Sita Vajramati: Buddha, Dharma, Szangha
(Előadássorozat a Youtube-on a nemzetközi Maitreya Mandala hálózatban - Sita Vajramati 2021. november 26-án elhangzott előadásának leírata)
A Maitreya Mandala nem egy szervezet a szó hagyományos értelmében véve, hanem a szív és a tudat közössége, amelyet Láma Anagarika Govinda alapított közel kilencven évvel ezelőtt.
A mandala egy természetes, organikus forma, amely úgy nő, mint egy virág, amelynek középpontjából folyamatosan új virágok és levelek fejlődnek. Ilyen virág és levél a németországi, magyarországi és svájci közösség, és ezek az online Dharmabeszédek is arra szolgálnak, hogy megtapasztaljuk és megerősítsük önmagunkat mint nemzetközi közösséget.
Sita Vajramati vagyok, a svájci Szangha vezetője.
Azzal kezdem a napomat, hogy tudatosítom magamban , mekkora áldás, hogy létezik a Buddha, a Dharma és a Szangha, és hogy , és hogy a boldogság e forrásaira életemben rátaláltam.
Ha erre emlékeztetem magam, a reggeli zavaros elmém megnyugszik, a negatív gondolatok és érzések gyengülnek; reménység és bizalom alakul ki a nap kihívásaival kapcsolatban. Miképpen teszem ezt? Úgy, hogy ellazulok a szívemben.
Azt szeretném ma elmagyarázni, hogy mi az alapja ennek a hatásnak.
Ha visszagondolok a buddhista gyakorló utam kezdetére, a Buddha, a Dharma, a Szangha mindössze három szó volt számomra egy idegen kultúrából, amit sablonosan mondtam, de gyakran el is felejtettem.
Idővel és tudatos erőfeszítéssel ezek aztán hatékony menedékké váltak. Azzal, hogy kimondom őket, bizalmat és reményt ébresztek magamban, hogy megszabadulhatok a szenvedéstől, és értelmes, boldog életet élhetek.
Normális hétköznapi tudatosságom egyébként kora reggel azonnal a teendőlistához nyúlna. Amint felébred mély álmából, azonnal munkához lát, és az elintézetlen ügyekkel foglalkozik.
Működni, teljesíteni, ellenőrizni és uralkodni akar. Megszállottja annak a gondolatnak, hogy egy napon majd mindent elvégzett, és majd csakis akkor lehet béke.
Ezzel párhuzamosan negatív érzések is felmerülnek: Averzió és agresszió mind a világ nem kielégítő voltával, mind pedig a saját tökéletlenségemmel kapcsolatban. Azt hiszem, ez ismerős mindannyiunk számára. Egyszerűen nem úgy van, ahogyan szeretnénk, és nem olyanok vagyunk, amilyenek lenni szeretnénk. És mások sem olyanok, mint amilyennek lenniük kellene. Erőfeszítést kell tennünk, hogy megkapjuk, amit kívánunk.
Ez egy olyan lelkiállapotot hoz létre, amelyet szenvedőnek nevezhetünk. És ez még rosszabbra is fordul: boldogtalanságunkban önmagunkat is elutasítjuk.
Hogy ne érezzük a negativitásunkat, megpróbáljuk elterelni a figyelmünket: rágyújtunk egy cigarettára, megiszunk egy csésze kávét, elolvassuk a szörnyű híreket a napilapban, és örömtelenül fogunk neki a napi munkánknak.
Tudat alatt folyamatosan keressük azokat a pótszereket, amelyek hangulatunkat feldobhajták. Munkába menet nézegetjük a kirakatokat: Á, ez tetszene, de túl drága, és nekem már amúgy is mindenem megvan.
Az egész napot ebben a negatív hangulatban tölthetjük, anélkül, hogy ezt észrevennénk, és mindent, amivel találkozunk, ezen a szemüvegen keresztül nézünk. Ez aztán megerősít bennünket abban, hogy örömtelen állapotunk okai a külvilágban rejlenek, amelyet nem tudunk befolyásolni.
