augusztus 08. 
–
A mahajána gyakorlás
Bár a srávakák célja is nagyszerű – és a mai zaklatott világban érthető is ehhez a
békéhez és csendhez való vonzódás – a buddhizmus mahajána iskolájában azonban
még ennél is magasabb célt tűz ki a gyakorló: a tökéletesen teljes buddhaságot
szeretné elérni, és nem elégszik meg az arhat szintjével. Ez együtt jár azzal, hogy
szert is kell tennie mindazokra a képességekre, amelyek segítségével valamennyi lény
számára fel tudja mutatni a megszabadulás ösvényét. S éppen ez a motiváció a
bódhicsitta lényege. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, a gyakorló nem csupán az
üresség mélységes megértését gyakorolja (pradnyá), hanem a megkülönböztetés
nélküli együttérzést és szeretetet is. E kettő együtt (az üresség felismerése és az
együttérzés) alkotja a bódhicsitta gyakorlását.
A mahajána úton is megjelenik a lemondás attitűdje, de teljesen más összefüggésben,
mint a srávakák ösvényén. Itt a gyakorló felismeri, hogy a tudat és a benne megjelenő
jelenségek nem választhatók el egymástól, hanem ugyanannak a valóságnak az egyik
és másik aspektusáról van szó. Ezért a jelenségvilág immár nem ellenség a számára,
amit le kellene győznie, vagy éppen kísértésekkel teli siralomvölgy, hanem olyan
gyakorlóterep, amely alkalmas a megvilágosodott minőségeknek és képességeknek a
kibontakoztatására és bevetésére azért, hogy a lényeket a lehető legalkalmasabb
módon tudja segíteni. Álomvilág ez, amennyiben nem objektív, független módon
létezik, de mégis rendelkezik valamiféle valóságossággal abban az értelemben, hogy
megjelenik. Ezen a ponton felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon a „lények”
akiket a bódhiszattva megmenteni igyekszik, nem puszta fantáziák, álomképek-e.
Mert ha ez így volna, akkor mi értelme volna a megmentésükért erőlködni? Sőt, maga
a gyakorló vajon nem puszta álomkép-e, ha minden jelenség csupán álom? Tehát ki is
az, aki megment bárkit a szanszára forgatagától?
A szentiratok felhívják a figyelmet arra, hogy nem is nevezhető bódhiszattvának az,
aki még „lények”-nek tekinti a lényeket. Vagyis az, aki a lényekként érzékelt
jelenségeket önálló, tartósan, függetlenül létező entitásnak látja, az valójában nem érti
a valódi természetüket, így tulajdonképpen nem is tekinthető bódhiszattvának. Aki
viszont érzékeli a lények ürességtermészetét, vagyis álomszerű mibenlétüket, az vajon
miért érez késztetést arra, hogy megmentse őket?
Nos, igaz ugyan, hogy a jelenségek – és a lények – álomszerűek, de az általuk átélt
szenvedés, mint tapasztalat, mégis valóságos. Hasonló ez ahhoz, amikor álmunkban
valaki megtámad bennünket: nincs sem támadó, sem támadás, sőt, még a saját testünk
is kizárólag a tudat játéka, mégis a rettegés, amit átélünk eközben, nagyon is
valóságos. A bódhiszattva éppen ezt a szenvedést és annak megszüntetését helyezi a
figyelme középpontjába, megértvén azt, hogy a saját szenvedése és mások szenvedése
között nincsen érdemi különbség. Azt is tudja, hogy a szenvedés megszüntetése a
felébredéssel valósítható meg: amint ráébredünk arra, hogy ez csupán álom,
megszűnik a szorongásunk. Ezért a mahajána gyakorlója benne marad a világban,
vagyis lemond arról, hogy kilépjen a világból, mégsem válik annak foglyává, mert
belátja annak álomszerűségét, ürességét; és gyakorolja a lények iránt érzett
együttérzést és szeretetet.
A nyájas olvasó számára ez a téma nem újdonság, hiszen már ebben az írásban is
felbukkant korábban, és talán szöget is ütött a fejébe: „Ez kész őrület! Mi az, hogy le
kell mondani a saját jó kis nirvánánkról minden lény javára?! De hiszen én
nyugalmat, békét, szabadságot akarok!” Trungpa rinpocse felhívja a figyelmet arra,
hogy a bódhiszattva-motiváció kivételével az ember valamennyi szándéka tulajdonképpen a
túlélést elősegítő állati ösztön. A bódhiszattva az a lény, aki ebből kiemelkedve meghaladja
ezt a szintet.
