Koponyacsésze, koponyadob, lábszárcsont-trombita – elmélkedés a dákinikről

A szertartástermünk falán több dákini képe is látható. Ezekről a képekről első ránézésre egyáltalán nem biztos, hogy a bölcsesség jut eszünkbe. Egyszer valaki azt kérdezte Nairatmya képét nézve, hogy ő valami ördög-féle?

És valóban, ha megnézzük alaposabban, nyugtalanító képeket látunk: tűz-aura, ami körülveszi őket, a csonteszközök és ékszerek, a buddháktól megszokott nyugodt, szemlélődő testtartás helyett vad tánc.

A szimbólumok egy távoli kultúra képei, mondhatnánk, hogy ezért nem magától értetődő, hogy ugyanazokat az asszociációkat kelti fel bennünk, mint az ősi Tibetben, de valójában nem erről van szó. Bár a vadzsrajána eszköztárában találjuk ezeket, és a korai buddhizmusban nem használtak ilyen eszközöket, ezek gyökereit megtaláljuk ott is.

A Buddha tanította az ún. temetői szemlélődéseket azért, hogy elementáris erővel világossá tegye a tanítványai számára a mulandóság tényét. Azért tette ezt, mert felismerte, hogy a testtel való mély azonosulásunk a szenvedés forrása. Úgy élünk és működünk a világban, mintha örökké élnénk. Az öregség, betegség, halál olyasvalami, ami persze megtörténik, de többnyire csak másokkal. A mulandóságon folytatott szemlélődés lerántja a leplet arról az illúzióról, amit magunkban hordozunk. A valóság valódi természetére a buddhizmusban az “üresség” szót szoktuk használni, ami a mai szóhasználatunkban nem feltétlenül juttatja eszünkbe azt, amire a Buddha gondolhatott. A korsónkból elfogy a sör, ezért “üres” – gondolhatnánk, de valójában akkor is “üres” (a buddhista filozófia szempontjából), amikor tele van. Ez mindössze nyelvi játszadozásnak tűnik, de nagyon is húsbavágó problémára világít rá. A három lényegi jellegzetesség (páli trilaksana) a valóságot írja le amennyiben bemutatja, hogy minden jelenség mulandó, szenvedésteli és minden lételem (dharma) szubsztanciátlan. A mulandóságon folytatott meditáció ezért közvetlenül szembesít a valósággal: “üres”, vagyis híján van a tartósságnak, a kielégítő minőségnek és egy valódi önazonosság alapjának. Az ember elmegy egy keleti théraváda kolostorba meditálni és elviszik a hullaházba, ahol oszló félben lévő holttesteket néz. Ez a régi Indiában úgy történt, hogy a gyakorló egyszerűen kisétált a temetőkertbe, ahol a holttestek szanaszét hevertek és a bomlás különböző stádiumait részletesen, alaposan és hosszasan szemlélhette. Nem azért tette ezt, hogy undor ébredjen benne, hanem hogy egyensúlyba kerüljön benne az, ahogyan a testhez viszonyul. Hogy a testi örömöket bár elfogadhatja, ne váljon ez függőséggé és szenvedés forrásává.

Ez a mi kultúránkban azért is rendkívül érdekes, mert a halálhoz való viszonyunk tökéletesen természetellenes. Az emberek 90 %-a kórházban hal meg, magányosan. Ha haldoklik, elfüggönyzik, mert kellemetlen nézni. Az orvos számára a halál egyértelmű kudarc: ő meggyógyítani akarja az embert, és ha nem úgy viselkedik, akkor e nemes erőfeszítését keresztülhúzza a beteg. Ha valaki pontosan érzi, hogy hamarosan meghal, akkor a környezete igyekszik meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Illúzióba ringatják magukat is és a beteggel is igyekszenek elhitetni ezt, a halál olyannyira elfogadhatatlan számunkra. Ezért a haláleset legtöbbször sokkol bennünket.

