Amoghavajra: Menedék zuhanás közben

( Előadássorozat a Youtube-on a nemzetközi Maitreya Mandala hálózatban - Amoghavajra  2021. október 8-án elhangzott előadásának leírata)

Fiatalkoromban ejtőernyőztem. Vonzott a szabadesés. A súlytalanság. Amikor az ember kiugrik a repülőből, alatta 1000 méter mélység tátong, vagy még több, s valahogy puhának érződik a tér. Nem tűnik olyan fenyegetőnek, mert elég messze van ahhoz, hogy keménynek, szilárdnak tűnjön. Az ember kiveti magát a repülőből, körülveszi a levegő, és megszűnik a súly, a nehézség. Ez persze nem tart sokáig, néhány másodperc után meg kell húznod a kioldókart, ami nyitja az ejtőernyőt. Erősen bízol abban, hogy jól hajtogattad össze az ernyőt és az valóban kinyílik. 

Ezzel kapcsolatban két érdekes képbe akadtam bele. Ezeknél sokszor bizonytalan, hogy kitől származik. Mindegy is. Az illető az ejtőernyőt a tudathoz hasonlította, ami akkor működik jól, ha kinyílik. Ha nyitott. 

A másik talán még érdekesebb, és talán Csögyam Trungpától származik: azt mondja, van egy rossz hírem. Zuhanunk. Sőt, ami még rosszabb: ejtőernyő sincsen. Van viszont egy jó hírem is, nevezetesen hogy föld sincs…

Vagyis csak zuhanás van. Minden zuhan. 

Az általános, mindenre és mindenkire kiterjedő zuhanás ténye nem más, mint a szamszára valósága. Az ugyanis, hogy hiába kapaszkodnánk bele bármibe, hiába bújnánk bárhová, semmit sem segítene, mert minden kapaszkodó és rejtekhely velünk együtt zuhan. Ez a zuhanás ráadásul soha nem is áll meg, hiszen nincs föld, ami megállítaná. 

Néha felismerjük ezt az általános zuhanást, és akkor megrettenünk. Azt már nem biztos, hogy észrevesszük, hogy a többiek is zuhannak, csak azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi magunk esünk lefelé, mint a kő. Rémületünkben a legközelebbi tárgyakba kapaszkodunk, amik - mivel velünk együtt pottyannak - stabilnak, mozdulatlannak tűnnek. És akkor megnyugszunk egy időre. Aztán a tekintetünket másra irányítjuk és megint felismerjük, hogy zuhanunk, hogy ez a kapaszkodó nem véd meg minket az eséstől. És akkor másikat keresünk. Biztosítóhoz futunk, vagy doktori címhez, vagy partnerhez. Hosszasan lehetne sorolni a lehetőségeket és ki-ki behelyettesítheti a saját tapasztalataival. Amikor ezek is lelepleződnek, és elviselhetetlennek tűnik az egész, akkor nyugtatóhoz, alkoholhoz nyúlunk, vagy kábítószerhez. Mindegy, csak ne kelljen ezt a szörnyűséget látni, hogy minden zuhan.

Valaki ekkor istenhez, transzcendenshez fordul, meditálni, jógázni kezd. Vallásossá válik. “Végre egy igazi kapaszkodó!” 

De még a szellemi utak is olyanok, amelyek velünk együtt zuhannak, hiszen ezek is olyan jelenségek, amelyek valamikor létrejöttek, következésképpen ki vannak téve változásnak és mulandóságnak.

A Buddha látta ezt jól, ezért hagyott fel azokkal a szertartásokkal, és kőbe vésett dogmákkal, amelyek azt sugallják, hogy van bármi, ami megragadható, ami nem múlékony. 

Mert minden erőfeszítésünk arra irányul, hogy valami stabil, változatlan dolgot valósítsunk meg, vagy találjunk meg az életünkben. Ha valamit találnánk, ami ilyen, akkor végre fellélegezhetnénk, mert akkor van remény, akkor talán megállítható a zuhanás, akkor talán mégsem kell megöregedni, nem kell meghalni. Vagy - ha spirituálisok vagyunk - valami átmenthető a lét egy olyan dimenziójába, ahol nincs mulandóság, ahol végre biztonságban vagyunk. Egy valódi menedéket keresünk. 

