Ragyog a hósztúpa – Instant családi ceremóniáink

Ez az írás néhány pillanatképet mutat az olvasónak az életünkből. Nem azért, mintha példaszerűek volnának, hanem pusztán spontán, rögtönzött kísérletek voltak ezek arra, hogy a gyakorlást nevezetes események vagy jelentős fordulópontok alkalmával meg tudjuk magunk számára jeleníteni, és közösen át tudjuk élni. Egyes képek viccesek, mások felemelőek vagy tragikusak, mint minden családban. És talán éppen ezért nyújthat inspirációt az olvasónak. Az itt felsorakoztatott fotók és a hozzájuk kapcsolódó történetek szerepe mindössze annyi, hogy ötleteket adjon a dharma-gyakorláshoz – családi keretek között. A saját tapasztalatom szerint ez sokak számára nehézséget jelent, és abban reménykedem, hátha ezek a kis pillanatképek inspirációt adnak a gyakorláshoz azoknak, akik nehezen találják meg a szellemi gyakorlás és a családi élet harmóniáját. Ez – mivel a buddhista út nálunk még mindig különlegességnek, ritkaságnak számít – nem mindig megy könnyen. Gondot okozhat az, ha a családunk idegenkedik a szellemi érdeklődésünktől, ha csodabogárnak tartanak emiatt, vagy attól félnek, hogy valamely destruktív szekta agymosása után a józan eszünktől megfosztott zombikká válunk. Nem várhatjuk el, hogy minden ismerősünk, barátunk és rokonunk teljesen tisztában legyen a buddhista út részleteivel, ezért ezeket az aggályokat is meg kell értsük.

Nekem szerencsém volt, mivel a családom eleve csodabogárnak tartott, ezért amikor a buddhizmus iránt kezdtem érdeklődni, ez fel sem tűnt nekik.

Amikor a buddhista úttal kezdünk ismerkedni, akkorra általában már elég önállóak vagyunk ahhoz, hogy az érdeklődésünket, döntéseinket, elköteleződésünket megfontolt, érett személyként tegyük meg, hiszen keresztény kultúrkörben élünk, ahol gyermekként csak keveseknek nyílik lehetősége a buddhista úttal való találkozásra és gyakorlásra.

Az igazi próbatétel valószínűleg a komoly, tartós partnerkapcsolattal ér bennünket. Ha a partnerünk nem nézi jó szemmel a szellemi törekvéseinket, az meg tudja mérgezni a kapcsolatot is, de a gyakorlásunkat is jelentős mértékben tudja akadályozni. Nekem itt is szerencsém volt (van), mert partnerem, aki most a feleségem, kezdettől fogva támogatta a gyakorlásomat. Ez a téma különösen kényessé válik akkor, ha hosszabb elvonulásba szeretnénk kezdeni. Egy többhetes magányos elvonulás az általános értékrend szerint kirívónak számít. Mikor előálltam azzal, hogy héthetes elvonulást szeretnék tartani, bármi megtörténhetett volna. Ismerek nem egy olyat, aki számára a kapcsolat azonnali befejezését jelentette volna egy ilyen bejelentés. A karmám megint jó gyümölcsöt hozott, és az elvonulást megtartva a kapcsolatunk még erősebbé vált.

Persze még nem voltak gyermekeink, így azért könnyebb volt, de megtapasztalhattam azt is, milyen, amikor két gyerek és egy feleség vár haza a három hónapos elvonulásból. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg az ajtó előtt két bőrönd és lecserélt zár fogad. Szerencsére bennük sem.

Az élet és halál fája

A buddhizmushoz kötődő házasságkötési szertartás nem volt birtokunkban, ezért mi gyártottunk egyet. Találtunk egy hatalmas bükkfát az erdőben, éppen az osztrák-magyar határon, és a ceremóniát ott tartottuk. Feldíszítettük a fát és a szívünket, és a saját fogadalmainkat mondtuk el egymásnak. Beleszőttük szellemi elköteleződésünket, kértük az Égieket és az elemeket, hogy támogassanak bennünket törekvéseinkben, adjanak erőt, hogy egymásnak inspirációt nyújtó szellemi társai lehessünk.

