augusztus 08. 
–
A Felébredési Tudat,
a bódhicsitta gerjesztése:
„Megbűvölve az észlelések sokféleségétől, melyek olyanok, mint a Hold
illuzórikus tükröződése a vízen, vándorolnak a lények vég nélkül tévelyegve
a szanszára forgatagában.
Hogy megkönnyebbülhessenek és békességre találjanak tudatuk valódi
természetének világosságában és mindent átható terében, a Felébredési
Tudatra, a Bódhicsittára jellemző
mérhetetlen részvétet, mérhetetlen szeretetet, mérhetetlen együttérző
örömet, s mérhetetlen felülemelkedett egykedvűséget gerjesztek magamban.
Mivel minden érző lény sajátja a veleszületett Buddha-természet,
megfogadom, hogy a tudatot a legmagasabb megvilágosodáshoz vezetem.”
Megbűvölve lenni
A ngondro-ban rendszeresen recitáljuk a „Bódhicsitta Gerjesztése” című imát a
meditációinkban, az elvonulásokon. Ez önmaga is rendkívül sűrű szöveg, tele olyan
hívószavakkal, amelyeket mind-mind meditációs tárggyá tehetünk, s ha ilymódon
megelevenítjük, ez a nagyon tömör szöveg kibomlik, mint egy virág és mély
tartalommal telik meg.
A szöveg úgy fogalmaz, hogy a lényeket „megbűvöli az észlelések sokfélesége”.
Megbűvölve lenni azt jelenti, hogy az embert elkápráztatja és a figyelmét teljesen
magára vonja az, amit lát. Mintha valamiféle varázslat vagy hipnózis hatása alatt
állnál, s megfeledkeznél a való világról, a feladataidról, a lehetőségeidről, és így
teljesen az észlelt jelenség vonzásába kerülsz. A tudatosságodat kitölti és foglyul is
ejti a jelenségek izgalmas és színes villódzása. Észre sem veszed, hogy magával
ragadott a látvány vonzereje, vagy éppen a taszító volta. Ez a belefeledkezés azonban
egyáltalán nem játék, ugyanis miközben a figyelmedet megragadja valami, egyúttal a
vágyaidat és az ellenszenveidet vetíted rá, s ekkor már nem is magát a jelenséget
látod, hanem a vágyaidnak, illetve ellenszenveidnek a tárgyát. A saját érzelmi
viszonyulásaidnak a kivetítése is észrevétlenül zajlik, ezért nem válik tudatossá
számodra, hogy a további reakcióid, viselkedésed, gondolkodásod, kimondott szavaid
már nem is a tárgyhoz kapcsolódnak, hanem a saját projekcióidból bontakoznak ki. A
tapasztalataidat azok jellegzetességeivel együtt objektív valóságnak látod, s így is
viszonyulsz hozzájuk: a vonzó jelenségeket igyekszel megtartani, az ellenszenveseket
pedig megpróbálod elkerülni. Teljesen elvarázsolódsz. Olyan vagy ilyenkor, mint akit
a ravasz vásári hipnotizőr ejtett mágikus transzba a színpadon. Ha a varázsló azt
szuggerálja, hogy az eléd tett nyers krumpli valójában friss, illatos alma, akkor
élvezettel fogyasztod el – a nézőközönség nem kis mulatságára. Mikor aztán
magadhoz térsz a révületből, felismered, hogy ezt biztos nem tetted volna meg, ha
nem vagy megbabonázva. Megszégyenülten oldalognál lefelé a színpadról, de most
meg nem engedelmeskednek a lábaid, mert még fogva tart a hipnotizőr akarata. Mikor
lesz ennek a rémálomnak vége?
Mikor az erőfeszítéseid rendre kudarcot vallanak, kiábrándulsz, szenvedsz és a
reményeidet megint valami másba veted, ám továbbra is valódinak hiszed a helyzetet,
amiben benne találod magad. Ez aztán arra ösztönöz, hogy még nagyobb erőfeszítést
tegyél ezeknek az illuzórikus jelenségeknek a megragadására, illetve elkerülésére,
amelyek azonban csupán annyira valóságosak, mint a Hold képe a víztükörben.
