Csak addig panaszkodunk a világ mulandósága és testünk pusztulása miatt, amíg nem tudjuk azt, hogy mi magunk válhatunk ezek teremtőivé.
Aki azonban tudja, hogy fentiek örökkévalóság óta önnön „teremtményei”, hogy minden elmúlt újra teremthető, az teremtményei mulandósága miatt éppen úgy nem panaszkodik, mint ahogy az énekes nem siratja dalának elhaló hangját. Hiszen a dalénekes mindenkor képes arra, hogy énekének hangját újra megszólaltassa.
A múlhatatlanság titka ebben áll: nem a ragaszkodásban, de ellenkezőleg az elengedésben! Mert ami felett uralkodunk, ami felett rendelkezünk, ahhoz nem kell ragaszkodnunk: mindenkor magunkból teremthetjük újra, a bennünk lévő szuverén szellem teremtő ereje segítségével.
Nem kelnek-e életre a virágok minden tavasszal? A természet teremtő ereje szinte pazarló. Csak a teremtésre képtelen ragaszkodik a meglévőhöz.
Az ember a természet törvényeinek megfigyelése és követése révén úrrá lett a természet felett. A szellem törvényeinek megfigyelése és követése révén az ember uralkodhat a szellemen.
A halhatatlanság eszméje nem személyiségünk fenntartását célozza, de újra felfedezését ama vonatkozásokban, amelyek minket az el nem múló nagy egész exponenseivé tesznek, ami a múltat és jövőt, és a világtér minden mérhetetlen nagyságát magába foglalja.
Nem „szentség” felé kellene törekednünk, hanem teljesség (egész-ség) felé, mert azok számára, akik a „szentség” felé törekszenek, fennáll a veszélye, hogy képmutatókként végzik. Azok viszont, akik teljességre törekszenek, kikerülik ezt a veszélyt, minthogy ők sohasem zárkóznak be saját képzelt „tökéletességükbe”. Nem záródnak be, mivel céljuk állandó nyitottságot kíván. Ne feledjük el hogy az „egésszé vált” egyben szent is – anélkül hogy annak tudatában lenne. Ebben áll az ő nagysága: mert nem olyan ő, mint a csak erényes, akit a többi embertől elválaszt „erényének piedesztálja”.
Láma Anagarika Govinda: Meditációs gondolatok, 18
augusztus 08. 
–
