Vajramala: Karuṇā, avagy felelősen élni

A független létezés – illúzió

A modern ember számos illúziójának egyike az az elképzelés, hogy lehetséges volna teljes függetlenség. Ez egy vágygondolkozásnak felel meg, s mint ilyen, elkendőzi a valóságot. Nem csupán arról van szó, hogy életünk egyes szakaszaiban – így különösen gyermekkorban, betegen, idősen – függünk másoktól és a kedvező körülményektől, hanem ez a helyzet nap mint nap: a családban, az iskolában, a munkahelyen, az utcán, sőt még akkor is, amikor szabadságunkat töltjük. Mindennapjainkban és az életben maradásunk szempontjából számtalan dologra és szolgáltatásra van szükségünk. Ezek léte többnyire fel sem tűnik számunkra, csak a hiányukat vesszük észre. Az a nemtörődöm magátólértetődőség, amellyel hagyjuk kiszolgálni, ellátni magunkat, megfoszt bennünket eme csodálatraméltó összjáték meglátásától, melyben számtalan ember fáradozik a jólétünkért.

E hatalmas gépezetben mi magunk is fogaskerekek vagyunk, s a magunk módján hozzájárulunk a társadalom működéséhez. A hozzájárulásunkat azonban nem tesszük mindig örömmel, gyakran inkább fárasztó, erőinket megcsapoló teherként éljük át, s ennek megfelelően igyekszünk szabadulni tőle. Vajon van-e lehetőség arra, hogy megszabaduljunk e kötelezettségünktől, és így szerezzünk magunknak könnyebbséget? Erre a kérdésre többnyire tagadólag válaszolunk, mert beleragadtunk a felelősségeinkbe és függőségeinkbe, s nem tudjuk, miként rázhatnánk le magunkról ezeket. Nem lehetséges-e, hogy egyszerűen rossz helyen keressük a megoldást a problémánkra?

Mi az, ami boldoggá tesz?

A legtöbb ember a vágyai kielégítésével próbál boldogságra szert tenni. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, mire irányulnak ezek a vágyak: pénzre, vagyonra, kényelemre, sikerre, biztonságra vagy kapcsolatokra. A felsorolást a végtelenségig folytathatnánk. Egy ilyen vágy beteljesülése azonban egyben véget vet a vágyakozás örömének, s azt felváltja az érdeklődés hanyatlása, egészen addig, amíg a vágyott dolog egészen magától értetődővé nem válik számunkra, s nem okoz többé örömet. Akkor hát hol találjuk ama titokzatos boldogságtényezőt?

Ebben az összefüggésben említésre méltó egy reprezentatív felmérés eredménye, mely szerint azok az emberek a legelégedettebbek, akik embertársaik, illetve a többi érző lény javáért fáradoznak. Érdemes elgondolkodni ezen: az elégedettséget és boldogságot tehát hosszútávon nem az önmagunkról, hanem a másokról való gondoskodás teremti meg. Ez a másokról való gondoskodás megfeleltethető annak a szeretetteli, együttérző alapbeállítottságnak, ami a buddhista tudatképzés egyik alapvető célja.

Az Itivutakkában található Mettācetovimuttisutta a szeretetet (mettā) – az együttérzés ugyanis a valódi szeretetből fakad – a szív és a tudat megszabadulásaként írja le. A híres meditációs mester Kamalashila Bhavanakrama című művében arra a kérdésre, hogy

“Mik az okai és a feltételei a mindentudás végső gyümölcsének?”,

a Buddha szavaira utalva így válaszol:

„A mindentudás transzcendens bölcsessége az együttérzésben (karuṇā) gyökerezik, és egyetlen okból ered: az önzetlen gondolkodásból, a Bodhicitta fölébredett tudatából és az ügyes módszer (upāya kauśalya) tökéletességéből.”
Majd így folytatja:
„A Tökéletes Dharma gyűjteménye szerint: ‹Óh Buddha, a Bodhisattvának nem kell sok gyakorlatban gyakorolnia magát. Ha helyes módon tartja magát egyetlen dharmához és azt tökéletesen elsajátítja, akkor kezében tarja valamennyi Buddha-tulajdonságot. És ha azt kérdik, mi ez az egyetlen dharma: a Nagy Együttérzés az.”

