A buddhista út céljai, főbb tanításai

A Felébredett három meghökkentő kijelentést tett a valósággal kapcsolatban. E kijelentések azért meglepőek, mert a hétköznapi tapasztalatainkat felszínesen szemlélve gyökeresen mást látunk: (1) bármilyen tartósnak látjuk is a jelenségeket, azok múlékonyak; (2) bármilyen vonzónak és kielégítőnek találjuk a jelenségeket, azok nem biztosíthatják elégedettségünket; (3) bármilyen múló jelenséggel azonosítjuk magunkat, biztosan tévedünk.

Múlékonyság és változás

Az első szerint a jelenségek nem tartósak. Ha most rátekintünk a lakásunk falaira, azt gondolhatjuk, hogy ezek elég régóta megvannak ahhoz, hogy tartósnak nevezhessük. Lehet, hogy erre nem vonatkozik a Buddha kijelentése?

A jelenségek múlékonyságát különböző szinteken értelmezhetjük. A legalapvetőbb szinten azt jelenti: bár igaz, hogy több éve áll az épület, amelyben lakunk, tízezer év múla valószínűleg nem sok minden fog belőle maradni.

Mélyebb szinten a jelenségek (a modern fizikai kutatásoknak megfelelően is) atomi és érzékszerveinkkel is tapasztalható szinten állandó átalakulásban vannak, vagyis soha nem maradnak ugyanolyanok, még ha ezeket a változásokat gyakran nem is vesszük észre.

A következő megközelítés egészen filozófikusnak hathat, pedig nagyon is gyakorlatias: a tartósság elképzelése együtt jár az idő tapasztalásával. Ugyanakkor az idő olyan fogalom, amit valójában a tudatunk alkot meg a jelenségek változását, áramlását tapasztalva. Az elmúlt pillanat éppúgy nem létezik a jelenben, mint az elkövetkező pillanat. Ezt nem könnyű belátni, de ha alaposabban belegondolunk, rájöhetünk, hogy a múlttal kapcsolatban pusztán emlékeink maradnak, de maga a jelenségvilág, amit az elmúlt pillanatban tapasztaltunk, örökre megszűnt létezni. Ha felidézünk is valamit, az pusztán egy-egy benyomás, emlékfoszlány lesz, nem maga a jelenség. Vagyis azt mondhatjuk, hogy valójában a tapasztalható jelenségek létezése csak a tapasztalatunk pillanatára korlátozódik, hiszen a következő pillanatban már el is múlt. Hova tűnt tehát a fal, amit tartósnak találtunk? Csupán azt mondhatjuk, hogy a tapasztaló tudatosságban a fal képe újra és újra felmerül, amire a tudatunk rávetíti a tartósság elképzelését.

Ennek a körülményes eszmefuttatásnak az életünkre nézve meglehetősen húsbavágó jelentősége van: minden megmozdulásunkat arra az elgondolásra építjük fel, hogy a jelenségek – beleértve saját magunkat is – tartósak. Mivel azonban ez az elgondolás téves, a reacióink hibásak lesznek és ebből adódóan szenvedésteli élethelyzeteket alakítunk ki. Olyasmire vágyunk, amitől nem várhatunk tartós boldogságot és reménykedünk, hogy elkerülhetjük a kellemetlenségeket: a betegséget, öregséget, stb.

Felismerve a valóság természetét felhagyunk azzal, hogy olyasmit várjunk el az élettől, amit nem tud teljesíteni. Rendkívül felszabadító pillanat ez, hiszen hatalmas energiát emészt fel, hogy ráerőltessünk a világra egy illuzórikus elképzelést.

Nem kielégítő

Sokszor azt hisszük, a boldogságunkhoz csak ez vagy az a tárgy, jelenség, személy társadalmi szerep hiányzik, ezért mindent megteszünk, hogy megszerezzük ezeket. Érezzük, hogy hiányzik valami az életünkből, s ezt a hiányt igyekszünk betölteni. Hiányzik a teljesség érzete, amit tökéletes elégedettségként élhetnénk át, mivel azonban a teljességet nem tudjuk külső jelenségek pótlásával megszerezni, rendszerint csalódunk. A Buddha felismerése szerint a szenvedésnek és a boldogságnak egyaránt a tudatban található a gyökere, ezért külső jelenségekkel nem szűntethető meg, illetve nem található meg. Sok kutatási eredmény állítja, hogy a gazdagság önmagában nem elég a boldogsághoz, ugyanakkor a belső béke fejlesztését támogató kulturákban élő emberek sokkal elégedettebbek, mint a főleg fogyasztásra épülő kultúrák lakói.

Nem „én”

A Buddha egyik legtitokzatosabb tanítása azt fejti ki, hogy egyetlen tapasztalható jelenség sem alkalmas arra, hogy az önazonosságunk, „énünk” alapjául szolgáljon.

Amikor önmagunkra, énünkre gondolunk, tulajdonképpen egy jelenséghalmaz jár a fejünkben, amiben bizonyos forma, alak, vagyis a testünk, testünkkel kapcsolatos érzeteink, tapasztalataink, emlékeink, valamint a érzelmeink, szándékaink, szerepeink stb. jelennek meg a tapasztalásra képes tudatossággal együtt. Többé-kevésbé ezek együtteseként határozzuk meg magunkat. Tudjuk, hogy nem vagyunk azonosak a szomszéddal, az autóval, a jelenségvilág bőrfelületünkkön kívül található részével, vagyis ezektől elkülönült, önállóan létező, folyamatosan, tartósan létező dologként látjuk magunkat. Természetesen ennek van egy viszonylagos, praktikus igazsága, mégis bizonyos problémák forrásává válhat ez a szemlélet.

