“Meg kell tanulnunk együttműködni!”

Hogyan jelenik meg az újjászületés, megújulás témája az ember, a gyakorló, illetve a közösség életében?

Két dolog jut eszembe az „újjászületés” szóról. Az egyik: ahhoz, hogy bármi újjászülethessen, el kell engednünk a régit. A másik pedig az, hogy az újjászületés nagyon természetes dolog, sőt, ez az alaptermészetünk része. Az a tény, hogy ezt nem így éljük át, azt mutatja, hogy ez nem tudatos a számunkra, vagyis hogy nem vagyunk benne ebben az alaptermészetben. A természeti népek, akik nem különböztetik meg magukat annyira attól az érzéki világtól, amelyben benne élnek, teljesen természetesként élik át az újjászületés folyamatát.

Mi, modern emberek azonban elidegenítettük magunkat az érzéki világunktól. Nagyon erős bennünk a saját magunk és a rajtunk kívül levő világ közötti megkülönböztetés. Ennek az a következménye, hogy ugyan beszélünk újjászületésről vagy körforgásról, és elméletben tudunk is erről, de már nem éljük át azokat az átmeneteket, ahogyan például a tavaszból nyár lesz. A természeti népek számára ez a folyamat sokkal tudatosabb. Talán nem tudják olyan filozofikusan megfogalmazni, mint „mi buddhisták”, de benne élnek. Tisztán látják azt, hogy a réginek el kell múlnia ahhoz, hogy valami új keletkezzen, máshogyan nem lehetséges. Az elmúlás ezért sokkal válságosabb számunkra hozzájuk képest, vagyis sokkal nagyobb krízist okoz az életünkben, ha meghal valaki, akit szeretünk.

Hogyan jelenik meg az újjászületés témája a saját életedben?

A változásban élem át. Az élet maga megváltoztatja a helyzeteket – akár az emberi kapcsolatokat, akár az érzéki világban megjelenő dolgokat. Ez akkor is megtörténik, ha erőlködöm azon, hogy fenntartsak bizonyos struktúrákat vagy bizonyos elképzeléseket, és akkor is, ha nem. Ha az ember elfogadja és megszokja a változást, akkor az akár élvezetes is lehet. Ekkor a gyakorló látja a helyzetnek az elmúlás-oldalát, és látja azt is, hogy éppen ez nyit teret annak, hogy valami új keletkezzen. Filozófiai megfogalmazásban mondhatjuk azt is, hogy ez pillanatról pillanatra történik meg. A Buddha, a megvilágosodott ezt át is éli, és bár én ezt nem tudom teljes mélységében átélni, de mindenesetre nagyon erősen jelen van az életemben: az emberi kapcsolataimban, a munkámban, a párkapcsolatban.

A hagyományvonalunkban nagy jelentősége van a különböző vizualizációs gyakorlatoknak. Ezek viszonylag kötött lefolyásúak, amelyek vezetik a meditáló tudatosságát. Hogyan lehet ebben a gyakorlási formában megújulni?

Bár nem vagyok sem meditációs mester, sem kiemelkedő tantrikus gyakorló, de azért szert tettem némi tapasztalatra ezzel a folyamattal kapcsolatban. Azok a vizualizációk vagy képzeletgyakorlatok – amelyeket a hagyomány megőrzött, és amelyeket igyekszünk a saját hagyományunkon belül nagyon pontosan gyakorolni – addig a pontig juttatnak el bennünket, ahol el kell engednünk mindent. Ez az úgynevezett feloszlatási szakasz. A vizualizált képek, a gyakorlás külső formai motívumai az elengedést, szétoszlatást követően nem maradnak fenn, azonban valahogy az általuk létrehozott energia mégis átjut ebbe a fázisba is. Van értelme tehát annak, hogy nagyon precízen tartsuk magunkat e gyakorlatok formai meghatározottságához – a vizualizációhoz, a mudrákhoz, a testtartásokhoz és a mantrákhoz –, mert ezek segítségével jelenhet meg a formák mögötti dimenzió megtapasztalása. Ezek a formális gyakorlatok a teljes személyiségünket megmozgatják, és ennyiben szorosan összefüggenek a hétköznapi életünkkel. A hétköznapi életünkből kezdünk el meditálni. Minél realizáltabbá válunk a hétköznapi életünkben, annál természetesebben fog működni az, amit a képzeletgyakorlatokban, a vizualizációkban gyakorlunk, és annál nagyobb energiával tud hatni. Minél inkább valóra válik egyfajta szándéknélküliség a gyakorlásban, annál spontánabbá, egyénibbé válik ez a folyamat. Azért tud hatni a hétköznapi életünkre, mert onnan indul el. Így ez forog körbe a formális gyakorláson keresztül. Amikor már nem érzed, hogy a gyakorlásod formális, vagyis azt éled át, hogy folyamatosan benne vagy abban az állapotban, amit korábban meditatív állapotban tapasztaltál meg, akkor a gyakorlásnak az úgynevezett nemgyakorlás fázisába lépsz. Ekkor ugyan nem gyakorolsz formálisan, mégis ahhoz képest, ahonnan indultál ez egy nagyon intenzív tapasztalat lesz.