Lényegében ez a reménytelen, kezdet és vég nélküli küzdelem tartja fenn azt a
körforgást, amit a hagyomány létforgatagnak, szanszárának nevez.
Bármennyire is elkápráztat és rabul ejt bennünket a világ, a mahajána buddhizmus
talán legfontosabb gondolata mégis éppen az, hogy a tökéletes buddhaság ennek
ellenére is mindenki számára elérhető, sőt, ettől a lehetőségtől valójában nem
vagyunk – és soha nem is voltunk – elválasztva. A „tökéletesen teljes buddhaság”
megvalósítása azt jelenti, hogy az ember a megszabadulást mindenki számára
hozzáférhetővé teszi, és az ehhez szükséges minőségeket, képességeket a maguk
teljességében kibontakoztatja. (Ez a valódi csoda!) Valójában a törekvéseinken múlik,
hogy ezeket megvalósítjuk-e, s ha pedig ez így van, akkor nincs értelme ennél
alacsonyabb szintre tűzni a szellemi céljainkat. Azonban a mahajána követője nem áll
meg a saját megszabadításánál. Ennek az ösvénynek az esszenciája maga a
bódhicsitta, amit egy különleges irányultságként fogalmaz meg a hagyomány. Olyan
beállítottság ez, amely nem az egyéni megszabadulást tekinti végleges célnak, hanem
ezt a lehetőséget kiterjeszti minden érző lényre, nem téve különbséget aszerint, hogy
azok kedvesek vagy ellenszenvesek, emberek vagy más lények, most élnek, vagy csak
a jövőben fognak megszületni. Ebből a kettősségeket meghaladó megközelítésből az
következik, hogy a gyakorló ugyanolyan fontosnak tekinti mások megszabadulását a
szenvedéstől, mint a sajátjáét, s éppolyan fontosnak érzi, hogy kivétel nélkül
mindenki – beleértve saját magát is – átélhesse a boldogságot.
Mi a bódhicsitta?
A szanszkrit bodhi szó jelentése: megvilágosodás, felébredés (részletesebben lásd az
előző cikket) A „csitta” (citta) tudatos elmét, tudatosságot jelent. Megvalósítani a
tudat valódi természetét a lények javára – ez a bódhicsitta.
√cit: felhalmozni, tudni, figyelmet szentelni valaminek,
citta: észrevenni, vágyódni valamire, megfigyelés,
gondolkodás, elképzelés, gondolat, szándék, szív, tudat,
emlékezés, intelligencia, érv
Hiszem, ha látom, avagy mi is a valóság?
Az érzékelésünk szorosan függ az érzékszerveinktől, azok épségétől, az előzetes
tapasztalatainktól, a gondolkodásmódunktól, elvárásainktól, vágyainktól, stb. Ezt a
függőséget azonban sokszor figyelmen kívül hagyjuk, és azt feltételezzük, hogy a
tapasztalataink hűen tükrözik az „objektív” valóságot. Ha ez így lenne, ez azt
jelentené, hogy mindazok, akik velünk együtt részesülnek egy adott jelenség
tapasztalásában, az általunk tapasztalt jelenségeknek a jellemzőit épp ugyanúgy
kellene tapasztalniuk, mint ahogy mi magunk tapasztaljuk azokat. Annak ellenére,
hogy a hétköznapi életünk tele van azokkal a kudarcokkal, amelyek ennek a
képtelenségéből fakadnak, mégis roppant erősen ragaszkodunk ehhez az
elképzeléshez. Vegyünk például egy tál tökfőzeléket, amit általában utálnak a
gyerekek, a felnőttek közül pedig sokan szeretnek. Ha a főzelék mibenléte objektív
minőség lenne, akkor mindenki számára egyaránt finom, illetve undorító kellene,
hogy legyen. Vagy például egy kisgyerek számára érdekes, kedves játék lehet egy
selymes szőrű egértetem, de ha a nagyi meglátja, azonnal sikoltozni kezd… Egy
másik példa az idővel kapcsolatos: teljesen másként érzékeljük az idő múlását ha
kellemes körülmények között telik, mintha közben szenvedést kellene kiállnunk.
