A szangha gyógyító ereje - Dharmabódhi ünnepi beszéde Vészakh alkalmából

Ma Vészakhot ünneplünk, a Buddha születésének, megvilágosodásának és pairinirvánába távozásának napját. 

Buddha a parinirvánába távozása előtt így szólt legkedvesebb tanítványához:

Hajdan, közvetlenül a felébredésem után egy időt Uruvélában töltöttem a Nérandzsará folyó partján a kecskepásztor fája alatt. Akkor odajött hozzám Mára, a gonosz, oldalt megállt, és így szólt:

– Uram, történjen meg most a Magasztos teljes ellobbanása! Történjen meg az Üdvözült teljes ellobbanása! Most van itt a Magasztos teljes ellobbanásának ideje! 

Erre én ezt válaszoltam neki:

– Addig nem történik meg a teljes ellobbanásom, Gonosz, amíg nem lesznek kitűnő tanítványaim: szerzetesek, nővérek, férfi és nő világi hívek, akik tapasztaltak, avatottak, magabiztosak, képzettek, a Dharma megőrzői, a Dharma értői, a Dharma szerint tudják megítélni a dolgokat; a jó úton járnak, a Dharma szerint viselkednek. Miután elsajátították a mesterüktől kapott tudást, megmutatják azt: tanítják, megismertetik, megalapozzák, felfedik, megosztják és világossá teszik. Mások tételeit a velük folytatott vitákban a közös Dharma alapján biztos kézzel felfejtik. Így tanítják a nagyszerű Dharmát.

Addig sem történik meg a teljes ellobbanásom, amíg jámbor életmódom nem lesz termékeny, nagyhatású, elterjedt és közkeletű, amíg nem lesz sok követője és amíg nem világítottam meg kellőképpen az istenek és emberek számára.

Ánanda, a Csápála szentélynél ma, épp az imént odajött hozzám Mára, a Gonosz, és emlékeztetett egykori ígéretemre.

Én pedig azt feleltem neki:

– Ne aggódj, Gonosz, nemsokára bekövetkezik! Három hónap múlva meg- történik a Tathágata teljes ellobbanása. Ánanda! Ma, a Csápála szentélynél a Tathágata tudatosan, figyelmes állapotban, visszavonhatatlanul lemon- dott az életről. (Részlet a Maha-parinibbana-sutta-ból, forrás: https://a-buddha-ujja.hu/dn-16/hu/a-pali-fordito-csoport)

Ez a lemondás a szöveg szerint tehát már a megvilágosodása után is megkísértette Mára alakjában. Végülis akkor ott, a fa alatt ülve ráébredt arra, hogy elérte amit akart. A hindu Vészakha hónap teliholdjának napján, valamikor éjfél tájban elérte a megvilágosodást. Megrettent attól, hogy mindaz, amit felismert közölhető-e másokkal, közölhető-e egyáltalán. A közlés nehézségeire, a félreértések rengeteg akadályára gondolva először arra a következtetésre jutott, hogy a Dharmát NEM fogja közölni a világgal. 

Ma úgy mondanánk, hogy arra jutott: a sok fake news között nem értenék meg a valódi tanítás mélységét, túl hosszúnak és nem elég látványosnak találnák a mondandóját. Arra gondolt, hogy nem kapna elég lájkot, a kommentek pedig… De hagyjuk ezt. 

Ha nem akarta a világgal közölni a Buddha a Dharmát, akkor miért változtatta meg elhatározását?

Végtelen együttérzésből a világ iránt, istenek, emberek javára, üdvére. A bodhicsitta vezette, a megvilágosodási tudat. Nem akart Magányos Gondolkodóvá, Pacscséka Buddhává válni, hanem Tanítómester lett, aki arra vállalkozott, hogy másoknak is megtanítsa: hogyan szüntethetik meg a szenvedést. 

A Buddha közel ötven éven át építette a Szanghát. Mikor meggyőződött arról, hogy tanítványainak közössége képes fenntartani a Dharmát, akkor már képes volt lemondani az életről.  Életének ezalatt a fél évszázada alatt sokaknak megmutatta a szenvedés megszüntetéséhez vezető utat, a nemes nyolcrétű ösvényt. 

De mi is az ösvény? Egy keskeny, kitaposott gyalogút, amelyen könnyebb haladni, mint a környezetében lévő talajon. Az ösvény nyomvonalát az azon járók tapossák ki. A szó átvitt értelmében az ösvény megmutatja azt az irányt, amely egy cél felé visz, és megfelel a haladást elősegítő és a haladást biztosító elveknek. 

Buddha az élete végén már azt látta, hogy tanítványainak közössége képes lesz ezt a szellemi ösvényt ápolni. Sőt, tudta, hogy követői, az út mentén jól felismerhető jeleket is elhelyeznek majd, a nehezebb szakaszokon pedig segítenek a ösvényre lépőknek, hogy ne tévedjenek el, vagy ha eltévedtek, akkor visszataláljanak a helyes útra. Ha pedig rosszul értelmeztek egy jelzést az úton, akkor felvilágosítják őket arról, hogy merre kell tovább menni. A közösség a vándorlónak spirituális GPS-t ad, újrafesti a már megkopott, alig látható jelzéseket. Ha elromlik az idő, vagy nehezebbé válnak a vándorlás körülményei, menedéket, biztonságos fedelet nyújt számára. Ha a többiek észreveszik, hogy az úton járó elfáradt, a hóna alá nyúlnak, támogatják őt. 

Beszélünk Gyógyító Buddháról, a Dharma gyógyhatásáról. De vajon a Szangha az előbb említetteken túl rendelkezik-e más gyógyító erővel is? 

A kérdés megválaszolásához először nézzük meg, hogy mi is a Szangha.  

A buddhizmusban legáltalánosabb értelemben a szerzetesek és nővérek kolostori közösségét jelenti. Szigorúbb értelemben a Szangha jelentheti az összes olyan élőlényt, akik már valamilyen magasabb tudati szintet értek el. De természetesen azokat is a szangha tagjai közé sorolhatunk,, akik az elmúlt 2500 évben buddhista tanítókká, a hagyományvonal mestereivé váltak. Nyugaton a Szangha közösségébe beleértjük mindazokat, akik kapcsolatba kerültek Buddha tanításaival, legyenek bár világi hívek, vagy éppen az útra lépő kezdő gyakorlók, akik egy adott közösségbe tartoznak. Mi egy nemzetközi Szangha vagyunk, németországi, svájci és a magyar közösségeink alkotják a Maitreya Mandalát.

Ez a Szangha valódi menedéket ad nekünk, megvéd minket. Erről sokféle megközelítésben lehet beszélni. Most egyről szeretnék bővebben szólni.

Santidéva, a 8. században élt nagy tanító azt mondta: Ahogy a vaj köpülésének a vaj, úgy a mahajána tanítások esszenciája a bódhicsitta. 

Mi ez a bódhicsitta, más néven felébredési tudat? Egyrészt a vágyakozás a buddhaságra, másrészt pedig azt jelenti, hogy ez a vágyakozás mások érdekében történik. A magas célt kitűző személy azért törekszik a megvilágosodásra, hogy minden lény javára tegyen. Hétköznapi megjelenésében ez a szeretet és együttérzés.  A másik lény szenvedésének felismerése és az a szándék, hogy ezt a szenvedést a másikban csökkenteni tudjuk, mi több megszüntessük. 

A bódhicsitta gyógyít. Ha bennünk felébred, akkor mi is gyógyultabbak, egészebbek leszünk. Amikor az ember szenved, akkor nem érzi egészségesnek magát. A magyar szó: egész-ség, azt mutatja, hogy amikor ebben az állapotban van az ember, akkor nem töredékes a léte, nem hiányzik belőle semmi. Egész. 

Nyilvánvaló, hogy szeretet és együttérzés nélkül nem lehetünk egészek.

Közel három hónappal ezelőtt a Covid vírus megtámadta a tüdőmet, tüdőgyulladást kaptam és kórházba kerültem. Szerencsére nem kellett lélegeztetőgép, de egész nap oxigénmaszkban kellett lennem. Az első napokban vagy aludtam, vagy valami furcsa félálomban léteztem. 

Éreztem a létezés törékenységét, hogy olyanok vagyunk, mint pókfonálon lógó harmatcseppek. 

Ott az ágyon fekve eleinte a tudatomat sötétség uralta, aztán egyszer csak valahol a peremen megjelent valami világosság. És ebben a világosságban azt érzékeltem, hogy mi emberek sokkal jobban össze vagyunk kötve egymással, mint hinnénk. Mégha a közöttünk lévő kapcsolatok a szabad szemmel látható tartományban nem is láthatók, vagy csak nehezen észlelhetők, egy finomabb szinten igenis masszívak és erősek. Ezeknek a kapcsolatoknak a természetét fényszerűnek tapasztaltam.

Beszélni nehéz volt, a beszédemet a legszükségesebbekre korlátoztam. De az sms-ekből tudtam, hogy a közösségünkből milyen sokan gondoltak rám aggódva és együttérzéssel, mennyien kívántak tiszta szívből gyógyulást, mantráztak értem. Hogy a Szangha, amihez tartozom, mennyire törődik velem.

Esterházy Péter magyar író, akinek tucatnyi művét németül is lehet olvasni, mondta egy halála előtt néhány hónappal készített interjújában, hogy a hasnyálmirigyrákja jobbá teszi a világot, mert az emberekből annyi jót hoz ki. Valóságos jót, részvétet, szeretetet, figyelmet, figyelmességet.

Bár az én betegségem távolról sem volt olyan súlyos, mint az övé, mégis azt gondolom, hogy a felém irányuló együttérzés egy kicsit jobbá tette a világot. 

És akkor ott, a kórteremben az a mondat hasított belém: Csak a bódhicsitta számít. És emellett minden más eltörpül. Ha ez van, akkor minden van. Mivel én kicsit jobb állapotban voltam, mint a szobatársaim, ezért  apró-cseprő dolgokban igyekeztem segíteni nekik. Azzal, hogy saját elesettségemen felül tudtam kerekedni, erőt adott. Így a magam módján gyakorolhattam a bódhicsittát, és a felém irányuló együttérzésből másoknak is juthatott.

Néhány nap elteltével, amikor már jobban lettem, találtam egy zenei rádiót a telefonomon, és azt kezdtem el hallgatni. Egyszercsak azt vettem észre, hogy az oxigénmaszk alatt mosolyogni kezdek. Meglepődtem ezen a derűs állapotomon, a létezés felhőtlen örömén. 

Úgy is mondhatnám, hogy a bódhicsitta gyógyszerének egy kellemes mellékhatása volt ez. Azt hiszem, ennél az orvosságnál ez egy bátran vállalható kockázat.   

Jó szívvel voltál ma mások iránt? 

Atisa, a nagy tanító köszöntötte  így azokat, akikkel találkozott. Nem jó napot, nem sok szerencsét kívánt nekik, hanem az aktív bódhicsittát kérte számon tőlük. Manapság az emberek amikor találkoznak, merő formalitásból jó napot kívánnak egymásnak. De hogyan származhatna jó következmény a nap folyamán elkövetett sok sok káros cselekedetből? Semmi jó nem származhat belőlük, még akkor sem, ha tucatnyi ember kíván nekik jó napot, hiszen ténylegesen nem érzik jónak a napjukat. Atisa valójában azt kérdezte: Jó napod van ma? Mert nem mások miatt lesz valakinek jó a napja. Azt mindenki önmagának teremti, cselekedetei következményeként. Ha a nap folyamán a gondolatokat a szeretet és az együttérzés hatja át, ha a beszéd mások megsegítésére szolgál, a testi cselekedetek pedig mások érdekében történnek, akkor a test, a beszéd és a tudat erényei által a nap valóban jó lesz. Ám aki a napját úgy tölti, hogy problémákat gyárt önmagának, a családjának és mindazoknak akikkel kapcsolatban áll, azon ezer ember jókívánsága sem segít. Kérdése tehát arra figyelmeztet, hogy igyekezzünk helyesen élni az életünket.

A bódhicsitta leginkább az emberek közötti interakcióban létezik igazán. Nem az egyiké vagy másiké, hanem ott van közöttük. Legszembetűnőbben emberi közösségekben bontakozhat ki. Ott mutathatja meg valódi természetét. Leginkább ebben áll a Szangha gyógyító ereje.

Kedves barátom, aki hallgatsz engem. Most Atisa ösvényén haladva én is ezt kérdezem tőled. Segítettél-e ma már másokon? Azaz csökkentetted-e mások szenvedését, növelted-e mások örömét? 

Ha esetleg nem, akkor még nincs késő, van még néhány óra ebből a napból.