Sita Vajramati

– kihívás a buddhista tanítók és tanítványok számára

Ha nyugati emberek tanulmányozzák a buddhizmust, természetes, hogy a saját kulturális szűrőjükön keresztül fogják értelmezni a szavakat és fogalmakat. A buddhista fogalmak azonban egy nagyon különböző keleti kulturális és filozófiai háttérből származnak, melyet itt Nyugaton nehezen értünk ösztönösen. Nem csak a fordításról van szó. Még a legjobb fordítás is félrevezethet. Úgy véljük, ismerjük a fordításban használt szavakat, mégis meglehet, hogy nem értjük teljes egészében a jelentésüket. Nem vagyunk tudatában annak, hogy abban a gondolkodási rendszerben, amelyből származnak, mást jelentenek.

Ez nehézséget okozhat a buddhista tanítóknak és tanítványoknak, nem lévén tudatában a lehetséges félreértéseknek.
A gyakorló buddhistává válásom útján keserűen megtapasztaltam ezt, ezért alaposan tanulmányoztam mindkét rendszert annak érdekében, hogy képes legyek közvetíteni a kettő között, előmozdítandó a kölcsönös megértést. E tekintetben Govinda láma nyomdokait követem, akinek születése 120. évfordulóját ünnepeljük most.
Ma egy meditációs központ vezetője, buddhista tanító, konfliktustanácsadó, pszichoterapeuta és vezetőfejlesztő coach vagyok a svájci Schaffhausenben, immár több mint két évtizede.

Egy gondolatkísérlet

Előadásomban egy példa segítségével szeretném bemutatni, mennyire eltérhet az értelmezés a keleti-buddhista és a nyugati-keresztény gondolkodási rendszerben.
Annak érdekében, hogy saját maguk is megtapasztalhassák ezt, meghívom Önöket, hogy kövessenek egy gondolatkísérletben. Felolvasom Őszentsége a Dalai Láma egy mondását; először csak az első részét, és arra kérem Önöket, hogy fejezzék be a megkezdett mondatot úgy, ahogy először eszükbe jut. Jegyezzék fel, hogyan folytatnák a mondat felolvasott első felét. A Dalai Láma ezt mondta:

„Nem lehetünk boldogok mások nélkül. Ezért arra kell törekednünk …”

Kérem tehát, hogy egészítsék ki a mondatot a saját szavaikkal, és írják föl maguknak, mire jutottak. Most pedig felolvasom a mondat második részét, és kérem, vessék össze a következtetésüket a Dalai Láma javaslatával.
„Nem lehetünk boldogok mások nélkül. Ezért arra kell törekednünk, hogy képezzük a tudatunkat annak belátásában, hogy nem létezik elkülönülten.”

Most azt remélem, éppúgy meglepődtek, mint én annak idején, amikor először olvastam ezt a mondatot. Saját magamon is elvégeztem ezt a kísérletet, és tanulmányoztam a tudatom reakcióit annak érdekében, hogy rábukkanjak a nyugati gondolkodásminták mibenlétére. Ha nem buddhista módon gondolkodom, akkor abból az állításból, hogy nem lehetek boldog mások nélkül, arra jutok, hogy ápolnom kell a kapcsolataimat. Az a buddhista látásmód, amely a Dalai Láma mondásában megnyilatkozik, más megközelítéshez, az igazság egy mélyebb szintjére vezet el: azért nem lehetünk boldogok mások nélkül, mert emberként nem is létezünk másoktól elkülönülten. E példán keresztül jól szemléltethetők a nyugati-keresztény és a keleti-buddhista gondolkodási rendszer különbségei.

A nyugati mintájú gondolkodásban a figyelmem kifelé irányul. Ösztönösen megvizsgálom a kapcsolati hálómat, és felteszem a kérdést, hogy van-e valahol gyengeség vagy probléma. A tudatom létrehoz valami külsőt, amivel foglalkozhat. Analitikusan elemzem a problémát, hogy megtaláljam, mit lehetne tenni a gyakorlati megoldása érdekében.

Ezzel szemben a keleti-buddhista rendszerben gondolkodva a figyelmem befelé irányul. Képeznem kell a tudatomat, hogy belássam az igazságot: emberként nem létezhetünk elkülönülten. Itt a megközelítés az, hogy nem a problémával foglalkozunk, hanem lehatolunk annak egyetemes gyökeréig. A probléma megszüntetésére irányuló törekvés helyett elfogadjuk magát a problémát annak érdekében, hogy mélyebb belátásra juthassunk a létezés természetét illetően. A gyakorlati teendő a tudat képzése, aminek a végső célja, hogy az egyetemes igazsággal összhangban éljük és tapasztaljuk meg az életet.
Ez az a tanítás, amit a Dalai Láma kifejezésre juttatott ebben a mondatban: „Nem lehetünk boldogok mások nélkül, ezért képeznünk kell a tudatunkat annak belátásában, hogy nem létezik elkülönülten.”

Öt premissza

Ez az idézet öt olyan buddhista alapvetést (premisszát) tartalmaz, amelyek idegenek a nyugati gondolkodásmódtól. Ezeket fogom most egyenként bemutatni, hogy rámutassak a két rendszer különbözőségére és a félreértés veszélyeire.