A gyakorlók közössége miként tud megújulni?

A közösségnek, a szanghának a lényege az, hogy felvállaljuk az érzéki világunkat. Amikor a közösségben valóban elfogadjuk a többi szanghatársat, akkor ez azt is jelenti, hogy a közösség fejlődését, a Dharma kibontakozását tartjuk szem előtt, vagyis azt, hogy a Buddha megjelenhessen a mindennapi életünkben. A Buddha, a Dharma és a Szangha valójában ugyanannak a folyamatnak a különböző megfogalmazása. A szangha számomra azt jelenti – és ez az AMM-púdzsában is benne van – hogy a fényt először azoknak ajánljuk fel, akik hozzánk közel állnak, majd aztán a következő lépésben minden lénynek adunk belőle.

Amikor már sok a fény, mert sok gyertyát gyújtottunk a közösségben – vagyis amikor már sok lény tartozik a szanghához, köztük olyanok is, akik esetleg „távol vannak tőlünk” –, akkor elengedjük az elgondolásainkat, és akkor érzékeljük, hogy a szanghában jelen van a világosság, a szeretet és az együttérzés. Ha ez folyamatosan megtörténik, akkor a szangha is változásba lendül. És éppen a gyakorlás által lendül mozgásba. Ezt kell gyakorolnunk! Vagyis minden egyes alkalommal tovább kell tudnunk adni a fényt. Nemcsak az intellektuális megértés számít, hanem az együttérzés is. Mind a két oldal fontos. Ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy a közösségünk egy „mandala” legyen, ami kört jelent. Fontos az, hogy körben legyünk. Meg kell tanulnunk együttműködni, és ehhez kell, hogy legyen elég szabad tér, amelyben a saját energiáink ki tudnak oldódni. Előfordul, hogy ezek olyan erősek, hogy a másik ember nem is tud bekapcsolódni a párbeszédbe. Ha tér elég nagy ahhoz, hogy ellazítsa ezeket az energiákat, akkor új nézőpontok is meg tudnak jelenni. Ebben látom a közösség együttműködését. Így érdekes változások tudnak elindulni bennem is, és a másikban is.

A kommunikáción belül jelenik meg a változásnak a lehetősége, a kettőnk közötti megkülönböztetés ennek segítségével tűnik el. Szerintem ezen az együttműködésen keresztül tudunk megújulni maga a közösség. Meg kell teremtenünk az együttműködés időbeli és térbeli lehetőségét. Vannak tanítóink, vannak tanítások, és van a Buddha tanítása. Ezekhez nem kell sok mindent hozzátenni. A megújulásához pusztán teret kell teremteni, ahol a közösség együtt lehet, és elég nagy nyitottság alakulhat ki a változások megtörténtéhez. Ez egy bensőséges kapcsolatot tesz lehetővé, ami az elfogadásra épül. Ugyanis a változás a dolgok természetéhez tartozik.

A buddhizmus fontos szimbóluma, a lótusz például a sárban, a mocsárban nő. Ez arra utal, hogy nincs olyan hely, ahol nincsenek problémák, sőt: a nyitottság, világosság és szépség lótusza a sötét, zavaros pocsolyában nyílik. Ezért az első lépés az, hogy elfogadjuk azt, hogy az élet maga problémás. És a következő pedig az, hogy egyre lazábban, oldottabban tudjuk ezeket megoldani, úgy, hogy azok, akiket az adott probléma érint, egyre harmonikusabban érezzék magukat a probléma megoldása által. Ez azon múlik, hogy az ember elkezdi elfogadni a változást, képes arra, hogy részt vegyen a változásban. A hétköznapi életünk helyzeteivel kell dolgoznunk, mert ott találjuk meg azt, amit elvesztettünk, és amihez vissza kell térnünk. Egy zen mondás szerint a folyóba esett érmét a folyóban lehet megtalálni. Ezért csodálatos a bódhiszattva-út, mert nem zárkózik el a hétköznapi valóság elől.