Amikor a Buddhára, mint menedékre tekintünk, nézzük a gyönyörű szobrokat és thangkákat, és azt gondoljuk, hogy “igen, ő olyasvalaki, aki 2500 éve élt és lám, most is itt van.” Benne megbízhatunk. Hosszú életet élt az igaz, de végül a teste feladta. Erről igen szemérmesen és némi önáltatással úgy beszélünk, hogy “parinibbánába tért”. Nem meghalt. Az nem lehetséges. A parinibbana azt jelenti, hogy a személyiséghalmazatok megszűnnek és mivel nincs semmi, ami maradásra, vagy újramegjelenésre ösztönözné a szentet, hát nem marad, és nem jelenik meg újra a jelenségvilágban. A végső nirvánának is mondják. Para azt jelenti: túl. Ez az, ami a nirvánán túl van. Amikor a test és a többi szkandha, vagyis személyiségcsoport feloldódik, és nincs erő, ami ezeket egy új lénnyé gyúrná össze, akkor a szenvedés fűtőanyaga kialszik, kihuny. Ez az ellobbanás. 

OK, tehát a Buddha 2500 évvel ezelőtt ellobbant. 

Megsemmisült? 

Ha megsemmisült volna, hogyan beszélhetnénk róla menedékként?

Ha nem semmisült meg, hanem továbbra is jelen van valami misztikus formában, akkor pedig mi lobbant el? 

Hogyan válik a Buddha menedékké számunkra?

Az a kép, amit magunkban a Buddháról kialakítünk, amit róla olvasunk, tanulunk, az  valamiféle vonzó, számunkra megnyugtató kapaszkodóvá válik, jóllehet a Buddha egyáltalán nem megnyugtató dolgokat tanított a mulandóság általános voltáról (sabbe sankhara anicca).

Minden zuhan. “Minden, ami keletkezett, az elmúlik, minden ami összetett, az szétesik. Olyan, mint a homokvár, ami lehet bármilyen hatalmas, az első eső mégis elmossa. 

Arról tanított, hogy bár nagyon is vonzónak és megbízhatónak tűnhetnek jelenségek - vagyis igazi kapaszkodók, amikbe bízvást csimpaszkodhatunk - ezek egyike sem nyújthat menedéket. (Sabbe sankhara dukkha) Olyan, mint a velünk együtt zuhanó kovácsüllő, ami roppant nehéz és masszív, de mégiscsak velünk együtt zuhan, ezért hiába ragadjuk meg minden erőnkkel. 

Hasonló ez ahhoz, ahogy a drágább autóban jobban megbízunk, mint az olcsóban, azt gondolván, hogy az biztonságosabb. A Buddha üzenete szerint nincs biztonságos autó (sem). Maga biztonság fogalma olyasvalami, ami a szamszárából hiányzik. 

Én álltam fejre Trabanttal, úgy, hogy nem is voltam bekötve. Sem nekem nem lett semmi bajom, sem az autó nem károsodott jelentősen. 5000 forintért javíttattam meg és utána még sokáig használtam. Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene megtenni mindent annak érdekében, hogy egy esetleges ütközés esetén könnyebben megússzuk. Be kell kötnünk magunkat. De a “biztonságos autó” mint olyan, számomra merő illúzió. 

Talán mindenki ismeri a viccet arról az ejtőernyősről, aki az utolsó pillanatig halogatja az ejtőernyő nyitását, és mikor már csak 2 méterre van a földtől, azt mondja: ó, innen már leugrom ernyő nélkül… Tragikus hős, aki ugyanabba a hibába esik, mint mi magunk sokszor: a valóság egy kiragadott aspektusára fókuszál, miközben nem akar tudomást venni a többiről. Ebben az esetben igaza van ugyan, hogy a földtől 2 méterre már nincs nagy magasságban, de megfeledkezik arról, hogy kb. 200 km/h-val száguld a föld felé, és nem annyival, mintha tényleg csak 2 méterről ugrana le. Biztonságosnak addig tűnik ez a 2 m magasság, amíg nem eleve zuhanva érjük el. Ő abba a reményébe kapaszkodik, hogy a földtől 2 méterről nem veszélyes leugrani. 

Ebben a képben a helyzet tragikumát az adja, hogy van föld, ahová ejtőernyő nélkül végzetes volna becsapódni. 