A körülöttünk levő világot és önmagunkat teljesen egyedi módon észleljük, és a
tapasztalatainkat egy közös fogalomkészlettel hangoljuk össze. Ennek az
összehangolásnak, vagy közmegegyezésnek a segítségével tudunk a közös
világunkban tájékozódni, egymással kommunikálni. Azt is mondhatnánk, hogy ez a
biztonságunkat, a csoport és az egyén túlélését, a hétköznapok egyszerűsítését
egyaránt szolgálja, így ez egy fontos evolúciós vívmány. Például a piros szín a
közlekedésben egyezményesen a tiltás jele, függetlenül attól, hogy az egyes egyének
észlelésé során a tudatukban hogyan is képeződik le ez a szín. Ezt az utóbbit
valójában soha nem tudhatjuk meg, hiszen ehhez az kellene, hogy belelássunk a
másik személy tudatába, érzékelésébe. Mivel azonban az észlelt jelenség
felbukkanása nem kaotikusan történik, megállapodhatunk egy-egy jelenséggel
kapcsolatban arról, hogy hogyan is nevezzük el azt, és hogy milyen jelentést
tulajdonítunk neki. Ez eddig nem is okoz problémát. Problémává akkor válik, amikor
objektív valóságnak kezdjük tekinteni e fogalmi címkéket, közmegegyezésen alapuló
megnevezéseket és az ezeknek tulajdonított minőségeket, ugyanis a viselkedésünket
és az érzelmi reakcióinkat azok alapján a nézetek, szemléleti mintázatok alapján
szabjuk meg, amelyeket az adott jelenségekkel kapcsolatban kialakítottunk. Így jön
létre e nézetek alapján az ellenszenv, a vágy és a hamistudat, ezek alapján pedig
megjelenik a szenvedés.
Mivel azonban a jelenséggel való találkozás és a szenvedés tapasztalata között eltelik
valamennyi idő, nem fedezzük fel a logikai kapcsolatot ezek között, és a szenvedés
megszüntetését ismét valamilyen jelenségtől reméljük, amelyre a vágyainkat vetítjük
rá. S a kerék ismét fordul egyet.
Minden lény boldogságra vágyik, de hogyan is határozzuk meg a boldogságot?
Hogyan lehet azt elérni? Minden tevékenységünk a boldogság keresésére irányul,
azonban az általunk tapasztalt világ tárgyai, lehetőségei, viszonyai között
keresgélünk, s nem fontoljuk meg, hogy vajon jó helyen keressük-e. Természetünkből
adódik, hogy törekszünk a boldogságra, szeretnénk kerülni a szenvedést, ám mivel
éppen azokkal az okokkal és a körülményekkel játszunk össze, amelyek
boldogtalanságunkat eredményezik, így valójában a saját szenvedésünket teremtjük
meg. Ezzel egy időben jellemzően éppen azoktól a tevékenységektől vonakodunk,
amelyek valamiféle tartós boldogsághoz vezetnének bennünket. A partnerkapcsolat
remek példát szolgáltat ehhez. A szerelmi kapcsolatainkra jellemző, hogy érzelmi
csúcsponttal indulnak, ahonnan már nehéz feljebb emelkedni. Amikor az együttélés
során eltűnik az újdonság, a frissesség, a meglepetés, és ezek helyét felváltja a rutin és
a megszokás, vagyis a másik ember iránti nyitottságunk megszűnik, akkor éppen ezt a
nyitottságot kellene helyreállítanunk, hogy felfedezzük azt, ami egyedi, egyszeri és
pillanatnyi.
Meditációs gyakorlás és énkép
A meditációs gyakorlás során szándékosan megállítjuk és megfordítjuk ezeket a
hajlamokat, miközben új szokásokat alakítunk ki. A szokásaink is hozzátartoznak az
énképünkhöz, ezért amikor megváltoztatjuk őket, felmerülhet a kérdés: vajon ki is
vagyok én egyáltalán? A szokásaimmal nem lehetek azonos hiszen azok változhatnak,
éppúgy, ahogy változik a testem, változnak a tárgyaim, a szeretteim, a barátaim, az
érzéseim, a munkám, a szerepeim, a gondolataim, a véleményem, a döntéseim. Ha
pedig mindezek változnak, akkor hol rejtőzik a lényemnek a magja, az a maradandó
„önmagam”, az én énem, akivel mindig is azonosnak érzem magam? Ezek a kérdések,
s a hasonló analitikus, elemző elmélkedés lassan felszámolja az önmagunkkal
kapcsolatban kialakított elképzelések hálóját, s szétoszlik az én-képzet illúziója.
Ekkor valamiféle tisztaság keletkezik a tudatban és egyre világosabban, valóságnak
megfelelően érzékeljük a dolgokat, s a káprázat megszűnésével a szenvedésnek is
véget vetünk. Valójában ezzel hárulnak el azok az akadályok, amelyek a
boldogságunknak az útjában álltak.
„Mint a villámlás, mely sötét, borús éjjel Világot gyújt s mindent megmutat,
Úgy kél e világon elvétve, pillanatra Buddhák erejéből erényes gondolat.”
(Santideva – fordította a Ratna Ling fordító csoport)
A bódhicsitta jelentősége
Santideva a legdrágább kincsként, az erényes cselekedetek királyaként említi a
bódhicsittát, mint a szenvedés megszüntetésére a legmegfelelőbb eszközt. A
bódhicsitta olyan, mint a kívánságteljesítő fa: ezzel minden Dharma gyakorlat
végtelen sok, kimeríthetetlen gyümölcsöt terem. A bódhicsitta biztonságot,
magabiztosságot és önbizalmat ad, s hatására akár még negatív karma beérése esetén
is rajta tudunk maradni a felébredéshez vezető úton. Ha megértjük a bódhicsitta
jelentőségét, akkor az inspirációul szolgál számunkra ahhoz, hogy továbbfejlesszük,
tovább mélyítsük a gyakorlatunkat.
A buddhista út két fő iskolájának céljai között érdekes különbséget fedezhetünk fel.
A srávakák gyakorlási útja
A srávakák ösvényét gyakran hínajánaként interpretálják, amiben megjelenik némi
lesajnáló attitűd, jóllehet az erőfeszítés és az ennek révén megjelenő megértés nagyon
is fontos és mély ezen az úton is. Ebben az esetben a gyakorló arra törekszik, hogy az
érzékeket lecsendesítve megmeneküljön a világi forgatagtól és az arhatságot
megvalósítva békére leljen. Felismeri, közvetlenül érzékeli az én ürességét, s ez a
megértés immár nem fogalmi jellegű tudás, hanem intuitív belátás. Az üresség
bölcsességének elérése azt jelenti, hogy a gyakorló megszüntette az alapvető
nemtudást az énre, mint változatlan, maradandó lényegiségre vonatkozóan. Az arhat
felszámolta mindazokat a mozgatóerőket, amelyek újabb megszületéshez vezetnének,
így a halála után többé nem tér vissza a jelenségvilágba. Akik számára a világ és az
élet fárasztó és szenvedésteli tapasztalatokat jelent, azok számára teljesen
természetesen jelenik meg az ebből való megmenekülésnek a késztetése.
A lemondás attitűdje itt úgy jelenik meg, hogy a gyakorló „lemond” a világról,
belátván, hogy az egyáltalán nem kielégítő, sőt a vonzó jelenségek látványától
felébredő kísértés a szenvedés felé tereli őt. Ezért inkább elfordul a világtól, és
csendes magányban igyekszik fenntartani a tudatának a békéjét.
A cikk második részét az alábbi linkre kattintva olvashatod:
