Az élet bardója

Az élet bardója

A legtöbbünk számára nem tudatosul az a tény, hogy az élet egy olyan közjáték, amely a születéssel veszi kezdetét és a halállal végződik. Mivel általában nem szoktunk emlékezni a születésünkre, ezért úgy tűnik, mintha mindig is éltünk volna, s nem őrzünk olyan emléket, amelyben éppen nem élünk. Ebből kézenfekvőnek tűnhet, hogy az életünket folytonosnak és örökké tartónak látjuk.

Ha azonban erre úgy tekintünk, mint ami nem szorul határok közé, akkor olyan módon viselkedünk, mintha ebből az időmennyiségből valójában bármennyi rendelkezésünkre állna. Öregedvén azonban egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy egy családtagunk, vagy egy barátunk hirtelen elhagy bennünket – az öregség, betegség, vagy akár baleset miatt. Kezdetben nem nyugtalanít túlságosan bennünket, amikor azonban ez egyre gyakrabban esik meg, akkor ez olykor összezavar vagy akár meg is rémít bennünket, de a gyász érzése bizonyosan megjelenik. Tovább öregedvén, ahogy az ehhez hasonló veszteségélményeink gyarapodnak, egyre nyilvánvalóbbá válik számunkra a saját halandóságunk is. Mi azonban még évtizedekig szeretnénk habzsolni az életet – anélkül azonban, hogy a rendkívül értékes életidőnket a legmegfelelőbben használnánk ki. Oly sok órát, napot, vagy akár hetet töltöttünk már olyan tevékenységekkel, amelyekről később derült ki, mennyire értelmetlenek és fölöslegesek. Ekkor, visszatekintve ismerjük fel, hogy nem igazán értelmes módon használtuk az életünket.

A Bardo Thodol-ban, „A köztes létben hallás által történő megszabadulás tibeti könyve” – vagyis a Tibeti halottaskönyv – az Élet bardójának első versszaka így fogalmaz:

„Figyelj jól!
Most, hogy az élet köztes állapota feldereng előttem,
Véget akarok vetni a henyélésnek, amire ebben az életben nincsen idő,
s minden habozás nélkül lépek rá a tanulásnak, a gondolkodásnak és a meditációnak (samadhi) az ösvényére.
Ösvénnyé változtatom a jelenségeket és a tudatot,
Meg akarom valósítani a megvilágosodás három testét!
Most, hogy szert tettem az értékes emberi testre,
Az időmet nem fecsérelhetem arra, hogy az elterelődések ösvényén veszteglek.“

A szöveg rendkívül találóan az elterelődések ösvényeként fogalmazza meg az életet. Nem csupán az olyan – többé-kevésbé ártalmatlan időtöltéseket sorolja az elterelődésekhez, mint amilyenek a bulizás, tévézés, internetezés és hasonlók, hanem ez az állítás arra a tényre mutat rá, miszerint az életünket olyan tudattal éljük, amelyre az elterelődés jellemző, s amely egyáltalán nem összpontosított. Ha elkezdjük megfigyelni, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy a tudatunk állandó nyugtalanságban vibrál, s hogy ide-oda rángatja ez a belső izgatottság. Ha még alaposabban megfigyeljük ezt a vibrálást, látni fogjuk, hogy ez arra késztet bennünket, hogy el-vissza ugráljunk a felbukkanó, felmerülő külső-belső tárgyak között. Ilyen módon felismerhetjük, hogy éppen ez a nyughatatlanság a kiváltó oka mindazoknak a jelenségeknek, amelyeket elterelődésnek tekintünk. Itt eszünkbe juthat a Dhammapada egyik sora: „Minden a tudatban veszi kezdetét.“

Csalódottá válunk mikor rendre fájdalmasan kudarcba fulladnak azok a próbálkozásaink, amelyek során igyekszünk megszabadítani magunkat mindazoknak a csábításoknak a bilincseiből, amelyekkel a modern élet fogva tart bennünket. Ám ez nem is lehet másként. Amíg a figyelmünk középpontjába kerülő különböző vonzó tárgyak lebilincselnek bennünket, addig azok magukra is fogják vonni a figyelmünket. Csak akkor van esélyünk arra, hogy e tárgyak bűverejétől megszabaduljunk, ha elfordítjuk a tekintetünket a tárgyakról és magára a saját tudatunkra irányítjuk azt. Ha nem így teszünk, akkor úgy viselkedünk, mint az a lovas, akit olyannyira elkápráztat a táj szépsége, amelyen áthalad, hogy eközben megfeledkezik a lováról, aki így aztán arrafele fog szaladgálni, amerre éppen kedve tartja.

Ismerjük azt az orvoslási alapelvet, miszerint a tünetek kiújulnak, hacsak nem szüntetjük meg a betegség kiváltó okait. Alkalmazzuk ugyanezt a felismerést a saját tudatunkra: ha nem szüntetjük meg bármiféle elterelődésnek az okát – ami nem más, mint a saját tudatunknak a nyugtalansága – addig ezek újra és újra meg fognak bennünket zavarni.

Ez azonban szégyenteljes volna így, hiszen megélhetnénk az élet bardóját szellemileg oly gazdagon is! Mindennapi életünk telis-tele van olyan lehetőséggel, hogy iskolázzuk a szellemünket és hogy a jelenlétet és a tudat tisztaságát fejlesszük. A Buddha egy értékes kincset hagyott ránk a gyakorlatunk támogatására: a Satipatthana Suttát. Ez a Dharmabeszéd nem az egyébként szokásos hasonlatokkal él, ehelyett ez sokkal inkább a szellemi gyakorlásnak egy precíz kézikönyvét adja a kezünkbe. Minden egyes mondata szolgálhat útmutatásként a legkülönbözőbb élethelyzetekben. A testünk minden porcikája, és a tudatunk minden aspektusa bevethető a gyakorlásba. Egy kezdő természetesen nem várhatja el magától, hogy mindezt azonnal sikeresen fogja alkalmazni, türelemmel azonban bárki képessé válhat e gyakorlatok mindegyikének az alkalmazására – ahogy a szöveg fogalmaz – „miközben ülünk, járunk, állunk, vagy fekszünk.“ Meg is fogunk lepődni, hogy ez a beállítottság fokozatosan szokásunkká erősödik: a tudatunkat sokkal inkább fogjuk önmagunkra, semmint a még oly lenyűgöző külső világra irányítani.

Hogy mindjárt egy nagyon hasznos gyakorlattal kezdjük: igyekezzünk világosan tudatában lenni a testünknek, a testtartásunknak, a mozdulatainknak és tevékenységeinknek. Ilyen módon megnövelhetjük a napi gyakorlásunk időtartamát, s ily módon már rögtön nem kell azért panaszkodnunk, hogy nincs elegendő időnk a gyakorlásra. Sőt, ha felismerjük, hogy mily mértékben táplálkoznak a tetteink az érzeteinkből, érzelmeinkből és a gondolatainkból, akkor végül is már készek vagyunk arra, hogy felismerjük a tudatunkban zajló folyamatainkat. Minél többet gyakorlunk, annál inkább válunk képessé arra, hogy őrködjünk tudatunk felett, és ezen az úton lassan felismerhetjük majd a legnehezebben megközelíthető szinten megjelenő nemüdvös hajlamainkat is. Ily módon időben fel tudjuk ismerni a nemüdvös cselekedetekhez vezető tendenciákat. Ilyen módon egyre inkább megtanulunk üdvös módon cselekedni, s így sajátíthatjuk el annak a módját, hogyan is élhetünk értékes életet.

☸ ☸ ☸