1. premissza: Képeznünk kell a tudatunkat a belátáshoz
A megvilágosodás folyamatában a Buddha felismerte, hogy bármit is tapasztaljunk az életben, annak forrása a saját tudatunkban van. A tudatból ered a boldogságunk és a boldogtalanságunk egyaránt. Ez a gondolkodásmód teljességgel szokatlan a nyugati ember számára. Mi tényekben és cselekvő emberben gondolkodunk; elkülönítünk egyedi okokat, amelyeket felelősek gondolunk a cselekvő fellépésünkért. Így nem kell kiszolgáltatottnak éreznünk magunkat, hanem stratégiákat alkothatunk a probléma kezelésére. Mindezt kivetítjük egy külső forrásra.
Amikor egy nyugati ember azt hallja, hogy mindennek az oka a tudatban van, könnyen úgy érti, hogy az egyén személyesen felelős a világ minden bajáért. És ez így nyilván nem igaz. A nyugati ember dualista módon gondolkozik: vagy ez, vagy az. Alany vagy tárgy.

A kulcsszó e félreértésben a „tudat” szó, amely más értelmezéssel bír a keleti-buddhista, illetve a nyugati-keresztény gondolkodási rendszerben. A „tudat” Nyugaton a gondolkodást, ismeretet, intellektust jelöli; a fejet, a fentet, az eszményt, a mennyet, az Istent, az elméletet, a koncepciót és az agyat asszociáljuk hozzá. Ezzel szemben Keleten a „tudat” a valamennyi észlelésünket, érzelmünket, gondolatunkat és cselekvésünket magában foglaló közeg; amelyhez a középpontot, a szívet, az egységet, összekapcsoltságot, az egyetemességet, és minden lény legbensőbb lényegét asszociálják. Képezni a tudatunkat tehát nem azt jelenti, hogy megtanulunk egy új elméletet, hanem hogy alapvetően megváltoztatjuk azt, ahogyan az életet tapasztaljuk, és megváltoztatjuk a viselkedésünket. Hogyan tudjuk ezt megtenni? Úgy, hogy képezzük a tudatunk azon képességét, hogy felismerje azt, ami valójában van.

2. premissza: Semmi nem létezik elkülönülten

A buddhista gondolkodás szerint nincs semmi, ami önmagában létezne. Bár gyakran úgy gondoljuk vagy érezzük, hogy különállóak vagyunk másoktól, és megpróbálunk ennek megfelelően élni, ha mélyebbre tekintünk, más belátásra jutunk.
Nem is lehetséges életben maradnunk a többi ember nélkül. Mindannyian ugyanazt a levegőt lélegezzük, ugyanazon a bolygón élünk, és szenvedünk a klímaváltozástól. A globalizáció egyre világosabban megmutatja ezt. Teljes mértékben függünk egymástól, akár akarjuk, akár nem. Nincs más választásunk, minden létezés kölcsönösen függ egymástól. Más lények által keletkezik, és más lények tartják életben. Ez az igazság érvényesül mindig és mindenütt.

3. premissza: Nem tudunk boldogok lenni, mert nem ismerjük fel a valóságot

Megfordítva: ha felismernénk, megszűnhetne a szenvedésünk. Ezért kell, hogy gyakoroljuk a tudatunkat a valóság felismerésében, a belátásban. A szenvedésünk abból ered, hogy a gondolkodásunk nincs összhangban azzal, ami valóban van. De mi az, ami valóban van? Mi a valóság vagy igazság? Itt ismét alapvető különbségek vannak a két gondolkodási rendszer között.
Nyugaton az igazság ténykérdés. Az a valóságos, ami érzékszervek útján érzékelhető, és aminek a léte a tudomány empirikus módszereivel igazolható. Ha ez nem áll fenn, akkor hitbéli kérdésről van szó, amely valóság a vallás felségterületére tartozik.

A buddhizmusban a valóság vagy igazság csak szubjektív úton, a saját létezésünkbe való mély belátás révén található meg. Ez nem hit, hanem megtapasztalás kérdése. A Buddha következetesen távol tartotta magát mindenfajta metafizikai spekulációtól, és így tesz a Dalai Láma is.
A megvilágosodás folyamatában a Buddha a szentiratok szerint mindentudóvá vált. Ez nem azt jelenti, hogy mindent tudott volna egy enciklopédiai tudás értelmében. A szútrák arról számolnak be, hogy szert tett a valódi tudásra három aspektus vonatkozásában.

Az első: az állandótlanság valódi tudása. Semmi sem maradandó, sem alany, sem tárgy, sem test, sem lélek, sem tudatosság. Nem létezik szubsztancia, csak dinamikus folyamat. Létezik ugyan egy folytonosság a változásban, de nem létezik egy olyan maradandó szubsztancia, amely a tárgya lenne ennek a változásnak.

A második: a kölcsönös függőség valódi tudása. Ahol ok van, ott következmény is van, és ahol következmény van, ott van ok is. Minden egymástól kölcsönös függésben létezik.

A harmadik: a szenvedés gyökerének valódi tudása. A szenvedés a szellemi vakságunkból ered, a valóság fel nem ismeréséből.

A keleti-buddhista rendszerben felismerni a valóságot az élet alapvető törvényszerűségeinek belátását jelenti, és azt, hogy ezekkel összhangban élünk. Az az igaz és valódi, ami egyetemes érvényű; ami bármikor, bárhol, bárki által felismerhető. Ennek nincs köze az intellektuális tudáshoz. Egy ilyen alapvető törvényszerűség az egymástól való kölcsönös függőségünk, aminek következtében nem lehetünk boldogok a többi ember nélkül. És ezt, ahogy arra a Dalai Láma utal, be kell, hogy lássuk.

4. premissza: A belátást gyakorolni kell

Mit is jelent ez a belátás, felismerés? E szavakat is másként értjük a keleti-buddhista és a nyugati-keresztény gondolkodásban. A nyugati ember számára a belátás, felismerés intellektuális erőfeszítés eredménye; gondolkodás és fogalmi megértés útján történik.

