez a dimenzió. Az egocentrikus szellem kis időre hatályon kívül helyeződik, mivel a közös túlélésünk fontosabbá válik, mint a individuális önmeghatározás. Úgy történik ez, mint a mesében: az elvarázsolt medvének a bundája egy bizonyos helyen felszakad és valami olyasmi ragyog át, mint amilyen a színtiszta arany. Mostani világunkban - minden szörnyűsége ellenére is -megélhetjük emberi mivoltunknak ezt a dimenzióját is – abban az esetben, ha hagyjuk, hogy mindez megérintsen bennünket. Lehetőségként mindez elvileg máskor is adott, azonban nem mindig és nem mindenki számára hozzáférhető módon – ez utóbbi kimenetelre szolgálhatnak például az árufelhalmozó bevásárlások, és azok a társadalmi zavargások és gazdasági, az újraelosztásért folytatódó harcok, amelyekre a jövőben számítani lehet.

Ezek azok az okok, amelyek miatt szükség van arra, hogy menedéket vegyünk a Szanghában. Ennek a révén vigaszt találunk, mivel ez az, ami hordoz bennünket – ugyanúgy, ahogy másokat is. Ahogy azt személyes tapasztalatunkból tudhatjuk, ritkák azok a pillanatok, amikor a feltételek nélküli szeretet aranya átvillan – ez általában extrém helyzetek fennállásakor szokott megtörténni. ‘Alig épül fel a páciens az intenzív-osztály megpróbáltatásaiból, már ismét visszaállnak a régi mintázatok.’ Rajtunk múlik tehát, hogy az élet valóságával történő erőteljes konfrontáció révén átengedjük-e magunkat annak a motivációnak, hogy a felszabaduláshoz vezető úton még következetesebb gyakorlással haladjunk tovább. Nem abból a célból, hogy a világtól elfele forduljunk, hanem fordítva, éppen azért hogy még erőteljesebb módon tudjuk feléje venni irányunkat. A szeretetünk, a bölcsességünk és tevőleges együttérzésünk lesz az, amely ebben segíteni fog bennünket.

A szűkebb értelemben vett buddhista értelmezés szerint a Szangha azoknak a közösségét jelenti, akiknek sikerült már előttünk elérniük a megvilágosodást. Ők szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a felébredettség egy lehetséges állapot. Ők azok, akikhez segítségért és támogatásért fordulhatunk. Mantrájuk idézésével meg tudjuk szólítani őket, és módunkban áll kérni tőlük azt, hogy energiáikkal hassák át a tudatunkat. Igenis létezik »irgalmat adó energia«. Ennek jellemzője az, hogy egyszerre tud alkotói, immanens és transzcendens lenni. Ez az energia nem egyéb, mint szeretet, mint bölcsesség, mint tiszta észlelési és megismerési képesség. Benne lakozik minden lényben és ugyanakkor senkinek sem képezi tulajdonát. Ez nem más, mint a minden lényt összekapcsoló lényegiség maga.

(Fordítás: Szegő Andrea
Illusztráció: Catrin Welz-Stein festménye)

Szerző: 
Fordító: 
facebook

Újabb Cacafestési Akció

Hamarosan elkészül a budapesti Maitréja háznál épülő új sztúpa, amit a hagyományoknak megfelelően Buddha-képmásokkal, mantrákkal, szent szövegekkel és más értékes dolgokkal fogunk megtölteni. A közösség olyan módon tud részt venni ebben, hogy a gipszből készült buddhaképmásokat (tib. caca) arany festékkel megfesti.

Az elmúlt időszakban Soproni Tusita Központunkból több doboznyi caca érkezett Budapestre. Ha van kedved otthon meditatív gyakorlatként cacákat festeni, kérlek jelezd a szervezo@buddhizmus.hu email címen.

Akik tavaly vittek haza cacát és időközben megfestették, azok az így elkészült tárgyakat jelzett időpontokban szintén behozhatják a központba.

Az elmúlt időszak járványhelyzete miatt Dharma Könytárunk is zárva tartott. Ebben a helyzetben eltekintettünk attól, hogy olvasóink a kölcsönzött könyveket időben visszahozzák. Ezért meghirdetjük a Tiszta Lappal akciónkat, vagyis a könyvtartozások rendezését bármifajta késedelmi díj fizetése nélkül. Egy megkötést teszünk: akinél lejárt kölcsönzési idejű könyvek vannak otthon, az csak akkor vihet el cacát, ha visszahozta a könyvtárunkból a kikölcsönzötteket.  Fontos, hogy ebben az esetben mindenki gondoljon arra, hogy a Pañca Sīla, vagyis Az öt erkölcsi gyakorlat második fogadalma így szól: Adinnādānā veramaṇī sikkhāpadaṃ samādiyāmi – Gyakorlatommá teszem, hogy nem veszem el azt, ami nincs önként odaadva.

Időpontok:

A Keleti Kulturális Központban (1117 Budapest Karinthy Frigyes út 5. I/10.)

2022. március 17, 18, 21. 10:00 - 17:00 óráig

 

Kérünk benneteket, hogy jelezzétek nekünk, hogy mikor szeretnél cacát vinni. Ez azért fontos, hogy a jelentkezők száma alapján arányosan tudjuk ezeket a tárgyakat szétosztani.

Fontos! Kérjük, hogy a cacákhoz hozz magaddal dobozt, illetve a festékhez valamilyen tégelyt!

Instrukciók a cacafestéshez, mint szellemi gyakorlathoz:

A caca agyagból, vagy gipszből készült kisméretű tárgy, például Buddha képmás vagy sztúpa forma. Az elnevezés - állítólag - abból a hangból származik, ami akkor keletkezik, amikor a puha agyagot belepaskolják az öntőformába: ca-ca-ca.

Ha cacát készítünk, akkor a formátlan agyagból, vagy gipszből az erőfeszítésünk révén látható, érzékelhető formában is megjelenik a világban a megvilágosodás lehetősége.

A Buddha halálát követően egy ideig nem ábrázolták őt, legfeljebb a lábnyomát, ami arra utal, hogy az a belső szabadság, amit a megvilágosodott átél, semmilyen módon nem ragadható meg, és nem is ábrázolható, mégis képes hatni a környezetére. Ahol a lábnyomunkat hagyjuk, ott akkor is jelen lesz valami abból, amit mi magunk tettünk, képviseltünk, ha mi már máshol járunk. A Buddha saját példája azonban sokakat inspirált, és a tanítványok felismerték, hogy bizonyos ábrázolások képesek lehetnek arra, hogy az odaadás, bizalom érzését felébresszék, és ezáltal a megvilágosodás megvalósítására inspiráljanak bennünket.

Ezért festenek és formáznak különböző anyagokból Buddha képmásokat és ezért építenek a világon mindenütt sztúpát a buddhisták. A sztúpa szimbolikusan megjeleníti a Buddha megvilágosodását, sőt a szellemi út egészét. A közösség kis Buddha képmásokat készít és fest, mantrákat ír, amiket felteker és szép selyemtokba helyez. Így kerülnek bele ezek a sztúpába az építés egy bizonyos fázisában. Ezzel a gesztussal a sztúpa megtelik a megvilágosodás szimbólumaival, a közösség erejével, összpontosított energiájával, tiszta szándékaival, békéjével. Ezáltal válik a sztúpa olyan hellyé, amit felkeresve még azok is megérzik a belső csendet és lelki derűt, akik semmit sem tudnak a buddhizmusról. Így válik a közösség közreműködése évszázadokig a szellemi gyakorlókat szolgáló inspiráció forrásává.

A festés közben gyakorlod az összeszedettséget, és kibontakoztatod az odaadás érzését. A cacafestés az adás gyakorlata: odaadod az idődet, energiádat, figyelmességedet és nem tartod meg a végterméket, a cacát sem, hanem azt is elengeded, hogy a sztúpába kerülhessen.

Ha cacát festesz, közben a következő mantrát mondogathatod:

OṂ ĀH VAJRA RĀJÉ VIRĀJE SVĀHĀ

(óm áh vadzsra rádzsé virádzsé szváhá)

- vajra: gyémánt; rája: király; viraja: tiszta, ragyogó

"OṂ ĀH ragyogjon, mint a gyémántok királya! Legyen!”

 

Üdvözlettel:

A Buddhista Misszió vezetősége

facebook
A weboldalunk cookie-kat használ azért, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudja nyújtani.
A weboldal további használatával jóváhagyod a cookie-k használatát.