Mikor látjuk, hogy minden zuhan velünk együtt, ebből a hétköznapi tapasztalatból indulunk ki: ha elesünk, megütjük magunkat, mert nagyon is van föld alattunk. A gravitáció nagyon is erős ahhoz, hogy ha kirántják alólunk a talajt, ami tart bennünket, akkor valahova leesünk, és az fájdalmas tapasztalat. 

Miért mondja akkor Trungpa, hogy nincs föld, csak zuhanás van? És mit is akar ez jelenteni?

Ez arra a nagyon mély igazságra hívja fel a figyelmünket, miszerint az, hogy stabilnak, szilárdnak, tartósnak tűnnek a dolgok, az merő illúzió. Csak a vágyaink mutatják ilyennek. 

Ha nincs föld, akkor a zuhanás fogalma nehezen megragadható, hiszen a föld az, AMI felé zuhanunk, és ott majd véget ér az esés. 

Ha azonban nagyobb perspektívából szemléljük a jelenségeket, akkor azt látjuk, hogy még a mozdulatlannak tűnő dolgok, pl. a Nap is hatalmas sebességgel száguld a térben és a bolygók mintegy követik a Nap száguldását, és vele együtt száguldanak a térben, s egyúttal körülötte is mozognak. Mivel mi magunk egy olyan planétán csücsülünk, ami a Nap körül kering, számunkra a Nap mozdulatlannak tűnik. 

Einstein a relativitás elméletével azt mutatta meg, amire a Buddha már rég felhívta a figyelmet: minden dolog kölcsönös függésben van minden mástól. Egy dolog mozgása csak a többihez viszonyítva értelmezhető.

Ezért amikor azt mondjuk, hogy zuhan minden velünk együtt, akkor felmerül egy olyan nézőpont, amely szerint az együtt zuhanó jelenségek változatlannak, stabilnak tűnnek, míg ha feltételezünk egy másik pontot, ami más irányba mozdul, és ebből a pontból szemléljük a többit, akkor láthatóvá válik azok mozgása, “zuhanása”.

Ez úgy is értelmezhető, hogy feltételezünk egy stabil pontot, és ehhez viszonyítjuk az összes többit. 

Mi pedig ezt tesszük: feltételezzük, hogy kell lennie egy ilyen pontnak a világban. És ha alaposan körülnézünk, látjuk, hogy ehhez a feltételezett örök valamihez képest minden mulandó. Minden zuhan. 

És ami még ennél is nyugtalanítóbb: azt mondta, hogy a jelenségek között egy sincs, amiben bármiféle független, tartós ént fel tudnánk fedezni. 

Mert persze keressük, hogy kik is vagyunk valójában. 

Ki vagyok én? 

A Buddha ebben a kérdésben nem siet a segítségünkre. Nem mondja, hogy nyugodjunk meg, van egy halhatatlan lelkünk, ami a test halálakor úgy vándorol tovább, mint pillangó egyik virágról a másikra. Milyen könnyű volna a dolgunk! Csak megtalálnánk ezt a halhatatlan ént és hátradőlhetnénk a kanapénkon, azt gondolván: vége a keresésnek. Megnyugodhatunk. Hát ez vagyok én! Eddig azt gondoltam, hogy a testem vagyok, azon belül is az agyam, vagy a bal vesém, de most kiderült, hogy nem ez vagyok, hanem az a kis “valaki”, ami hol itt lakik hol ott, de ami mindig ugyanaz marad. 

Hát nem.  A Buddha azt mondta, hogy nincs ez sem. Hogy bármeddig keresek, nem találok semmi olyasmit, ami megfelelhetne az én kritériumainak: hogy legyen tartós (vagyis a tegnapi énem ma is és holnap is ugyanaz); legyen független létező (vagyis nem a körülmények játékának van kitéve, amelyek mindig változnak, ezért minden ami ezektől függ szintén bizonytalan).

Tehát a Buddha nem ad ilyen fogódzót. Sőt, még arról is kimutatja, hogy illuzórikus kapaszkodó, amiben olyannyira bíztunk eddig. 

Hogyan lehet akkor a Buddha a menedékünk?

Ahhoz, hogy a Buddha a menedékünk legyen, valahogy biztosak kell legyünk abban, hogy Ő megvalósított valamit, ami megoldotta ezt a fenyegető zuhanásproblémát. 