Bódhiszattvák állatok testében
Úgy tűnik, hogy az önzetlen segítő attitűd meg tud jelenni állatokban is. Gondoljunk
azokra a delfinekre, akik bajba jutott embereket megvédtek a cápatámadástól. A
kutyák között is előfordul, hogy más lényeket megmentenek. Gondoljunk a vakvezető
kutyákra, akik az ösztönös késztetéseikről lemondva vak emberek megsegítésének
szentelik az életüket. E sorok írójának volt egy Maci nevű tacskó keveréke, aki egy
fészekből kipottyant, de élő fiókát talált, és végtelenül óvatosan a szájában hozta oda,
a tekintetével jelezvén, hogy valami baj van. Nem tudhatjuk, mi lett később a fióka
sorsa, mindenesetre Maci nem vadászkutyaként viselkedett.
Sok évvel ezelőtt írt arról az újság, hogy egy közönséges házi disznó mentett meg egy
gyereket, aki beleesett a folyóba. A disznó belevetette magát a vízbe és kihúzta a
partra a kisfiút. Mi késztette erre? Valószínűleg nem tudta, hogy az embereknek mi a
tervük vele, és nem volt benne sem gyűlölet, sem keserűség, sem bosszúvágy. Lehet,
hogy a másokon való segítés késztetése eredendően minden lényben jelen van?
Kétféle bódicsitta
A hagyomány különbséget tesz a bódhicsitta két aspektusa között: egyfelől
rendelkezik egy aktív oldallal, amit viszonylagos bódhicsittának nevezünk; s a másik
oldala pedig az abszolút, vagy végső aspektusa ugyanannak a minőségnek.
A viszonylagos bódhicsitta nem más, mint az a tudat, amely el kívánja érni a
megvilágosodást minden érző lény javára, míg a végső bódhicsitta valójában a tudat
valódi természetét jelenti.
A bódhicsitta két oldalát felfoghatjuk úgy is, hogy a viszonylagos aspektus időben
megelőzi a a végsőt, vagyis amíg az abszolút bódhicsittát meg nem valósítjuk, addig a
kezdeti, vagy viszonylagos bódhicsittát gyakoroljuk. De úgy is láthatjuk ezeket, mint
amelyek kéz a kézben járnak, és az egyik oldalra tett lépésünk kiegészíti és elő is
segíti a másik oldal megerősödését. Ugyanis a valóság tiszta megértése teszi lehetővé,
hogy együttérző módon viszonyuljunk a többiekhez, és ennek révén ismerhetjük fel,
hogy valójában semmi nem korlátoz bennünket abban, hogy a tökéletességeket
kibontakoztassuk és ezeknek megfelelően éljünk.
A bódhiszattva útja a tökéletességek ösvénye
Bódhiszattvaként arra törekszünk, hogy a cselekedeteink mindinkább valamennyi
lény megszabadulását szolgálják. A képességeinket, jellemünket tökéletesítve egyre
inkább képessé válunk arra, hogy a tetteink valóban felszabadítólag hassanak. A
páramiták, – vagy ahogy fordítani szokták – a tökéletességek gyakorlása azt jelenti,
hogy a bódhicsittát beépítjük a tetteinkbe. A páramita szó azt jelenti, ami átment a
túlsó partra, szenvedés oldaláról a felébredés, szabadság oldalára. Meg kell
jegyeznünk, hogy ezek már a korai buddhizmusban is jelen voltak.
A buddhista hagyomány szerinti hat páramita: adakozás, erkölcsös viselkedés,
türelem, tetterő, meditációs készségek, és a bölcsesség. Léteznek ennél bővebb
felsorolások is, amelyek részletesebben tárgyalják ezeket a minőségeket.
Érdekesnek tűnhet, hogy az adás tökéletességével kezdődik a felsorolás. Ez felhívja a
figyelmünket arra, hogy a szellemi úton való előrehaladásunk közben az elengedést kell
gyakorolnunk. Ez szembesít bennünket azzal, hogy mitől vagyunk képes megválni, miről
tudunk lemondani. Tudjuk, hogy „adni jó”. Bennünket is örömmel tölt el, ha látjuk, hogy az,
a másik fél örül az ajándéknak. De vajon tudok-e úgy adni, hogy a megajándékozott személy
ne tudhasson arról, hogy tőlem kapott valamit?
El tudom-e engedni, azt az érzést, hogy hálás nekem az ajándék miatt?
Valójában nem tarthatsz meg semmit sem, ezért jobb, ha már előre úgy gondolsz a
dolgaidra, mintha már nem is hozzád tartoznának. Így még szabadabban,
önfeledtebben tudsz nekik örülni addig, amíg ezek rendelkezésedre állnak, és ha
elmúlnak mellőled, – mert minden elmúlik egyszer – akkor ez nem okoz számodra
akkora traumát.
