Karanténbeli szemlélődések
Hogyan tehetjük gyümölcsözővé spirituális ébredésünk szempontjából a koronavírus-krízist?
– Sita Vajramati írása –
Egyszercsak minden megváltozott. Beteg lettem, súlyos influenzás beteg; ki tudja, hogy korona-vírus okozta fertőzés-e ez – vagy talán mégsem. Egyelőre nem végeztetek tesztet, hanem abban gyakorlom magam, hogy legyek bizalommal a saját immunrendszerem iránt. Ezúttal a másik oldalon állok: hetvenegy éves leszek, beletartozom tehát a rizikó-csoportba, amelyre nézve végzetessé válhat ez a betegség. Nagyon hamar be tud mindez következni. Fel is teszem magamnak a kérdést: vajon fellelhető helyen van-e a rendelkezésem a halálom utáni intézkedni valókról; elég világosan fogalmaztam benne, a végrendeletemben foglaltak nem vesztettek-e közben az érvényességükből és vajon minden szükséges előkészületet megtettem-e. Szinte még hallom magam nem is olyan régről azt mondogatni, hogy hiszen a szokásos influenza következtében is sok idős ember szokott elhunyni, és mostanság épp azok fognak, akiken rajtuk a sor. Vajon én is közéjük tartozom? Tisztán statisztikailag vizsgálva a halálozási adatokat, azok nem is olyan aggasztóak, legalábbis így hallottam. – Magam is így vélekedtem.
Aggasztó egészségi állapotom aztán hirtelen kirángatott ebből a nagyvonalú kívülállásomból. Valóban az öregek közé tartozom. Számomra már bármilyen fertőzés hordozhat veszélyt – mindezidáig ezt egyszerűen nem akaródzott tudomásul vennem. Az ilyesmi mindig másokra szokott vonatkozni, a többiekre, nem pedig énrám. „Általában azt gondoljuk, hogy mások azok, akik megbetegszenek” – számolt be az egyik ismerősöm arról, hogyan is szokott ő gondolkodni az ilyesmiről. Ez egy jól működő mentális elhárítás, amelynek az a feladata, hogy megóvjon bennünket a fenyegető tartalmú érzelmektől. Azonban megakadályoz bennünket abban, hogy eleven kapcsolatba kerülhessünk a jelenlegi történésekkel, és hogy ezekből a zajlásokból aztán maradandó belső változásokat elérve kerüljünk ki.
Nos, az influenzavírusok által okozott nyomorult állapotomban alkalmam nyílt arra, hogy tanulmányozhassam saját elhárító működéseimet. Még a megbetegedésem előtt, az első hathatós intézkedések kihirdetésekor feltűnt nekem az, hogy milyen sajátosan ünnepi hangulat lett úrrá rajtam, amely valahogy sehogy sem illett a helyzet komolyságához. Hogyan is magyarázzam meg magamnak mindezt? Végre történt valami, ami egyáltalán nem volt előre látható. Végre egyszer már nem folytatható simán minden ugyanúgy, mint azelőtt. Miről állítom azt, hogy az már egyszerűen nem volt vihető ugyanúgy tovább? A stressz, a felfokozott tempó, a túlhajtott igénybevétel, a kényszerű gazdasági növekedés, a klímaterhelés és ezt a felsorolást sok egyébbel lehetne kiegészíteni még. Történt valami, amely megálljt parancsol, és amely egycsapásra megszabadít bennünket mindennapi életrutinunk abszolút kötelezőnek vélt szükségszerűségeitől. Hisz ennek örülni lehet. Ha valamilyen vágyunk megvalósul, az pozitív érzést vált ki bennünk.
A fenyegető helyzet egyrészt, és a majdnem jó hangulat másrészt – nos, ezek két egymástól eltérő dologgal állnak kapcsolatban. Szét is kell nyomban választani őket: egyik oldalról itt van ez az egész világunkat sújtó, sokak számára életveszélyes fenyegetést hordozó-, és kiszámíthatatlan következményekkel bíró járvány, amelyben az egész emberiség érintve van. A másik oldalról viszont a társadalmi berendezkedéseink olyan módon vannak kitéve megrázkódtatásnak, amely ugyan néhány embernek elsőre jelenthet akár megkönnyebbülést is, azonban messze nem mindenkinél áll fenn ez a helyzet. Gondoljunk csak azokra, akik megélhetésük érdekében rá vannak utalva arra, hogy más emberekkel napi szinten kontaktusban legyenek, és akik most a semmi szélén tántorognak. Csak nagyon keveseknek adatik meg az, hogy hosszútávon elegendő anyagi tartalékokkal rendelkezzenek.
Nyomorúságos állapotomban lehetőségem nyílt arra, hogy pontos vizsgálódás tárgyává tegyem az ego által elhomályosult tudat működését. Azokat a kellemetlen érzelmeket, amelyek a testi szenvedésen és a szorongáson alapulnak, gondolkozásbeli, azaz mentalizációs folyamatok próbálják semlegesíteni. Ezeknek a működése a következőképpen néz ki: utánagondolok annak, milyen pozitív lehetőségekkel szolgál a krízis, mennyi kedvező dolgot köszönhetünk neki már eddig is. Próbálok elmélkedni a történteknek az értelméről - mind evolúcióelméleti, mind történelemfilozófiai alapokon. Az elmém fáradozik azon, hogy ki tudjon találni olyan pozitív elképzeléseket, amelyek szerint én magam képes leszek valamilyen produktív szerepet betölteni ebben az egészben. Vajon segít-e ez rajtam? Használ-e nekem mindez valamit is? A válasz erre: nem, mivel mindaz, ami elmém aktivitását irányítja, az nem egyéb, mint nagyzásos fantáziák, vágyakozó érzületek, és elutasító álláspontok halmaza. Jelenlegi állapotomban, tehát ennyire betegen egyáltalán nem vagyok sem abban a helyzetben, hogy bármiféle aktivitást fejtsek ki, sem abban, hogy képes lennék bármit is tenni a kiszolgáltatottság-érzésemmel szemben. Az agyalásom egyre csak tehetetlenségérzésbe fut. A pozitív gondolkodás nem segít, ellenkezőleg, agresszívvé és talajvesztetté tesz. Hányan vannak vajon olyanok, akiknél mindez hasonlóképpen zajlik? Én legalább képes vagyok reflektálni minderre, és így talán származhat valami nyereség is mindebből.
Váljunk nyitottá mindannak az irányába, amit érzéseink jelentenek!
Térjünk vissza az érzetekhez (buddhista nyelvezeten: vedanā! Mi is tulajdonképpen az a motívum, amely előhívja ezt a tudati aktivitást? Elsőre itt vannak ezek a nagyon is diffúz, kellemetlen tapasztalások, amelyeket nem megélni szeretnék, sokkal inkább minél hamarabb túllenni rajtuk. Az Ānāpānasati Sutta-ban Buddha ezt tanítja nekünk: légzési tudatosságunk segítsége révén hatoljunk át érzeteinken, mégpedig abból a célból, hogy ilyen módon elérkezhessünk az azok alapjául szolgáló érzésekig. Hogyan is írhatók le ezek? Előre bocsátva: amelyekről itt szó esik, azok az én egészen személyes érzelmeim. Azonban ennek a tudatosulási folyamatnak a leírása segítséget nyújthat másoknak abban, hogy a gyakorláskor kapcsolatba kerülhessenek az ő saját érzelmeikkel. Az érzelmekkel való bánásmód kapcsán egy széleskörűen elterjedt félreértés vert gyökeret kultúránkban. Nevezetesen az, hogy talán egyáltalán nem is kell foglalkozni ezekkel különösebben. Sok ember fél attól, hogy tehetetlenül ki lesz szolgáltatva nekik akkor, ha nem így tesz, mivel ezek elhatalmasodhatnak rajtuk; netalántán megeshet az is, hogy beleragadnak ezekbe, mivelhogy nem rendelkeznek a kezelésükre szolgáló eszközökkel. Ezért aztán az ilyen alkatú emberek általában gondolkodni hajlandóak ugyan az érzelmeiken, de erősen kerülik azt, hogy átéljék őket. Ez a hozzáállás az, ami a kontrollt biztosítja, mivel amúgy fennállna annak a félelme, hogy önmaguk és mások számára ártalmasak lehetnek a megélt érzelmek. Azonban mindennek épp az ellentéte az, amiről szó van. Az érzelmek az eleven létezésnek a kifejeződései, és épp azzal tudunk ártani magunknak, ha elfojtjuk ezeket. A Buddha azt tanítja nekünk, hogy érzelmeinknek kifejezést kell találniuk a tudatunkban. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár önmagunkra akár másokra irányuló cselekedetekben kellene ezeknek kifejeződniük.
