Búcsú Horváth József Dharmapadmától
Rev. Dharmapadma Horváth József 1943. március 18-án este 6 órakor született Boldogon, egy Heves megyei községben. Szülei egyszerű munkás emberek voltak. Tíz éves korában Dunaújvárosba költöztek, itt töltötte ifjúkorát. Itt is érettségizett 1961-ben a Kerpely Antal Kohó- és Gépipari Technikumban. Fő érdeklődése már fiatal korában is a filozófia és a pszichológia volt. Vonzódott a görög sztoikus filozófusokhoz, később Schopenahauer, Neitsche, Emerson voltak rá nagy hatással.
15 évesen – véletlenül? – itt került a kezébe Szelva Rádzsa Jeszudian Sport és jóga című könyve, aminek a hatására „fanatikus jógás” lett, osztálytársainak és szűkebb környezetének céltáblájaként. Ekkor kezdődött szellemi érdeklődése, amit Jeszudián egyéb könyveinek, Baktai: Diadalmas jógájának, Annie Besant és Brunton műveinek, majd később Kaczvinszky: Kelet világossága című háromkötetes munkájának állandó olvasása mélyített el. Ezek a könyvek akkoriban Magyarországon nagyon nehezen, vidéken pedig szinte egyáltalán nem voltak hozzáférhetők. Józsi is csak azt követően jutott hozzájuk, hogy 16 évesen kapcsolatba lépett az egykori Buddhista Misszióval. A Misszióról egy újságcikkből szerzett tudomást, s ezt követően rögvest Budapestre utazott. A Misszió papjai közül elsőként Eppel Gyulával és Fazekas Lászlóval került közelebbi kapcsolatba. Utóbbi volt az egyház könyvtárosa, s az ő segítségével jutott hozzá az említett kiadványokhoz.
1966-ban Budapestre költözött, és egyből beiratkozott a Buddhista Misszió papképzőjébe, a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetbe, ahová 1971-ig járt. Itt buddhológiát és indiai kultúrtörténetet, valamint később John Károlytól asztrológiát tanult. Ezután érdeklődése néhány évig különféle ezoterikus irányzatok felé fordult; elsősorban Orsi (Szepes) Mária és köre, a rózsakeresztes alkímia, valamint Hamvas Béla munkássága inspirálta őt.
Polgári foglalkozását tekintve műszaki pályán kezdett a Dunai Vasmű Acélművében, ahol már fiatalon művezető lett. Amikor Budapestre költözött, a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodájában folytatta acélgyártó tervezőként.
A kommunizmus alatti ideológiai kontroll és elnyomás következtében a spirituális tanításokhoz való hozzájutás, terjesztésük és tanulmányozásuk rendkívül nehéz volt. A Buddhista Misszió kiadványait egészen 1979-ig, tehát több mint 25 éven keresztül csak írógépen, indigóval és átütő papíron sokszorosították. Ebben az évben Józsi felajánlotta a Misszió akkori ügyvivőjének, Hetényi Ernőnek, hogy megoldja a kiadványok sokszorosítását. Ekkor vette át a Buddhista Misszió Dokumentáció vezetését. Feleségével, a később szintén rendtaggá vált Kerti Mária Padmaratnával együtt készítették még mindig kis szériás, de már ipari módszerekkel a nyomtatványokat úgy, hogy gyakorlatilag minden ezzel kapcsolatos munkát a pauszra gépeléstől a vágásig, az összehordásig és a kötésig saját maguk végeztek reggeltől éjfélig, hétfőtől vasárnapig szünet nélkül. A feladat elvégzéséhez semmilyen anyagi támogatást nem kaptak, az anyagok és a gépek költségeit is saját maguk fektették be. Ebben az időszakban anélkül, hogy formális fogadalmat tettek volna – erre csak jóval később, a nyolcvanas évek végén került sor –, feleségével együtt igazi bódhiszattvákként gyakorlatilag az egész életüket és minden egzisztenciális forrásukat a Dharma terjesztésének szentelték. Eközben felesége első házasságából származó leányát, Anikót sajátjaként nevelte.
Néhány év alatt több ezer fős érdeklődői kört építettek fel maguk körül, akiket nemcsak postai úton láttak el könyvekkel és szellemi információkkal, de saját lakásuk is egy nyitott hellyé vált a Dharma szolgálatában. A nyolcvanas évektől magam is nem egyszer tanúja voltam, hogy bejelentés nélkül, szinte éjjel-nappal jöttek az érdeklődők, akik a legtöbbször nemcsak kiadványokat, hanem teát és süteményt, egzisztenciális és lelki problémáikra együttérző meghallgatást, és ha elment az utolsó busz, még vacsorát és szállást is kaptak. Ez alatt a tíz év alatt mintegy 140 kiadvány és periodika jelent meg Józsiék gondozásában. Több saját, akkoriban hivatalosan nem publikálható kéziratom közzétételét is ő vállalta fel, az ezeken folytatott közös munka alapozta meg barátságunkat. 1987-ben egy kalandos nyugat-németországi utazás során, a roseburgi nyári elvonuláson együtt szenteltek minket rendtaggá. Józsi biztatása és támogatása döntő szerepet játszott abban, hogy 1987-ben én is szakítottam világi hivatásommal, kiléptem akkori munkahelyemről, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetből, és oktatóként a Buddhista Misszióhoz csatlakoztam.
