A megvilágosodás útja

A megvilágosodás útja (a bódhiszattva, azaz a megvilágosodás felé törekvő lény útja) az egésszé válásnak az útja, így magába foglalja az egész embert, és teljességében benne foglaltatik minden lény tökéletesedése is. Aki a világról lemond azért, hogy a szenvedésektől megszabaduljon, az önösen, önző módon cselekszik. Aki a létből menekülni igyekszik, mielőtt a benne szunnyadó képességeket mérlegelte volna, hasonló a rossz sakkjátékoshoz, aki felborítja a táblát, mielőtt a játék befejeződne. Aki azonban tulajdon lelki üdve érdekében gyakorolja az erényeket, annak elvész a jutalma, mert aki csak a saját megváltására gondol, az elveszíti azt, mivel a törekvése csak önző motívumokat tart szem előtt.

Aki azonban együtt érez a többi lénnyel, és kész a saját, közvetlen megváltását háttérbe helyezni, az egyben a megvilágosodás útján már megtette az első lépéseket. Értsük meg, hogy az egyetlen megváltás ami létezik, az elhatárolt, elkülönült én illúziójától való megváltás, megszabadulás.

Eme illúzió megszűnésével az egyéni megváltás iránti törekvés eszköz lesz mindenek megváltásához. Így válik az önzetlen cselekvés természetes, egyszeri, spontán cselekedetté, amelyben az erény-tudatnak, vagyis a tudatos erényességnek a szikrája sem fedezhető fel.

A megvilágosodás útja nem valamely világmegváltó filozófiára, vagy szociális jóléti programra alapozódik, hanem arra a tudásra, hogy minden lény szoros belső kapcsolatban áll egymással. Ez a tudás nem enged teret önelégültségnek vagy gőgnek, mert ez a felismerés világossá teszi, hogy adakozó és elfogadó, segítő és megsegített, megváltó és megváltott lényegében egyek. Minél mélyebben megalapozott ez a tudásunk, annál kevésbé törődünk saját erényünkkel, ehelyett inkább az egésszel való összhangra figyelünk, amely a megvilágosodás állapotában találja meg a minden lényt átfogó kiteljesedését. A világítóvá lett egyén az univerzum minden lényét áthatja fénnyel és melegsége sugaraival, mint valami Nap, amelynek sugarai minden lénynek azt adják, ami azok éréséhez szükséges.

Ezzel összefüggésben talán érdekes lehet itt Karl Jaspers egy megjegyzését idéznünk a „Der Philosophische Galube” (A filozofikus hit) című könyvéből: „Pál és Ágoston megértették, hogy szinte a lehetetlenséggel határos, hogy a jó ember igazán jó tudjon lenni. Miért? Mert ha jót cselekszik, akkor tudnia kell, hogy ő éppen jót cselekszik; azonban ez a tudás már önelégültség, és így gőg. Önmagáról való elmélkedés nélkül nem létezik emberi jóság, viszont énre irányuló figyelem mellett nincs ártatlan, tiszta jóság.” Ez a konfliktus csak ott lehetséges, ahol egy „önvaló” képezi a cselekvésnek és szemlélődésnek (reflexiónak) az alapját és kiindulási pontját.