A tantrikus ikonográfia képein azok az istenségek viselnek csonteszközöket, amelyek radikálisan szembesítenek a valóság tényével. A dákinik, akik a megvilágosodás női aspektusát képviselik, nem finomkodnak. Az ő küldetésük az, hogy felrázzák az embert a szendergésből és az ébrenlét szabadságához juttassák őket. A csontékszereiken kívül alig hordanak valami ruhát, és ha mégis, akkor az sem a legújabb divat szerinti csini ruci. Meztelenségük is sokkolhat bennünket. Nem illik manapság templomba menni lenge öltözékben. Ők pedig teljesen kitárulkozva feszítenek a templom falán. Elég megdöbbentő és meghökkentő. Azt a szabadságot látjuk rajtuk, amire a teljes félelemmentesség jellemző. Nem akadályozza őket semmi: sem megszokások, sem konvenciók, sem nézetek, sem elvárások, sem megfelelési kényszer. A szabadság átélésének extatikus gyönyöre sugárzik róluk.

A kezükben lévő csonthangszerek például a koponyadob, vagy a koponyacsésze nem csupán az emberi test múlékonyságára utal, bár kétségkívül ezt is felmutatja. A koponyadob olyan hangszer, aminek a két fele egy-egy emberi koponyából készült régen. (Manapság inkább fából.) A gyakorló középen fogja meg és forgatja, s a lelógó két kis zsinóron függő bogyó egyetlen időpillanatban ütődik a dob két felének bőréhez: egy hang szól, bár két dobból áll a hangszer. Ha folyamatosan forgatjuk, ritmikus hangot kapunk: a valóság dinamikus játékának a hangját, a szamszára és nirvána elválaszthatatlanságának hangját, amit felismervén az élet szabad játékká, tánccá válik. Ebben a táncban a szamszára éppoly fontos, mint a nirvána, ahogy a lótusz képében is kifejeződik ez: a gyökere a mocsárba nyúlik, és bár a kelyhét nem érinti a sár, attól elvágva nem élhet többé.

Ezek a képek a mulandóságra emlékeztetnek bennünket azért, hogy felismerjük: nem vagyunk azonosak a testtel és a személyiségünket alkotó jelenségcsoportokkal.

A koponyacsésze a halhatatlanság nektárját tartalmazza. Miért nem Herendi porceláncsésze, vagy arany kehely hordozza az örök élet italát? Furcsa lehet, hogy a halhatatlanságra éppen egy olyan ember koponyájának a darabja utal, aki már sem kólát sem nektárt nem szürcsölhet … A koponyacsésze az ember koponyájának a tetejéből készül, ahol szemmel láthatóan még nincs kettősség: a szemöldökök, szemek, stb. ez alatt kezdődnek a testben. A koponyacsésze ezért azt a nemkettős bölcsességet fejezi ki, ami mentes attól a tudati torzulástól, amely a megismerőt elválasztja a világtól; az eget a földtől; s ami a Függő Keletkezés (pratityasamuppada) leírásában a szellemi vakságként (avidya) fogalmazódik meg, s amely a kiindulópontja a szenvedés tapasztalásának, s így a szamszárának. A koponyacsésze ezért a nemkettős tudat erős képe. Azt is eszünkbe juttathatja, hogy ez mindannyiunkban eleve jelen van, hiszen rendelkezünk koponyatetővel, vagyis “genetikailag”, őseredeti sajátunk ez a bölcsesség, amitől ugyan eltávolodtunk, de amit épp emiatt ismét felismerhetünk. A rövid gurujógában megkérjük a gurut, hogy emelkedjen a szívünkből a fejünk fölé. Mintha a tudatunk ebből a nemkettősségből kizuhant volna, ahová azonban ismét felemelkedhetünk. (Talán a katolikus liturgiában az a mondat, hogy “Emeljük fel szívünket! Felemeljük az Úrhoz” hasonló folyamatot támogató belső energetikai mozgást ír le.)