A 80-as évek vége felé, amikor a diktatúra már kezdett puhulni, és külföldi tanítók is érkeztek Magyarországra, legtöbbször Horváthék látták vendégül őket, sőt gyakran saját házuk szolgált a rendezvények helyszínéül is, ahol nem ritkán 50–100 ember zsúfolódott össze. Ugyanebben az időszakban saját telküket bocsátották rendelkezésre Magyarország második sztúpájának a felépítéséhez. Horváth József sohasem állította magát reflektorfénybe, munkásságával szelíd odaadással szolgálta az ügyet, támogatott másokat. Mégis azok közé az emberek közé tartozik, akikről Kosztolányi Dezső így ír: „Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább.” Ő is egyike azoknak a – munkásságán keresztül ma is ható – gyökereknek, amelyek a magyar földből kisarjadó megvilágosodás fáját táplálják.
A rendszerváltást követően Hetényi Ernőt, a Buddhista Misszió alapítóját és addigi ügyvivőjét az Árya Maitreya Mandala rendfőnöke felmentette pozíciójából, és Horváth Józsefet bízta meg az egyház vezetésével. A váltás nem ment simán, mert Hetényi nem volt hajlandó átadni a helyét. Hosszú pereskedés kezdődött az egyház képviseleti jogáért, amit gyakorlatilag Józsi vitt végig és nyert meg.
Horváth Jószef 1995-ig látta el az ügyvivői feladatokat, ez alatt az idő alatt meghatározó szerepe volt a Buddhista Misszió rendszerváltás utáni újjászervezésében és modernizálásában. Neki köszönhetjük a Maitréja ház megvásárlását és az első magyarországi elvonulások megszervezését, és az alternatív buddhista irányzatok híveinek kiválását követően az oktatás feltételeinek megteremtését. Saját vállalkozásában megalapította az Orient Press-t, amely a buddhista könyvkiadást immár professzionális szintre emelte, és a Dharma szellemiségét, benne rendünk alapítójának, Láma Anagarika Govindának a műveit a nyilvános könyvesboltokba is eljuttatta.
1995-ben magánéleti problémái és a vállalkozásával kapcsolatos nehézségek miatt lemondott az ügyvivőségről, és úgy döntött, hogy visszavonul a buddhista közélettől. Nem akarta, hogy személyes nehézségei a szárba szökkenő közösség fejlődését hátrányosan befolyásolják. A kedvező karmikus konstelláció, amely ez idáig élete felfelé ívelő pályáját meghatározta, véget ért, és az utolsó húsz évben megtapasztalhatta a szanszára árnyékos oldalát: vagyona szertefoszlását, a fokozatos elszegényedést, a súlyos betegségeket, a kitaszítottságot. Csaknem tíz évnyi vidéki hányódás után visszaköltözött Budapestre, s 2007-től 2012-ig iskolai gondnokként próbált túlélni. Ezt követően egészségi állapota romlásnak indult. Második feleségének elvesztése nagyon megviselte, a gyász felőrölte életkedvét. Elhatalmasodó mozgáskorlátozottsága miatt élete utolsó hónapjait az iváncsai Napfény Idősek Otthonában töltötte. A buddhista közösséggel és a tanítással való rendszeres érintkezés hiányában a Dharmához fűződő kapcsolata meglazult, és ismét a fiatal korában őt foglalkoztató ezoterikus irányzatok felé fordult. Bárhogyan alakult is azonban magánélete és személyes érdeklődése, két dolog nem változott. Az egyik a rá jellemző mélységes jóindulat, segítőkészség és emberség. Még amikor teljesen elszegényenedett, akkor is jobban izgatták saját problémájánál a nála elesettebbek, és mindig azt kereste, hogyan tudna segíteni másokon. Másik jellemzője, ami nem változott, a mély és megingathatatlan spirituális elköteleződés, a látszatok mögötti magasabb valóságba vetett bizonyosság. Ez a két tulajdonsága jelzi, hogy amikor a múltjából visszamaradt karma előtérbe tolult, akkor sem tudta többé kiszorítani tudatáramlásából az együttérzést és a bölcsességet – a mahájána buddhizmusban művelt felébredési tudatnak, a bódhicsittának a két összetevőjét.
Mi, akik még itt időzünk, a halálban csak a fájdalmat és a veszteséget látjuk. Amint azonban Shakespeare rámutat, „Kín a halál, de a kínt is lezárja.” Eltörli a saját elhibázott döntéseink által megkötött, életünket béklyózó karmikus csomókat, s tiszta lapot oszt, amely ismét megnyitja az élet előtt a teljes emberi lehetőséget. J. K. Rowling szavaival „A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete.” Ahelyett, hogy szívünkön úrrá lenne a szomorúság, segítsük szeretetünkkel és jókívánságainkkal, a buddhista védőistenségek megidézésével és a mantra erejével Dharmapadma testvérünk útját egy kedvező újraszületésbe, ahol bódhiszattva-fogadalmához híven tovább járhatja minden lény javára a felszabadulás Nagy Útját.
Ven. Lílávadzsra