És így az életöröm hiányához hozzáadódik a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzése. Egyszerűen nem vagyunk olyan nagyok, jelentősek és erősek, hogy változtatni tudnánk az életünkön.
Aztán este elmegyünk a moziba, vagy leülünk a tévé elé, hogy az emberi drámát vagy épp a boldogságról szőtt álmainkat előadassuk magunknak. Kívül látjuk azt, amit belül magunkban nem akarunk megtapasztalni, és így egy kicsit megkönnyebbülünk.
Ez azonban csak egy lehetőség arra, hogy a világot milyen módon tapasztaljuk meg. Mindannyian ismerjük ezt a tapasztalási módot, hiszen emberek vagyunk.
De nem vagyunk erre ítélve. Vannak más, boldogító tapasztalási lehetőségek is, amelyek szintén az emberlétünkben rejlenek. . És ha ezt emlékezetembe idézem, tudatosan más irányt adok az elmémnek .
Sziddharta Gautama, világkorunk Buddhája és az előtte lévő összes Buddha érdeme, hogy feltárták ezeket a lehetőségeket. Ő maga meséli el, hogy az igazság keresésének mélypontján hogyan emlékezett vissza egy gyermekkori eseményre.
Egy rózsaalmafa alatt ült, és nézte, ahogy apja, aki a környék fejedelme volt, a rituális szántást végzi. Az éves tavaszi fesztivált ünnepelték. Ezt a jelenetet könnyedén a lelki szemeink elé idézhetjük.
Ez a kép az évszakok ritmusához igazodó vidéki életet mutatja. Az emberi közösség és a természet által nyújtott biztonság archetipikus légkörét jeleníti meg. A gyermek átadja magát ennek, és olyan boldogságot tapasztal meg magában, amely nem kívülről, hanem önmagából, a saját belsőjéből fakad.
Sziddhárta felnőtt férfiként, korának minden spirituális irányzatába beletanulva, megvizsgálja ezt az eseményt. Felismeri, hogy ez teljesen spontán módon történt. Nem szándék vagy erőfeszítés hozta létre. Ekkor felteszi magának a kérdést, hogy vajon ez lenne a megszabaduláshoz vezető út? Vajon félek-e ettől a boldogságtól, hátha ez is múlandó, és akkor újra szenvedni fogok?
A bódhiszattva felismeri: nem, ez nem világi, múló boldogság volt, hanem a saját emberi lényem mélyén gyökerezett, abban, amit semmi más nem korlátoz.
Ez a felfedezés válik a megszabadulásról szóló tanításának kiindulópontjává. Negyven év tanítói tevékenység során az így megvilágosodott kifejleszti a tudat iskolázásának olyan rendszerét, amellyel minden lény, beleértve minket is, elérheti a szenvedéstől való megszabadulást.
Most vizsgáljuk meg: miféle boldogság ez, és hogyan jön létre? Néha ez a fajta boldogság egyszerűen megesik velünk. Nyaraláson, a természetben, meditációban és emberi találkozásokban is.
Hirtelen úgy tűnik, hogy minden rendben van, úgy, ahogy van. Nem arról van szó, hogy a problémák, amelyek miatt aggódtunk, megoldódtak volna. Nem. Mindössze arról van szó, hogy elengedtük a kényszerünket, hogy megoldást találjunk ezekre. Hirtelen megértjük a mélyebb szükségszerűségüket.. Megérkeztünk a szívünk bölcsességéhez.
Arra kérek minden hallgatót, hogy emlékezzen egy ilyen élményre. Béke volt, civakodás nélkül; hála, boldogság, kiteljesedett lét, bölcsesség ; és ezért nem volt mohóság, nem volt elutasítás és nem volt összevisszaság . Egy időre megmenekültünk a szenvedés körforgásából. Lehet, hogy nem tartott sokáig, de feltárta előttünk saját tapasztalásunk mélyben rejlő lehetőségét.