Nairatmya is egyike a bölcsességdákiniknek. A neve azt jelenti: Én Nélküli. A sötétkék színe, tomboló tánca nem tűnik megnyugtatónak, főleg, ha alaposan megnézzük és felfedezzük a testét borító tigrisbőrt és a lenyúzott emberi bőrt. A tigrissel még kiegyeznénk, de az utóbbi túlságosan hátborzongató a mai nyugati szemnek. Pedig ebben az esetben sem bűnügy áll a háttérben, hanem egy mélyen szimbolikus üzenet.

Nairatmya a transzcendens bölcsesség megtestesítője, aki túllépett minden illúzión. Az egyik legvaskosabb illúziónk pedig nem más, mint az én illúziója. Vagyis az, hogy a személyiségünk bármelyik alkotóeleme olyan tartós valami lehet, ami az önazonosságunk alapjául szolgálhat. A személyiségünk egyik meghatározó összetevője nem más, mint a testünk. Minden reggel megerősítjük az ezzel alkotott lényegi azonosságunkat, amint belenézünk a tükörbe. Megállapítjuk, hogy bár nem lettünk fiatalabbak, azért még ugyanazok vagyunk, akik tegnap voltunk. Az arcunk, és tágabb értelemben a bőrünk pedig az a felület, amely érintkezik a világunkkal. Ezt mutatjuk magunkból kifelé, a többiek felé. Ha nem tetszik, ezt sminkeljük, festjük, dekoráljuk és öltöztetjük, hogy jó benyomást keltsünk a külvilágban. Énünknek ez az ütközőzónája. A bőr nem csupán eltakarja azt, ami bennünk van, de véd is: a kiszáradástól, a betolakodóktól. Ez tart bennünket össze. Ezt a határfelületet lenyúzva viseli magán Nairatmya, az Énnélküli, mint valami pulóvert. Az, aki nem kötődik a személyiség jellegzetességeihez, nem erre alapozza a lényének lényegét, az ezt a személyiséget szabadon viselheti anélkül, hogy az korlátozná a szabadságát. Tudván tudja, hogy amíg él, szüksége van erre a személyiségre, bőr nélkül nem flangálhat az utcán, ám azt is tudja, hogy ez számára csak dísz.

Nairatmya szabad gyönyöre a félelemmentességéből fakad. Felismerte, hogy nincs vesztenivalója, hiszen az, aminek az elvesztésétől a világi lények félnek, számára merő illúzió. Nem abban az értelemben, mintha egyáltalán nem léteznék, hanem hogy a létezése pillanatnyi felvillanás, puszta megjelenés. Éppen úgy, ahogyan az álomban is rendelkezünk egy identitással, van testérzetünk, és a külvilágunkat önmagunktól lényegileg másnak észleljük, mégis, amikor felébredünk, felismerjük, hogy sem a test, sem a hozzá képest más külvilág nem létezett objektíven, hanem kizárólag a tudat által létrehozott képként. Ez a felismerés megtörténhet akár magában az álomban is. Ebben az esetben az álomkép nem oszlik szét, mégis teljesen tiszta számunkra, hogy amit tapasztalunk nem más, mint a tudat játéka. Ha az álomban fenyegető alakok elől menekültünk is, ez a felismerés felszámolja a félelmet és akár átírhatja az álom forgatókönyvét. A támadó kutyafalka esetleg immár a szánunkat húzza és nem a nadrágunkat szaggatja darabokra. De még ha nem is változik meg az álomtörténés, a félelem megszűnik, hiszen ráébredünk arra, hogy a történet kizárólag a tudatunkban zajlik. A jógi felismeri, hogy az a világ és az a személyiség, amelyet az ébrenléti állapotában tapasztal, az sem rendelkezik több valóságossággal, mint az álomkép és így a félelemmentesség nem korlátozódik az álomvilágra, de áthatja az élete teljességét. Szabaddá válik.

Amoghavajra Hargitai Gábor