Az alapvető tévedés abban a feltevésben áll, miszerint az érzelmektől meg kellene valahogy szabadulni. Nem, az érzelmekkel semmi ilyesmit nem kell tennünk – azon kívül, hogy megéljük és tudomásul vesszük őket. Máskülönben bemerevednek és energiáink folyamatos bevetésére lesz szükség majdan ahhoz, hogy megakadályozzuk újbóli felmerülésüket. Életünk szempontjából fontos üzeneteket hordoznak érzelmeink. Ilyen értelemben ezek nem mások, mint bölcsesség-energiák. Ám vajon képesek vagyunk-e ezeket ebben a minőségükben meghallani, vagy pedig torz módon reagálunk rájuk – a pszichológiából jól ismert elhárító mechanizmusokkal: elutasítással, hasítással, projekcióval, ellentétbe fordítással és elfojtással. Amint érzelmeink hamisítatlan üzenetei megérkeznek tudatunkba, ők nyomban »elnyugszanak«, hiszen ekkor már elérték a céljukat, tehát azt, hogy valamilyen létfontosságú dologra figyelmeztessenek bennünket. Az üzenet értelmével összhangban álló cselekvésnek csakis ezt követően van itt az ideje.
Veszem tehát a bátorságot, és alászállok a mélységekbe.
Amivel ott szembesülnöm kell, az előbb hitetlenség, aztán döbbenet, majd végül mély szomorúság. Azzal az érzéssel szembe néznem, hogy megsebesültem, hogy halálos betegségben szenvedek - és ráadásul nem csupán a magam egyedi mivoltában, hanem mint az egész emberiségnek a részét alkotó egyik elem. Mindez ugyanis magát az egész emberiséget érintő dolog – kibillentve azt teljesen eddigi kerékvágásából. Folyamatosan mond csődöt valamennyi olyan kísérlet, amely a fenyegetettséget csupán az idősökre igyekezne korlátozni, hiszen a pandémia elleni szükséges korlátozó intézkedések kivétel nélkül mindenkire érvényesek: gyermekekre, fiatalokra, felnőttekre, és ez így van a világ minden országában. Ez azt jelenti, hogy még ha nem betegszik is meg valaki, egzisztenciálisan azonban fenyegetettséget kell átélnie. A gazdasági és a társadalmi krízis elkerülhetetlenné vált. Az én érzésem is ennek megfelelően lett általános érvényű: nincs, nem létezik sem hátsó ajtó, sem kiút vagy menekülő útvonal, semmi olyasmi nem áll rendelkezésre, amelynek a segítségével ki lehetne szabadulni ebből a mind a külső-, mind a belső világunkban zajló megrázkódtatásból. Nagyon nehéz mindezt tudomásul venni – kibírni még inkább. Egyik barátnőm a következő meditációs tapasztalatáról számolt be: ellentétben az összes eddigi gyakorlása során szerzett élményével, amikor is belső békére sikerült szert tennie, mostanában ez nem adatik meg neki. Ellenkezőleg, nemhogy csökkennének, hanem inkább fokozódnak benne a mély szomorúságnak és a kiúttalanságnak a fenyegető érzései. Meg tudtam nyugtatni őt, hogy semmi hibás elem nem került be a meditációs gyakorlatába, sokkal inkább van szó arról, hogy a meditációval szemben támasztott elvárásai azok, amelyek nem feleltethetők meg teljesen a meditáció tulajdonképpeni értelmének. Az elménkben beköszönő nyugalom és a harmónia ugyanis a meditációnak csupán örömteli melléktermékét jelentheti. A buddhista gyakorlás legvégső célja az, hogy általa a létezés valóságával kerüljünk mélyebb kapcsolatba. És éppen ez az, amire mostanság világszerte kényszerítve vagyunk. A Tökéletesen Felébredett három olyan univerzális jellegzetességet nevezett meg, amelyek az egész létezésünket meghatározzák: a szakadatlan változást, a szubsztancialitás hiányát/az énnélküliséget és a szenvedésteliséget. Azok a rendszerek és tapasztalati világok, amelyek miáltalunk, emberek révén jöttek létre, híján vannak a szubsztanciának és a tartósságnak, és így az ezekre alapozott bizonyosságok is csupán illúziók lehetnek. Ez az, ami mostanság teljességgel nyilvánvalóvá válik. Ez bizony szenvedést eredményez. Hogyan is tudnánk úgy viszonyulni ehhez a helyzethez, hogy közben se kétségbe ne essünk, se a bennünk támadó érzelmeket ne próbáljuk elfojtani, de ne is keressünk menedéket szokásainkká vált, lelki megkönnyebbülésünket szolgáló elfoglaltságainkban?