Ez a fa afféle zarándokhelyünk lett, ahová az évfordulóinkon kilátogatunk. Mikor édesanyám meghalt, kérésének megfelelően a hamvait az erdőben, ennek a fának az odvában helyeztük el. Így lett számunkra ez a fa az élet és elmúlás fája.

Benke születése

Benke, aki ma már komoly gyakorló, úgy született, hogy a vajúdás megindulását közvetlenül megelőzően az édesanyja Avalokitésvara meditációt végzett. A születés otthoni körülmények között történt, és bár nem volt egyszerű (életem legstresszesebb napja volt…) végül minden rendbejött, és mi ott maradtunk egy kis babával hármasban. Virág éppen a mosdóba ment ki, s én egyedül maradtam a néhány órája világra jött kis lénnyel, aki szépen szunyókált mellettem. Ekkor fölé hajoltam és halkan Avalokitésvara mantráját kezdtem énekelni. Ebben a pillanatban Benke arcán széles mosoly jelent meg. Talán meglátogatott bennünket a nagy bódhiszattva is.

A gyerekek különleges lények. Valószínűleg a legtöbb gyerek olyan tiszta tudattal rendelkezik, hogy könnyűszerrel olvasnak a szüleik gondolataiban. Ezt számtalanszor megtapasztaltuk velük. Néha még a gondolatban feltett kérdésre is rögtön válaszoltak. Talán a legtöbb szülőnek azért nem tűnik fel ez a jelenség, mert nem tudatosak számukra a saját gondolataik. A meditációs gyakorlataink révén a tudatunkban zajló gondolati folyamatainkat éberebben tudjuk szemlélni, ezért feltűnik, ha a gyermekünk egyszerűen kimondja, amire mi csak gondolunk.

Karácsonyi hósztúpa

Az első hósztúpa akkor épült, amikor Boróka egyéves sem volt, Benke pedig úgy négyéves lehetett. Karácsony volt, és éppen sok hó esett. De hiába a nagy hó, valahogy a karácsonyt definíció szerint körüllengő hangulat nem jött meg. Morcos és kissé kesernyés ünnepnek néztünk elébe. Nem emlékszem már, miből fakadt a rosszkedv. Talán bántó megjegyzés, némi sértődés eregetett füstöt a lakás levegőjébe. Azt gondoltam, hogy valami olyasmivel kell előrukkolni, amire senki nem számít. Felöltöztem és lementem az udvarra. Elővettem a hólapátot és spirális alakban elkezdtem ösvényt lapátolni a hóba. A havat középre szórtam, és mivel húsz-huszonöt centi magasan terítette be a tájat, mire végeztem a kis ösvénnyel, középen hatalmas hókupac emelkedett. Ekkor szobrászkodni kezdtem és hamarosan sztúpaformát kezdett ölteni a művem. Mikor úgy ítéltem, hogy készen vagyok vele, felszaladtam a lakásba, szóltam Virágnak és a gyerekeknek, hogy meglepetést készítettem nekik, öltözzenek fel és jöjjenek le. Egy nagy zacskó mécsest és gyufát hoztam magammal és amilyen gyorsan csak tudtam, sorra meggyújtottam őket. Világító mécsesekkel raktam ki a spirális ösvényt és a hósztúpát. Mire végeztem, besötétedett, és a család is elkészült. A hósztúpa gyönyörűen ragyogott. Ahogy a mécsesek felmelegedtek, lassan besüllyedtek a hóba, amitől az egész világított. Ahogy a háromszoros spirálban lassan körbe sétálva haladtunk, Maitréja mantráját énekeltük, a sztúpán pedig mindannyiunk meggyújthatott egy saját mécsest.