A keleti-buddhista rendszerben másról van szó; a fogalmi gondolkodást meghaladó mély belátásról a tudat önmagára való fókuszálásra révén. Így ébredhetünk rá a valóságra. Ez egy a teljes lényünket átalakító tapasztalás, a test, beszéd és a tudat szintjén egyaránt. A belátásnak ezt a formáját gyakorolni kell, nemcsak a buddhistáknak, de valamennyi embernek, mert modern világunkban az első megközelítésünk a fogalmi gondolkodás. Ha nem így lenne, a világ jobb hely lenne.

5. premissza: Mélyreható változás csak szellemi gyakorlás útján történhet

A nyugati ember számára ez a következtetés is nehezen érthető; számunkra a változás, változtatás nem szellemi gyakorlás, a tudatunkon való munkálkodás, hanem hatalom és politikai cselekvés kérdése.
A keleti-buddhista rendszerben a szellemi gyakorlás és a politikai cselekvés nem jelent ellentétet; ezt mutatja a Dalai Láma átfogó részvétele a világban. Sőt, a politikai cselekvés csak úgy tud termékeny lenni, ha összhangba kerül az élet alapvető törvényszerűségeivel és a bölcsességgel; ehhez pedig szellemi gyakorlásra van szükség.
Ha a nyugati ember nem ebben az egészleges látásmódban gondolkodik, hanem megmarad a dualista gondolkodásban, a világot szellemi gyakorlás útján megváltoztatni kívánó buddhista megközelítés irracionálisnak, egy idealisztikus álomnak tűnik számára.

Összefoglalás

Most pedig összefoglalnám a két gondolkodási modell különbségeit. A nyugati gondolkodás dualista megközelítésen alapul. Az eredetét a kereszténység szentirata írja le. A Biblia szerint Isten megteremtette az embert, és felhatalmazta, hogy uralkodjék a földön. Ha a nyugati világba születünk – függetlenül attól, hogy hiszünk-e a Szentírásban, vagy sem –, ez a dualisztikus, teisztikus gondolkodásmód fog meghatározni bennünket. Teremtő és teremtmény, ember és természet, test és lélek, alany és tárgy ebben a gondolkodásban elválik egymástól, különálló entitás. Ez a felfogás több mint kétezer éve működik. Ez a felelős azért, hogy tőlünk különbözőként tekintünk a természeti erőforrásokra, sőt a saját testünkre is. Az alanynak a tárgyhoz való viszonyulását a nyereség, a funkcionalitás határozza meg. Az egyéni tudat kihasadt az egyetemes tudattal való egységből, és úgy tűnik, mintha különböző lenne attól.

A keleti-buddhista értelmezésben a valóságot egy állandó dinamikus folyamatként fogják fel, amelyben van folytonosság, de nincs abszolút értelemben vett kezdet és vég. Minden az átalakulás folyamatában van, statikus lény nem létezik. Innen nézve nem lehetséges dualizmus. Alany és tárgy, test és tudat, ember és természet, növények, állatok és emberek – mind a mulandó élet különböző formájú kifejeződései. A valódi létezésüket tekintve ugyanakkor nem különböznek egymástól. Ez azt jelenti, hogy semmi nem létezik elkülönülten, és semmi nem tart örökké – ez a valódi létezésük. A keleti-buddhista rendszer nem-kettős és nem teista.

Remélem, sikerült bepillantást engednem abba, hogy a keresztény-nyugati és a keleti-buddhista gondolkodás mennyire különböző logikát követ. Amikor nyugati emberként buddhista tanításokat hallunk, az ösztönös reakcióink a saját gondolkodási rendszerünkön alapul. Úgy fogjuk érteni a Buddha-Dharmát, mint puszta elméletet vagy ideológiát, amit vagy elhiszünk, vagy sem. Vagy úgy tekintünk rá, mint morális felhívásra, amelyet követnünk kell. Ez természetes, nincs okunk ítélkezni e fölött. A lényeg az, hogy a buddhista tanítók tudatában kell legyenek ennek.
Annak számára, aki beleszületett a buddhista kultúrába, a Buddha-Dharma fogalmai eleven tapasztalások. Az ő szemében a nyugati gondolkodásmód lesz puszta elmélet vagy ideológia, ami ugyanakkor a nyugati ember számára annak módja, ahogy ő éli és tapasztalja az életet.

Negatív következmények

Ha nem vagyunk tudatában ezeknek a különbségeknek, az negatív következményekkel járhat. Legrosszabb esetben épp az ellenkezője történik annak, mint ami a Buddha célja volt, nevezetesen, hogy megszabadítson bennünket a szenvedéstől. Most – közeledve előadásom végéhez – szeretném felvázolni ezt a veszélyt.
Van Sántidévától – a VIII. századi buddhista mestertől – egy jól ismert idézet, amelyre gyakran hivatkoznak nyugati spirituális források: „Minden szenvedés a saját jóllétem felőli aggodalomból ered, és minden boldogság a mások jóllétéről való gondoskodásból.”

Az, aki a nyugati kereszténység dualista rendszerében szocializálódott, a nem-kettősség e buddhista tanítását erkölcsi tanításként fogja félreérteni. Arra készteti, hogy még élesebb határvonalat húzzon saját maga és mások között, még nagyobb legyen a szétválasztás, önmagát tagadja meg, és legyen erre büszke. Hogyan történhet ez meg?
Ez a Nyugat sajátos történeti, kulturális és vallási feltételeinek következménye. Van a nyugati pszichének egy speciális determináltsága Jézus életéből következően, ami a tudattalan szintjén hat. Ez azt mondja: áldozd fel a saját jóllétedet mások szolgálata érdekében, és a mennyben majd elnyered jutalmad. Ez azonban nem együttérzés, hanem azonosulás a szenvedéssel.