Gondoljunk csak arra, hogy ő maga is ugyanígy kezdte a keresgélést, amikor rájött hogy minden zuhan. Egészen addig ugyanaz a gyermeki naivitás volt jellemző rá, ami ránk is: azt hisszük, hogy a világ egy pihepuha fészek, de legalább is vannak ilyen zugai, ahol mi meghúzhatjuk magunkat. Egy ilyen állapotban az ember nem tesz fel olyan kérdéseket, hogy honnan jöttem? hová megyek? Ki vagyok én? Mi van a halál után? Nem merülnek fel ezek a kérdések, mert a szemünket lefoglalja az, ami szép és jó. Ezekhez vonzódunk és ez a vonzódás egyúttal csőlátóvá is tesz bennünket. Nem vesszük észre azt, ami nem illik a képbe. 

Hogy mennyire nem vesszük észre… Egyik barátomnak volt egy varjúja, amit megszelídített. A madár ott ült a vállán akkor is, amikor boltba ment. Elég meglepő látvány lehetett, de sokan úgy mentek el mellette, mintha semmi különös nem volna ott. Nem passzolt a világképükbe az, hogy valaki varjúval a vállán járkál emberek között, ezért a tudatuk ezt kitakarta számukra, mintha nem is létezne.

Ugyanígy teszünk mi is azokkal a dolgokkal, amik számunkra nem kedvesek, amikről szeretnénk tudni, hogy nem léteznek. Sokan későn mennek orvoshoz, mert nem tartják elképzelhetőnek, hogy elkapnak egy súlyos betegséget. 

Úgy vannak vele, hogy persze ez megtörténhet  - főleg mással. 

Ezért amikor a Buddha rájött, hogy az egész világ a mulandóság vermébe zuhan, akkor ez tény sokkolta. Minket is sokkol. Mi a különbség köztünk és a Buddha között? Az, hogy ő soha többé nem akarta becsukni a szemét a valóságra. Rájött, hogy a probléma gyökere itt van: nem akarjuk meglátni azt, ami van. 

Vele ellentétben mi még reménykedünk, hátha rosszul láttuk,  hátha mégis találunk valamit ami menedékünk lehet.

A Buddha élő példájává vált annak az embernek, aki nem fordítja el a fejét a valóságtól. 

Tulajdonképpen lemond arról, hogy látszatmegoldásokkal csapja be magát. 

Mi még nem mondunk le erről, hanem reménykedünk, hátha egy kis biztonság, egy kis boldogság mégis kikutatható a szamszárában.

Lemondás

Azt hiszem ez az igazi lemondás. Nem csupán arról mondott le, amikor a palotát otthagyta, hogy jót egyen, igyon (arról is), hanem főleg arról az illúzióról mondott le, miszerint ezek az élvezetek valóban kioltják a szenvedés tüzét. 

Annak a szenvedésnek a tüzét, amit az illúziói táplálnak.

Kezdetben -  amikor még nem világosodott meg - ő is, mint sokan mások, azt hitte, hogy ez a test a forrása a szenvedésnek. Érezte, hogy a szenvedésnek és a szenvedélynek a gyökere ugyanaz. Hogy a vágy, a sóvárgás, a mohóság kiszolgáltatottá teszi, és azt gondolta, hogy a vágy gyökere a testbe nyúlik. Ezért a testet kell megfékezni. 

Azt hitte, hogy ha gyötri a testet, ha megzabolázza és bebizonyítja, hogy nem a test az úr, akkor majd minden rendben lesz. Szélsőséges aszkézissel valóban uralma alá hajtotta a testet, de be kellett látnia, hogy nem ott van a szenvedés magja, hanem a tudatban. 

Alara Kalama és Udaka Ramaputta tanítványaként a a Semmi Birodalma és a Sem észlelés, sem nem észlelés birodalma nevű meditációban mélyedt el. Megtapasztalta, hogy bár időlegesen el lehet nyomni azokat késztetéseket, amelyek szenvedéshez vezetnek, de amint megszűnnek ennek az elnyomásnak a feltételei, a szenvedés megjelenik. 

Azt megelőzően, hogy a világi élvezetekről lemondott volna egyszerűen csak elfogadta azokat az örömöket, amik adódtak. Nem volt ebben semmi tudatos erőfeszítés, hogy “hajszolja” azokat. Viszont minden adott volt, hogy jól érezze magát. Ki gondolkodna ilyen helyzetben arról, hogy “túl sok a gyönyör, ideje volna egy jó kis nélkülözést megtapasztalni!” vagy “Csodaszépek ezek a lányok, de vajon ha sanyargatnám magam nem volna még jobb?” 