Benke csodálkozó, elragadtatott hangját megőrizte a videó, amit akkor készítettem, amikor megpillantották a fénylő hósztúpát. Talán a korábbi sötét hangulatot is elkergette a ragyogása.

A karácsony persze nálunk sem képzelhető el feldíszített fenyő nélkül, de a hósztúpa-építés azóta saját karácsonyi/Maitréja ünnepi szertartásunkká vált.

Húsvéti újjászületés-kunyhó

A gyerekek szeretik a húsvétot, mert ilyenkor sincs suli, viszont valami miatt minden évben előkerül a nyuszi, ami aranyos. Valószínűleg a keresztények tömegei számára sem teljesen világos, hogy miért a nyúl ihleti meg a csokigyárakat ilyenkor, ezért mi sem bonyolódunk bele ebbe.

Mivel az erdőben lakunk, a természet ébredését közvetlenül figyelemmel kísérhetjük. Az időjárás néha nincs tekintettel arra, hogy a téli ruhatárunkat már éppen elcsomagoltuk, és meglep bennünket egy nagy adag hóval. Egy ilyen húsvéti havazás ihlette azt a kis rituálénkat, amit az időszakhoz kapcsolva újjászületési, megtisztulási szertartásnak fejlesztettünk ki. A verőfényes napsütésben összekupacolt havat szépen lelapogattuk, hogy legyen tartása, majd kisebb lapáttal belülről kivájtuk. A kiszedett hómennyiséget kívülre halmoztuk, így egy erős és meglehetősen tágas igluszerű hókunyhót kaptunk. Már az építés is nagyszerű móka volt, de utána következett a „rítus”. A hókunyhó, ami afféle jóni-kunyhónak is beillett, emlékeztetett az anyaméhre. Belépni az anyaölbe (hókunyhóba) azt jelenti: felkészülni arra, hogy élethelyzetet váltunk, szakítunk azzal, ami elmúlt, tudomásul vesszük, hogy egy korszak örökre lezárult. Kilépni a hókunyhóból azt jelenti: újjászületni, tiszta lappal újra kezdeni, megtisztulni.

A gyerekek különösen komolyan veszik az ilyesmit, ha a szülő is így tesz. Mielőtt bementünk a megtisztulási kunyhóba, néhány szóban elmondtam, hogy most mindannyian letehetjük azt, amit nem szeretnénk továbbvinni, és frissen, tisztán léphetünk egy új életbe. Remélem idén is lesz elegendő havunk!

Étkezések előtti ima

Mivel minden nap többször leülünk enni, ezt a lehetőséget kár volna kihagyni a szellemi gyakorlásunk repertoárjából. A gyerekek is szeretik, ha valamiféle misztikus keretet kapnak az egyébként egyszerű, hétköznapi tevékenységek. Két imánk is van étkezések elé: egy hosszabb és egy rövidebb. Ha nagyon éhesek vagyunk, a rövidebb is megteszi.

A hosszabb:

„Földanya táplálta, Eső megitatta,
Nap melengette, Szellő ringatta
Ételt ad nekünk gondos kéz munkája,
Bárcsak mindannyiunknak javára válna!”

A rövidebb (ezt barátainktól tanultuk):

„Áldás az ételen, békesség a Földön!”
„Beavatás”

Benke kilencéves volt, amikor úgy éreztük, hogy fontos állomáshoz érkezett a fejlődésében, amit tudatosítanunk kell, hogy segítsük a továbblépésben. Úgy láttuk, hogy a lényének egy része még ragaszkodik a kisgyermekkor mesevilágához, miközben a másik felével már a nagyfiúkhoz tartozna. Ezt a problémás átmenetet igyekeztünk áthidalni egy kis rítussal.