A legmagasabb rendű ajándék a Dharma adása. Mi lehetne annál értékesebb, mint a
megszabadulás üzenete?
Az erkölcs tökéletessége a hétköznapi életünket teszi gördülékenyebbé. Ha az erkölcs
tökéletességét gyakoroljuk, akor a tetteink a belső tartásunknak és a már
megvalósított minőségeinknek a kifejeződésévé válnak.
A türelem nem más, mint az arra való képesség, hogy nehéz helyzetekben is
kitartsunk az erőfeszítéseinkben, a Dharma megvalósításában.
A bódhiszattvát szellemi hősként is szokták jellemezni, aki a hősre jellemző
rendíthetetlen erőbevetés révén éri el a sikert. Eközben fittyet hány a nehézségekre,
türelmesen elviseli a célhoz vezető út kellemetlenségeit is. Nem fél sem a haláltól,
sem az élettől. Nem fél a haláltól, mert nem azonosul már semmilyen múló
jelenséggel; és nem fél az élettől sem, mert felismerte, hogy a jelenségek
illuzórikusak, álomszerűek.
A meditáció tökéletességét elérvén a gyakorló uralja azokat az ösztönzéseket,
késztetéseket, amelyek a tudatának a nyugalmát megzavarnák, az ébersége,
figyelmessége rendíthetetlen és erős. A tudata így alkalmas eszközzé válik számára
ahhoz, hogy mély belátáshoz jusson annak igazi mibenlétét illetően. A tudat valódi
természetének a felismerése meghaladja a fogalmi gondolkodásunk kereteit, és ezt e
nem-fogalmi megértést nevezzük bölcsességnek. A bölcs: lát. Tudja, hogy jóllehet a
jelenségek álomszerűek, a felbukkanásuk mégsem kaotikus, hanem felismerhető rend
szerint, függő módon történik.
Hétszeres ok és hatás útja
Asanga (4.század) magától Maitréjától kapta a bódhicsitta kifejlesztésének alábbi
módszerét, amelyet gyakorolván az alábbiakat vesszük fontolóra:
1) Végtelen sokszor újjászülettünk már, s ezekben a születésekben az összes lény
lehetett már valamikor az édesanyánk.
2) Az anyai szeretetet nehéz lenne ebben az életben meghálálni, de az előző gondolat
nyomán felébred bennünk a lények iránti nagyrabecsülés érzése.
3) Törekszünk arra, hogy változtassunk a sorsukon.
4) A többi lény iránt olyan szeretetet érzünk amilyet a gyermek érez az édesanyja
iránt.
5) Kialakul bennünk a könyörületesség késztetése, amely arra sarkall, hogy a
szenvedő lényeket – akik a múltban az édesanyáink voltak – kimentsük
nyomorúságos helyzetükből.
6) Szeretetet bontakoztatunk ki a többi lény iránt, ami azt jelenti, hogy szívből tudjuk
nekik azt kívánni, hogy legyenek boldogok.
7) A könyörület és szeretet képezi az alapot, ahonnan eljutunk a saját személyes
felelősségünk megértéséig.
Talán furcsának, vagy túl spekulatívnak tűnik az az elképzelés, miszerint minden lény
az édesanyád volt egyszer. Ha így érzed, gondolhatsz arra is, hogy tulajdonképpen
kizárólag rajtad múlik, hogy milyen módon fogod fel a többi lényhez fűződő
viszonyodat. Megválaszthatod, hogy hogyan értelmezed a kapcsolataidat, ebben van
némi szabadságod, de tudnod kell, hogy ez a nézet döntően meghatározza a
kapcsolataidnak a kimenetelét, ezért fontos, hogy olyan szemléletet alakíts ki, amely
támogatja a szellemi törekvéseidet. Addig, amíg a Buddhához hasonlóan szert nem
teszel arra képességre, hogy visszaemlékezz az összes előző létesülésedre, addig ez a
döntés a tanításokba vetett bizalomra épül, ugyanakkor érzékelni fogod a
kapcsolataidnak az alakulását, ami viszont már tapasztalati ténnyé válik számodra.
Santidéva módszere
„Öröm s bánat dolgában mindenki egyenlő. Ezért úgy kell vigyáznom másokra,
mint önmagamra.
„Ha egyvalaki szenvedése által sokak szenvedése megszüntethető,
A szeretettel megáldottak e szenvedést vállalták önmagukért és másokért.”
(Részletek Santidéva a Bódhiszattva ösvényről írt szerzeményéből.)