Ez biztosan nem merült volna fel.

Mi volt hát, ami kiábrándította őt?

Talán az, hogy rájött: az élvezet és gyönyör után mindig marad valami kielégületlenség. Annak az érzése, hogy lehetett volna jobb. Ez sem volt az igazi. Hogy az élvezet olyan kapaszkodó, ami feledtetni próbálja azt, hogy zuhan minden, csakhogy - lévén ez is múlékony - a gyönyör is velünk együtt zuhan.  Ez a kielégületlenség hajszol bennünket arra, hogy még többet, még intenzívebben élvezzünk. Ez hajt akkor, amikor azt gondoljuk, hogy még egy palacsinta belefér a gyomrunkba, de akkor is, amikor azt érezzük, hogy a partnerünk nem elég jó. Egy másik biztos jobb volna. Még meg is ideologizáljuk: sajnos kiderült, hogy nem ő a “duálpárunk”, hanem X.

És akkor otthagyjuk a partnerünket abban a reményben, hogy X majd nagyobb örömet okoz nekünk, vele majd tényleg boldogok leszünk.  Vagyis a boldogság kutatása, hajszolása mozgat bennünket. De hát nem jogos ez az erőfeszítés? Mindenki boldog akar lenni, nem? Ez a közös mindannyiunkban: mind boldogságra vágyunk. Maga a keresés teljesen jogos. Az is rendben van, hogy érezzük, valami hiányzik. 

De általában itt elvétjük a dolgot, mert a vágyunk, hogy boldogok legyünk, megvakít bennünket. Nem látjuk, hogy ami ténylegesen a boldogságunkat biztosítaná, az nem lehet semmilyen olyan dolog, ami velünk együtt zuhan, és mivel nem látjuk ezt, tovább hajszoljuk azokat a jelenségeket, amelyektől a kielégülést reméljük.

Ez nem más, mint a “boldogság reménye”, amelyet a Buddha a “nyolc világi széllel” kapcsolatos tanításában említett.  (AN 8.6 / A IV 157 - Dutiya-lokadhamma Sutta - Amit a világ nem ért) 

“– Szerzetesek, ez a nyolc világi jelenség (lokadhammā) körül forog a világ, és a világot ez a nyolc világi helyzet forgatja, ezekbe bonyolódik bele, ezekkel találkozik. Melyik ez a nyolc? Nyereség reménye, és veszteségtől való félelem, jó hírnév reménye és a szégyenben maradástól való félelem, dicséret reménye és szemrehányástól való félelem, boldogság reménye és szenvedéstől való félelem.”

Mi az, ami ténylegesen hiányzik és mi az, amiről csak úgy hisszük, hogy hiányzik? Vagyis miről hisszük azt, hogy most ugyan hiányzik, de pótolhatjuk, és ha pótoljuk, akkor megszűnik a hiányérzetünk?

Kezdjük az utóbbival.

Ha a Buddha életét vesszük a szenvedéstől való megszabadulás mintapéldájának, akkor ezen a téren is segítségünkre lehet. Összevethetjük a saját életünkkel az ő életét és tapasztalatait.

Gótama Sziddhárta, -  a Sákyamuni nevet később kapta ehhez, s azt jelenti: a “Sakyák bölcse”- jómódú családban született, nem volt gondja semmire. 

Talán eltúlzottnak hat a kijelentés, hogy ebben hasonlít hozzánk, de az én generációm - és az azt követő generációk meglehetős jómódban nőttek fel. Volt élelem, fedél a fejünk felett, iskola, óvoda, munkahely, autó, vezetékes meleg víz, könyv, kultúra, sőt, szellemi gyakorlás lehetősége. 

Aztán valami arra ösztönözte az ifjú Sziddhártát, hogy alaposabban körülnézzen a világban.

Mi magunk is egyre mélyebb belátáshoz jutottunk azzal kapcsolatban, hogy a világ milyen is valójában. A naivitásunkból sokat vesztettünk. 