A lakásban fellelhető összes takarót, paplant előszedtük, és miután elmondtuk neki, hogy mire készülünk és ennek mi a jelentősége, Benkét arra kértük, hogy kucorodjon össze a nappali szőnyegén. A takarókat szépen ráhalmoztuk úgy, hogy egy puha, sötét kuckó jöjjön létre, amiben azért kap némi levegőt is. Aztán a ghantával csengetve, először csak halkan, majd egyre hangosabban elkezdtem előszólítani Benkét, akinek érdekes módon nem nagyon akaródzott kijönni a pihepuha kupac alól. Újra és újra szólítottam. Elmondtam, hogy új életszakaszba érkezett, meg kell születnie erre az új életre, ezért bújjon elő, míg lassan elindult kifelé. Utólag el is mondta, hogy azt érezte, legszívesebben benn maradt volna, és erőfeszítést kellett tennie, hogy kikecmeregjen. Mikor kiért a világosra, vagyis „újjászületett”, újabb szimbolikus akadály várta: mécsesekből álló lángakadályon kellett átlépnie. A tűz megvilágít, megtisztít, és a visszautat lehetetlenné teszi. Már soha nem léphet vissza. Csengett-bongott a ghantám, Benke pedig komoly arccal, eltökélten lépett át az új életbe.

Az ő döntése volt a menedékvételi kérelme is. Elmondtuk neki, hogy ez mit jelent, és ő nagyon komolyan készült erre. Azok közül, akik azon a Vészákh ünnepen menedéket vettek, egyedül ő tudta kívülről a szertartáshoz tartozó páli szövegeket.

A család nagyszerű tükör, amely a saját tudatállapotunkat kristálytisztán mutatja fel. A gyerekek – mivel jó érzékkel olvassák a gondolatainkat – arra ösztönöznek, hogy a jelenlétükben még a gondolatainkra is vigyázzunk. Félelmeik, szorongásaik, sőt, meggyőződésem, hogy fizikai betegségeik is összefüggésbe hozhatók a szülők belső életével.

A családi élet olyan gyakorlat, amely állandó éberséget, együttérzést és szeretetet kíván tőlünk. Azonnal szembesít a saját megértésünkkel vagy elhomályosodottságunkkal. Érzékeny műszer, aminek kijelzője azonnal kileng, ha mi magunk belül üdvös vagy nem üdvös irányban változunk.

A gyakorlás formái

Egyszer, mikor Lílávadzsrának elárultam, hogy nagyon szeretem a rendi szertartásunkat, viccesen megjegyezte, hogy „Persze, a mágusok vonzódnak a rituálékhoz.” Govinda Láma nem hagyományozott ránk az élet minden jelentős területét érintő szertartásrendszert, de úgy tekintette, hogy a gyakorlás formáit a kor és a hely szellemének megfelelően ki kell alakítanunk. A tradicionális keleti vonalak esetén a szertartások a rég kikristályosodott formák szerint történnek. Azonban egy olyan hagyományban, mint a miénk, a gyakorlóknak itt és most kell kialakítania azt, amit más vonalakban évszázadok alatt csiszoltak a mai formájára. Govinda Láma fontosnak tartotta, hogy megteremtsük a saját, jellemzően nyugati gyakorlási formánkat:

„Nekünk, Európában élő buddhistáknak mindaddig tanulnunk kell a Kelet történelmi iskoláitól, amíg – azok lényegi tartalmának megváltoztatása nélkül – meg nem találjuk a számunkra megfelelő kifejeződési formát és utat. A buddhizmus tanítási elvei mindig is csak egy, az útra mutató ujjat jelentettek, méghozzá egy olyan útra, amelyen csak járva lehet haladni. S mint ahogy eddig minden ország új értékekkel járult hozzá a buddhizmus kibontakozásához, ugyanúgy nekünk is itt Nyugaton – ha azt szeretnénk, hogy a Magasztos tanítása itt is gyökeret verhessen – a saját tevőleges hozzájárulásunkat kell adnunk, hogy a buddhizmust nálunk is friss, éltető vérkeringés járhassa át.”

Lama Anagarika Govinda: A buddhizmus perspektívái a mai világban