A karuṇā szanszkrit szó együttérzést jelent, a karuṇa melléknév jelentése együttérző, a karuṇam semlegesnemű alak ugyanakkor annyit tesz, hogy cselekvés vagy üdvös mű. Ebben az értelemben tehát a karuṇā szó a caritas latin fogalmával rokonítható, amelynek jelentése: megbecsülés, mély tiszteletből folyó önzetlen szeretet, jóindulat. A keresztény világ ez alatt a megbecsülésen alapuló, tevékeny felebaráti szeretetet, a jótékonyságot és a tágabb értelemben vett, könyörületességből fakadó konkrét segítő tevékenységeket érti. A hagyományos területei a betegápolás, idősgondozás, a szükséget szenvedőkről, valamint a fogvatartottakról való gondoskodás, és a társadalomból kitaszítottakkal vállalt szolidaritás. Egy ilyen elköteleződés a buddhisták számára is szellemi gyakorlássá válhat, amennyiben közben a korai buddhizmusban pāramīknak, a mahāyānában pedig pāramitāknak  nevezett erényeket gyakorolják, melyeknek gyakorlása és tökélyre fejlesztése elvezet a felébredéshez.

Az együttérzés gyakorlása mint szellemi út

A nyugati buddhista közösségek csak későn ismerték fel, hogy a társadalmi felelősségvállalás a karuṇā-praxis egyik formája, jóllehet mind az, amit a Buddha életével fölmutatott, mind pedig a tanítása – különösen a kölcsönösen függő keletkezésre, illetve a szeretetnek és az együttérzésnek a megszabaduláshoz vezető úton betöltött szerepére vonatkozóan – a társadalmi felelősségvállalást magától értetődőnek mutatják. Ebből azonban az következik, hogy a gyakorlásnak ez a formája nem vak akcionizmust jelent, s még kevésbé „szindrómás” segítői hajlamok kiélését, hanem a társadalomért való felelősségünk elvállalását, azon helyzetek éber fölismerését, amelyekben tevékeny fellépésre van szükség, s ennek során mindannak az alkalmazására, amit a tudat képzése során elsajátítottunk.

Tehát mindannyian kölcsönös függésben élünk. Életminőségünk attól függ, hogy mindennapjainkat az értékrendünknek megfelelően alakítjuk-e. A Buddha által közvetített értékek azon a belátáson alapulnak, hogy a nem-üdvös cselekvés ártalmas és szenvedést okoz mind magunk, mind pedig mások számára, az üdvös cselekvés révén ugyanakkor kedvező körülményeket teremthetünk. A kedvező körülmények megteremtéséhez ilyen módon elengedhetetlen üdvös cselekvésnek ugyanakkor előfeltétele tudatunk és annak szokásainak, hajlamainak és motivációinak éber megfigyelése. Nagy kihívást jelent és biztosan nem könnyű minden cselekvésünkben tudatában lenni tudatunk minden rezdülésének, sőt továbbmenve: a nem-üdvöst üdvössel behelyettesíteni. A tudat ezirányú iskolázása azonban rendkívül gyors módja annak, hogy megszabaduljunk a magunkra, illetve a világra vonatkozó illúzióinktól és a nem-üdvös érzelmektől, mint amilyen a félelem és az elutasítás, a mohó vágy, az irigység, a rosszakarat, a lustaság és az önzés. A mondás, mely szerint „a felismert veszély legyőzött veszély”, itt is érvényesül: a veszélyes hajlamok felismerése az első lépés a leküzdésük felé vezető úton.

A hosszú évek alatt begyakorolt szokásokat azonban nem könnyű leküzdeni; sokkal egyszerűbb behelyettesíteni azokat üdvös szokásokkal. A tevékeny elkötelezettség a társadalmi környezetünk felé, melynek során tehetségünket, tudásunkat, képességeinket bevetjük és kibontakoztatjuk, erre kínál jó lehetőséget. Ilyen módon örömteli közös fáradozás útján képessé válunk arra, hogy megteremtsük a megvilágosodott tevékenység egy olyan terét, amely minden lény számára lehetőséget teremt a belső növekedésre, a belátásra és a mély megelégedettség átélésére. A mahāyāna hagyomány ezt „buddha kṣetrá”-nak, vagyis Buddha-földnek nevezi, ami azonban nem egy külső helyet jelent, hanem a fölébredett tudat egy – a külvilágban manifesztálódó – minőségét.

Őszentsége a Dalai Láma rendre felszólít bennünket arra, hogy tanuljunk más vallási hagyományoktól. A társadalmi felelősségvállalásnak Nyugaton nagy hagyománya van, ebből mi is sokat tanulhatunk. Meg vagyok győződve arról, hogy a buddhizmus Nyugaton csak akkor fogja tudni megvetni a lábát és gyökeret ereszteni, ha a társadalmi felelősségvállalást mint a nyugati szellemi praxis egy formáját beépíti saját tanulási és gyakorlási útjába.