A világgal kapcsolatos idealisztikus elképzeléseink szétoszlását követően jellemzően eltér az életutunk a Buddháétól. A Buddha ugyanis e tapasztalatot követően tökéletesen kiábrándult a világból és a világi örömökből. Olyannyira, hogy nem érezte, hogy bármiképpen reménykedhetne abban, hogy azok kielégítőek lehetnek. 

Mi viszont tovább reménykedünk. Reménykedünk abban, hátha van valami “okos” megoldás, valami egérútféle, egy icipici kiskapu. Ahol mégiscsak kinyerhető valami tartós és kielégülést hozó örömöcske. 

Ezen a ponton világosság válik, hogy miért helyez akkora hangsúlyt a buddhista hagyomány a létezés szenvedésteli aspektusára. Miért sulykolja újra és újra, hogy a létezés egyetlen birodalma sem mentes a szenvedéstől. Még a legmagasabb isteni birodalmak sem mentesek ettől. 

A Buddha felismerte, hogy az élvezeteket nem lehet a végtelenségig fokozni. A végtelenség ehhez túl messze van… és emiatt garantált a kielégületlenség. De ennek a kielégületlenségnek még mélyebbre nyúlik a gyökere. Nem lehet tökéletes az öröm, hiszen egyszer nem csak az örömnek lesz vége, de vége lesz annak a testnek, ami az élvezet alapjául szolgál. Vagyis meghalunk. 

De hol van a gyökere a halálnak? 

A Buddha elintézhette volna ezt azzal, hogy ugyanazt mondja, amiért kirúgták a buddhista halottkémet: a halál oka rovatba azt írta ugyanis, hogy “Születés”...

Mindenki, aki megszületett meg is hal. De  kell, hogy legyen gyökere a megszületésnek is. 

És feltárta, hogy mi OKOZZA a zuhanást. Sőt, hogy ez a zuhanás milyen törvényszerűségek szerint történik. Feltárta, hogy milyen okok vezetnek a szenvedéshez. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megtudjuk, hogyan is lehetne megszüntetni azt.

Nem elégedett meg azzal, hogy kijelentse, “Ez a test nem jött volna létre, ha nincsenek a szüleim.” Megvilágosodásában felismerte, hogy azért jön létre a megszülető test, van valami erő, ami ezt a testet öltést sürgeti, s ez nem más, mint az intenzív vágyakozás, sőt tapadás, ragaszkodás. Vágyakozás arra, hogy a tudatban újabb és újabb tapasztalatok merüljenek fel, amelyekhez szükség van testre, mert a test rendelkezik olyan érzékszervekkel, amelyek kapcsolatba tudnak kerülni a külvilág jelenségeivel és létre tud jönni a tudatban az érzéki tapasztalat. Ezeket a tapasztalatokat minősíti, címkézi a tapasztalás során és felosztja kellemesre, kellemetlenre és semlegesre. Bármilyen legyen is a tapasztalat, kialakul az a vonzódás, amely hajlamossá tesz arra, hogy ismét átéljük a már megélt tapasztalatot. Maga a tapasztalat egy lenyomatot, mintázatot hoz létre a tudatban, ami struktúrálja a tapasztalást. 

Úgy tűnik, mintha az a valami, ami tapasztal, lényegét tekintve más volna, mint a tapasztalás tárgya. Kettéhasad a tapasztalási mozzanat egy tudatosságra és egy olyan erőre, ami formát ad annak. Kialakul az az érzet, hogy “én” tapasztalok “valamit”. Az “önmagam” és a “világ” elkülönül egymástól, és létrejön a szamszarikus létesülések szakadatlan forgataga.

Ezt a folyamatot a Buddha a Függő keletkezés láncolataként tanította. Jóllehet a láncolat szó azt sugallja, hogy egymásután következő láncszemekről, lépésekről van szó, de itt sokkal inkább kölcsönösségi kapcsolat áll fenn: ha ez van, akkor az is van. 

És fordítva is igaz: ha ez nincs, vagy megszűnik, akkor az sincs. S ahogy a szenvedés világa, a szamszára létrejön, úgyanúgy az egész fel is bomlik, amint bármelyik pontján megszakad a láncolat.

Érdekes, hogy a bibliai teremtéstörténetben is megtaláljuk annak nyomait, hogy hogyan alakul ki a teljesség világából a halál, mulandóság világa. Az első emberpár a kísértésnek engedve a Paradicsom tiltott fájának gyümölcséből eszik. Ez a fa termi a Jó és Rossz tudásának gyümölcsét. Vagyis a dualisztikus megismerési módozatot, aminek az eredménye az, hogy a világban megjelenik a halál. Ádám és Éva haladéktalanul kénytelen elhagyni a Paradicsomot. 

