A megvilágosodás tana

Minden vallás feltételez az emberben isteni vagy örök hajtásokat, melyeknek felkeltése vagy megvalósítása célja a kérdéses vallás törekvéseinek. Amennyiben nem hiszünk egy minden emberben létező értékben, amely az emberben benne lakozik, vagy amelyet megvalósíthat, úgy hiányzik minden szellemi, illetve vallási törekvés alapja és kiindulópontja.

Megváltásnak vagy szabadulásnak csak akkor van értelme, ha létezik valami, ami megváltandó vagy megszabadítandó és ez a „valami” nem lehet más mint egy önmagát állandósító tudat eleven ereje (vagy jobban mondva: az eleven életáram). Ama puszta tény, hogy a buddhizmus hisz a karmától függő olyan életáram állandóságában, mely változatlanul fennmarad az újraszületések során, azt bizonyítja, hogy hisz egy elpusztíthatatlan erőben vagy kvalításban, ami számtalan léten és halálon át fennmarad.

Az ebből adódó kérdés nem az, hogy egy be nem fejeződő és örökké ismételendő körforgás szűk pályájáról hogyan emelhető ki, hogyan juttatható el a megvilágosodás-tudat mindent átfogó szabadságába és szélességébe. A személyiségünk megszokottsága, megcsontosodása, „ego-szklerózisa” következtében – mely az egyéni fejlődés egy bizonyos fokán következik be – az ember abba veszélybe kerül, hogy önmaga dobja el univerzális örökségét és kész megelégedni valami csekélyebbel, annak ellenére, hogy legmagasabbrendű is rendelkezésére állna. E legmagasabbrendű az, mely után a Buddha is törekedett. Hogy ebben hitt, azaz nem csupán hitt,  de azt el is érte, meg is valósította, ez a bizonyítéka megvilágosodása tényének.

Az említett tényen nyugszik a buddhizmus épülete. Ez képezi az egyes ember célját és a tan kiindulópontját. Joggal nevezzük tehát ezt  a tant buddhizmusnak: a Megvilágosodás tanának. Tehát e tan lényege a megvilágosodás ideálja. Tehát nem a szenvedés ideálját állítja előtérbe, amint azt a buddhizmus oly sok Nyugati kritikusa állítja. A szenvedés és a szenvedés legyőzésének ideálja, a lemondás, az erkölcsösség és a tudás illetve felismerés ösvényén, India minden vallási rendszerének közös vonása.

Az ember univerzalitásának és megvilágosodási képességének felismerése, bizonyítása, mégpedig anélkül, hogy ebben  istenek, papok dogmák vagy áldozati szertartások segítenék: ez az amit a Buddha a világnak adott.

Az Upanisadok „neti neti”-je (nem ez nem ez) ami bizonyára az első kísérlet volt a dogmatikus állítások és a fogalmi meghatározások korlátoltságának legyőzésére, a Buddha által valósíttatott meg a gyakorlatban. A Buddha mellőzte az Atman és a Brahman feletti spekulációkba való belemerülést. De másrészről óvakodott attól, hogy tagadja az ember és az univerzum metafizikai alapját. Soha nem vesztette el hitét az emberben való örök lényegben. Csak azt az örökkévalóság-tant utasította vissza, amely egy magába-zárt és elkülönült Én-ség örök megmaradását tanította. Hasonlóképpen nem tette magáévá egy lény végleges megsemmisülésének tanát. Eternalizmus és nihilizmus csak szélsőséges oldalai ugyanannak a személyiség-illúziónak.

Miközben a Buddha úgy ismerte fel az individualitást, mint folyó, változó, eleven erőt (és nem úgy mint egy változhatatlan egységet, vagy szubsztanciát), a vallást a naiv animizmus fokozatáról egy dinamikus világszemlélet nívójára emelte. Ezzel az individualitás ideáját megszabadította az elkülönültség halotti merevségétől, és az univerzalitás eszméjét a mindenségben való feloldódás épp annyira negatív felfogásától. Az egyéniség azaz individualitás és univerzalitás a buddhizmusban nem egymást kölcsönösen kizáró nagyságok, ha nem a valóság egymást kiegészítő oldalai, melyek a megvilágosodás élményében válnak eggyé.

Láma Anagarika Govinda, Meditációs gondolatok 15.