A személyiségünk fejlődésének fontos szakasza, amikor gyermekként meg tudjuk különböztetni magunkat a környezettől. Felnőttként azonban minél erősebb bennünk az elszigeteltség érzete, annál magányosabbnak, kiszolgáltatottabnak érezhetjük magunkat, annál kevésbé leszünk képesek arra, hogy együttműködő, szeretetteli, együttérző emberként éljük az életünket, ugyanakkor ezek a minőségek alapvetőek a boldogság megtalálásában.

A szellemi út tehát leszoktat arról, hogy olyasmivel azonosítsuk magunkat, amik nem lehetünk, és így az önazonosságunk alapja az, ami nem változik, nem múlik el, s amit a buddhizmusban Buddhatermészetnek nevezünk.

A buddhista út a problémákkal való szembenézéssel veszi kezdetét, s a meditáció célja éppen a szenvedés okainak legyőzése és pozitív tulajdonságaink kifejlesztése. A gyakorláshoz nem kell hátat fordítanunk eddigi életünknek és magunk mögött mindent felégetve remeteségbe vonulnunk. A legtöbb meditációt éppen emberi kapcsolatainkban, hétköznapi ténykedéseinkben lehet a legjobban alkalmazni.

A négy isteni állapot

Valamennyi buddhista iskola megegyezik abban, hogy a négy brahmavihára vagy isteni állapot kifejlesztése a legfontosabb meditációs gyakorlat. Ebből is látszik, hogy a buddhizmus nemcsak a szenvedésről szól, hanem sokkal inkább pozitív emberi tulajdonságaink erősítésére törekszik. E négy meditációt – a mérhetetlen szeretetet, mérhetetlen részvétet, mérhetetlen együttérző örömöt és mérhetetlen egykedvűséget – azért nevezik isteni állapotnak, mert aki ezeket kibontakoztatja, az már itt a földön isteni minőségű életet tud élni.

Ezek közül talán csak az egykedvűség szorul némi magyarázatra. Ez alatt nem közömbösséget értünk, hanem a túlfűtött érzelmektől való mentességet és az elfogulatlanságot. Az ember a vágyain és a személyes érdekein felülemelkedve képes olyannak látni a dolgokat, amilyenek azok valójában, s nem teszi hozzá azokhoz saját elképzeléseit, kivetítéseit.

A belső béke megvalósításához a négy brahmavihárát önmagunk és más lények felé egyaránt ki kell fejlesztenünk, enélkül nincs felszabadulás. A buddhizmus az én-érzetet káprázatnak tartja, s a megszabadulás érdekében el kell jutnunk annak fölismeréséhez, hogy az „én” és ”más” között nincs valódi különbség. A másokkal való közösség fölismeréséhez nagyon fontosak az emberi kapcsolataink. Sőt, a buddhisták a lények nagy közösségébe nemcsak az embereket, hanem minden más lényt – így az állatokat, isteneket, a poklok lakóit és más szellemi lényeket – is beleértik.

Az éber tudatosságot az úgynevezett szatipatthána gyakorlatok segítségével fejleszthetjük ki. Ennek néhány alapvető gyakorlata:

A légzés tudatosítása

Egyszerűen a légzésünk tudatos követéséről van szó. Nem kell befolyásolnunk, visszatartanunk vagy erőltetnünk, hanem csupán átlelkesülten figyelnünk. A gyakorlat bármilyen helyzetben és körülmények között végezhető, akár buszon is, hiszen csak a testünk és levegő kell hozzá. Bár megtévesztően könnyűnek és egyszerűnek látszik, valójában nem az. Gyakorlással egyre finomabb különbségeket is képessek leszünk észrevenni. S hogy mért érdemes gyakorolni? A légzés tudatosításának meditációja önmagában is elvezethet bennünket akár egészen a Felébredésig.

Testhelyzetek tudatosítása

Tudatában lenni a testünknek, bármit teszünk is éppen: akár ülünk, akár megyünk, akár fekszünk. Ha e gyakorlatot tiszta megértéssel végezzük, akkor még az olyan egyszerű dolgok is, mint mondjuk a fésülködés, a meditáció részévé válnak.
Egyéb testtel kapcsolatos gyakorlatok a testhez kötöttség nem vonzó jellegén való elmélkedés; a test négy elemre bontása (föld, víz, tűz, levegő); valamint a test halál utáni állapotáról folytatott elmélkedés.

Az érzések szemlélése

A megismerést mindig valamilyen érzés kíséri: ez kellemes, kellemetlen vagy semleges lehet. Az érzetek másfelől aszerint is csoportosíthatók, hogy milyen fajta megismerések váltják ki azokat. Eszerint vannak látási, hallási, szaglási, ízlelési, testi és közvetlen tudati érzések. Ebben a gyakorlatban a felmerülő érzéseket szemléljük anélkül, hogy azonosulnánk azokkal. Az érzések könnyen felszínre hozzák rejtett tudati szennyeződéseinket, melyeket így fölismerhetünk és megtisztíthatunk. Például ha kellemes érzés bukkan fel, akkor gyakran megjelenik a mohóság érzete is, amely megpróbálja a gyönyörteli érzést megragadni és megtartani. A kellemes érzésnek azonban nem kell feltétlenül mohósághoz vezetnie, sőt, a megragadástól megtisztult tudat képes igazán az elengedett örömet tapasztalni.

A tudatállapotok szemlélése

A buddhista tudat-tan nagyon sokféle tudatállapotot különböztet meg: pl: vágyteli tudatot, vágy nélküli tudatot, ellenszenvvel teli tudatot, ellenszenv-mentes tudatot, feszélyezett, görcsös, szétszórt tudatot, összpontosított, elengedett és higgadt tudatot, fejlett és fejletlen tudatot és így tovább. A meditálónak mindig tisztában kell lennie azzal, hogy éppen milyen tudatállapotban van.