De térjünk vissza a Buddhára, aki felismerte ezt a folyamatot és a láncolatot megszakítva felszámolta ezt az alapvető kettősséget a megismerésben, amit ő avidjának, nemlátásnak nevezett. Ez a valóságra való megvakultság állapota. Torzított, degenerált megismerés. Csőlátás, ami kitakarja a tapasztalásból a teljes kép egy részét, és csak arra fókuszál, amit a vágyai látni engednek. A Buddha ezt a megrontott megismerést módozatot számolta fel. Mintha kigyógyult volna a szemét elhomályosító hályogból. Immár tisztán látja a valóságot.

A Buddhát olyan orvoshoz szokták hasonlítani, aki felismeri a betegséget, tudja a gyógymódot és a gyógykezelést le is folytatja, aminek hatására a páciens meggyógyul. Tudja mindezeket, mert ő maga kigyógyította magát abból a betegségből, ami minden más betegségnek az alapja. 

Orvoshoz az az ember megy, aki tudja, hogy beteg. Vagyis ahhoz, hogy segítsen rajtunk, először is tisztában kell lennünk azzal, hogy valami nincs rendben velünk. Ekkor megkeressük az orvost, aki megvizsgál bennünket. Mi elmondjuk, “mi a panaszunk”, ő pedig az elmondásunkból és a vizsgálatból felállítja a diagnózist.

Mi is a panaszunk?

Elég sok panaszunk van. Valamiből mindig túl sok van, valamiből mindig túl kevés. Ritkán vagyunk teljesen elégedettek. 

Mit is jelent elégedettnek lenni? Azt jelenti, hogy ami van, azzal megbékélni, és megtalálni az örömet azokban a feltételekben, amelyek éppen adottak. 

Néha nagyon egyszerű dolgokban felfedezzük ezt, máskor meg kibillenünk ebből és ezt a kizökkentséget érzékelvén azt gondoljuk, hogy biztos a feltételek nem adottak a boldogságunkhoz, ezért nyüzsögni kezdünk: be kell szereznem ezt, meg kell tapasztalnom azt, és akkor majd ismét boldog leszek.

Börtönben is tanítok, és az egyik fogvatartott beszámolt arról, hogy bár hatalmas luxusban élt, minden földi gyönyör elérhető volt számára, mégis, ha az élete legboldogabb pillanatairól kérdeztem, az jutott eszébe, hogy régen az egyszerű kis házának a verandáján ül és hallgatja a madarakat. Semmi extra luxus, semmi felfokozott csillogás. 

Tehát panaszkodunk: kéne egy nagyobb ez, egy újabb az. 

Érezzük, hogy valami hiányzik. Valami - tárgy, dolog - vagy valaki - partner, gyerek, kutya. 

Érezzük a hiányt. Mintha egyik felünket leszakították volna, és mi szüntelenül keressük, reménykedünk, hogy megtaláljuk valakiben vagy valamiben, és akkor majd boldogok leszünk. 

Vagyis hiányzik az egyik felünk. Nem érezzük magunkat teljesnek, egésznek. 

A teljességet veszítettük el. Azt az érzetet, hogy a világ kerek, rendben van, és én is rendben vagyok. Minden nyavajámmal, bajommal, korlátozottságommal együtt rendben vagyok. 

Csak a hiány érzete marad, ami állandó keresésre ösztönöz, ami állandó nyugtalanságot gerjeszt. 

Reménytelennek tűnik a dolog, mert ha megtalálunk valamit, amiről azt érezzük, hogy ez a személy, vagy tárgy betölti azt a vákuumot, ami állandóan hajszol bennünket, hamar kiderül, hogy az “nem az igazi”. “Jó. De nem elég, nem elég jó. Finom. De nem elég, nem elég durva.” (Sziámi)

Miért nem elég jó?

Több dolog miatt sem elég jó.

Egyrészt azért, mert minden múlékony, romlandó, lejár a szavatossága, megöregszik, elpusztul, szétesik, elromlik. 