Emiatt előfordulhat, hogy a nyugati buddhisták nem fogják megérteni Sántidéva üzenetének valódi értelmét, amely a következő: minden lényben közös, hogy vágyik a boldogságra, és mindenkinek egyenlő joga van ehhez. Ezért ne gondold magad fontosabbnak másoknál.

A dualista gondolkodás alapján a nyugati ember azt hiszi, hogy az üzenet az: a többi lény fontosabb, mint én, ezért fel kell, hogy áldozzam a saját jóllétem. Megtagadva a saját szükségleteit, öntudatlanul áldozatszerepbe helyezi magát, az egóját pedig a spirituális hőssel azonosítja. Ez nem Sántidéva és a Buddhák tanítása; láthatjuk azonban, hogy a nem-kettős bölcsesség miként válhat ártalmassá a dualisztikus megközelítésben értelmezve. A félreértés veszélyének leginkább azok vannak kitéve, akiknek a saját jólléthez való jogát semmibe vették, akiket a legkülönbözőbb módokon kizsákmányoltak és bántalmaztak, és ezért nem képesek már hinni a saját értékükben, nem tudnak úgy tekinteni magukra, mint értékes emberi lényekre.

Sok spirituális kereső itt Nyugaton szenved efféle traumatikus tapasztalatoktól. A rossz bánásmód túlélése érdekében arra kényszerültek, hogy megtagadják az érzelmeiket, ezért üresnek, kétségbeesettnek és önmaguktól elidegenedettnek élik át magukat. Ők úgy fogják érteni a fenti idézetet – ne foglalkozz a saját jólléteddel – mint felszólítást arra, hogy továbbra is elnyomják a saját szükségleteiket. Így azonban a mások jóllétéről való gondoskodásuk nem a szeretetből fakad, hanem öngyűlöletből. A buddhista tanításokban pedig ennek igazolását találják meg. Sajnálatos módon a buddhista tanítók a keleti, de mind inkább a nyugati kultúrkörből is, kevéssé ismerik ezt a lélektani meghatározottságot és annak dinamikáját, így nem képesek elkerülni a félreértés veszélyét.
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a buddhista tanítók Keleten és Nyugaton, és tanítványaik legyenek tudatában ezeknek a különböző gondolkodásbeli előfeltételeknek, és tanításuk, illetve tanulmányaik során vegyék figyelembe azokat.

☸ ☸ ☸

Karanténbeli szemlélődések

Hogyan tehetjük gyümölcsözővé spirituális ébredésünk szempontjából a koronavírus-krízist?

– Sita Vajramati írása –

Egyszercsak minden megváltozott. Beteg lettem, súlyos influenzás beteg; ki tudja, hogy korona-vírus okozta fertőzés-e ez – vagy talán mégsem. Egyelőre nem végeztetek tesztet, hanem abban gyakorlom magam, hogy legyek bizalommal a saját immunrendszerem iránt. Ezúttal a másik oldalon állok: hetvenegy éves leszek, beletartozom tehát a rizikó-csoportba, amelyre nézve végzetessé válhat ez a betegség. Nagyon hamar be tud mindez következni. Fel is teszem magamnak a kérdést: vajon fellelhető helyen van-e a rendelkezésem a halálom utáni intézkedni valókról; elég világosan fogalmaztam benne, a végrendeletemben foglaltak nem vesztettek-e közben az érvényességükből és vajon minden szükséges előkészületet megtettem-e. Szinte még hallom magam nem is olyan régről azt mondogatni, hogy hiszen a szokásos influenza következtében is sok idős ember szokott elhunyni, és mostanság épp azok fognak, akiken rajtuk a sor. Vajon én is közéjük tartozom? Tisztán statisztikailag vizsgálva a halálozási adatokat, azok nem is olyan aggasztóak, legalábbis így hallottam. – Magam is így vélekedtem.

Aggasztó egészségi állapotom aztán hirtelen kirángatott ebből a nagyvonalú kívülállásomból. Valóban az öregek közé tartozom. Számomra már bármilyen fertőzés hordozhat veszélyt – mindezidáig ezt egyszerűen nem akaródzott tudomásul vennem. Az ilyesmi mindig másokra szokott vonatkozni, a többiekre, nem pedig énrám. „Általában azt gondoljuk, hogy mások azok, akik megbetegszenek” – számolt be az egyik ismerősöm arról, hogyan is szokott ő gondolkodni az ilyesmiről. Ez egy jól működő mentális elhárítás, amelynek az a feladata, hogy megóvjon bennünket a fenyegető tartalmú érzelmektől. Azonban megakadályoz bennünket abban, hogy eleven kapcsolatba kerülhessünk a jelenlegi történésekkel, és hogy ezekből a zajlásokból aztán maradandó belső változásokat elérve kerüljünk ki.

Nos, az influenzavírusok által okozott nyomorult állapotomban alkalmam nyílt arra, hogy tanulmányozhassam saját elhárító működéseimet. Még a megbetegedésem előtt, az első hathatós intézkedések kihirdetésekor feltűnt nekem az, hogy milyen sajátosan ünnepi hangulat lett úrrá rajtam, amely valahogy sehogy sem illett a helyzet komolyságához. Hogyan is magyarázzam meg magamnak mindezt? Végre történt valami, ami egyáltalán nem volt előre látható. Végre egyszer már nem folytatható simán minden ugyanúgy, mint azelőtt. Miről állítom azt, hogy az már egyszerűen nem volt vihető ugyanúgy tovább? A stressz, a felfokozott tempó, a túlhajtott igénybevétel, a kényszerű gazdasági növekedés, a klímaterhelés és ezt a felsorolást sok egyébbel lehetne kiegészíteni még. Történt valami, amely megálljt parancsol, és amely egycsapásra megszabadít bennünket mindennapi életrutinunk abszolút kötelezőnek vélt szükségszerűségeitől. Hisz ennek örülni lehet. Ha valamilyen vágyunk megvalósul, az pozitív érzést vált ki bennünk.

