A szó elégtelensége

A Lankavatara szútrában ezt olvassuk:„A tanítvány ne ragaszkodjék a betűhöz, a szavakhoz, mivel azok nem tökéletesen fedik az értelmet: a betű nem azonos az igazsággal. Ha az ember ujjával rámutat valamire, úgy tévedés volna a mutató ujjat ama dolognak tekinteni, amelyre mutat. Hasonlóképpen a tudatlanok és együgyűek, akár a gyermekek, képtelenek feladni ama téves nézetüket, hogy a szó ujjhegyében benne foglaltatik maga az értelem.”

A szavak félrevezetőek: egyrészt mivel ugyanazt a dolgot, vagy ugyanazon tapasztalást különböző módokon képesek leírni, másrészt mivel ugyanazon kifejezést különböző értelmezésben és különböző célok érdekében használják. 

Ama negatív magatartás, melyet az ortodox buddhistáknak az Upanisádokkal és a Védantával szemben tanúsítanak, az rendszerint a másik rendszerrel szembeni tudás hiányán alapszik, vagy azon a naiv elképzelésen, hogy azonos szavak azonos jelentéssel bírnak. Illetve azon, hogy azok a kijelentések, melyek verbális kifejezésekben a buddhista filozófia bizonyos megfogalmazásainak ellentmondanak, szükségszerűen kizárják egymást. Egy ilyen, tisztán skolasztikus magatartás a felszínt, a verbális kifejezést fontosabbnak tartja, mint az alapot képező tapasztalást, vagy vallásos élményt.

Keyserling nagyon helyesen jegyezte meg az Egy filozófus útinaplója című könyvében azt, hogy: „A nyugati ember a gondolkodásból, induktíve és deduktíve differenciálóan és integrálóan halad előre, míg az indiai feltételtől feltételre, állapotról állapotra. Az előbbi egyre magasabbra és magasabbra emelkedik az absztrakció birodalmában, a külön-fogalmaktól általános fogalmakhoz, ezektől pedig az ideákhoz – míg az utóbbi  állandóan változtatja tudatformáját. Természetesen ő is objektíválta azt, amit a különböző síkokon átélt és formákba öltöztette; ezek a fogalmak gyakran azonosak a mieinkkel, már ami a szavakat illeti. Az indiaiak is beszélnek az abszolútról. Miközben azonban ez a fogalom, ami számunkra az absztrakció egy bizonyos fokozatát ábrázolja, az indiai számára egy szubjektíve átélt állapot objektív visszaadását jelzi. Ezért tehát valójában nem identitással (azonossággal), hanem összemérhetetlenséggel van dolgunk. Az Atman az indiai számára nem értelem szerinti idea, hanem egy elérhető tudatnívó leírása; a purusa nem egy elképzelt világ lelke, hanem egy tapasztalási-principium és így tovább.”

Ezért például gyermek naívságra vall az Upanisádok Atman élményét a naiv én-fogalommal egy síkra helyezni, melyik utóbbit a Buddha An-atta tanában joggal utasítja el. Az Upanisádok útja és a Buddha útja sokban különböznek egymástól: az olyan emberek, akik félúton állnak meg, természetesen egymásnak ellentmondó „helyen” állanak. Hasonlóan ahhoz a két utazóhoz, akik egyazon helyről kiindulva ellentétes irányban kerülik meg a Földet. A cél azonos, amennyiben végigjárjuk az utat, bár ha nem is találunk azokra azonos szavakat, minthogy szavaink utunk élményeitől és az „irányuktól” függőek.

Ha egy olyan emberrel találkozunk akiről tudjuk, cselekedetei, jelleme, szellemi nagysága és integritása alapján, hogy elérte a tökéletes felszabadulást, nem volna-e balgaság tőlünk, ha egy megtagadnánk tőle az elismerést csak azért, mert tanításaiban olyan új kifejezésmódot használ, ami a mienktől különbözik?!

Éppen a Buddha érdeme volt, hogy az igazságot olyan új, univerzális módon körvonalazta, hogy azt a legkülönbözőbb népekhez és kultúrákhoz tartozó emberek is megérthették, magukévá tehették és megvalósíthatták. Ezt az érdemet semmiképpen sem kisebbíti annak a tények elismerése, hogy a Buddha fellépése előtt is léteztek hatalmas bölcsek és szentek, akik végigküzdötték magukat a legmagasabb megvalósulásig, és hogy hasonlóképpen utána is voltak sokan olyanok, akik ugyanazon, hasonló, sőt talán teljesen eltérő utakon érték el a szabadulás legmagasabb célját.

A buddhizmus és minden élő vallás számára a legveszélyesebb a kis szekták ortodox magatartása, az, hogy képviselői kijelentik: egyedüli birtokosai a tiszta tanításoknak, és hogy azt hiszik magukról hogy az ő útjuk az egyetlen út. Minél becsületesebben igyekszünk másokat megérteni, annál inkább leszünk képesek önmagunkat megismerni. A minden igazán naggyal szemben tanúsított alázat a gyökere a bennünk rejlő minden nagyságnak. Akiben megvan ez az alázat, abban egyidejűleg a tisztelet is létrejön a tökéletesedéshez vezető minden szellemi kifejezésmód és út belső formája és ön-törvényűsége iránt. Nincs nagyobb bűn a szellem ellen, mint hogy a szellemi kifejezésformák összeelegyítésével minden értéket ellaposítanak és egyenlővé tesznek. Ezek éppen olyan kevéssé kicserélhetők, mint a különböző egyének testrészei, mivel az organikus növekedés produktumai és nem valamely  tökéletlen mechanizmus puszta  alkatrészei.

De amennyire képtelenség fizikailag egyidőben több úton járni, úgy képtelenség egyidőben a szellemi praxis különböző útjait követni. Amikor elismerjük minden más út helyességét és értelmét, akkor akkor ki kell választanunk saját utunkat, amelyen haladni akarunk és amelyet konzekvensen végig is kell járnunk. Célhoz csak így juthatunk. Aki ugyanis félúton megfordul, hogy más úttal kísérletezzék, annak mindent újra az elején kell kezdenie. És minél gyakrabban változtatjuk az irányt, annál később juthatunk célhoz. A különböző utak ismerete azonban hozzásegít saját utunk tisztább megismeréséhez is.

Lama Anagarika Govinda, Meditációs gondolatok, 28