Másrészt azért, mert az, ami “megvan”, soha nem olyan, mint amilyennek elképzeltük. A vágyainkban, képzeletünkben a dolgok és személyek épp a vágyak által vezérelve szépülnek meg. Idealizáljuk azt, amire vágyunk. 

A KFT együttes ezt úgy énekelte meg, hogy “A lány akin nincs, sose szomorú…”. Csak a képzeletünkben létezik, és emiatt lehet tökéletes partner. 

A valódi lány nem olyan, mint a photoshop-tuningolt fotómodellek a plakátokon. Pattanás nő a homlokán.

Vagyis a vágyképeink és a valóság kerül konfliktusba ebben a küzdelemben, amelyben igyekszünk betölteni a bennünk tátongó űrt.

A csalódás garantált - egészen addig, amíg elvárjuk a valóságtól, hogy igazodjon a fantáziáinkhoz. 

Fontos üzenete a hagyománynak, hogy a Buddha, mielőtt emberként megszületett volna, a Tusita mennyben tartózkodott, az “elégedett istenek” birodalmában. 

Elégedett istenek…

Ha ezt komolyan vesszük, vagyis, hogy a Buddha akkor tud megszületni, ha előbb az elégedett istenek között élvezi az elégedettséget, akkor érdemes önvizsgálatot tartanunk: vajon én magam mennyire is vagyok elégedett?

Elégedettnek lenni azt jelenti, hogy megszűnt a hiányérzetünk. 

Nem azért szűnik meg, mert mindent megszereztünk, hanem azért, mert felismertük, hogy akár megszerezhetünk mindent, a hiány akkor sem szűnik meg, ezért elengedjük a megszerzés késztetését. Eloldjuk a sóvárgást. 

A buddhista hagyományban szoktunk a Buddhára úgy utalni, hogy ő lemondott a világról. Valójában még mélyebb szinten történt meg a lemondás: lemondott arról, hogy a világtól elvárja, hogy kielégítsen, beteljesedést nyújtson. 

Egy ilyen ember számára a világi jelenségek (örömteliek, fájdalmasak, vagy épp semlegesek) nem többek olyan tünékeny jelenéseknél, mint a szivárvány, vagy az álom, amelyekre már csak azért sem támaszkodik, mert látja, mennyire tünékeny, illékony.

A Buddha így annak az embernek a prototípusa, aki a legmélyebb szinten megismerte a világot és immár nem vár el attól többet, mint amit az nyújtani tud. Kialudt benne az a késztetés, hogy ettől a világtól és a jelenségeitől tartós boldogságot várjon, ezért tökéletes nyugalomba jutott, amit - épp ezért - nem képes megingatni semmilyen jelenség, legyen az bármilyen örömteli, vagy fájdalmas. Ez a belső béke a Buddha sajátja. Ez a nyugalom a nirvána nyugalma, ami ebből a felismerésből a valóság tiszta, torzításmentes látásából származik.

Hogyan válik a Buddha a XXI. század emberének menedékévé?

Éppúgy, ahogy 2600 éve az volt. Hiszen az ember alapvető beállítottsága semmit sem változott ezalatt az idő alatt. A Buddha tanítványai is ugyanazokkal az akadályokkal küszködtek, amivel mi magunk. Ezért lehet a tanítása iránymutató számunkra is. Felismerése, miszerint minden zuhan, elnyeli a mulandóság, zavarba ejthet bennünket, megriaszthat, de fel is rázhat a szendergésünkből. Talán ezért olyan fontos, hogy erre gyakran emlékeztessük magunkat. Ugyanis hajlamosak vagyunk arra, hogy újra és újra elhiggyük, hogy a velünk együtt zuhanó dolgok között menedéket találunk. 

Ez tehát a szenvedés igazsága. 

A buddhista gyakorlás felráz, felébreszt. Ráébreszt arra, hogy a jelenségek világában nincs semmi, ami oltalmat nyújthatna. 

Hol találunk akkor menedéket?

A menedék ott van, ahol a világi reménykedést abbahagyjuk. 

Ott, ahol lemondunk arról, hogy a velünk együtt zuhanó dolgoktól biztonságot várjunk. 

Ott a menedék, ahol az elengedés van.

Ez pedig a szenvedés megszüntetésének az igazsága. A Buddha azáltal válik menedékké, hogy megmutatja, mi a szenvedés megszüntetésének módja. Ez pedig maga az út, a negyedik Nemes Igazság.