A fenyegető helyzet egyrészt, és a majdnem jó hangulat másrészt – nos, ezek két egymástól eltérő dologgal állnak kapcsolatban. Szét is kell nyomban választani őket: egyik oldalról itt van ez az egész világunkat sújtó, sokak számára életveszélyes fenyegetést hordozó-, és kiszámíthatatlan következményekkel bíró járvány, amelyben az egész emberiség érintve van. A másik oldalról viszont a társadalmi berendezkedéseink olyan módon vannak kitéve megrázkódtatásnak, amely ugyan néhány embernek elsőre jelenthet akár megkönnyebbülést is, azonban messze nem mindenkinél áll fenn ez a helyzet. Gondoljunk csak azokra, akik megélhetésük érdekében rá vannak utalva arra, hogy más emberekkel napi szinten kontaktusban legyenek, és akik most a semmi szélén tántorognak. Csak nagyon keveseknek adatik meg az, hogy hosszútávon elegendő anyagi tartalékokkal rendelkezzenek.

Nyomorúságos állapotomban lehetőségem nyílt arra, hogy pontos vizsgálódás tárgyává tegyem az ego által elhomályosult tudat működését. Azokat a kellemetlen érzelmeket, amelyek a testi szenvedésen és a szorongáson alapulnak, gondolkozásbeli, azaz mentalizációs folyamatok próbálják semlegesíteni. Ezeknek a működése a következőképpen néz ki: utánagondolok annak, milyen pozitív lehetőségekkel szolgál a krízis, mennyi kedvező dolgot köszönhetünk neki már eddig is. Próbálok elmélkedni a történteknek az értelméről - mind evolúcióelméleti, mind történelemfilozófiai alapokon. Az elmém fáradozik azon, hogy ki tudjon találni olyan pozitív elképzeléseket, amelyek szerint én magam képes leszek valamilyen produktív szerepet betölteni ebben az egészben. Vajon segít-e ez rajtam? Használ-e nekem mindez valamit is? A válasz erre: nem, mivel mindaz, ami elmém aktivitását irányítja, az nem egyéb, mint nagyzásos fantáziák, vágyakozó érzületek, és elutasító álláspontok halmaza. Jelenlegi állapotomban, tehát ennyire betegen egyáltalán nem vagyok sem abban a helyzetben, hogy bármiféle aktivitást fejtsek ki, sem abban, hogy képes lennék bármit is tenni a kiszolgáltatottság-érzésemmel szemben. Az agyalásom egyre csak tehetetlenségérzésbe fut. A pozitív gondolkodás nem segít, ellenkezőleg, agresszívvé és talajvesztetté tesz. Hányan vannak vajon olyanok, akiknél mindez hasonlóképpen zajlik? Én legalább képes vagyok reflektálni minderre, és így talán származhat valami nyereség is mindebből.

Váljunk nyitottá mindannak az irányába, amit érzéseink jelentenek!

Térjünk vissza az érzetekhez (buddhista nyelvezeten: vedanā! Mi is tulajdonképpen az a motívum, amely előhívja ezt a tudati aktivitást? Elsőre itt vannak ezek a nagyon is diffúz, kellemetlen tapasztalások, amelyeket nem megélni szeretnék, sokkal inkább minél hamarabb túllenni rajtuk. Az Ānāpānasati Sutta-ban Buddha ezt tanítja nekünk: légzési tudatosságunk segítsége révén hatoljunk át érzeteinken, mégpedig abból a célból, hogy ilyen módon elérkezhessünk az azok alapjául szolgáló érzésekig. Hogyan is írhatók le ezek? Előre bocsátva: amelyekről itt szó esik, azok az én egészen személyes érzelmeim. Azonban ennek a tudatosulási folyamatnak a leírása segítséget nyújthat másoknak abban, hogy a gyakorláskor kapcsolatba kerülhessenek az ő saját érzelmeikkel. Az érzelmekkel való bánásmód kapcsán egy széleskörűen elterjedt félreértés vert gyökeret kultúránkban. Nevezetesen az, hogy talán egyáltalán nem is kell foglalkozni ezekkel különösebben. Sok ember fél attól, hogy tehetetlenül ki lesz szolgáltatva nekik akkor, ha nem így tesz, mivel ezek elhatalmasodhatnak rajtuk; netalántán megeshet az is, hogy beleragadnak ezekbe, mivelhogy nem rendelkeznek a kezelésükre szolgáló eszközökkel. Ezért aztán az ilyen alkatú emberek általában gondolkodni hajlandóak ugyan az érzelmeiken, de erősen kerülik azt, hogy átéljék őket. Ez a hozzáállás az, ami a kontrollt biztosítja, mivel amúgy fennállna annak a félelme, hogy önmaguk és mások számára ártalmasak lehetnek a megélt érzelmek. Azonban mindennek épp az ellentéte az, amiről szó van. Az érzelmek az eleven létezésnek a kifejeződései, és épp azzal tudunk ártani magunknak, ha elfojtjuk ezeket. A Buddha azt tanítja nekünk, hogy érzelmeinknek kifejezést kell találniuk a tudatunkban. Ez utóbbi viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár önmagunkra akár másokra irányuló cselekedetekben kellene ezeknek kifejeződniük.