Santidéva utóbbi gondolata nagyon közel van a krisztusi lelkülethez. Ezt olvasván
felismerhetjük, hogy a megszabadulás különböző útjai között milyen hasonlóságokat
fedezhetünk fel.
Ha rendszeresen emlékeztetjük magunkat a bódhicsitta motiváció előnyére és
hasznára és megszokásunkká tesszük azt, hogy rendszeresen megerősítjük magunkban
ezt az irányultságot, akkor ez folyamatosan jelen lesz az életünkben.
A meditáció gyakorlata
Tibeti nyelven a meditációt a gom szóval fejezik ki, ami azt jelenti: „megbarátkozni
valamivel, hozzászokni valamihez”. Amivel megbarátkozunk, azt közel engedjük
magunkhoz és ennek során alaposan megismerjük. Meditációs tárgyként
használhatunk valamely fizikai dolgot például egy Buddha képmást, vagy egy tudati
minőséget, mint a szeretet, az együttérzés, vagy egy olyan tapasztalati jelenséget, mint
a légzés. A meditációs gyakorlataink révén olyannyira hozzászoktatjuk magunkat
valamely pozitív tudatállapothoz, minőséghez, hogy azok teljesen belsővé váljanak.
A négy brahmavihára
A négy isteni tudatállapotban való időzés gyakorlatait azért nevezik mérhetetlennek,
mert a tudat „mérhetetlenül” tágassá, akadálytalanná, határtalanná válik a gyakorlat
során. Olyan tudatállapotokról van szó, melyek nem korlátozódnak egy szűk körre,
hanem minden lényre megkülönböztetés nélkül kiterjednek.
Ezek olyan tudatállapotok, amelyek Brahmához hasonlítanak, aki a buddhista
világképben a magasabb mennyek isteni uralkodója, aki mentes a haragtól,
féltékenységtől.
A „vihára”lakást, lakóhelyet jelent, olyan helyet ahol jól érezzük magunkat. Ehhez a
tudatunkat alaposan át kell itatni ezekkel az isteni állapotokkal, hogy ne csak időnként
merüljenek fel benne, hanem valóban Brahma lakóhelyévé válhasson.
A rendszeres és elmélyült gyakorlás hatására a négy tudatállapot mélyen
meggyökerezik a szívünkben, nem hagyják el azt, és spontán attitűdünkké válnak,
amely ily módon a konkrét viselkedésünkben is megjelenik.
Mérhetetlen szeretet kibontakoztatása
Magunkba tekintve felismerjük azt a szívünk mélyéről jövő kívánságot, miszerint
boldogok szeretnénk lenni. A szeretetnek, az elégedettségnek, a teljességnek az
érzése, a fizikai és lelki egészség, és az a vágy, hogy önmagunkról gondoskodni
tudjunk olyan elemi szükségletünk, amely minden lényben jelen van. A gyakorlat
során átadjuk magunkat ennek a kívánságnak, amit azzal a gondolattal is
megerősíthetünk, hogy „Bárcsak boldog lennék! Bárcsak elégedett lennék! Stb.”
Hagyjuk, hogy ez az érzés teljesen kitöltse a tudatunkat, s átadjuk magunkat ennek.
Mikor a „szeretet-tartályunkat” kellően feltöltöttük, akkor ezt megnyitjuk mások felé
is, felismervén, hogy ők is – éppúgy, ahogy mi magunk – boldogságra vágynak.
Először egy hozzánk közel álló, szeretett személy felé irányítjuk ezt a szívből jövő
kívánságot: „Bárcsak boldog lennél!”, majd fokozatosan kiterjeszthetjük olyanokra,
akik közömbösek, sőt, ellenszenvesek számunkra. Ezt éppen annak a felismerése teszi
lehetővé, hogy ők is boldogságra vágynak, ebben nem különböznek tőlünk. Majd
fokozatosan minden lény felé megnyitjuk a szívünket, szétsugározva a szeretet fényét
minden irányban, megkülönböztetés és méricskélés nélkül.
Ezt a meditációs gyakorlatot az együttérzés kibontakoztatására is használhatjuk, csak
ebben az esetben a boldogságra való törekvés helyett a szenvedéstől való
megszabadulás késztetését állítjuk a középpontba. A mérhetetlen együtt érző öröm
kifejlesztésekor osztozunk az abban az örömben, amit bárki, bármilyen üdvös okból
átélhet. A részrehajlástól mentes attitűd kibontakoztatásakor annak a felismerését
emeljük a tudatunkba, hogy valójában lényegünket tekintve nem különbözünk
egymástól.
A cikk első részét az alábbi linkre kattintva olvashatod:
