Fuszekli már érti...

Fuszekli

Gacsal Krisztina Zenghi

Fuszekli már érti...

Éppenottanföldjén van egy nagy rét. A rét szélén áll egy öreg körtefa. Ennek a fának a gyökerei között, egy fűvel borított kis kotorék mögött rejtőzik Fuszekli, a kis mezei nyuszi otthona. Fuszekli a mamájával Pántofüllel és papájával Somival él itt. Takaros, kuckós kis üreg az övék, biztonságos is, mert a nyúlszülők nagyon alapos és kitartó keresés után választották ezt a helyet azután a kora tavaszi nap után…

Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint mindegyik. Fuszekli a mezőn zsenge hajtásokat és gyökereket keresett magának, amiket jóízűen rágcsált. A meleg nap simogatta puha bundácskáját, szél sem járt a réten, minden békés és nyugodt volt. Miközben a tapsifüles egy friss levélkét rágcsált, gondolkodóba esett. Aztán annyira elgondolkodott, hogy még rágcsálni is elfelejtett. A mamája vette észre, és így szólt:
– Fuszekli, min jár az eszed? Látom, annyira elgondolkodtál, hogy még a zsenge lóhere is kipottyant a szádból.

A kis nyúl anyja hangjára összerezzent, majd tanácstalanul nézett rá.
– Mama! Hogy lehet az, hogy Édesmézesnek, a barátomnak négy testvére van, Ugrancsnak öt, nekem viszont egy sincs? Az összes kis nyuszinak, akikkel a játszóréten szoktam hancúrozni, van testvére. Nekem miért nem nincs?

– Nem úgy mondjuk, hogy „miért nem nincs”, hanem így: miért nincs – javította ki fiát nyúlmama, majd egy pillanatra összeszorította szívét annak a kora tavaszi napnak minden fájdalma. Nem tudta, hogy fia megérti-e majd, de úgy érezte, el kell mondja Fuszeklinak testvérei történetét.

– No, ha már így rákérdeztél, elmesélem neked. De előre szólok, picit hosszabb beszélgetés lesz, mint amennyi ideig nyugton tudsz maradni. Szerinted menni fog ugra-bugra és hempergés nélkül? – kérdezte nyúlmama, aki jól ismerte izgő-mozgó fiát.

– Persze mama, persze! – vágta rá Fuszekli, és elszántságának azonnali leheveredéssel adott nyomatékot.

– Talán még emlékszel rá, hogy nagyon pici nyuszi korodban, amikor még csak akkorka voltál, mint egy leheletnyi szőrpamacs, máshol laktunk. A mostani odunkat már együtt találtuk, miután el kellett költöznünk az előző fészkünkből.

– Háááát, arra nem emlékszem mama. De miért költöztünk el?

– Azért, mert nem volt biztonságos. Mindez nem sokkal a születésetek után történt.

– Születésünk? Juj, de jó! Mégis vannak testvéreim? És hol vannak most? – kérdezte izgatottan.

Mamája türelemre intette tekintetével, majd kissé halkabban és lassan folytatta:
– Három kis nyuszinak adtam életet ezen a tavaszon. Már jó néhány naposak voltatok, amikor magatokra hagytalak titeket, mert táplálékot kellett szereznem, hogy csillapítsam az éhségemet. Aznap reggel nyitottátok ki a szemeteket, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy elmenjek hazulról. Szóval, elsiettem, hogy egyek valamit, és amikor visszatértem, azt láttam, hogy egy hatalmas kígyó mászik be a fészkünkbe és körétek tekeredik. Gondolkodni nem volt időm. Nekiestem a kígyónak, rúgtam, haraptam, letepertem, nem kíméltem, mindent elkövettem, hogy egyre távolabb kerüljön tőletek. Te voltál a legügyesebb, mert amint a kígyó szorítása enyhült, azonnal felpattantál és elszaladtál. Olyan sebesen, hogy még a szél sem ért volna utol.

– Tényleg? Én tudok a szélnél is gyorsabban futni? – kérdezte tátott szájjal Fuszekli.

– De még mennyire! Nagyon ügyes nyuszigyerek vagy!

– És a testvéreim, ők is olyan gyorsan elfutottak?

– Várd ki a történet végét, és szépen ülj vissza nyugodtan – intette türelemre fiát nyúlmama. – Nos, a kígyónál tartottam, ugye? A kígyót sokáig kergettem, többször letepertem, jól megharapdáltam, hogy soha többé ne legyen bátorsága a közeletekbe menni. Amikor már biztos távolban csúszott-mászott, visszasiettem a fészkünkhöz.

És amit akkor láttam, azt sosem felejtem el. Két kis testvérkéd mozdulatlanul feküdt a pihe-puha fűfészekben, hiába ébresztgettem, hiába bökdöstem őket az orrommal, nem keltek fel. Sok időbe telt, mire felhagytam a szólongatásukkal és végül megértettem: a kígyó végzett velük. Sok időm nem volt keseregni, azonnal elkezdtelek keresni téged. Hívó szavamra csak nagy sokára válaszoltál, végül messze a régi otthonunktól találtunk rád a papával, aki aznap látogatóba ment Nagyapóhoz és csak későn tért vissza. Nagyon megörültünk, hogy legalább te életben maradtál.

– Csak én? A többiek hogyhogy nem? Mit jelent az, hogy a kígyó végzett velük? Mivel végzett? Mama, én ezt nem értem… – a nyuszi kétségbeesetten nézett a mamájára.
– Hogy is mondjam el neked te kicsi kis nyuszi, hogy könnyen megértsd azt, amit mi nagy nyulak sem igazán tudunk elmagyarázni? – merengett el nyuszimama, de aztán hirtelen eszébe jutott valami.

– Fuszekli! Nézz csak fel erre a nagy fára, aminek a gyökerei alatt van az üregünk! Tudod, hogy miből lett ez a körtefa?

– Nem tudom. Miből lett? – kérdezte a kis nyúl.

– Egy icike-picike magból. Az a mag pedig egy körte belsejében volt sok más maggal együtt. Azt a gyümölcsöt egy másik, a miénknél is öregebb fa termette. És az az öreg fa is egy irinyó-pirinyó magból lett.

– Mama, én ezt nem értem! Mi köze ennek a kígyóhoz és a testvéreimhez?!

– Bizony, nem könnyű a kettő között elsőre meglátni az összefüggést. Az én mamám nekem úgy tanította, hogy nincs kezdet és nincs vég. Az Élet örök körforgását nagyon nehéz megérteni. Gondolj csak bele, Fuszekli. Amikor te születtél, tavasz volt. Kora tavasszal a fák – nyúlmama az öreg körtefára mutatott – még kopaszak. Nincs rajtuk egy levél sem. Aztán ahogy süt a Nap, esik az eső, előbújnak az apró kis rügyek, majd a levelek, és a fa kizöldül. A fa ugyanaz a körtefa, mint télen volt, de már új levelek nőnek az ágain. Aztán virágba borul a zöldellő fa, dolgos méhek repkednek virágról virágra és nemsokára elkezd apró, pici, zöld kis körtéket növeszteni az ágain. Ez még mindig ugyanaz a körtefa, de már gyümölcsöket nevel.

Később, ahogy a nyár melege érleli a gyümölcsöket, az ágak egyre nagyobb terhet viselnek, mert a gyümölcsök, ahogy nőnek, egyre súlyosabbá válnak. A fa a gyökerein keresztül táplálja gyümölcseit, és ezek segítenek abban is, hogy a nyári zivatar szele ne döntse ki a törzsét. A gyökér láthatatlanul ott van a fa alatt, nélküle a fa nem létezne. Ahogy a nyár elbúcsúzik madárdalával, zamatos illatával és melegével, helyébe a hűvös ősz lép, a fa levelei megsárgulnak, az érett gyümölcsök pedig eleresztik addig éltető faágaikat és lepotyognak, de a körtefa a gyümölcsök nélkül is körtefa marad. A megsárgult, elszáradt faleveleket felkapja az őszi szél és magával hívja hetyke táncára. A lehullott körtéket megeszik az erre járó állatok, az ide repülő madarak és talán távoli tájakon ejtik el a körte magjait, ahol azok a földre hullva beágyazódnak a talajba. A tél beköszöntével a magok nyugovóra térnek. Ilyenkor a növények alszanak. Kipihenik a tavasz, a nyár és az ősz történéseit. Majd a hideg tél is átadja helyét a vidám tavasznak, amikor a Nap sugaraival felmelegíti a télen keményre fagyott talajt, az eső öntözi őt, és a pici körtemag kicsírázik, gyökeret ereszt, és pöttyöm csemeteként, majd ifjú körtefaként kezdi meg életét. Az Élet nagy körforgása így megmutatja neked, hogy azért, mert valamit nem látunk többé a szemünkkel, attól az még tovább élhet, és ha elég türelmesen várunk, akkor újra megláthatjuk talán egy másik formában. Talán egy pirinyó körtefa csemetében, aki nagyra nőve a gyökerei alatt talán pont egy nyuszi családnak nyújt majd otthont…

Így már érted, hogy miért mondtam, hogy nincs kezdet és vég? Hiszen ha megkérdeznéd tőlem, hogy melyik volt az első körtefa, azt mindig megelőzné egy gyümölcs, azt pedig a saját fája. Látod, habár a testvéreid életét kioltotta a kígyó, meglehet, valamelyik tavasszal újra köztünk lesznek, csak másként.

Fűszálak nesze hallatszott a körtefa mögül. Valaki mozdult. Nyúlpapa volt az, aki éppen hazatért az erdőből. Nem tudta, mi történhetett a két mezei nyuszi közt, de meghatottan nézte Pántofült és egyszem fiát. Lépteivel nem akarta megtörni ennek a pillanatnak a varázsát.

Fuszekli nem szólt semmit, csak csukott szemmel átölelte a mamáját, és úgy bújt hozzá, mint még soha. Aztán elengedték egymást, és a kis nyúl hálával ölelte meg az öreg körtefát.

Fuszekli már érti...

Szerző: 
Gacsal Krisztina Zenghi
facebook