Az alapvető tévedés abban a feltevésben áll, miszerint az érzelmektől meg kellene valahogy szabadulni. Nem, az érzelmekkel semmi ilyesmit nem kell tennünk – azon kívül, hogy megéljük és tudomásul vesszük őket. Máskülönben bemerevednek és energiáink folyamatos bevetésére lesz szükség majdan ahhoz, hogy megakadályozzuk újbóli felmerülésüket. Életünk szempontjából fontos üzeneteket hordoznak érzelmeink. Ilyen értelemben ezek nem mások, mint bölcsesség-energiák. Ám vajon képesek vagyunk-e ezeket ebben a minőségükben meghallani, vagy pedig torz módon reagálunk rájuk – a pszichológiából jól ismert elhárító mechanizmusokkal: elutasítással, hasítással, projekcióval, ellentétbe fordítással és elfojtással. Amint érzelmeink hamisítatlan üzenetei megérkeznek tudatunkba, ők nyomban »elnyugszanak«, hiszen ekkor már elérték a céljukat, tehát azt, hogy valamilyen létfontosságú dologra figyelmeztessenek bennünket. Az üzenet értelmével összhangban álló cselekvésnek csakis ezt követően van itt az ideje.

Veszem tehát a bátorságot, és alászállok a mélységekbe.
Amivel ott szembesülnöm kell, az előbb hitetlenség, aztán döbbenet, majd végül mély szomorúság. Azzal az érzéssel szembe néznem, hogy megsebesültem, hogy halálos betegségben szenvedek - és ráadásul nem csupán a magam egyedi mivoltában, hanem mint az egész emberiségnek a részét alkotó egyik elem. Mindez ugyanis magát az egész emberiséget érintő dolog – kibillentve azt teljesen eddigi kerékvágásából. Folyamatosan mond csődöt valamennyi olyan kísérlet, amely a fenyegetettséget csupán az idősökre igyekezne korlátozni, hiszen a pandémia elleni szükséges korlátozó intézkedések kivétel nélkül mindenkire érvényesek: gyermekekre, fiatalokra, felnőttekre, és ez így van a világ minden országában. Ez azt jelenti, hogy még ha nem betegszik is meg valaki, egzisztenciálisan azonban fenyegetettséget kell átélnie. A gazdasági és a társadalmi krízis elkerülhetetlenné vált. Az én érzésem is ennek megfelelően lett általános érvényű: nincs, nem létezik sem hátsó ajtó, sem kiút vagy menekülő útvonal, semmi olyasmi nem áll rendelkezésre, amelynek a segítségével ki lehetne szabadulni ebből a mind a külső-, mind a belső világunkban zajló megrázkódtatásból. Nagyon nehéz mindezt tudomásul venni – kibírni még inkább. Egyik barátnőm a következő meditációs tapasztalatáról számolt be: ellentétben az összes eddigi gyakorlása során szerzett élményével, amikor is belső békére sikerült szert tennie, mostanában ez nem adatik meg neki. Ellenkezőleg, nemhogy csökkennének, hanem inkább fokozódnak benne a mély szomorúságnak és a kiúttalanságnak a fenyegető érzései. Meg tudtam nyugtatni őt, hogy semmi hibás elem nem került be a meditációs gyakorlatába, sokkal inkább van szó arról, hogy a meditációval szemben támasztott elvárásai azok, amelyek nem feleltethetők meg teljesen a meditáció tulajdonképpeni értelmének. Az elménkben beköszönő nyugalom és a harmónia ugyanis a meditációnak csupán örömteli melléktermékét jelentheti. A buddhista gyakorlás legvégső célja az, hogy általa a létezés valóságával kerüljünk mélyebb kapcsolatba. És éppen ez az, amire mostanság világszerte kényszerítve vagyunk. A Tökéletesen Felébredett három olyan univerzális jellegzetességet nevezett meg, amelyek az egész létezésünket meghatározzák: a szakadatlan változást, a szubsztancialitás hiányát/az énnélküliséget és a szenvedésteliséget. Azok a rendszerek és tapasztalati világok, amelyek miáltalunk, emberek révén jöttek létre, híján vannak a szubsztanciának és a tartósságnak, és így az ezekre alapozott bizonyosságok is csupán illúziók lehetnek. Ez az, ami mostanság teljességgel nyilvánvalóvá válik. Ez bizony szenvedést eredményez. Hogyan is tudnánk úgy viszonyulni ehhez a helyzethez, hogy közben se kétségbe ne essünk, se a bennünk támadó érzelmeket ne próbáljuk elfojtani, de ne is keressünk menedéket szokásainkká vált, lelki megkönnyebbülésünket szolgáló elfoglaltságainkban?

Menedékre márpedig szükségünk van. A barátnőmmel folytatott beszélgetés elvezetett annak a kérdéséhez, hogy lehetséges-e, és ha igen, akkor mi módon, hogy a személyes érintettség és az általános szomorúság átélése közepette is békés állapotba kerülhessünk, éspedig oly módon, hogy ezeket az előbb említett érzelmeket mégse kelljen - reménytelen tehetetlenségünkből adódóan - félretenni. Elmagyaráztam neki a Buddhába, a Dharmába és a Szanghába történő buddhista menedékvétel szükségességét. Beszélgetésünk további részében arra a felismerésre jutottunk, hogy ő tulajdonképpen, anélkül, hogy mindennek tudatában lenne - tehát egészen intuitív módon - igenis a Buddhánál vesz menedéket.

Menedéket venni

Menedéket venni a Buddhában mostanság annyit jelent, hogy a jelen valóságában nyílt és éber tudattal továbbá szeretettel teli szívvel élünk, és készek vagyunk arra, hogy önmagunk és mások jóléte érdekében megtegyünk minden tőlünk telhetőt. Ilyen értelemben menedéket a saját Buddha-természetünkben veszünk, amelyet az a képességünk tesz ki, hogy képesek vagyunk felébredni az illúzióinkból, és alávetni magunkat az élet törvényszerűségeinek.