Fejlettebb szinten a meditáló minden jelenséget úgy szemlél, hogy azokban a Dharma végső igazságának kifejeződését látja.

Előkészítő gyakorlatok

A buddhista szellemi útra történő rálépéskor elkezdjük tanulmányozni a tanításokat. A tanulmányok során belátjuk, hogy életünk minőségének javulása csak abban az esetben lehetséges, ha a tanultakat átültetjük a gyakorlatba, más szóval elkezdjük szellemi útként élni az életüket. Az út elején hagyományosan az előkészítő gyakorlatok állnak, ezek teremtik meg a megértés és a további gyakorlás alapját. Tetteink és gondolataink szellemi értéke ugyanis nem azok tartalmától, hanem a belső attitűdünktől, szándékainktól függ. Mindaddig, amíg nem adtuk fel világias szemléletmódunkat, a szenvedés körében maradunk még akkor is, ha gondolatainkat vagy tetteinket valamelyik nagy szellemi hagyományból merítjük. Ezért lényeges, hogy legfőbb szellemi célunknak saját szemléletmódunk átalakítását tekintsük, és türelmesen dolgozzunk ezen mindaddig, amíg a Tökéletes Belátás teljesen természetünkké nem válik. Fontos a rendszeres gyakorlás, amely nem pusztán meditatív üldögéléseket jelent, hanem át kell, hogy hassa mindennapi tevékenységeinket is.

Gyökérjóga

Az úgynevezett »gyökérjóga« az indiai és tibeti gyémántút-buddhizmus ősi gyakorlatrendszere, amelyet tanítóink a nyugati buddhista gyakorlók számára alkalmas formába öntöttek, és magyar nyelvre is lefordítottak. Alapvető, egyszerű gyakorlatokat tartalmaz, amelyek kezdő és régebb óta az úton járó gyakorlók számára egyaránt ajánlottak.

A gyakorlások a helyes motiváció gerjesztésével kezdődnek, mert ez biztosítja az erőfeszítéshez szükséges energiát. Ennek során négy fontos gondolaton elmélkedünk: a szabad és szerencsés emberi születésünkön; arról, hogy milyen nehéz ezt elérni; az okok és következmények összefüggéseiről, valamint a mulandóságról. Az első két elmélkedésben arra emlékeztetjük magunkat, hogy jelenleg megvan a lehetőségünk a gyakorlásra, életminőségünk javítására, önmagunk és mások szenvedéseinek csökkentésére. Az állatok pl. kiszolgáltatottságuk és kötöttségeik következtében erre nem képesek. Ugyanakkor a tanítások figyelmeztetnek, hogy az értékes emberi újjászületésre nagyon nehéz szert tenni. Gondoljunk csak bele, hogy embertársaink között legtöbben szélsőséges nyomorban élnek, ahol a szellemi gyakorlás lehetősége nincs meg. Csekély a valószínűsége, hogy a halál után a mostanihoz hasonló kedvező körülmények közé születünk újjá. Ez az elmélkedés megtanít bennünket elfogadni és megbecsülni emberi testünket, és létrehozza bennünk a vágyat, hogy az általa biztosított életet szép és nemes célokra fordítsuk.

Az okok és következményeik elemzése rávilágít arra, hogy minden, amit teszünk, hatással van önmagunkra és másokra. A nem üdvös tettek szenvedéshez, az üdvös tettek pedig boldogsághoz vezetnek. Az igazi boldogsághoz azonban nem elég az üdvös tett, hanem ehhez arra is szükség van, hogy helyesek legyenek a szándékaink, és jó legyen a tett eredménye. Ennek eléréséhez pedig nem elég bizonyos szabályokat követni, hanem bölcsességre is szert kell tennünk. A következő lépés a mulandóságról folytatott elmélkedés.

El kell fogadnunk a tényt, hogy egyszer minden elmúlik. Meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy minden szüntelenül változik: megszületik, fejlődik, majd megszűnik. Ugyanígy van ez saját testünkkel is. Megszületünk, felnőtté válunk, megöregszünk, majd amikor eljön az idő, meghalunk. A halál perspektívájából mindennapi életünk átértékelődik, és megszokott tevékenységeink új megvilágításba kerülnek. Sok szükségesnek vélt dolog, amire oly nagyon vágyunk – pl. ruhák, szórakozás, egzotikus nyaralások stb. – hirtelen elvesztik a érdekességüket, és más értékek kerülnek előtérbe.

A meditáció minden esetben a cél tudatosításával kezdődik. Ez a lépés azért nélkülözhetetlen, mert enélkül nem tudhatjuk azt sem, hogy haladtunk-e egyáltalán, vagy csak vakon körözünk egyhelyben.
A meditáció másik kulcsa a helyes éberség. Az éberség tudatosságot, jelenlétet és emlékezést jelent. Az emberi lét három síkján – a testünkben, beszédünkben és tudatunkban – egyaránt megtanulunk nagyon tudatosan jelen lenni. A gyakorlás hatására nyitottá válunk minden tapasztalt jelenségre. Nem fojtunk el semmit, de nem is bonyolódunk bele a gondolatainkba, hanem csupán szemlélődünk. Ezáltal előítéleteink és megszokásaink sűrű hálója lazábbá, áttetszőbbé válik, és megmutatkozik valódi - szabad és világos - természetünk.

A meditáció másik kulcsa a koncentráció. Ha nem vagyunk képesek hosszasan egy választott tárgyra összpontosítani, akkor energiáink szétfolynak, s a meditációnk is csupán szétszórtságunkat erősíti meg. A koncentráció fejlesztésére sokféle gyakorlat létezik, ilyen a légzés folyamatának tudatosítása.