Menedékre márpedig szükségünk van. A barátnőmmel folytatott beszélgetés elvezetett annak a kérdéséhez, hogy lehetséges-e, és ha igen, akkor mi módon, hogy a személyes érintettség és az általános szomorúság átélése közepette is békés állapotba kerülhessünk, éspedig oly módon, hogy ezeket az előbb említett érzelmeket mégse kelljen - reménytelen tehetetlenségünkből adódóan - félretenni. Elmagyaráztam neki a Buddhába, a Dharmába és a Szanghába történő buddhista menedékvétel szükségességét. Beszélgetésünk további részében arra a felismerésre jutottunk, hogy ő tulajdonképpen, anélkül, hogy mindennek tudatában lenne - tehát egészen intuitív módon - igenis a Buddhánál vesz menedéket.
Menedéket venni
Menedéket venni a Buddhában mostanság annyit jelent, hogy a jelen valóságában nyílt és éber tudattal továbbá szeretettel teli szívvel élünk, és készek vagyunk arra, hogy önmagunk és mások jóléte érdekében megtegyünk minden tőlünk telhetőt. Ilyen értelemben menedéket a saját Buddha-természetünkben veszünk, amelyet az a képességünk tesz ki, hogy képesek vagyunk felébredni az illúzióinkból, és alávetni magunkat az élet törvényszerűségeinek.
Hogyan vegyünk mostanság menedéket a Dharmában? Úgy, hogy megfelelő módon próbálunk viszonyulni a realitásokhoz, és tartózkodunk attól, hogy ítélkezzünk. Kívül helyezkedünk azon az elképzelésen, hogy »rossz film« vetítésére ültünk be, és hogy nincs is egyéb dolgunk, mint kivárni, amíg lefut az egész. Ehelyett hagyjuk megérinteni magunkat az élettől – abban a formájában, ahogyan az manapság megnyilvánul: egy bizonyos vírus mutációja miatt az emberiség számára veszedelmes helyzet van kialakulóban, mivel mi emberek nem tudunk alkalmazkodni ehhez a mutációhoz. A mutációk nem egyebek, mint olyan természeti folyamatok, amelyek lehetővé teszik magát az evolúciót. Mindebből az következik, hogy mi emberek nem tudjuk fenntartani az ezeket uraló és velük megküzdő rendszereinket, mert a rendelkezésre álló forrásaink arra használódnak fel, hogy a magunk módján el tudjuk kerülni a halált. Nem tudjuk egyelőre, mi is lesz ennek a folyamatnak a vége, de akármi legyen is, abban is benne lesz majd annak a lehetősége, hogy a »lényegi valóságot«, azaz az »olyanságot« felismerhessük benne.
Hogyan is történjen meg mindez? A legutóbbi időkben olyasféle változások zajlanak, amelyekről azelőtt senki sem tudott volna még álmodni sem. Semmi sincsen kőbe vésve, és nincs is semmi olyan, ami szubsztanciális lenne. Megtapasztaljuk azt, hogyan kerülnek hatályon kívül a társadalmi együttélésünket mindig is valamilyen módon meghatározó rendszerek, mégpedig emberek által hozott döntések következtében, és így tudatára ébredhetünk annak, hogy igen, végső soron ezek is csak emberek létrehozott ügyek voltak. Ugyanez érvényes személyes élményvilágunkra is. Mindarról, amit kényszerítő erejű és objektív hatótényezőnek véltünk idáig, kiderül, hogy olyasféle motívumok csupán, amelyeknek forrásai a saját magunk elképzelései, értékei és prioritásai voltak. Mostanság azonban van módunk bőségesen megtapasztalni, hogy a dolgok történhetnek, alakulhatnak és megnyilvánulhatnak egészen másféle módokon is. Előfordulhat, hogy mindez nem mindenkire hat pozitív módon, valójában arról van szó, milyen helyzetben vagyunk épp, és, hogy miféle jelentést vagyunk képesek adni tapasztalatainknak.