Sajnos, ezt az állapotot ismét elveszítjük anélkül, hogy teljesen megértettük volna. Igy ez egy véletlenszerű, átmeneti esemény marad. De amikor átéljük , egészen biztosak vagyunk benne, hogy ilyen a harmónia érzete , ilyennek kellene lennie és így kellene maradnia.
Bátorítani szeretném önöket, hiszen mindannyian hordozzuk magunkban ezt a lehetőséget, kortól, nemtől, iskolai végzettségtől és származástól függetlenül: lényünk mélyén van egy dimenzió, amelyben béke, bölcsesség, harmónia és boldogság lakozik.
A buddhisták ezt a dimenziót Buddha-természetnek nevezik.
„Természet”, mert ez a mi természetes alapállapotunk. „Buddha”, mert ő volt az, aki ezt az állapotot a felébredése révén felfedte, majd szisztematikusan tanulmányozta és tanította.
Ahhoz, hogy ezt az életünkben megvalósíthassuk, meg kell értenünk, mi akadályozza ezt a természetes állapotot. A buddhista tanítási rendszer részletes leírást ad erről.
A Buddha, a Felébredett, felismerte, hogy szenvedésbe sodorjuk magunkat azzal, hogy elvágjuk magunkat az élet valódi mibenlététől. A békés, értelmes és boldog létünk legfőbb akadályai nem mások, mint az életről alkotott elképzeléseink. Elképzelünk dolgokat, illúziókat kergetünk, és aztán az élet másképp alakul, mint ahogyan mi szeretnénk. Ekkor csalódottak vagyunk és szenvedünk. A világról alkotott képünk egy súlyos tévedésen alapul. A világot úgy alakítjuk ki, mintha az olyan dolgokból és tárgyakból állna, amelyeket használni, uralni és birtokolni lehet. Ez megfelel a biztonság iránti igényünknek, de nem felel meg az élő folyamatok természetének.
Tulajdonképpen nem lennénk elvágva ezektől az élő folyamatoktól, hiszen mi is a részei vagyunk. Azonban éppen azért, mert valami külső, kézzelfogható dolgot keresünk, úgy tűnik, mintha vágyaink tárgyaival állnánk szemben.
Különállónak tapasztaljuk magunkat: mi itt vagyunk, az élet teljessége pedig máshol van. Ez boldogtalanná tesz minket, és komoly hiányérzetet kelt bennünk. Nem vesszük észre, hogy a hiányérzetet az okozza, ahogyan a dolgokat érzékeljük. A hiányt úgy akarjuk orvosolni, hogy bekebelezzük vágyaink tárgyait.
Ez a fajta elégedettség azonban hamis előfeltevéseken alapul.Amit legkésőbb akkor veszünk észre, amikor az, amiről azt hittük, hogy a birtokunkban van, megmozdul. A barátnő elhagy minket, a nagy szerelemnek vége, a cég telephelyet változtat, a munkahelyet racionalizálják.
Olyan dolgok történnek, amiket soha nem gondoltunk volna: megváltozik a testünk, az érzéseink, a nézeteink, még önmagunkban sincs bizonyosságunk .
Nem vagyunk felkészülve minderre. Mélyen megrendülünk és szenvedünk. Csak most döbbenünk rá, hogy biztonságunkat és önbecsülésünket egzisztenciálisan attól tettük függővé, hogy a világ olyan , amilyennek elképzeltük.
Buddha a felébredése folyamán felismerte az ilyen jellegű szenvedés keletkezési feltételeit, és annak feloldását is. Ezek a tudatunk működési módjában rejlenek.
Emlékezzünk vissza mai elmélkedésünk kezdetére: mindannyian megtapasztaltuk már magunk is, hogy a hangulatunktól függően más-más módon jelenik meg számunkra a világ. Még a szenvedés közepette is lehetségesek a mély béke pillanatai: ez nem lehet a külvilágnak köszönhető. A külvilág, ahogyan mi tapasztaljuk, inkább a belső világunk kivetülése, és nem tőlünk függetlenül létezik.
Minden jelenség kölcsönös függésben van és állandóan változik. Bármit is próbálunk rögzíteni, , előbb-utóbb kicsúszik a kezünkből, méghozzá anélkül, hogy bárkit is hibáztathatnánk érte. Az igazság az, hogy nincs mibe kapaszkodni. De amíg ennek ellenkezőjét hisszük, addig szenvedni fogunk.
Az, hogy menedékért folyamodunk a Buddhához, azt jelenti, hogy követjük őt ebben a radikális belátásban. És nem csak intellektuálisan, hanem a gyakorlatban is. Nemcsak a szenvedés kíméletlen elemzését adta nekünk, hanem megmutatta a szenvedés megszüntetésének útját is.
Vegyük ismét a saját tapasztalatainkat, hogy megértsük, mit tanít nekünk Buddha. Mi történik valójában azokban a pillanatokban, amikor teljesen boldogok vagyunk és békében érezzük magunkat önmagunkkal és a világgal?
Léteznek pedig ezek a felszabadult pillanatok, vajon mi teszi lehetővé ezeket? Átmenetileg elengedtünk minden ragaszkodást, minden vágyat, aggodalmat és elképzelést, és ezáltal ellazultunk a jelen pillanatban.
Az időtlenség érzése támad, mintha ez a boldog pillanat örökké tartana. Mivel nincs az időtartamba való kapaszkodás, nem éljük át az idő kezdetét vagy végét.
És tovább: A közelgő veszteségtől való félelem nélkül még a boldogság birtoklására sincs szükségünk. Inkább átadjuk magunkat a boldogító élménynek. A megragadás beszűkít, az odaadás tágassá tesz: a boldogság érzése szétterjedhet.
Ekkor csoda történik: a térbeli hozzárendelések kognitív rácsa megszűnik. Már nem az a helyzet, hogy a boldogság ott van, én pedig itt vagyok. A boldogság érzése mindent átható állapottá válhat. Hol vannak akkor a határok?
Amikor átmenetileg ilyen állapotot élünk át, vajon kizárunk másokat? Nem - a mindennapi nyelvben ezt így fejezik ki: az ember úgy érzi, hogy legszívesebben az egész világot átölelné.
Amikor a térbeli és időbeli hozzárendelés feloldódik, akkor a jelen pillanatban megtapasztaljuk a mindenhez való kapcsolódást. A rögzített határok, amelyeket képzeletünkben a szubjektum és az objektum (alany és tárgy) , önmagunk és mások közé húztunk, ekkor már nem léteznek, és mégis nagyon pontosan tudunk megkülönböztetni, sőt, tisztábban látunk, mint máskor.
Mindez egy olyan tudatállapotot tár elénk, amely látszólag a hétköznapi tudatosságunk alatt rejlik: a Buddha-természetünket. Ezt nem lehet előállítani vagy elérni, hanem csak az elengedés által érhető el.
A gyakorlatlanok néha, spontán módontapasztalják meg a természetes szenvedésmentes állapotukat, anélkül, hogy felismernék annak jelentőségét, és anélkül, hogy bármilyen következtetést levonnának belőle. De éppen ez a lényeg: az elengedést felismerésnek kell kísérnie.
Mit ismerünk fel akkor?
A felébredés lehetséges! A szenvedéshez való kötődés megszüntetése lehetséges!
Ahogyan Buddha komolyan vette a rózsaalmafa alatt szerzett tapasztalatait, és ezekből kifejlesztette a gyakorlás szisztematikus útját, nekünk is komolyan kell vennünk a tapasztalatainkat, és követnünk kell a gyakorlásnak ezt a szisztematikus útját. Így gyakoroljuk a Buddhában, a Dharmában és a Szanghában való menedékvételt.
A Buddha a saját felébredési potenciálunk.
A Dharma az élet igazsága, ahogy a Buddha tanította.
A Szangha pedig a bizalmunk azokban az emberekben, akik előttünk járták ezt az utat, akikből bizalmat meríthetünk, hogy mi magunk is képesek vagyunk rá.
Schaffhausen, 2021. november 18.