A légzésre irányuló éberség gyakorlása közben üldögélünk és egyszerűen tudatában vagyunk a be- és a kilégzésnek anélkül, hogy befolyásolnánk azt. Ahogy a Buddha tanította, a szerzetes “hosszan belélegezvén, tudja: ’Hosszan belélegzem’; hosszan kilélegezvén, tudja: ’Hosszan kilélegzem’; röviden belélegezvén tudja: ’Röviden belélegzem’; röviden kilélegezvén tudja: ’Röviden kilélegzem’.” Ezen kívül másra nincs is szükségünk. Hagyjuk a kósza gondolatokat és belső képeket jönni-menni, nem akadályozzuk felmerülésüket, de nem is bonyolódunk bele ezekbe.

Ezután következik az előkészítő gyakorlatok négy alapgyakorlata: a menedékvétel és leborulás, a Vadzsraszattva meditáció, a mandala felajánlás és a gurujóga.

Menedékvétel

A menedékvétel a bizalom kifejezése a tanítást megszemélyesítő mester és a Buddha által kinyilatkoztatott tanítás iránt. Ezzel a jelképes gesztussal kötelezzük el magunkat a felébredésre való törekvés, az igazság és a megvilágosodás útján járók közössége mellett. A menedékvételt leborulásokkal is megerősítjük, majd ezt követően együttérzést és szeretet fejlesztünk ki az összes élőlény irányában. Ez jelenti a kulcsot a harmonikus élethez, s mélyíti el törekvésünket a megvilágosodásra.

Vadzsraszattva meditáció

A Vadzsraszattva meditáció során egy olyan istenséghez fohászkodunk megtisztulásért, aki a tökéletesen tiszta tudatot személyesíti meg. Ez a gyakorlat segít elhárítani a szellemi út során felmerülő testi-szellemi akadályokat. A megtisztulás azért érhető el, mert a Buddha-természet mindannyiunkban jelen van. Ha ezt valójában megértjük, akkor minden erőlködés és kényszer nélkül, természetes módon harmóniába kerülünk a világgal és önmagunkkal.

Mandalafelajánlás

A mandalafelajánlás során képzeletben felépítünk egy világegyetemet, majd azt felajánljuk a megvilágosodottaknak. A gyakorlat hatására megszűnik bennünk a görcsös ragaszkodás a tárgyakhoz, nem rettegünk többé a dolgaink elvesztésétől, sem bármilyen más veszteségtől. Ezáltal felülemelkedetten és szabadon élhetünk.

Gurujóga

A gurujóga gyakorlata során saját mesterünket tökéletesen megvilágosodott Buddhaként képzeljük el és áldását kérjük. Az áldás hatására közvetlenül részesülhetünk a guru tiszta tudatállapotában. Ez lehetővé teszi, hogy intuitív módon megéljük, mintegy elővételezzük a megvilágosodottabb tudatállapotokat.

Tárá meditáció

Tárá női Buddha volt, aki a buddhaság elérése előtt sok-sok életen át hétköznapi emberi lényként gyakorolt. Fogadalmat tett, hogy női alakban fogja elérni a megvilágosodást, és azt követően is újra meg újra nőként fog megszületni. Így kívánta szolgálni valamennyi lény megmentését. Neve csillagot jelent, mert ahogy a csillag utat mutat az éjszakában, úgy vezeti át ő is a lényeket a szamszárán, az élet szenvedésteli körforgásán. Segítő erejéről régi legendák és mai történetek egyaránt szólnak; sok embert valóban megmentett veszélyes helyzetekben. Aki részt vett már néhány Tárá meditáción a közösségben, maga is kipróbálhatja mantrájának segítő, lelket-tudatot megvilágosító erejét.

Elsősorban védelemért és biztonságért fohászkodunk hozzá. Olyan istenség ő, aki minden kívánságot képes teljesíteni, még a megvilágosodás erőivel is fel tud ruházni bennünket. A nőiség alapelvét hordozza, amely életet ad, világra hoz, táplál és véd bennünket, de amelyhez a másik oldalon hozzátartozik az élet fogyatkozásának elfogadása is. Ezt a bölcsességet a természettől elszakadt modern ember szinte már elveszítette, ezért is fontos meditálnunk a Tárá által felmutatott jellegzetességeken.

Tárá azonban nemcsak szelíd, békés nő, nemcsak jótékony angyal, akinek egyetlen dolga, hogy minden kívánságunk teljesítse: “Lábai dobbantásával megrázkódtatja az egész Földet, sőt az egész világegyetemet… ellenségei halálra rémülnek, hacsak meghallják kacaját”. A megvilágosodás kifejlesztéséhez ezeket az intenzív, erőteljes energiákat is fel kell fedeznünk önmagunkban és a világban, nőknek és férfiaknak egyaránt.

Avalókitéshvara, az együttérző istenség

Tárán kívül még sok más meditációs istenségünk is van, akik közül Avalókitéshvara, a nagy részvét megtestesítője az egyik legfontosabb. Avalókitéshvara, vagy tibeti nevén Csenrézi Tárával is kapcsolatban áll: a hagyomány szerint Tárá Avalokitéshvara könnycseppjéből született, amely a világ iránti részvét hatására gördült ki az istenség szeméből. Gyakran ezer karral ábrázolják. Ez a sok kar arra utal, hogy az istenség egyidejűleg számtalan szenvedő lényen képes segíteni. A tenyerek közepén azonban mindenütt egy szemet is találunk, amelyek azt jelzik, hogy segítőkészsége bölcsességgel párosul. Képes arra, hogy ne csak a szenvedést, de azok rejtett okait és a valódi szükségleteket is fölismerje. Az istenség bármilyen formát fel tud ölteni annak érdekében, hogy valamely szenvedő lénynek segítséget nyújtson. A szíve előtt összetett két kezében vörös drágakövet tart. Ez a mani, a minden kívánságot teljesítő drágakő, amely a hatalmas részvétet jelképezi. További kezei közül az egyikben málát vagy imafüzért tart, amely az imádság és a koncentráció eszköze. Ennek segítségével szoktuk mantráinkat mondogatni. Ahogy azonban a virág szirmait nem lehet erőszakkal kinyitni, úgy a tudatot sem kényszeríthetjük megnyílásra. A mala és a mantra a tudat megnyitásának és fejlesztésének ügyes eszköze.

Egy újabb kezében lótuszt (tavirózsát) tart, amely a szellemi út kibontakozását jelképezi. Ez valamennyi virág közül a legértékesebb. Valamennyi Buddhát és Bódhiszattvát lótusztrónuson ábrázolják. A lótusz vízi virág, mely a legpiszkosabb pocsolyákban terem, maga a virág azonban meg sem érinti a víz felszínét, hanem a felett 20-25 cm-re bontja ki szirmait. Így egyben a tisztaság szimbóluma is. A buddhista tanítás szerint saját szellemünk is a világ szennyéből sarjad ki, s érzelmeink vize táplálja és öntözi, mégis ez a világ legtökéletesebb, legtisztább jelensége.

Harmadik pár kezében egyik oldalon a Tan Kerekét – a Dharmacsakrát – tartja, amely az állandó változást és az arról szóló tudás erejét szimbolizálja. A másik oldalon pedig íj és nyíl, amely a nyitott és mégis egyirányú, koncentrált, energiával teli tudatot jelképezi.

Egy további kezével az adás (dána) gesztusát mutatja be, az ezzel átellenes kezében tartott vázából pedig az örök élet vizét önti. A víz az érzelmeket és magát az életfolyamatot is jelenti. Amikor ez az állandó áramlás megszakad, az maga a halál. A tanítás szerint az áramlást nem az elmúlás szakítja meg, hanem éppen ellenkezőleg, a halált a változás megrekedése okozza. Az állandó változás az élet áramlása: ez a halhatatlanság kulcsa, ez jelenti az élet végtelenségét és örökkévalóságát. Mindaddig, amíg a víz be van zárva a vázába – vagyis amíg érzelmeink be vannak zárva testünk börtönébe, amíg elválasztva tartjuk és elszigeteljük azokat a körülöttünk lévő világtól –, a halált is tapasztalnunk kell. Az adás gesztusa ezzel szemben megnyitja az élet áramlását: a dolgokat nem törekszünk többé megtartani magunknak, hanem elengedjük és odaadjuk őket. Vagyis a halhatatlanságot azon keresztül érhetjük el, hogy megtanulunk adni, s nyitottá tesszük magunkat a körülöttünk lévő világra.

Még sokáig elmélkedhetnénk az istenség által viselt egyéb díszítések és szimbólumok jelentésén, s ennek során nagyon sokféle összefüggést tudnánk felfedezni. E szimbolikus jelentésrétegek felfejtése nagyon színessé teszik a meditációt. Sokféle ötletünk és ösztönzésünk támad közben, amelyekből inspirációt tudunk meríteni. Az ilyen istenség-meditációk célja azonban nem csupán abban áll, hogy ráébresszen bennünket az életünket mozgató rejtett fonalakra, hanem rajtuk keresztül tudunk kapcsolatot teremteni önmagunk magasabb lehetőségeivel. Az istenségekkel való azonosulás, az általuk megtestesített út követése nyomán tudjuk mi magunk is megvalósítani ugyanazokat az eszményeket: az önzetlenséget, együttérzést, tudást, bölcsességet, erőt, nyitottságot és belső szabadságot.

A buddhizmuson belül az évszázadok során három nagy irányzat fejlődött ki: a hínajána (»kis szekér«), a mahájána (»nagy szekér«) és a vadzsrajána (»gyémánt szekér, vagy hordozó«) buddhizmus. Mindhárom a megvilágosodás elérését célozza a Buddha iránymutatása alapján, a tudat fejlesztésén keresztül.

A hínajána szigorú útja a világtól való teljes elfordulást igényli, s elsősorban a minél gyorsabb egyéni megszabadulás eszményét tartja szem előtt. Ez többnyire szerzetesi életformát igényel, amelyet a mai világban csak kevesen tudnak megvalósítani.

A mahájána a minden lény iránti egyetemes együttérzést állítja a középpontba. Még a Felébredésre is azért törekszik, hogy ezáltal az összes lény szenvedését enyhítse. A mahájána szerint minden lény elnyerheti a szabadulást, és a szellemi élethez nem kell feltétlenül szerzetesnek lenni.

A »nagy szekér« buddhizmus az úgynevezett bódhiszattva ideált követi. Ez az elnevezés olyan lényekre utal, akiknek a megvilágosodott tudatosság már jellemvonásává vált, s akinek célja az, hogy úgy érje el a tökéletes buddhaságot, hogy az minden élőlénynek javára váljék.

Bódhiszattva-fogadalmat közösségünk tagjai is tehetnek, ez azonban csak a papi fokozaton kötelező. Aki letesz egy ilyen fogadalmat, az attól kezdve tudatosan törekszik arra, hogy minden pillanatban az összes lény javára gyakoroljon, éljen és gondolkozzon, tehát életét teljesen ennek az eszmének a szolgálatába állítja.

Közösségünk a mahájánán belül a gyémántút (»vadzsrajána«) vonalát követi. Ennek sajátossága, hogy az alapvető emberi érzelmeket is igyekszik felhasználni a megvilágosodás elérésére. A vágyakat és szenvedélyeket nem elnyomni, hanem inkább megpróbálja szublimálni, “átszellemíteni”.