Vegyünk menedéket a Dharmában, ha így teszünk, akkor most lehetőségünk nyílik arra, hogy felszabadító erejű belátáshoz juthassunk arra nézve, hogy az objektívnak vélt világunk híján van bármiféle szubsztanciának (buddhista terminológia szerint: śūnyatā). Rendre esendőnek bizonyulnak azok a tervek és koncepciók is, amelyeket mi magunk alakítottunk ki, hiszen híján vannak annak a megváltoztathatatlan én-szubsztanciának, amely meg tudta volna akadályozni ellehetetlenülésüket. Ez a feltöredezési folyamat megajándékoz bennünket mindannak a megtapasztalásával, amelyet ürességnek és énnélküliségnek hívunk, és amely fogalmakról így kiderül, hogy semmiképpen sem tekinthetők csupán elméleti konstrukcióknak. Mindez elősegítheti azt, hogy megszabaduljunk. Ugyanakkor konfrontálódunk azoknak a támasztékainknak az elvesztésével is, amelyek az én létezésébe vetett hitünket életben tartották idáig – ezek lehettek a mindennapjaim, a családi életem, a munkarendem, a jelentőségem, a teljesítményem, a kapcsolataim, a jövedelmem, a szabadidős tevékenységeim, a jövőbeni terveim – és folytathatnánk a sort akármeddig. A Buddha ezt a fajta az »enyémnek-tulajdonítást« tartotta a szenvedésokozó elvakultság gyökérokának. Általa rögzítünk ugyanis magunkban egy olyan én-identitást, amely aztán nem tud lépést tartani a változásokkal. Mindennek a következménye az, hogy megsemmisülési érzelmek lépnek fel bennünk akkor, ha a körülményeink alapvetően megváltoznak. Hogy milyen mértékben függ az önmagunkról szóló elképzelésünk bizonyos feltételektől, nos, napjainkban könnyen felismerhető. A függőség nem túl kívánatos érzelem, karöltve jár a reménytelenséggel, a tehetetlenséggel és a haraggal. Nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy mostanság növekedőfélben van a családon belüli erőszak. Azonban nem csupán a stresszel sújtott családok, hanem közülünk is bárki átélheti mostanság, hogy a szokásaink általi megerősítéseknek az elmaradása mit tud művelni a tudatunkkal – függetlenül attól, hogy különleges bevetések résztvevőiként vagyunk kénytelenek félelmet átélni, vagy pedig - tétlenségre kárhoztatva – anyagi egzisztenciánk miatt kell aggodalmakat elszenvednünk.
Hogyan lehet segítségünkre ilyenkor az, hogy a Dharmában veszünk menedéket?
A Dharmában történő menedékvétel a második értelmében azt jelenti, hogy a tudat iskolázásának azokat a módszereit gyakoroljuk, amelyek segítenek bennünket abban, hogy megismerjük az igazi »valóságot«, azaz hogy egyrészt felismerjük a Dharmát abban a minőségében, hogy nem egyéb, mint természeti törvényszerűség, és másrészt abban, hogy a későbbiekben mindennek megfeleltethető módon legyünk képesek élni. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a meditációban a saját stesszreakcióim szeretetteljes tudomásulvételét gyakorlom. Felismerem azt, hogy ezek a reakciók nem a megváltoztathatatlan én-identitásomnak a részét képezik, hanem hogy amiként annyi más egyéb dolog, úgy ezek is bizonyos feltételek függvényében állnak fenn. Nem azonosulok velük, és nem is engedek nekik szabad folyást a cselekedeteimben. Jelen szemlélődéseimnek az elején szóltam erről a fajta meditációról. Ha nem ezen a módon gyakorlunk, úgy épp a tudati mérgeknek és a nehéz érzelmeknek az elhárítása miatt maradunk megtapadva hozzájuk. Az életenergia nem képes tovább áramlani és éppen ezért átalakulni sem. Ha azonban lehetővé tesszük mindezt, tehát ha szabad utat biztosítunk neki, akkor valami újszerű dolog fog történni. Az erők újra tudnak szerveződni és nemcsak arra lesznek elegendőek, hogy kibírjuk a krízist, hanem hogy nyitottakká váljunk a változásra.
