A Buddha útja

2500 évvel ezelőtt élt Indiában egy herceg, akit Gótama Sziddhártának hívtak. Trónörökös lévén mindene megvolt, magas fokú képzésben részesült, udvarhölgyek vették körül, egyszóval élvezte az életet. Ezért viszont nagy árat fizetett: nem tudott semmit a külvilágról, nem tudta, hogyan zajlik az élet a palota falain kívül.

Egy alkalommal azonban, amikor mégis kikocsizott a városba, megdöbbenve tapasztalta, hogy nem csak fiatalság és gondtalanság van a világon. Öreg és beteg embereket látott, majd megpillantott egy halottas menetet, így szembesült az elmúlással. Ezek az élmények kizökkentették addigi életviteléből, elkezdett elmélkedni saját múlandóságán.

Egy másik alkalommal egy jógit látott, aki lemondó életet élt, és láthatóan felülemelkedett az élet kisebb-nagyobb bajain. A herceg tovább tépelődött, míg végül az aszkéta alakja döntő lépésre sarkallta: megszökött a palotából, hátrahagyva családját, gazdagságot, politikai pályafutást, kényelmes életet, és még ruhájáról is lemondva aszkétának állt. Egyetlen dolog foglalkoztatta: legyőzhető-e az elmúlás és az azt kísérő szenvedés?

Miután elhagyta a palotát és vándorolni kezdett, találkozott egy híres tanítóval, aki a védikus hagyomány alapján oktatta őt. Gótama elkezdte gyakorolni a meditációt, és igen komoly eredményeket ért el. Tanítója elégedett volt vele, s felajánlotta neki, hogy ő is tanítson, hiszen kiemelkedett a többi tanítvány közül. Kíméletlen őszinteséggel nézett szembe saját magával, és úgy találta, hogy még nem kapott választ azokra a kérdésekre, amelyek miatt rálépett a keresés nehéz ösvényére, ezért nem fogadta el a felkérést.

Mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy ennél a tanítónál nem tud továbbfejlődni, odébb állt. Kis idő múlva újabb közösségben találta magát, egy másik híres mester szárnyai alatt. Gótama szépen haladt a tanulmányaiban, kiváló képességei és elszántsága vitték tovább az úton. Azonban itt is elérkezett az idő, amikor úgy érezte, hogy nem tud már tovább fejlődni, s még mindig nem kapta meg a keresett válaszokat. Ezért elhagyta ezt a tanítóját is.

Ekkor lemondott arról, hogy másvalaki irányítását kövesse. Magányosan kezdett elmélkedni, miközben szigorú aszkétikus gyakorlatokat folytatott: csak minimális táplálékot vett magához, testének szükségleteivel egyáltalán nem törődött, elméjét a végletekig hajszolta. Csonttá és bőrré fogyott, testileg és mentálisan kimerült, ám égető kérdéseire még mindig nem talált választ.

Évek teltek így, míg fölismerte, hogy ez az önkínzás sem vezet eredményre, s újból változtatnia kell. E fölismerés után újra rendesen evett, rendszeresen fürdött, és igyekezett távol tartani magától a szélsőséges módszereket.

Meditációi közben túllépett a vágyakon, mégpedig nem azáltal, hogy elfojtotta őket, hanem megértette, hogy azok honnan erednek. Ráébredt arra, hogy a világ és a saját személyisége csupán állandóan változó jelenségek játéka. Testére, elméjére, érzéseire és gondolataira és a külvilág dolgaira ettől kezdve csak mint kölcsönös függésben levő jelenségekre tekintett.

Megértette, hogy a vágyak, az önzés, a düh mind onnan ered, hogy azonosítjuk magunkat ezekkel a jelenségekkel. Minden gondolat, érzés vagy tett lenyomatot hagy bennünk, amelyek később a megfelelő kiváltó okok hatására újra felbukkannak. Ezáltal újra meg újra átéljük azokat, ami a tartós létezés illúzióját kelti bennünk. Énünk tulajdonképpen nem más, mint a múló jelenségekkel való csalóka azonosulás.

Meghaladva a tartósan létező én illúzióját, Gótama megkapta a választ. Ettől kezdve Buddhának, azaz Felébredettnek hívjuk.

A Buddha megvilágosodása után hirdetni kezdte felismerését. Tanításait soha nem erőltette rá senkire, mindig az érdeklődők, a tudásra szomjazók voltak azok, akik felkeresték. Kérdéseikre adott válaszai erős hatást gyakoroltak a hallgatóságára, sokan tanítványául szegődtek, hagyományos szóhasználattal: „menedéket kértek” a Buddhánál, a Tanításánál és a gyakorlók Közösségénél. A menedékvétel formailag a következő szavak elmondásából áll: “A Buddhához (a Fölébredetthez) folyamodom oltalomért, a Dharmához (a Tanhoz, az Igazsághoz és a valóság Törvényéhez) folyamodom oltalomért, a Szanghához (a Megvilágosodottak és gyakorlók közösségéhez) folyamodom oltalomért.”

A Buddha tanítása megérintette az embereket és felnyitotta szemüket. Megértették, hogy a menedékvétel nem a valóság elől való elrejtőzés, de még csak azt sem jelenti, hogy mostantól fogva valaki másra bízhatjuk a problémáink megoldását. A Buddha nemcsak szembenézett a szenvedéssel és feltárta annak okait, hanem azt is mindig hangsúlyozta, hogy a félelem és fájdalom béklyóiból lehetséges a szabadulás. Ez a szabadulás nem valamiféle misztikus állapot vagy lebegő transz, hanem az élet tényeivel való bátor szembenézésből fakadó belső erő. Oltalmat az a bizalom nyújt számunkra, amit a Tanítás megértése kelt bennünk. Ebből a megközelítésből az is világos, hogy az utat senki sem járhatja végig helyettünk. A Buddha tisztelete nem a cél, hanem ez adja az elinduláshoz szükséges ösztönző erőt. Ő is olyasvalaki volt ugyanis, aki hozzánk hasonlóan a szenvedésteli életből indult el, hogy az Igazságot kiderítse, és a saját tudatával dolgozva el is jutott a valóság valódi természetének felismeréséig.

A menedékvétel tehát azt jelenti, hogy elhatározzuk: a saját életünk sajátosságainak figyelembevételével a Buddha útját kívánjuk végigjárni. Ahogy Ő megtalálta a választ a bennünket is foglalkoztató kérdésekre, ezek a válaszok számunkra is elérhetők.