A gyakorlás legfontosabb módszerei itt a vizualizáció és a mantrázás. Ez a megvilágosodott tudatot megtestesítő istenségek képzeleti megidézését jelenti az energiáikra jellemző misztikus hangok (mantrák) segítségével. Az istenségeken való meditálás, magasabb szinten pedig a velük való tudati egybeolvadás segít abban, hogy ugyanezeket a megvilágosodott jellemvonásokat önmagunkban is létrehozzuk. A gyémántút buddhizmus istenségei egyfajta palotában időznek, amelyet több védőkör övez, ezt nevezzük mandalának. Ezek gazdag és változatos képi- és szimbólumvilággal rendelkeznek, amelyet a gyakorló évekig tanulmányoz. Az egyes jelképekről külön-külön is érdemes meditálni. A templomi faliképek (thangkák), vagy a különböző színű drágakőporból készített homokmandala mind térképként szolgál ehhez a rejtélyes világhoz. Amikor egy homokmandala elkészült, akkor azt a nem-ragaszkodás jelképeként rendszerint egy mozdulattal elsöprik, vagy a folyóba szórják, ahogyan Őszentsége a XIV. Dalai Láma tette ezt néhány éve Budapesten.

A gyémántút buddhizmus egyik vonzerejét képeinek érzelmi ráhatása adja – az a rejtély és misztikum, ami a szívünk mélyén megérint bennünket, és mozgásba hozza a fantáziánkat. Az igazi értékekhez azonban csak úgy juthatunk hozzá, s egyáltalán az egész úton csak úgy indulhatunk el, ha hajlandóak vagyunk önmagunkat átváltoztatni.

A Buddha általában a konkrét kérdésekre vagy felvetésekre válaszolt, amikor valakit személyesen tanított. Igény mutatkozott azonban arra is, hogy tanításait általánosabb megfogalmazásban összegezze. Legmélyebb fölismerését a belső békéhez vezető úton a Négy Nemes Igazságban fogalmazta meg. Ebben kimutatta, hogy a szenvedést tudatlanságunkkal és hibás ösztönzéseinkkel alapvetően saját magunk idézzük elő és ezek megszüntetésével fel is számolható. A szenvedés okainak megszűntetésének módszerét pedig Nemes Nyolcrétű Ösvény néven ismerjük. Az ösvény tartalmaz etikai alapelveket, az életünk és a tudatunk megismerésével kapcsolatos, valamint a meditációs gyakoláshoz tartozó tanításokat. Az erkölcsi szabályok betartásával kedvező körülményeket teremtünk a tanulmányainkhoz és a meditatív szemlélődéshez. A valóság mélyebb intellektuális megértése pedig támogatja a meditációból fakadó intuitív belátást. A megértés ekkor mély hatás gyakorol a viselkedésünkre, amely immár nem külső szabályok puszta elfogadásától, hanem a megértéstől és meggyőződéstől lesz pozitív, sőt éppen e megértésnek a felragyogása jelenti a nemtudás sötétségének eloszlását. Ez a megvilágosodás.

A felszabadulás útját a Nemes Nyolcrétű Ösvény jelöli ki, amely valamennyi buddhista számára követendő. A Tökéletes szemlélet (1.) révén fölismerjük a szenvedés tényét, annak okát és megszüntethetőségét. Ez nem más, mint a valóság természetének megértése, a szellemi látásmód elsajátítása. A Tökéletes elhatározás (2.) azt jelenti, hogy szakítunk az illúziókon alapuló életcélokkal és elköteleződünk az Út végigjárására. A Tökéletes beszéd (3.) tartózkodás a hazugságtól, rágalmazástól, rosszakarattól, durva beszédtől, haszontalan fecsegéstől. Igazmondás, lényegre törő fogalmazásmód; a barátságot, összhangot elősegítő beszéd; szelídség és mások iránti türelem. A Tökéletes cselekvés (4.) olyan aktivitás, amelynek során tartózkodunk az öléstől, a javak önkényes elvételétől és a pazarlástól. A kedvesség és együttérzés kifejlesztése, a jóakarat gyakorlati alkalmazása. Becsületesség és tisztelet mások és javaik iránt, megelégedettség, mértékletesség, nagylelkűség. A tökéletes cselekvés megelőzi, illetve elkerüli az olyan szexuális kapcsolatot, amely másnak fájdalmat okoz. A Tökéletes megélhetési mód (5.) jegyében tartózkodunk az olyan foglalkozásoktól, amely más lényeknek kárt okozhatnak. Például nem kereskedünk fegyverrel, alkohollal, kábítószerekkel. Törekszünk a szorgalmas és lelkiismeretes munkára, tiszteletre és figyelemre, és ez megalapozza a tisztességes üzleti életet.

Az utóbbi három elsősorban azt a célt szolgálja, hogy az életünket és ezen keresztül a tudatunkat megtisztítsuk, s alkalmas tereppé tegyük a gyakorláshoz és a szellemi fejlődéshez. Ezeket erkölcsi iránymutatásokként is felfoghatjuk. A buddhizmusban az etika nélkülözhetetlen szerepet játszik a mély és nagy jelentőségű, pozitív tudati változások előkészítésében.
A Buddhához sokan fordultak segítségért, közülük jónéhányan maguk is kivonultak az erdőbe, és intenzív gyakorlásba kezdtek. Mások, jóllehet rájuk is nagy hatással voltak a Buddha szavai, visszatértek családjukhoz, és folytatták világi életüket, miközben náluk is kezdetét vette egy belső átalakulási folyamat. Ugyanis a gyakorlás hatékonysága nem attól függ, hogy milyen szerepet töltünk be a társadalomban, hogy kis- vagy nagyvárosban lakunk-e, hogy családosak vagyunk-e, vagy egyedül élünk.

Az agressziótól, hazugságoktól, lopástól való tartózkodás a harmonikus társadalmi életet szolgálja, ugyanakkor a gyakorló számára olyan környezetet alakít ki, amelyben valóban a tanulmányaira és személyiségének feltárására tud figyelni. Ha valaki állandóan összeütközésbe kerül környezetével, s folyton az emberi kapcsolataiban jelentkező problémák töltik ki tudatát, akkor képtelen lesz arra, hogy tiszta tudattal a jelenben éljen.

Az ösvény utolsó három eleme a Tökéletes erőfeszítés (6.), Tökéletes éberség (7.) és a Tökéletes elmélyedés (8.).

Az erőfeszítés hivatott arra, hogy biztosítsa a hosszú és fáradságos út végigjárásához szükséges energiát. Ez teszi lehetővé, hogy gátat vessünk a gondolatainkban feltörő szennyeződéseknek, a már meglévő tökéletlenségek elhagyjuk, jót és üdvöt előmozdító gondolatokat ápoljuk és fejlesszük. Tehát a törekvésnek elsősorban a saját tudatállapotunk megfigyelésére, ellenőrzésére és alakítására kell irányulnia. Ennek segítségével megpróbáljuk megelőzni, illetve elhagyni az olyan káros tudatállapotokat, mint pl. a rosszakarat, tompaság, aggodalmaskodás, és helyükbe állítani az éberség, nyugalom és kiegyensúlyozottság attitűdjét.

Az éber jelenlét azt jelenti, hogy a dolgokat, tapasztalatokat (a testünket, az érzéseinket, a tudatunkat és a külső jelenségeket) nem ítéljük meg, nem minősítjük, hanem egyszerűen hagyjuk azokat saját természetük szerint megjelenni. Nem vonódunk bele az eseményekbe, hanem a jelen pillanat történéseit szemléljük anélkül, hogy a saját érdekeink és nézeteink által gerjesztett gondolati társítások elfednék azokat. Ez gyakorlatilag éber tudatosságot jelent minden cselekedetünkben.

Az elmélyedés vagy koncentráció feladata az össze-vissza csapongó gondolatok és az állandóan felkavarodó érzelmek elnyugtatása. Legtöbbször nem is vagyunk tudatában annak, hogy gondolataink megállás, pillanatnyi szünet nélkül áramlanak. Annyira hozzászoktunk már ehhez, hogy szinte azonosítjuk magunkat a gondolatainkkal. Sokan nem is igazán szeretnék, ha ez a tudati fecsegés alábbhagyna, mert a csend élménye megkérdőjelezné ezt az azonosulást.

Az Ösvény elemei egymásra épülnek és egymásba ágyazódnak. Fel lehet őket úgy is fogni, mint egy hőlégballonnal való utazáshoz szükséges összetevőket:
a szemlélet adja az irányérzéket, az elhatározás a célunk elérésére irányuló szándékot. A helyes beszéd, cselekvés és megélhetési mód segítségével kidobáljuk a felesleges súlyokat a gondolából, s a helyes erőfeszítés szolgáltatja a meleg levegőt, ami levegőben tartja a ballont. Az éberség biztosítja a megfelelő körültekintést, hogy az esetlegesen felmerülő akadályokat el tudjuk kerülni, a koncentráció pedig a szükséges összpontosítást, amellyel mindezeket az összetevőket koordinálni tudjuk.

2500 évvel ezelőtt élt Indiában egy herceg, akit Gótama Sziddhártának hívtak. Trónörökös lévén mindene megvolt, magas fokú képzésben részesült, udvarhölgyek vették körül, egyszóval élvezte az életet. Ezért viszont nagy árat fizetett: nem tudott semmit a külvilágról, nem tudta, hogyan zajlik az élet a palota falain kívül.

Egy alkalommal azonban, amikor mégis kikocsizott a városba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem csak fiatalság és gondtalanság van a világon. Öreg és beteg embereket látott, majd megpillantott egy halottas menetet, így szembesült az elmúlással. Ezek az élmények kizökkentették addigi életviteléből, elkezdett elmélkedni saját múlandóságán.

Egy másik alkalommal egy jógit látott, aki lemondó életet élt, és láthatóan felülemelkedett az élet kisebb-nagyobb bajain. A herceg tovább tépelődött, míg végül az aszkéta alakja döntő lépésre sarkallta: megszökött a palotából, hátrahagyva családját, gazdagságot, politikai pályafutást, kényelmes életet, és még ruhájáról is lemondva aszkétának állt. Egyetlen dolog foglalkoztatta: legyőzhető-e az elmúlás és az azt kísérő szenvedés?

Miután elhagyta a palotát és vándorolni kezdett, találkozott egy híres tanítóval, aki a védikus hagyomány alapján oktatta őt. Gótama elkezdte gyakorolni a meditációt, és igen komoly eredményeket ért el. Tanítója elégedett volt vele, s felajánlotta neki, hogy ő is tanítson, hiszen kiemelkedett a többi tanítvány közül. Kíméletlen őszinteséggel nézett szembe saját magával, és úgy találta, hogy még nem kapott választ azokra a kérdésekre, amelyek miatt rálépett a keresés nehéz ösvényére, ezért nem fogadta el a felkérést.

Mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennél a tanítónál nem tud továbbfejlődni, odébb állt. Kis idő múlva újabb közösségben találta magát, egy másik híres mester szárnyai alatt. Gótama szépen haladt a tanulmányaiban, kiváló képességei és elszántsága vitték tovább az úton. Azonban itt is elérkezett az idő, amikor úgy érezte, hogy nem tud már tovább fejlődni, s még mindig nem kapta meg a keresett válaszokat. Ezért elhagyta ezt a tanítóját is.

Ekkor lemondott arról, hogy másvalaki irányítását kövesse. Magányosan kezdett elmélkedni, miközben szigorú aszkétikus gyakorlatokat folytatott: csak minimális táplálékot vett magához, testének szükségleteivel egyáltalán nem törődött, elméjét a végletekig hajszolta. Csonttá és bőrré fogyott, testileg és mentálisan kimerült, ám égető kérdéseire még mindig nem talált választ.