Sokan élnek meg közülünk manapság újfajta minőségeket az életükben. Érkeznek tudósítások kreatív közösségi megmozdulásokról, szívbéli találkozásokról, segítőkészségről, szeretetről, újfajta értékekről és spontán megnyilvánuló, nyílt felebarátságról. Mivel a vírus az egész világon bárkit mindenféle megkülönböztetés nélkül megfertőzhet, így valamennyi ember lényegi azonosságának a tudatára ébredhetünk. Ez a valóságnak megfelelő kommunikációnak és a kölcsönös gondoskodásnak újfajta stílusát tételezi fel.
Mindennek a tudatos gyakorlása jelenti azt, amit a spirituális közösségben vett menedéknek nevezhetünk (buddhista nyelvezeten: Szangha). Az, hogy az emberek pillanatnyilag mindenféle kontaktusra vonatkozó tilalom ellenére is mennyire kreatívok egymás irányába, az azt mutatja, hogy a Szanghában fellelt menedék valóban létezik. A Szangha a tudatunknak egy mélységi dimenziója, amelynek révén megéljük azt, hogy mindnyájan összekapcsolódunk mindennel, tehát minden emberi és nem emberi lénnyel, a bolygónkkal és az egész kozmosszal. Ez az igazi felebaráti szeretetnek és a valódi együttérzésnek az egzisztenciális alapja. Ha az élet és a halál kérdése forog kockán, akkor meg tud nyílni ez a dimenzió. Az egocentrikus szellem kis időre hatályon kívül helyeződik, mivel a közös túlélésünk fontosabbá válik, mint a individuális önmeghatározás. Úgy történik ez, mint a mesében: az elvarázsolt medvének a bundája egy bizonyos helyen felszakad és valami olyasmi ragyog át, mint amilyen a színtiszta arany. Mostani világunkban - minden szörnyűsége ellenére is -megélhetjük emberi mivoltunknak ezt a dimenzióját is – abban az esetben, ha hagyjuk, hogy mindez megérintsen bennünket. Lehetőségként mindez elvileg máskor is adott, azonban nem mindig és nem mindenki számára hozzáférhető módon – ez utóbbi kimenetelre szolgálhatnak például az árufelhalmozó bevásárlások, és azok a társadalmi zavargások és gazdasági, az újraelosztásért folytatódó harcok, amelyekre a jövőben számítani lehet.
Ezek azok az okok, amelyek miatt szükség van arra, hogy menedéket vegyünk a Szanghában. Ennek a révén vigaszt találunk, mivel ez az, ami hordoz bennünket – ugyanúgy, ahogy másokat is. Ahogy azt személyes tapasztalatunkból tudhatjuk, ritkák azok a pillanatok, amikor a feltételek nélküli szeretet aranya átvillan – ez általában extrém helyzetek fennállásakor szokott megtörténni. ‘Alig épül fel a páciens az intenzív-osztály megpróbáltatásaiból, már ismét visszaállnak a régi mintázatok.’ Rajtunk múlik tehát, hogy az élet valóságával történő erőteljes konfrontáció révén átengedjük-e magunkat annak a motivációnak, hogy a felszabaduláshoz vezető úton még következetesebb gyakorlással haladjunk tovább. Nem abból a célból, hogy a világtól elfele forduljunk, hanem fordítva, éppen azért hogy még erőteljesebb módon tudjuk feléje venni irányunkat. A szeretetünk, a bölcsességünk és tevőleges együttérzésünk lesz az, amely ebben segíteni fog bennünket.
A szűkebb értelemben vett buddhista értelmezés szerint a Szangha azoknak a közösségét jelenti, akiknek sikerült már előttünk elérniük a megvilágosodást. Ők szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a felébredettség egy lehetséges állapot. Ők azok, akikhez segítségért és támogatásért fordulhatunk. Mantrájuk idézésével meg tudjuk szólítani őket, és módunkban áll kérni tőlük azt, hogy energiáikkal hassák át a tudatunkat. Igenis létezik »irgalmat adó energia«. Ennek jellemzője az, hogy egyszerre tud alkotói, immanens és transzcendens lenni. Ez az energia nem egyéb, mint szeretet, mint bölcsesség, mint tiszta észlelési és megismerési képesség. Benne lakozik minden lényben és ugyanakkor senkinek sem képezi tulajdonát. Ez nem más, mint a minden lényt összekapcsoló lényegiség maga.
(Fordítás: Szegő Andrea
Illusztráció: Catrin Welz-Stein festménye)