Hogyan vegyünk mostanság menedéket a Dharmában? Úgy, hogy megfelelő módon próbálunk viszonyulni a realitásokhoz, és tartózkodunk attól, hogy ítélkezzünk. Kívül helyezkedünk azon az elképzelésen, hogy »rossz film« vetítésére ültünk be, és hogy nincs is egyéb dolgunk, mint kivárni, amíg lefut az egész. Ehelyett hagyjuk megérinteni magunkat az élettől – abban a formájában, ahogyan az manapság megnyilvánul: egy bizonyos vírus mutációja miatt az emberiség számára veszedelmes helyzet van kialakulóban, mivel mi emberek nem tudunk alkalmazkodni ehhez a mutációhoz. A mutációk nem egyebek, mint olyan természeti folyamatok, amelyek lehetővé teszik magát az evolúciót. Mindebből az következik, hogy mi emberek nem tudjuk fenntartani az ezeket uraló és velük megküzdő rendszereinket, mert a rendelkezésre álló forrásaink arra használódnak fel, hogy a magunk módján el tudjuk kerülni a halált. Nem tudjuk egyelőre, mi is lesz ennek a folyamatnak a vége, de akármi legyen is, abban is benne lesz majd annak a lehetősége, hogy a »lényegi valóságot«, azaz az »olyanságot« felismerhessük benne.

Hogyan is történjen meg mindez? A legutóbbi időkben olyasféle változások zajlanak, amelyekről azelőtt senki sem tudott volna még álmodni sem. Semmi sincsen kőbe vésve, és nincs is semmi olyan, ami szubsztanciális lenne. Megtapasztaljuk azt, hogyan kerülnek hatályon kívül a társadalmi együttélésünket mindig is valamilyen módon meghatározó rendszerek, mégpedig emberek által hozott döntések következtében, és így tudatára ébredhetünk annak, hogy igen, végső soron ezek is csak emberek létrehozott ügyek voltak. Ugyanez érvényes személyes élményvilágunkra is. Mindarról, amit kényszerítő erejű és objektív hatótényezőnek véltünk idáig, kiderül, hogy olyasféle motívumok csupán, amelyeknek forrásai a saját magunk elképzelései, értékei és prioritásai voltak. Mostanság azonban van módunk bőségesen megtapasztalni, hogy a dolgok történhetnek, alakulhatnak és megnyilvánulhatnak egészen másféle módokon is. Előfordulhat, hogy mindez nem mindenkire hat pozitív módon, valójában arról van szó, milyen helyzetben vagyunk épp, és, hogy miféle jelentést vagyunk képesek adni tapasztalatainknak.

Vegyünk menedéket a Dharmában, ha így teszünk, akkor most lehetőségünk nyílik arra, hogy felszabadító erejű belátáshoz juthassunk arra nézve, hogy az objektívnak vélt világunk híján van bármiféle szubsztanciának (buddhista terminológia szerint: śūnyatā). Rendre esendőnek bizonyulnak azok a tervek és koncepciók is, amelyeket mi magunk alakítottunk ki, hiszen híján vannak annak a megváltoztathatatlan én-szubsztanciának, amely meg tudta volna akadályozni ellehetetlenülésüket. Ez a feltöredezési folyamat megajándékoz bennünket mindannak a megtapasztalásával, amelyet ürességnek és énnélküliségnek hívunk, és amely fogalmakról így kiderül, hogy semmiképpen sem tekinthetők csupán elméleti konstrukcióknak. Mindez elősegítheti azt, hogy megszabaduljunk. Ugyanakkor konfrontálódunk azoknak a támasztékainknak az elvesztésével is, amelyek az én létezésébe vetett hitünket életben tartották idáig – ezek lehettek a mindennapjaim, a családi életem, a munkarendem, a jelentőségem, a teljesítményem, a kapcsolataim, a jövedelmem, a szabadidős tevékenységeim, a jövőbeni terveim – és folytathatnánk a sort akármeddig. A Buddha ezt a fajta az »enyémnek-tulajdonítást« tartotta a szenvedésokozó elvakultság gyökérokának. Általa rögzítünk ugyanis magunkban egy olyan én-identitást, amely aztán nem tud lépést tartani a változásokkal. Mindennek a következménye az, hogy megsemmisülési érzelmek lépnek fel bennünk akkor, ha a körülményeink alapvetően megváltoznak. Hogy milyen mértékben függ az önmagunkról szóló elképzelésünk bizonyos feltételektől, nos, napjainkban könnyen felismerhető. A függőség nem túl kívánatos érzelem, karöltve jár a reménytelenséggel, a tehetetlenséggel és a haraggal. Nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy mostanság növekedőfélben van a családon belüli erőszak. Azonban nem csupán a stresszel sújtott családok, hanem közülünk is bárki átélheti mostanság, hogy a szokásaink általi megerősítéseknek az elmaradása mit tud művelni a tudatunkkal – függetlenül attól, hogy különleges bevetések résztvevőiként vagyunk kénytelenek félelmet átélni, vagy pedig - tétlenségre kárhoztatva – anyagi egzisztenciánk miatt kell aggodalmakat elszenvednünk.

Hogyan lehet segítségünkre ilyenkor az, hogy a Dharmában veszünk menedéket?
A Dharmában történő menedékvétel a második értelmében azt jelenti, hogy a tudat iskolázásának azokat a módszereit gyakoroljuk, amelyek segítenek bennünket abban, hogy megismerjük az igazi »valóságot«, azaz hogy egyrészt felismerjük a Dharmát abban a minőségében, hogy nem egyéb, mint természeti törvényszerűség, és másrészt abban, hogy a későbbiekben mindennek megfeleltethető módon legyünk képesek élni. Konkrétan ez azt jelenti, hogy a meditációban a saját stesszreakcióim szeretetteljes tudomásulvételét gyakorlom. Felismerem azt, hogy ezek a reakciók nem a megváltoztathatatlan én-identitásomnak a részét képezik, hanem hogy amiként annyi más egyéb dolog, úgy ezek is bizonyos feltételek függvényében állnak fenn. Nem azonosulok velük, és nem is engedek nekik szabad folyást a cselekedeteimben. Jelen szemlélődéseimnek az elején szóltam erről a fajta meditációról. Ha nem ezen a módon gyakorlunk, úgy épp a tudati mérgeknek és a nehéz érzelmeknek az elhárítása miatt maradunk megtapadva hozzájuk. Az életenergia nem képes tovább áramlani és éppen ezért átalakulni sem. Ha azonban lehetővé tesszük mindezt, tehát ha szabad utat biztosítunk neki, akkor valami újszerű dolog fog történni. Az erők újra tudnak szerveződni és nemcsak arra lesznek elegendőek, hogy kibírjuk a krízist, hanem hogy nyitottakká váljunk a változásra.

Sokan élnek meg közülünk manapság újfajta minőségeket az életükben. Érkeznek tudósítások kreatív közösségi megmozdulásokról, szívbéli találkozásokról, segítőkészségről, szeretetről, újfajta értékekről és spontán megnyilvánuló, nyílt felebarátságról. Mivel a vírus az egész világon bárkit mindenféle megkülönböztetés nélkül megfertőzhet, így valamennyi ember lényegi azonosságának a tudatára ébredhetünk. Ez a valóságnak megfelelő kommunikációnak és a kölcsönös gondoskodásnak újfajta stílusát tételezi fel.
Mindennek a tudatos gyakorlása jelenti azt, amit a spirituális közösségben vett menedéknek nevezhetünk (buddhista nyelvezeten: Szangha). Az, hogy az emberek pillanatnyilag mindenféle kontaktusra vonatkozó tilalom ellenére is mennyire kreatívok egymás irányába, az azt mutatja, hogy a Szanghában fellelt menedék valóban létezik. A Szangha a tudatunknak egy mélységi dimenziója, amelynek révén megéljük azt, hogy mindnyájan összekapcsolódunk mindennel, tehát minden emberi és nem emberi lénnyel, a bolygónkkal és az egész kozmosszal. Ez az igazi felebaráti szeretetnek és a valódi együttérzésnek az egzisztenciális alapja. Ha az élet és a halál kérdése forog kockán, akkor meg tud nyílni ez a dimenzió. Az egocentrikus szellem kis időre hatályon kívül helyeződik, mivel a közös túlélésünk fontosabbá válik, mint a individuális önmeghatározás. Úgy történik ez, mint a mesében: az elvarázsolt medvének a bundája egy bizonyos helyen felszakad és valami olyasmi ragyog át, mint amilyen a színtiszta arany. Mostani világunkban - minden szörnyűsége ellenére is -megélhetjük emberi mivoltunknak ezt a dimenzióját is – abban az esetben, ha hagyjuk, hogy mindez megérintsen bennünket. Lehetőségként mindez elvileg máskor is adott, azonban nem mindig és nem mindenki számára hozzáférhető módon – ez utóbbi kimenetelre szolgálhatnak például az árufelhalmozó bevásárlások, és azok a társadalmi zavargások és gazdasági, az újraelosztásért folytatódó harcok, amelyekre a jövőben számítani lehet.

Ezek azok az okok, amelyek miatt szükség van arra, hogy menedéket vegyünk a Szanghában. Ennek a révén vigaszt találunk, mivel ez az, ami hordoz bennünket – ugyanúgy, ahogy másokat is. Ahogy azt személyes tapasztalatunkból tudhatjuk, ritkák azok a pillanatok, amikor a feltételek nélküli szeretet aranya átvillan – ez általában extrém helyzetek fennállásakor szokott megtörténni. ‘Alig épül fel a páciens az intenzív-osztály megpróbáltatásaiból, már ismét visszaállnak a régi mintázatok.’ Rajtunk múlik tehát, hogy az élet valóságával történő erőteljes konfrontáció révén átengedjük-e magunkat annak a motivációnak, hogy a felszabaduláshoz vezető úton még következetesebb gyakorlással haladjunk tovább. Nem abból a célból, hogy a világtól elfele forduljunk, hanem fordítva, éppen azért hogy még erőteljesebb módon tudjuk feléje venni irányunkat. A szeretetünk, a bölcsességünk és tevőleges együttérzésünk lesz az, amely ebben segíteni fog bennünket.

A szűkebb értelemben vett buddhista értelmezés szerint a Szangha azoknak a közösségét jelenti, akiknek sikerült már előttünk elérniük a megvilágosodást. Ők szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a felébredettség egy lehetséges állapot. Ők azok, akikhez segítségért és támogatásért fordulhatunk. Mantrájuk idézésével meg tudjuk szólítani őket, és módunkban áll kérni tőlük azt, hogy energiáikkal hassák át a tudatunkat. Igenis létezik »irgalmat adó energia«. Ennek jellemzője az, hogy egyszerre tud alkotói, immanens és transzcendens lenni. Ez az energia nem egyéb, mint szeretet, mint bölcsesség, mint tiszta észlelési és megismerési képesség. Benne lakozik minden lényben és ugyanakkor senkinek sem képezi tulajdonát. Ez nem más, mint a minden lényt összekapcsoló lényegiség maga.

(Fordítás: Szegő Andrea
Illusztráció: Catrin Welz-Stein festménye)