Évek teltek így, míg fölismerte, hogy ez az önkínzás sem vezet eredményre, s újból változtatnia kell. E fölismerés után újra rendesen evett, rendszeresen fürdött, és igyekezett távol tartani magától a szélsőséges módszereket.

Meditációi közben túllépett a vágyakon, mégpedig nem azáltal, hogy elfojtotta őket, hanem megértette, hogy azok honnan erednek. Ráébredt arra, hogy a világ és a saját személyisége csupán állandóan változó jelenségek játéka. Testére, elméjére, érzéseire és gondolataira és a külvilág dolgaira ettől kezdve csak mint kölcsönös függésben levő jelenségekre tekintett.

Megértette, hogy a vágyak, az önzés, a düh mind onnan ered, hogy azonosítjuk magunkat ezekkel a jelenségekkel. Minden gondolat, érzés vagy tett lenyomatot hagy bennünk, amelyek később a megfelelő kiváltó okok hatására újra felbukkannak. Ezáltal újra meg újra átéljük azokat, ami a tartós létezés illúzióját kelti bennünk. Énünk tulajdonképpen nem más, mint a múló jelenségekkel való csalóka azonosulás.

Meghaladva a tartósan létező én illúzióját, Gótama megkapta a választ. Ettől kezdve Buddhának, azaz Felébredettnek hívjuk.

A Buddha megvilágosodása után hirdetni kezdte felismerését. Tanításait soha nem erőltette rá senkire, mindig az érdeklődők, a tudásra szomjazók voltak azok, akik felkeresték. Kérdéseikre adott válaszai erős hatást gyakoroltak a hallgatóságára, sokan tanítványául szegődtek, hagyományos szóhasználattal: „menedéket kértek” a Buddhánál, a Tanításánál és a gyakorlók Közösségénél. A menedékvétel formailag a következő szavak elmondásából áll: “A Buddhához (a Fölébredetthez) folyamodom oltalomért, a Dharmához (a Tanhoz, az Igazsághoz és a valóság Törvényéhez) folyamodom oltalomért, a Szanghához (a Megvilágosodottak és gyakorlók közösségéhez) folyamodom oltalomért.”

A Buddha tanítása megérintette az embereket és felnyitotta szemüket. Megértették, hogy a menedékvétel nem a valóság elől való elrejtőzés, de még csak azt sem jelenti, hogy mostantól fogva valaki másra bízhatjuk a problémáink megoldását. A Buddha nemcsak szembenézett a szenvedéssel és feltárta annak okait, hanem azt is mindig hangsúlyozta, hogy a félelem és fájdalom béklyóiból lehetséges a szabadulás. Ez a szabadulás nem valamiféle misztikus állapot vagy lebegő transz, hanem az élet tényeivel való bátor szembenézésből fakadó belső erő. Oltalmat az a bizalom nyújt számunkra, amit a Tanítás megértése kelt bennünk. Ebből a megközelítésből az is világos, hogy az utat senki sem járhatja végig helyettünk. A Buddha tisztelete nem a cél, hanem ez adja az elinduláshoz szükséges ösztönző erőt. Ő is olyasvalaki volt ugyanis, aki hozzánk hasonlóan a szenvedésteli életből indult el, hogy az Igazságot kiderítse, és a saját tudatával dolgozva el is jutott a valóság valódi természetének felismeréséig.

A menedékvétel tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk: a saját életünk sajátosságainak figyelembevételével a Buddha útját kívánjuk végigjárni. Ahogy Ő megtalálta a választ a bennünket is foglalkoztató kérdésekre, ezek a válaszok számunkra is elérhetők.

A buddhista vallás több mint 300 millió követőjével ma is az egyik legnagyobb világvallás. Hívei a Buddha tanításait követik, aki történeti személy volt és a saját erejéből, meditációs gyakorlatai segítségével jutott el a megvilágosodáshoz. A buddhizmus az üdvözülést nem valamilyen hit vagy ideológia elfogadásától teszi függővé, hanem abban az emberi erőfeszítésnek tulajdonít nagyobb szerepet. Úgy véli, hogy legtöbb szenvedésünket magunk idézzük elő tudatlanságunk, agressziónk és mohóságunk következtében, s életünket az önzetlenség, bölcsesség, mértékletesség, együttérzés fejlesztésével tehetjük boldogabbá, örömtelibbé.

A buddhizmus hozzásegít ahhoz, hogy az életről és a világról valósághű képet alkossunk. Nem a valóságot akarja átformálni, hanem az ember saját szemléletmódját – azt, ahogyan az életre tekintünk. A változás, amit elő szeretnénk idézni, egyfajta belső változás.

A Buddha tanítása megmutatja az utat, amely a szabaduláshoz és a békéhez vezet. A Buddha nem tagadta a lét örömeit. Anyagi és szellemi örömökről egyaránt beszélt, de rámutatott: a szenvedés is létezik. Üdvös az, ami hosszú távú, valódi boldogságot ad önmagunknak és másoknak is, s nem csak rövid ideig nyújt szórakoztató vagy kellemes érzeteket.

A belső béke, a pozitív emberi tulajdonságok, a mérhetetlen szeretet és öröm kifejlesztésére a Buddha hívei az évszázadok során sokféle meditációs utat dolgoztak ki. A napjainkra kialakult sokféle iskolát ezért sajátos gyakorlási módszereik különböztetik meg egymástól, de a Buddha alapvető tanításait mindegyikük elfogadja. A buddhisták példaképe és eszményeik élő megtestesülése Őszentsége a XIV. Dalai Láma, aki 1989-ben Béke Nobel-díjat kapott.