augusztus 08. 
–
A buddhizmuson belül az évszázadok során három nagy irányzat fejlődött ki: a hínajána (»kis szekér«), a mahájána (»nagy szekér«) és a vadzsrajána (»gyémánt szekér, vagy hordozó«) buddhizmus. Mindhárom a megvilágosodás elérését célozza a Buddha iránymutatása alapján, a tudat fejlesztésén keresztül.
A hínajána szigorú útja a világtól való teljes elfordulást igényli, s elsősorban a minél gyorsabb egyéni megszabadulás eszményét tartja szem előtt. Ez többnyire szerzetesi életformát igényel, amelyet a mai világban csak kevesen tudnak megvalósítani.
A mahájána a minden lény iránti egyetemes együttérzést állítja a középpontba. Még a Felébredésre is azért törekszik, hogy ezáltal az összes lény szenvedését enyhítse. A mahájána szerint minden lény elnyerheti a szabadulást, és a szellemi élethez nem kell feltétlenül szerzetesnek lenni.
A »nagy szekér« buddhizmus az úgynevezett bódhiszattva ideált követi. Ez az elnevezés olyan lényekre utal, akiknek a megvilágosodott tudatosság már jellemvonásává vált, s akinek célja az, hogy úgy érje el a tökéletes buddhaságot, hogy az minden élőlénynek javára váljék.
Bódhiszattva-fogadalmat közösségünk tagjai is tehetnek, ez azonban csak a papi fokozaton kötelező. Aki letesz egy ilyen fogadalmat, az attól kezdve tudatosan törekszik arra, hogy minden pillanatban az összes lény javára gyakoroljon, éljen és gondolkozzon, tehát életét teljesen ennek az eszmének a szolgálatába állítja.
Közösségünk a mahájánán belül a gyémántút (»vadzsrajána«) vonalát követi. Ennek sajátossága, hogy az alapvető emberi érzelmeket is igyekszik felhasználni a megvilágosodás elérésére. A vágyakat és szenvedélyeket nem elnyomni, hanem inkább megpróbálja szublimálni, “átszellemíteni”.
A gyakorlás legfontosabb módszerei itt a vizualizáció és a mantrázás. Ez a megvilágosodott tudatot megtestesítő istenségek képzeleti megidézését jelenti az energiáikra jellemző misztikus hangok (mantrák) segítségével. Az istenségeken való meditálás, magasabb szinten pedig a velük való tudati egybeolvadás segít abban, hogy ugyanezeket a megvilágosodott jellemvonásokat önmagunkban is létrehozzuk. A gyémántút buddhizmus istenségei egyfajta palotában időznek, amelyet több védőkör övez, ezt nevezzük mandalának. Ezek gazdag és változatos képi- és szimbólumvilággal rendelkeznek, amelyet a gyakorló évekig tanulmányoz. Az egyes jelképekről külön-külön is érdemes meditálni. A templomi faliképek (thangkák), vagy a különböző színű drágakőporból készített homokmandala mind térképként szolgál ehhez a rejtélyes világhoz. Amikor egy homokmandala elkészült, akkor azt a nem-ragaszkodás jelképeként rendszerint egy mozdulattal elsöprik, vagy a folyóba szórják.
A gyémántút buddhizmus egyik vonzerejét képeinek érzelmi ráhatása adja – az a rejtély és misztikum, ami a szívünk mélyén megérint bennünket, és mozgásba hozza a fantáziánkat. Az igazi értékekhez azonban csak úgy juthatunk hozzá, s egyáltalán az egész úton csak úgy indulhatunk el, ha hajlandóak vagyunk önmagunkat átváltoztatni.
