Halhatatlanság

Egy halhatatlan lélekben való puszta  hit, vagy az a meggyőződés, hogy bennünk valami túléli a halált, még nem tesz minket halhatatlanokká. Tudnunk kell tehát, hogy mi az, ami túléli a halált és értenünk kell ahhoz, hogy ezzel a valamivel magunkat azonosítsuk. Valóban megadatott az embernek, hogy egy mulandó testben halhatatlan legyen. De a legtöbben a halhatatlanság helyett a halált választják, mivel magukat a mulandóval azonosítják és makacsul kapaszkodnak a testbe, vagy jelenlegi személyiségük mindenkori elemeibe, melyet hibásan a „lelküknek”, illetve a nekik lényeges életformának vélnek.

Más szavakkal: a halhatatlanság bennünk van, de olyanok vagyunk, mint a  koldus, aki nem tudja hogy a házában kincs van elrejtve és ezért a kincsnek hasznát nem veheti. Amíg nem tudjuk hogy miben áll a halhatatlanság, ez számunkra éppen olyan haszontalan, mint az elrejtett kincs, amiről semmit sem tudunk.

Ha egy ember meghal és újraszületik, anélkül, hogy felismerné az előző életével való identitást, úgy valóban meghal és ezentúl is meg fog halni, minden halhatatlansága közepette. Mindaddig, míg nem vagyunk képesek az egyik életről a másikra az összeköttetést helyreállítani, addig a halhatatlanság részünkre puszta fogalom marad, bizonyossággá nem válik.

De miért is törekedjünk arra, hogy egyik életről a másikra a kapcsolatot helyreállítsuk ahelyett, hogy mindegyik önmagára hagyatkozzék? Sőt ilyen alapon azt is kérdezhetnénk: miért törekednénk arra, hogy egyik nap után a másikkal is kapcsolatot teremtsünk, miért nem kezdünk reggelenként mindent előről? A válasz egyszerű: ha így tennénk, akkor az állati lét nívójára süllyednénk le, csupán testünk követelményeinek tennénk eleget, a múltra való tekintet vagy a jövőről való gondoskodás nélkül. Életünk és halálunk kizárólag külső körülményektől függne. Talán boldogabbak lennénk – legalábbis mindaddig míg testünk kívánalmait ki tudnánk elégíteni – de mindent fel kellene adnunk ami értékes: emberi természetünket, eredményeinket, kultúránkat, szellemi törekvéseinket, röviden mindenfajta értelmes cselekvést, szóval mindazt, ami önmagunk fölé emelt minket.

A sorozatos életeink közötti kapcsolat helyreállítása, illetve belső összefüggések felismerése tehet minket képessé arra, hogy tökéletesedésünk művét tudatosan irányítsuk és befejezzük. Mindez nem jelenti szükségképpen azt, hogy még kellene kísérelnünk felkelteni magunkban előző életeink emlékeit. Inkább arról van szó, hogy szellemi gyakorlat segítségével új képesség birtokában jussunk, amely elkövetkező létünk irányát, sőt újraszületésünk jellegét meghatározza és aztán tudatosan lépjünk át a halál küszöbén. Erre tanít a tibeti halottaskönyv, a Bardo tödol, melynek tanításait még ma is sokan megvalósítják azok közül, akik misztériumaiba beavatást nyertek.

Láma Anagarika Govinda, Meditációs gondolatok, 17