Amoghavajra: Hogyan vezet szenvedéshez a szellemi vakság? 

(Dharmaelőadás - elhangzott 2022.március 17-én Sopronban)

A világban jelenlévő szenvedés bennünket is érint, nem tudjuk kivonni magunkat belőle. A szellemi utunkon a Buddha útmutatását követjük, és megvizsgáljuk ennek a szenvedésnek az okát. Azért tesszük ezt, hogy felszámolhassuk ezeket az okokat és ezekkel együtt magát a szenvedést.

Hogyan jött létre a szenvedés világa?
Ezt a folyamatot a mítoszok mesélik el képekben, történetekben, hasonlatokkal. Pl. az Aggañña Suttában vagyis A kezdetekről való tudás című szuttában a Buddha elmondja, hogy kezdetben a lények “tudatból-teremtettek, derűvel táplálkoznak, önmagukban fénylenek és a könnyedén mozogtak a levegőben és tündökölnek – és így maradnak hosszú-hosszú időn keresztül.” 

Aztán valami miatt ez a fényes, szabad minőség lassan eltűnik. Ez hasonló ahhoz, ahogy a Bibliában olvashatjuk a Paradicsomból való kiűzetés folyamatát. 
Ott is azt látjuk, hogy bár minden tökéletes, minden harmonikus, a halált, szenvedést nem ismerik, derűvel táplálkoznak, ami a fényüket még ragyogóbbá teszi, de valaki - merő kíváncsiságból, vagy csak azért mert ott van - megkóstolja azt, ami nem derű, nem fény, hanem sűrűbb, földies, sötét. és a saját fényéből azon nyomban veszíteni kezd. Miért teszi ezt? Miért eszi meg a tiltott gyümölcsöt Ádám és Éva? 

A Chan harmadik pátriárkája szútrája ezzel kezdődik:
“A tökéletes Útra való rálépés azok számára nehéz csak, akik elutasítanak, vagy előnyben részesítenek dolgokat. Maradjatok mentesek a vonzalomtól és az ellenszenvtől, s a belátás a maga közvetlen tisztaságában megnyilatkozik. Elég egy hajszálnyi különbségtétel, s ég és föld máris végtelen távolságra került egymástól. Ha azt akarjuk, hogy itt és most megnyilatkozzék számunkra a valóság, nem szabad hagynunk, hogy a tudatunkba jó- és rossz-elképzelések hatoljanak. A jó és rossz közötti vívódás a szellem legsúlyosabb betegsége.” (fordítás: Pressing Lajos)

A szenvedés eredetének tömör, de roppant precíz leírása a Buddhától származik a Paticcasamuppadával vagyis Feltételektől Függő Keletkezéssel kapcsolatos tanításában. Az ebben leírt folyamat analóg a bibliai történettel, amennyiben az öregség, betegség, halál világát egy torz, hasadt megismeréshez vezeti vissza. Egy olyan megismerési mintához, amely a valóság egészleges ismerete helyett kettősségekben mutatja a világot: én - világ; én - ti; és: jó rossz; vonzó - ellenszenves.

Felmerülhet a kérdés, hogy ez mindig is így volt, vagy egy konkrét időponthoz, eseményhez köthető?
A hagyomány szerint azonban a szamszárának nincs kezdete. Vagyis nem tudunk egy konkrét időpontról, amikor ez az alábukás, rongálódás megtörtént. Mintha ez kezdettelen idők óta tartana. Vagy ez a folyamat egyidős magával az idővel. Másképpen fogalmazva, ez a folyamat nem időben történt, hanem ez olyasmi, ami minden pillanatban megtörténik, vagy megtörténhet. 
Ez azt is jelenti azonban, hogy minden pillanatban jelen van a teljesség, a Paradicsom, jelen van a hajlam arra, hogy ebből kilépjünk, jelen van ennek az ideális állapotnak a megtörése, az abból való kizuhanás és jelen lehet ennek a teljes, tökéletes állapotnak a visszaállítása is. 
Ha így fogjuk fel, akkor ennek a hajlamnak a felkutatása és kiiktatása megoldhatja a problémát. A szellemi út végső soron ennek a gyakorlata.

Ahhoz, hogy megtudjuk, milyen folyamatok vezetnek a szenvedéshez, elég ha megfigyeljük mi zajlik bennünk. A szenvedés tapasztalatába  beleérthetjük úgy a betegséget ami az egyén életében tapasztalható meg; mint a háborúk kialakulását, amit a társadalom, vagy akár az egész emberiség szenvedésként érzékelhet. Ugyanis a háború nem rajtunk kívül kezdődik, hanem bennünk magunkban, a tudatunkban.

A következőkben azokat a lelki folyamatokat vesszük szemügyre, amelyek hozzájárulnak a szenvedés kialakulásához.
Az ember a születésétől fogva visszatükrözi a környezetét. Így sajátítjuk el mindazt, ami az emberi élethez szükséges. De még az állatvilágban is megfigyelhetjük ezt. Egy csecsemőn láthatjuk, hogy a fölé hajoló felnőtt arckifejezését anélkül is tükrözi, vagyis átveszi, hogy ő maga eközben látná önmagát. Nem kell neki tükör sem ehhez. Ha rámosolygunk, visszamosolyog; ha legörbítjük az ajkainkat, akkor ő is így tesz. 

Megfigyelhetjük, hogy ha valakihez kedvesen, szelíden fordulunk, akkor általában hasonlóan viszonyul hozzánk is. A beállítottságunk ugyan változik -  mint minden más - mégis megszokássá változhat bennünk az, ahogyan bizonyos dolgokhoz, vagy önmagunkhoz viszonyulunk. 

Ez a megszokás aztán a jellemünkké válik. Egy kisgyerek, vagy akár egy kutya megérzi, hogy milyenek vagyunk, milyennek szoktuk meg magunkat, hogyan szoktunk viselkedni és érezni. Az is lehet, hogy a különböző érzelmi állapotokhoz különböző hormonok és feromonok kapcsolódnak, amiket egy érzékeny orrú lény megérez. 
Ezért lehet, hogy egyes kutyák vicsorognak valakire akit először látnak, miközben másokkal először találkozva kedvesen csóválják a farkukat.

Az, hogy milyen gondolkodási, viselkedési mintába, attitűdbe szokunk bele, sok mindentől függ. Családi mintákat veszünk át a szüleinktől és adunk tovább a gyerekeinknek, akik szintén a saját gyerekeikre hagyják ezeket és így sok-sok generáción átívelő családi hagyományok jönnek létre. 
A dédapánk esetleg átélt egy háborút, aminek szörnyűsége miatt morcos és durva ember benyomását keltette, akihez nem szabad közel menni, mert kiabálni kezd. Ez a minta tovább adódhat úgy is, hogy már az eredeti kiváltó ok a feledés homályába vész.  Az eredménye az, hogy - magunk sem tudjuk miért - bizonyos helyzetekben morcosak és dühösek vagyunk. 

A saját személyiségünk egy folyamatosan változó jelenséghalmaz, mégis az azonosulásunk egy-egy ilyen mintával döntően és hosszú távon meghatározhatja a jellemünket. A pszichológia szerint a személyiségünk alapstruktúrája 3 éves korunkra kialakul és ez jelentősen nem is változik az életünk során. A buddhista gondolkodás szerint azonban minden folyamatos változásban van, így a személyiségünk egyetlen eleme sem marad tartósan olyan, amilyen volt.
A személyiségünk is aktív része a világnak. A viselkedésünk a világban hatásokat hoz létre. A környezetünkben levő emberek a viselkedésünkre reagálnak és a cselekedeteinknek, szavainknak megfelelően tükrözik vissza azt, hogy mi milyen módon jelentünk meg az ő észlelésükben. 

A visszatükrözést mi is észleljük és ez megerősíti az önmagunkról alkotott képet. Ez a megerősítés vagy visszacsatolás újabb reakciókra késztet és ez az oda-vissza játék kialakítja azt a minősítést, címkét, hogy mi márpedig ilyenek vagyunk. 

Egy címkét, pecsétet kapunk: te EZ vagy, ILYEN vagy, és ez immár meghatározza a további viselkedésünket is.
Olyannyira, hogy azt gondoljuk, hogy a személyiségünknek e jellegzetességei nemcsak tartósan ránk rakódott jelmezek, maszkok, hanem EZ MAGA a saját legbelső lényünk. 
A családi hagyományok, a környezet tükröző hatására címkét teszünk magunkra és eszerint gondolkodunk és viselkedünk, észlelünk és reagálunk. 

Egy brazil városban valaki beparkolt az autójával egy olyan helyre, amit rokkantaknak tartanak fenn. Ez a figyelmetlenség, vagy nemtörődömség azonban kellően felbosszantotta a környék lakóit és kék Post-it ragacsokkal, ezekkel a kis színes öntapadós cetlikkel vastagon teleragasztották a kocsiját. Fehér cetlikkel pedig hatalmas rokkant-jelzést raktak ki az autó ajtajára. 
Amikor a tulaj visszatért a kocsijához, nem tudta eldönteni, hogy elsüllyedjen szégyenében, vagy felrobbanjon dühében. 
Alig tudta a sok papírt a szélvédő kis felületéről lekapargatni, bepattant a kocsiba és elviharzott, kis híján balesetet is okozott, mert alig látott ki a papírok mögül. A kiérkező rendőr azért - biztos ami biztos - meg is büntette az illetőt.

Ez a történet sok érdekes tanulsággal jár. Az egyik, hogy a sok címke mögül nem látunk ki, ami veszélyes. Nézünk, de csak a címkéinket látjuk. A címkéket pedig esetünkben mi magunk ragasztottuk a valóságunk jelenségeire. 
A címke nem más, mint értékítéletek tömege, amit önmagunkra és a jelenségekre ragasztunk. Éppígy ragasztjuk a címkéket az észlelt jelenségre, és más személyekre is, csoportokra, népekre, stb. 
Egyfelől egy fogalmi megnevezéssel látjuk el a jelenségeket, másfelől minősítő ítéletet alkotunk róluk.
Azt mondjuk: ez szék. Ha ezt nem tennénk meg, kénytelenek volnánk mutogatni, vagy telepatikusan kommunikálni. Vagy végtelen magyarázkodásba kellene bonyolódnuk, hogy elmagyarázzuk, hogy mit is gondolunk, ugyanis minden szó, amit kiejtünk a szánkon, újabb magyarázatot igényelne. Ehelyett megegyezünk abban, hogy melyik fogalom mire vonatkozik. Ezzel a világot a megnevezett, fogalmi világunkká alakítjuk. 

Kétségtelen, hogy a hétköznapi élet enélkül rendkívül  bonyolulttá válna, s emiatt szükség van a fogalmakra. 
A fogalmak használata azonban el is távolít magától a jelenségtől, amire vonatkozik. A jelenség eredetileg magában hordozza a világ teljességét annál fogva, hogy a kialakulása végtelen dologtól függ. 

Egy szék esetében a fogalom a tárgyat a funkciójára redukálja: ezen ülni lehet.
A szék azonban fából készült, asztalos készítette, aki a szakmáját azoktól tanulta, akik generációkon keresztül adták át a tudásukat, sok-sok évszázadon keresztül. Fából készült, aminek megnövéséhet kellett a  föld tápanyaga, a víz, a levegő, a Nap melege és fénye. Egy magból nőtt ki, ami egy másik fáról származott, 

ami szintén és így tovább, a végtelenségig, az idők kezdetéig.
Ha látnánk a szék teljességét, látnánk benne minden tudást, erőt, hatást, ami a jelen pillanathoz elvezetett egészen az ősrobbanásig. S eközben a szék ott áll előttünk és mi egyszerűen leülünk rá.

Ha a címkénk értékítéletet is tartalmaz, akkor a fogalomhoz minősítés kapcsolódik: ez szép, jó, praktikus, kényelmes, vagy ezek ellentéte. 
Hamar megtanuljuk, hogy egyes címkékhez pozitív minősítést szokás társítani, másokhoz negatívat. Ez is színtiszta praktikum: nem kell végigkóstolni mindig mindent, ráhagyatkozhatom arra, amit a korábbi tapasztalataim vagy mások tapasztalatai sugallnak: ez jó, az meg nem. Punktum. Ezzel időt és energiát spórolunk.

Az idő spórolása azonban veszedelmes dolog. Ha időt akarunk megtakarítani magunknak, akkor gépekre bízzuk a munkát, gyorsabb autóba ülünk, hogy hamarabb odaérjünk, mást kérünk meg a kellemetlen feladatok elvégzésére, stb. 
Ezzel viszont - ahogy a fogalmi működésünknél is láttuk - eltávolodunk a saját hétköznapjainktól, eltávolodunk a valóságunktól. Azonban az életünk többnyire hétköznapokból, egyszerű cselekedetekből áll, és így a saját életünktől, a közvetlen tapasztalatainktól távolodunk el és valamiféle robotpilóta üzemmódba kapcsolunk, amiben automatikusan működünk, rutinszerűen. Eltűnik a tapasztalásunk elevensége, frissessége, s az éberségünk nívója lecsökken.

Azt gondolhatnánk, hogy itt a történetnek vége is van. Elég baj az, hogy elveszítjük az érzékenységünket a környezetünkkel kapcsolatban. De a helyzet az, hogy a dolognak koránt sincs vége, ugyanis a minősítésünkkel, címkézésünkkel nem csupán a saját életünket merevítjük be, hanem a világunkat is ezek közé az ítéletekből, címkékből, minősítésekből épített falak közé zárjuk. És ugyanígy járunk el a benne élőlényekkel is. 
Amikor ránézünk valakire, többé már nem azt a lényt látjuk, hanem a róla alkotott képünket, előítéleteinket. A megszokásainkból, nézeteinkből szőtt szűrönkön keresztül már alig látszik maga az ember. Azt látjuk, amivel kapcsolatban a családunk, az iskoláink, a szűkebb és tágabb társadalom, a média belénk táplált, amit magunkban kikristályosítottunk és megszoktunk, és amit igaznak és valóságosnak találunk. 

A nézeteink szilárdakká váltak mint egy szikla, vagyis egyáltalán nem olyanok, mint amilyen az élőlények körülöttünk, akik folyamatos változásban vannak. A nézeteink már csak ezért sem a valóságot tükrözik. 
A folyamat azonban most kezd igazán érdekessé válni, ugyanis amikor a szűrőinken keresztül nézünk rá valakire, akkor az illető érzékelni fogja mindazt az értékítélet-tömeget amit ezek a nézetek magukban hordoznak és eszerint igazítják  a maguk énképét. 

Ahogy egy csecsemő visszatükrözi a fölé hajoló felnőtt arckifejezését, és ahogy az ember minden mozdulatot és viselkedési mintát az utánzással, a tükrözéssel sajátít el, visszatükrözi azt is, ahogy ránézünk és a nézeteinkek megfelelő érzelmeket sugározzuk felé. Amikor visszatükrözi ezt felénk, akkor viszont megerősödik a címkénk hitelességébe vetett hitünk. Azt mondjuk: na ugye, megmondtam, hogy ilyen! 
A kör bezárul, és az illetőt elkönyveljük olyannak, amilyennek látjuk. És ő is elkönyveli magát olyannak, amilyennek mi látjuk. 

Minden iskolának van egy fekete báránya. Amikor általános iskolás voltam, a mi iskolánknak is volt egy ilyen tanulója, aki történetesen az osztálytársam volt. 
Borzasztó családi háttér, agresszív alkoholista szülők, brutális testvérek, stb. A gyerek természetesen rossz tanuló volt, izgága, rendbontó, szeleburdi. 
Egy alkalommal az idős biológia-tanár óráján rendetlenkedett, aki kihívta a fiút és azt mondta: “Miért csinálod ezt? Mikor én téged szeretlek a legjobban.”
A fiú sírt mint a záporeső és soha nem rosszalkodott az ő óráján. 

Mindenki a rosszfiút látta benne és megerősítette ezt a csavargó, rontombontom énképet - kivéve ez a tanár. És lám, a fiú képes volt máshogyan is viselkedni, csak egyvalakinek kellett nyitott, szeretetteli, együttérző módon viszonyulnia hozzá. Vagyis a korábban rárakott címkékkel azonosulva a viselkedése megjósolható volt mindaddig, amíg valaki az embert észre nem vette a címkék mögött. Azt az embert, akit nem korlátoznak és befolyásolnak ezek és aki eredendően rendben van és értelmes és jó.

A címkézés egyszerűsítést jelent: kisebb energiafelhasználással jár a fekete-fehér gondolkodás, mint az árnyalatok észlelése, ezért hajlamosak vagyunk erre. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a saját nézőpontjainkat igazabbnak, jobbnak tekintsük mint másokét. Ezzel azonban elmélyítjük a határvonalat a két szélsőség között; önmagunk és mások között; a mi csapatunk és a többi csapat között; a mi népünk és más népek között. 

Vannak fekete bárány emberek, csoportok, népek. Egy egész társadalom képes előítéletes gondolkodásának céltáblájaként népeket, csoportokat bűnbakká tenni. Ez képes egymás ellen hangolni és egymás ellen fordítani embereket, csoportokat, népeket. Ezért ha egy hatalom manipulálni akarja a tömegeket, akkor a médián keresztül egyszerűsítő üzeneteket küld, ami lassan az emberek szemléletébe beépül. Ha pedig már belsővé vált, akkor olyan cselekedetekhez vezet, amelyek idővel szenvedést váltanak ki. 

A felelősségünk ezért nagyon nagy a tekintetben, hogy milyen nézeteknek engedünk teret a saját tudatunkban, mert ezek fogják a világunkat alakítani. A szemléletünk, értékítéleteink, attitűdjeink szerint vonzódunk egyes dolgokhoz vagy ellenszenvesnek tartunk másokat és igyekszünk távol maradni ezektől. A szándékainkat az észlelésünk és a minősítő érzet befolyásolja. Ezért, ha tudni szeretnénk, hogy milyen nézetek szerint értelmezzük a valóságunkat, ezért elég kinyitni a szemünket és körülnézni a világban: ugyanis a nézeteink, szándékaink tetteink által megteremtett világ vesz körül bennünket. 

Erre utalt a Buddha, amikor kifejtette, hogy a karmánk gyümölcsét látjuk magunk körül. A szamszára hat birodalmában a lények a szándékaiktól vezettetve bolyonganak, azaz, a szándékos cselekedeteink megteremtik azokat a tapasztalási módozatokat, amelyek ezekre a létbirodalmakra jellemzőek.

A harmadik pátriárka szútrájában azt olvassuk, hogy a “jó és a rossz megkülönböztetése a szellem legsúlyosabb betegsége”. A Paticcasamuppada, a Függő Keletkezés képlete a szellemi vakság fogalmát vezeti be, mint olyan alapvető tényezőt, ami a szenvedés kialakulásának egyik feltétele. 
Mire  is vagyunk megvakulva? A valóságra, ami mentes az előítéletek címkéitől, mentes a jó és rossz, vonzó - ellenszenves; barát - ellenség fogalmaitól. A címkék elvakulttá tesznek és ezzel létrehozzák a szenvedés mérhetetlen tömegét.

Ezért a szellemi utat felfoghatjuk a címkék eltávolítása módszereként is. Minden gyakorlatunk erre irányul.
A szeretet kibontakoztatásának gyakorlata a Buddha tanítása szerint a legerősebb módszer a szenvedés leküzdésére. Ha szeretetet érzünk valaki irányában, akkor az elválasztottság, elkülönültség érzése csökken, közel érezzük magunkat egymáshoz. Akár annyira közel, hogy nem is teszünk érdemi különbséget: ami a másiknak szenvedés, az nekem is rossz; ami számára öröm, annak én is örülök. 

Fontos, hogy ez a fajta szeretet és együttérzés nem puszta érzelgősség, hanem a másik jólétének, boldogságának előmozdítása, a másik lény szenvedésének enyhítése. Ez pedig a jóakarat szándékából kibontakozó aktív cselekedetekben ölt testet. 
Látva a másik ember szenvedését, azt nem tőlünk idegen jelenségként érzékeljük, hanem mintha mi magunk szenvednénk és éppen ez lesz az, ami cselekvésre ösztönöz: képessé tesz arra, hogy megosszuk azt amink van olyanokkal, akiknek szintén szükségük van élelemre, a fejük felett fedélre, biztonságra. 

Amikor kinézünk a világba, vagy a hírekről tájékozódunk, viszontláthatjuk a vakság következményeit. Ösztönözzenek ezek arra, hogy magunkban a szellemi homály felszámoljuk!

Köszönöm a figyelmet!